Ördögtiszta vidék

Hajnalban ajtókopogtatásra ébredtem. Már régen úgy voltam, hogy akkor ébredtem, amikor akartam, ami azért volt érdekes, mert óránk nem volt. Ha például a Mester azt mondta, hogy akkor találkozzunk a tónál, amikor a Nap fölkel, akkor én pontosan úgy keltem, hogy elég időm legyen mosakodásra, pár perc csöndes elmélkedésre - az megtisztultan a legjobb -, meglátogassam a latrinát, aztán megint tisztálkodjam. Sőt, arra is maradt időm, hogy egy csöpp gyümölcsöt magamhoz vegyek. És persze pontosan abban a pillanatban érkeztem a tóhoz, amikor a nap fölkelt.

Hajnal volt, kopogtak, és én egészen biztos voltam abban, hogy nem aludtam el, mert az ablakkeretre feszített hólyagon nem jött át a fény. És azt is tudtam, hogy valami fontos dolog miatt ébresztenek, mert szinte soha senki nem kopogott a cellám ajtaján csak azért, mert nem volt más dolga.

Fölkeltem, kimorogtam valamit, magamra tekertem a rongyaimat, aztán kinyitottam az ajtót. A Mester volt.

- Le kell menned a vasúthoz, mert jön valami pap Európából. Jó lenne, ha te kísérnéd ide. mondta a Mester.

- Természetesen - mondtam.

- Odatalálsz? - kérdezte.

- Természetesen - mondtam.

A Mester biccentett, aztán elment.

Utána szóltam, hogy mikor kell indulnom, hogy odaérjek.

- Most - mondta a Mester. - Természetesen. - Nevetett.

Nagyon gyorsan végeztem a dolgaimmal, sarut kötöttem a lábamra, és elindultam.

Az úton az volt a csodás, hogy éppen olyan gyorsan tudtam menni a meredek hegyoldal szinte merőlegesen lefutó gyalogösvényén, hogy a Nap ne tudjon fölkelni. Éppen csak a széle volt mindig a horizonton, én meg rohantam lefelé. Legalább tíz percig bírtam, aztán megálltam, mert féltem, hogy hasra esek. És akkor hagytam, hogy fölkeljen a Nap. Én hagytam! Csodás érzés, majdnem olyan, mintha igazi hatalmad lenne!

Amikor a sínekhez értem, megláttam a vonatot, ahogy jön fölfelé a mélyből a szerpentinen a völgy félszürkületében. Tudtam, hogy ha éppen csak csoszogok, akkor is előbb érek az állomásra, mint az a vasállat. Így nevezték a szerzetesek.

És csakugyan, vagy tíz perccel előbb értem oda, mint a vonat. Teljesen egyedül álltam a peronon. Aztán, amikor már nagyon hallatszott a mozdony erőlködős csühögése, majd még füttyentett is egyet, akkor előjött egy zászlós vasutas.

Kevesen szálltak le, így azonnal megláttam a papot.

Meghajoltam előtte, ahogy illik, és mondtam, hogy engem küldtek, hogy a kolostorba kísérjem. Angolul mondtam, a magam suta módján, de meglepetésemre a kolostorunk nyelvén válaszolt. Szépen, kristálytisztán ejtette a szavakat. Arról beszélt, hogy egy hónapra küldték, és nagy megtiszteltetés, hogy fogadják.

- Miért téged küldtek?

- Mert Európai vagyok, és katolikus voltam, legalábbis gyerekkoromban, amíg rám nem találtak.

- És emlékszel még valamire a katolikus életedből? - kérdezte. Akkor már poroszkáltunk. Vittem az egyik táskáját a kettő közül. Ahogy a lábamnak ütődött, éreztem, hogy könyvek vannak benne. Közben eszembe jutott, hogy zavarunkban elfelejtettünk egymásnak bemutatkozni. Nem tudtam a nevét. Sebaj!

- Persze. Mostanában is olvasom a Bibliát. De gyerekkoromból az ördögre emlékszem. Féltem tőle, és vonzott is egy kicsit. Mindig zavart, hogy az emberek inkább férfinak gondolják. Én meg úgy képzeltem, hogy talán mégiscsak nő.

- Ez érdekes.

- Talán te is az ördög elől menekülsz ide.

- Ez bizony érdekes kérdés. Ha egy pap menekül, akkor a sátán mindig a nyomában van.

Aztán egy darabig csöndesen mentünk. vagy tíz perc is eltelt, mire megkérdezte:

- És errefelé is megfordul néha az ördög?

Arra gondoltam, hogy nem kell sietnünk, és talán jó is, ha egy kicsit pihen.

- Ha akarod, megmutatom az ördög egyetlen nyomát itt a környéken. Ha szerencsénk lesz, megláthatod teljes pompájában.

- Ide jövök, hogy egy kolostorban elmélkedjek a világ tetején, és neked az első dolgod, hogy megmutasd azt, aki elől menekülök. Érdekes. Nem bánom.

Átbotorkáltunk a síneken, aztán egy keskeny ösvényen majdnem a városig mentünk. Ott egy csalitosnál betértünk a temetőbe. Csupa keresztény sír volt ott a gyarmati időkből, szinte mindegyik emlékkő földig omolva, a fakeresztek elkorhadva. De a közepén állt egy nagy kő fekete gránitból. Közelebb vittem a papot, hogy megmutassam, mi van oda vésve.

FREDERICK TAYLOR

&

MARY TAYLOR

Ennyi. És a síron friss virágok voltak. Egy gránitból faragott nagy vázában. Semmi más.

- És mi ebben az érdekes? - kérdezte a pap.

- Leülünk és várunk egy kicsit. Aztán majd meglátod.

Leültünk és vártunk. Egy darabig csöndesen voltunk, aztán arról meséltem, hogy gyerekkoromban sokat gondolkoztam azon, hogy miről lehet megismerni az ördögöt.

- És?

- Ha egy ördögnek látszó lény azt mondja, hogy nincs Isten, akkor az biztosan nem ördög. Mert ha nincs Isten, akkor nincs ördög se.

- Ez igaznak látszik, de majd gondolkodom.

Aztán gondolkodott. De nem maradt sok ideje rá, mert megjelent két ember. Egy házaspár.  Odamantek a Taylorok sírjához, kicserélték a virágokat, egy locsolókannából vizet öntöttek a vázába. Aztán imádkoztak.

- Kik ők? - kérdezte a pap.

- Menj oda és kérdezd meg tőlük:

- Csak nem?

- De, de! De bizony!

- Taylor és neje?

- Bizony, bizony.

Amikor a házaspár elment - előtte keresztet vetettek és biccentettek a sír felé -, mi is elindultunk.

Amikor túljutottunk a síneken, azt mondtam, hogy most már biztonságban vagyunk. A hegyek tetejéig ördögtiszta a vidék.

 .