Kép: wksu.org |
Nem vagyok hajlandó Kocsis Zoltán megjegyzéseit, interjúit még egyszer elolvasni. Nem vagyok hajlandó elveszteni azt az embert, akit ki tudja mióta, de talán már harminc-negyven éve oly nagy csodálattal figyelek. Mindig lenyűgözött a tehetsége. Nem vagyok hajlandó beállni azok közé, akik azon a megjegyzésen gúnyolódnak, hogy hány zsidó és hány cigány van a zenekarában. Azért, mert nem tudja, miket lehet beszélni, én nem vagyok hajlandó szegényedni. Talán most megtanulja.
Mint ahogy nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy olyan országban élek, ahol egyáltalán fölmerülhet, hogy egy zenekartól azért vonnak el támogatást, mert a karmestere megjegyzéseket mert tenni a hatalomra. De ami az utóbbit illeti, nem intézhető el úgy, hogy nem veszek róla tudomást.
Azért se, mert valami nagyon köt a Fesztiválzenekarhoz. És Fischer Ivánhoz. Úgy volt, hogy készítünk egy filmet, világra szóló sorozatot, és én írtam volna a forgatókönyvet. Nem lett belőle semmi, csak az, hogy én ott ülhettem egy kicsit a zenekarban. Hogy lássam, hogyan élnek. Nem hiszem, hogy volt még alkalom, amikor többet tanulhattam volna a zenéről, mint akkor. Így aztán nekem nem volt meglepetés, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar be tudott törni a világ élvonalába. Van olyan, hogy szellem. A zenekar szelleme. A karmesteré. Vagy talán az aura. Megérzi azt az ember, ha köztük van, és azt is, hogy nagyra hivatottak.
Sokan tudjuk persze, amit a szakma, a nemzetközi, már húsz éve. Mégis hatalmas volt az elismerés, amikor 2008-ban az angol Gramophone magazin nemzetközi zsűrije bevalasztotta a BFZ-t a világ tíz legjobb zenekara közé. De ugyanezt a rangot bizonyítja több kötetnyi külföldön megjelent írás, tanulmány, kritika, a meghívások tömege.
Aki egy kicsit is, nem is részvevőként, hanem csak úgy, megfigyelőként látta, mi történik, érzékelhette, hogy itthon mindig a szakmai, sőt talán kenyérféltéses féltékenység vette körül ezt a sikersztorit. A zenésztársadalom iszonyú viperafészek - éppen úgy, mint az "irodalmi élet", vagy éppen a sajtó világa -, a kutyát se érdekli, hogy valamire büszkék lehetnének, viszont irdatlan lobbi-tevékenység folyik, hogy állami pénzek kerüljenek a különböző intézményekhez, zenekarokhoz. Mindig is nyilvánvaló volt, hogy egynémely zenekarok irigyen nézték, hogy az egyik közülük learatja a külföldi sikereket, és még ráadásul jóval nagyobb a hazai közönsége is, mint bármelyik másiknak. A magyar sajtó pedig sajátos módon volt partner ebben. Próbált magyarázatot találni, próbált egyensúlyozni. Ha a BFZ anyagi gondokkal küzdött, akkor emögött vagy Kocsis-Fischer ellentétet láttak és pletykáltak - ami egyrészt nincs, másrészt nem erről van szó - vagy megpróbáltak úgy egyensúlyozgatni, tapintatoskodni, mintha Magyarországnak két vezető zenekara lenne.
Ebből az lett, hogy Hegyeshalomtól keletre senki nem írta azt le, amit onnan nyugatra mindenki számtalanszor: hogy a BFZ Magyarország egyetlen, az egész világon ünnepelt együttese.
Ez nem jelenti azt, hogy a többi nagyságrenddel rosszabb lenne: hanem azt, hogy a körülmények szerencsés összejátszása folytán ez a BFZ-nek sikerült. A "körülményeket", az összetevőket lehet elemezgetni, számos dologban a többi, így az NFZ egyáltalán nem marad le, de a végeredmény egyértelmű.
Kocsis Zoltán szerepe ebben a történetben voltaképpen marginális. Ő ugyanis képes megőrizni a magyar nyilvánosság előtt a kivételes zseni szerepet, még zongorista múltjából (tényleg zseni) és ez elfedi azt, hogy zenekara, az NFZ világviszonylatban bizony csak a másodrendűek közé tartozik. Kocsis Zoltánt a zenei világ komoly helyeire alig hívják vezényelni, bár itthon kétségkívül igen jelentős karmester.
Csak példaként: a magyar irodalomban is van még néhány hasonló tehetségű és teljesítményű író, mint Esterházy, Nádas vagy Kertész Imre, de valahogy úgy alakult, hogy az ő aurájuk lett olyan, ami képes volt áttörni a világhír falát. Lehet irigykedni, de nem érdemes. Meg pitiáner is.
Talán nem is lenne semmi konfliktus, ha időnként nem lángolnának föl a támogatással kapcsolatos viták. Az NFZ nagylétszamú zenekar, mellette van ott egy kórus is - kétszáz ember. A BFZ ezzel szemben egy rugalmas zenekar (kórus nincs), ahol mindenki szabadfoglalkozasú, számlás, az egész szervezet nagyon takarékosan él. Nézzük a kibogarászható számokat:
A Nemzeti Filharmonikusok idén 350 millió forint emelést kaptak, így támogatásuk felment 1,7 milliárdra. A BFZ két helyről kap támogatást. Tavaly a minisztériumtól 550 millió forint, a Fővárostól 465 millió forint érkezett. Néhány hete jött a hír: a Főváros ezt 75 millió forinttal, a minisztérium 100 millió forinttal csökkenti.
Persze mindenhol pénzhiányra hivatkoztak. Különösen a Főváros, ahol ugyanaz az Atkári János készíti a költségvetést, aki Demszkynek is dolgozott, és egyszerűen spórolós. A minisztérium (Szőcs Géza, Réthelyi) is pénzhiányra hivatkoznak, amit kissé különössé tesz a hír, miszerint a másik zenekar 350 millió forint emelést kapott, és - mint ahogy a Népszava is beszámolt róla - a többi zenekar is megúszta csökkentés nélkül.
Ez önmagában is különös, de méginkább, ha emlékezünk arra, hogy Tarlós István főpolgármesterré választása előtt az összes kulturális intézmény közül a Fesztiválzenekart emelte ki programjaiban, mint feltétlenül támogatandó jó példát. Sőt, a minisztérium is barátian kezelte a zenekart, hiszen tavaly decemberben visszaadták a korábban zárolt pénzeket.
Kicsit túlságosan egybeesik januárban a hirtelen pénzelvonás azzal, hogy Ficher Iván beszélni merészelt egy német lapban Magyarország helyzetéről.
A NFZ igazgatója, Kovács Géza azonnal magyarázkodásba kezdett, hogy az ő emelésük azért halaszthatatlan, mert Hiller megszorongatta őket, és ez csak a 2003-as szint visszaállítása. Lehet, hogy csakugyan így van, de az azért fura, hogy gyakorlatilag itt meg is áll a köz és a sajtó érdeklődése.
Az a kutyát sem érdekli, hogy a világ egyik legjobb zenekarát próbálják itt most anyagilag ellehetetleníteni, s ezzel karmesterét és zenekarát megalázni. Ha ugyanis az okok politikaiak, az botrány. Mélycinizmus. Ha kulturálisak, az meg nagyobb botrány, mert azt jelzi, hogy fogalmuk sincs az értékekről. Ha egyszerű pénzhiány lenne az ok (tényleg bajban van mindenki színházaktól múzeumokig, bár stadionra majd jut) akkor meg sokkal nagyobb botrány, hogy egy ilyen helyzetben az állam elvesz a nemzetközi hírű zenekartól, és annak kétszeresét odaadja egy a politika védőernyője alá húzódó kiváló, de a nemzetközi pályákon messze alacsonyabb ligában játszó csapatnak. (Az utóbbi, meglehetősen tuskó hasonlatot csak azért engedtem meg magamnak, hogy azok is értsék, akik a focipályán kívül még nemigen láttak kultúrát.)
És egy jóslat: ha ez így megy tovább, nem csak a Fesztiválzenekar fog belerokkanni. Az aura nem pénzből, nem csak tehetségből, hanem méltóságból is épül. Ha dolgozni kezd a furdalásos lelkiismeret, halványul az aura. A cinikus hatalom összeomlásának rémületében nehéz szépen muzsikálni.
.
3 megjegyzés:
Kár elfelejteni, hogy egykoron Fischer Iván és Kocsis Zoltán együtt alapította a Fesztivál Zenekart.
A Fesztiválzenekar számlás zenészeihez. Az egyik ilyen zenész édesapja - falumbéli - mesélte, hogy ha nincs pénz, a BFZ kénytelen olyan műsorokat játszani - Mozartot, Schubertet (nem a 9-diket!) - amelyhez kis zenekar is elég. Ismerősöm nevét nem árulom el, de azt kénytelen vagyok megmondani, hogy ő a BFZ egyedi tagja, azaz az ő hangszerén más ott nem játszik, és jellemzően a nagyzenekarban van szólama. Így, ha Mozart megy meg Menddelssohn, ő hónapokig nem léphet pódiumra, így jövedelme sincs.
Művész Úr!
Gratulálok!!
Megjegyzés küldése