Hála a sorsnak

A választás után, hétfőn reggel elmentem a templomba, és gyertyát gyújtottam a Köztársaság emlékére. Úgy tervezem, hogy minden esztendő áprilisának ötödik napján ezt teszem, hogy ne feledkezzek meg arról a napról, amikor megalázott, lerabolt, megfélemlített népem valami kis rezsicsökkentésért, egy kis potyázás reményében eladta a becsületünket egy cseperedő diktátornak.

Biztos van erre mentség, de senki ne jöjjön azzal, hogy a nép hülye, elhisz mindent, pláne, ha az ellenzéknek nincs elég médiája. Meg vagyok győződve arról, hogy a Fideszre szavazók döntő többsége pontosan tudta, mit művel, vagyis nem butaságból, hanem számításból szavazott. Mint ahogy akkor is, amikor a vizitdíj eltörléséért állt sorba. Mint ahogy akkor is, amikor 1957 május elsején egymillió ember a Hősök terénél éltette Kádárt.Természetesen ezt onnan gondolom, hogy sok száz emberrel beszélgettem a választás előtt. Alig volt olyan aki nem utálattal vélekedett volna Orbánról és a Fideszről.

Mégis: az a furcsa helyzet állt elő, hogy hazudtak a közvélemény kutatóinak, aztán tartották magukat a hazugsághoz, mert rájöttek, hogy így lehet ezt “okosba” elintézni.

Szégyellem magam. De végre megértettem, hogy a történelmünk miért olyan szánalmas. És miért teljesen indokolt, hogy a himnuszunk a világ legszomorúbbja legyen.

Az lesz majd érdekes, amikor hamarosan, amikor az orbánista rendszer repedezni kezd, és megint helyezkedni kell,  szinte mindenki úgy emlékszik majd, legalábbis azt sutyorogja, hogy ő bizony a kormányváltókra szavazott.

Arról az emberről pedig, aki elvette a szabadságukat, a köztársaságot, aki emberek százait juttatott mélységes nyomorba, várakozási-, vagyis halállistákra, aki először a jogokat fosztogatta, aztán mindent, ami a szeme és a kegye ügyébe került, azt mondják majd, hogy “addig jó, amíg Orbán él“, meg pláne azt, hogy “ha ezekről Viktor Bácsi tudna...”. Mert egyrészt, magánemberként illik majd szidogatni Orbánt, másrészt meg dicsérgetni is, hogy a fülelők is hallják, és ne legyen mit jelenteni.

Május elsejét úgy ünnepeltem, hogy meditációba kezdtem arról, miképpen fejezhetném be a gyászmunkát. Hogyan dolgozhatnám föl azt a vereséget, amire, amekkorára még én se számítottam, pedig eléggé borúlátó voltam. Hogyan dolgozhatnám föl gyorsan azt, hogy az én szeretett népem már megint eladta a lelkét. Az emberek elvesztését úgy szoktam földolgozni - föltéve, hogy szerettem őket -, hogy dehiszen milyen szerencsés voltam, hogy 10-20-30 vagy éppen ötven éven át szerethettem valakit. Hatvan éven át szerettem a népemet. Most is. De milyen szeretet az, ami ezután tele lesz gyanakvással? Most úgy döntöttem, hogy hálás leszek a sorsnak: végülis 1989-ig úgy éltem, hogy reményem sem volt arra, hogy egyszer itt szabadság és demokrácia lesz. Úgy rendezkedtem be, hogy életem végéig itt lesznek a szovjet katonák, legföljebb kicsit okosabb pártitkárokat kapunk, a könyveim soha meg nem jelennek... Végülis boldog lehetek: volt néhány jó évem, ami a huszadik századhoz képest igazi csoda, igazi ragyogás. Demokrácia. Szabad választás. Világútlevél. Megszűnő határok. Azt írok, amit akarok. És meg is jelenik minden, és nem öt év múlva. Ilyesmik.

Nem tartott sokáig - talán ha fél, majdnem zavartalan évtized, amiből igazi demokrácia is lehetett volna. Nyilvánvaló volt, hogy szembe kell néznünk: lesznek, akik lerabolják az országot, meg olyanok is, akik diktátorok akarnak lenni, de valahogy nem gondoltuk, hogy szabad választáson engedünk hatalomhoz egy olyan csoportot, amelyik elveszi még az alkotmányt, a köztársaságot is. Kétszer is, bár a második választás nagyonis orbánosan szennyes volt.

Így jártunk. Orbán megkapta a második ciklust. Abba fog belebukni, amivel győzött: ha már nem tud - hazafias, szabadságharcos kürtöléssel - eleget rabolni ahhoz, hogy másokéból adakozzon, a nép akár egy nap alatt elzavarja majd. De jobb, ha azzal számolunk, hogy a népnek egyre jobban tetszik majd egy kényelmes, ólmeleg félkényuralom, és ha Orbán rendszere nem öl túl sokat, csak elutál innen még egymillió embert, akkor kezelhető, kiegyezéses diktatúrában élhetünk, mint Későkádár alatt. Én persze már itt demokráciában nem élhetek. Mégegyszer nem jön Gorbacsov.

De elég a hisztériából, tessék szíves lenni belenyugodni a vereségbe, mert az örökre berendezkedő kétharmados hatalom uralma alatt rendkívüli mértékben megnőtt az Unió jelentősége. Nagy az EP-választás tétje.

Van egy félreértés Magyarországon, ami abból adódik, hogy a Fidesz és a Jobbik nagyon szeret hazaárulózni,  és elhiteti, hogy aki az EU-hoz fordul, mert jogtiprást tapasztal, az hazaáruló. Pedig az Unió lényege az, hogy őrködik a jogok fölött. Van hova panszkodni, meghallgatás reményében.

Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy az a ragadozó, aki megízlelte a tobzódás örömét, majd átgondolja a dolgot, lelkigyakorlatot tart Semjén Zsolttal, aztán kikiáltja a parlament előtti félsivatagba, hogy dehiszen ő vegetáriánus: ezentúl nem embervéren, hanem répán és karalábén él.

Hülye, aki azt gondolja, hogy Orbán itt megáll. Most még csak rabosít a Szabadság téren, büntet, fenyeget, de holnap majd megtetszik neki, hogy miért ne járhatna felségsértésért is súlyos áristom. Oszt pusztuljon ott Mécs Imre!

Ezért kell demokratikus pártra szavazni az EP-választáson. Hogy legyen hova menekülni, legyen miért gyertyát gyújtani.