Kép: starity.hu |
Egyszer valaki, akivel a Faludy-jelenségről beszélgettünk, azt kérdezte, hogy ha visszajönne valami Recsk-féle, akkor kivel olyannal szeretnél egy barakkban lenni, aki gondoskodna arról, hogy gazdagabban gyere ki, mint amikor bementél. Nem kellett sokat gondolkodnom: két emberrel tudnám jól elütni az időt úgy, hogy csöndben lehetnék, és így nem derülne ki, hogy mit nem tudok. Az egyik TGM, a másik Váncsa István. Mindketten filozófusok.
Szeme se rebbent. Mert neki is nyilvánvaló volt, hogy Váncsa egyáltalán nem újságíró, hanem filozófus, aki az újságírás jegyzet-, vagy publicisztika nevű műfaját használja világnézetének terjesztésére. (Ezért nem értettem, mikor Gábor Györgyöt a filozófiagyárban azzal piszkálták kifelé, hogy túl sok publicisztikát ír. Mekkora baromság! Miért ne írna egy filozófus mindenkinek?)
Amit Váncsa művel, az letehetetlen. Vele kapcsolatban odáig megyek, hogy még a szakácskönyvét is olvasom, ami azért meglepő, mert ilyesmit soha nem tennék, amúgy. Ha receptre van szükségem, vagy előveszem a nagyanyámtól örökölt két, saláta állapotú kötetet, vagy bemegyek a konyhamester.hu -ra, és megtudok mindent. Illetve nem igaz, hogy soha, mert kétszer is elolvastam Lénárd Sándor A római konyha című könyvét. (Aki nem tud róla, nem olvasott tőle semmit, az a szegény magyar kategóriájába tartozik, mert egyszerűen elfelejtették neki átadni az örökségét: http://mek.oszk.hu/kiallitas/lenard)
Bár én magamra nézvést utálom, ha engem bárkihez hasonlítanak, itt most megkockáztatom, hogy Váncsa se sértődne meg, ha azt írnám, hogy ő Lénárd egyenes folytatása, szinte olyan, mintha a zseniális orvos, író, orgonaművész, a Micimackó latinra fordítója Váncsa apja lett volna. Tehát nem véletlen, hogy Lénárd kulturgasztronómiai alapműve akkor jut eszembe, amikor Váncsa görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyháról írt legújabb, Lakoma című kötetét olvasom.
Természetesen nem a recepteket - bár ez se igaz: jártam Észak-Afrikában kétszer is, és elolvasgattam azokat az ételeket, amelyeket ismertem. Sokat, mert például Tunéziába valami ismeretlen okból egy kormányhivatal hívott meg, hogy nézegessem és szeressem meg az országot. Olyan jól tartottak, hogy majdnem belehaltam az ellenállhatatlan étkekbe.
Szóval Váncsa azt csinálja, hogy előveszed a könyvet, nézegeted, olvasgatod, aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy másfél óra elment, mert belehúzott, mondjuk egy olyan teljesen érdektelen témába, hogy hogyan sütik nyárson, egészben a bárányt. De nem ám úgy, hogy megmondja egyenesen, hanem ugrunk hátra negyvenezer évet, és meg kell ismerkednünk azzal, hogy miért is vannak a berberek között fehér bőrű és kékszemű gyerekek, meg, hogy Szent Ágoston is berber volt - ezt nem tudtam, pedig olvastam is tőle eleget -, és akkor még azt is, hogy a parazsat nem a nyárs alá kell tenni, hanem mellé, és akkor még hátravan a legérdekesebb, hogy mi is van a birka szemével, amit ugye a vendéggel etetnek meg. De ez nem útleírás, nem tájleírás, hanem úgy érzi az ember, hogy összekapta magát, hatalmas összefüggések álltak össze bizonyossággá, és megérti, honnan jött, kicsoda most, és merre tart. És újabb megvilágosodásra várva keresi a következő kalandot. Mert a filozófus ürügyes tanítása a leginkább embernek való kaland. Pláne, hogy néha csak úgy, hirtelen föl is röhöghet, mert kényszerítve van.
Van elég alkalom, mert jó vastag a könyv. Utazáshoz nehéz vinni, ám ha valaki a jelzett vidékekre megy, elolvashatja, és akkor már mindent tud, amit érdemes. De ez másodlagos praktikusság. (A másik könyvfajta, amit soha nem olvasok, az az úti.)
Csak egy hibát találtam. Lehet, hogy csak azért, mert még nem olvastam végig, de nem leltem a csodálatos argana olajról leírásra. Pedig az borzasztóan érdekelt volna, mi mindent talál Váncsa erről a titokzatos szerről. Na jó, nem is olyan titokzatos, de fura. Marokkóban haladtam egyszer valami rettenetesen sziklás vidéken, és egyszercsak egy hatalmas fát láttam. De akkora volt, mint nálunk egy jó öreg, magányos dió. Amúgy olajfa félének tűnt. Gondoltam, megpihenek alatta, de pásztorokat észleltem. Az ember nem közelít meg hirtelen marokkóiakat, mert nagyon durvák, ha megijednek. Erre hajlamosak, és tényleg fura egy kicsit, ám sokat mond, hogy ha ismeretlen fehér ember bekopog a házukba, akkor elkezdenek ordítani, hogy “itt vannak a rómaiak”. Nem egy felejtős nép. (Engem persze a legnagyobb tisztelettel fogadtak mindenhol, Alibabának szólítottak, és illedelmesen megérintettek, hogy adjak nekik valamit az aurámból, vagy mim van nekem. Szerte az iszlám-világban így bánnak velem.)
Nézem a fát figyelmesebben, és azt veszem észre, hogy a tetején kecskék legelnek. Szokatlan. De nem ám egy-kettő, hanem egy hatalmas nyáj. Mintha csak valami dombfélén lennének. Csak a vén, hatalmas bakkecskék maradtak a földön. Azok is ravaszak voltak, mert ha egy jószág ráállt arra az ágra, amelyik fölöttük volt, az lehajlott, és így tudtak legelni. De föltűnt: valójában nem is a leveleket legelik. Aztán megtudtam, hogy az egy öreg argana fa, és a kecskék a termését eszegetik. A kemény, olyan óriásbabnyi magot nem bírja elrágni, azért kikakilja a kecske. A pásztorok összeszedik, aztán addig mesterkednek vele, amíg száz kilóból lesz egy liter olaj. Az viszont fölséges. Olyan becsben tartják, mint mi a legjobb paprikánkat, Marokkó aranyának is mondják. Kenyőcsnek is lehet használni, mert fényvédős például, de én bizony kenyérre kentem, úgy ettem. Nagyon jó!
Na, ha mégis valami Recskre jutnánk Váncsával, elmesélem neki a marokkói falusi mecseteket, amiket a zsidók építettek szerte az országban. Az is fura történet, életre szóló filozófiai üzenettel.
.
2 megjegyzés:
Váncsát nagyra tartom, megértem a vele kapcsolatos gondolatokat.
De azért jobb lenne, ha még csak hasonló se lenne Recskhez ...
Tudom, kicsit későn reagálok, de ez valahol annak metaforája, amit a nyolc éves kisfiam válaszolt arra a kérdésre, hogy mit vinne magával egy lakatlan szigetre:baromi sok aranykincset...
Megjegyzés küldése