A rés forrása

Éppen csak vánszorogtam, egész nap. Reggel Kiss Péterrel találkoztunk, mert a szerkesztőségben vendégeskedett. Érdekeseket mondott. Lett volna vagy száz kérdésem, de az ilyen beszélgetések az ilyesmire nem alkalmasak. Az megnyugtató volt, hogy higgadtan értékeli a helyzetet és a dolgokat. Néha az volt az érzésem, hogy túlértékeli Orbán Viktor politikai-stratégiai intelligenciáját és teljesítményét. Bár ez nem lep meg, hiszen elég gyakran hallom szocialistáktól. Mindenki azt képzeli róla, hogy olyan, mint egy nagy sakkozó: jó sok lépést lát előre. Ezzel szemben én úgy látom, hogy Orbán folyamatosan blöfföl, és arra számít, hogy ezt senki nem hiszi el róla. A sok blöfföt az legitimizálja, hogy komolyan veszik, és úgy reagál mindenki, mint ahogy egy normális demokráciában szokás. Mások tartása ad tartást az akcióinak. Ez elég különös, de ügyes. Írni nem tud. A beszédei csapnivalóak. Annyira próbál ravasz lenni, hogy még cselek egymást követő üteme is kiszámítható. A kétfenekezésen azonnal rajtakapható. Ráadásul egyre kellemetlenebb hangon beszél. Olyan ember, aki fölnőtt korában baloldali vagy liberális volt, az nem tud többé hitelesen jobboldali lenni. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem azért, mert minden bőrből azért mégse lehet kibújni. Aki ádázul kommunistázik, az olyan, mint a – nyilvánosan - sokat buzivadász jelmezben parádézó férfiak. Látens, és leplezni akarja a hajlamát. Orbán egyetlen számottevő teljesítménye, hogy talált egy csapatot. Nem a szerencsétlen, egyre arctalanabb alvezéreire gondolok, hanem arra, hogy van mögötte pár ember, akik folyamatosan azt kutatják, hogyan lehetne rést találni a demokrácián, a jogrenden, a szokásrenden. Természetesen mindig sikerül. Orbán szinte azonnal lecsap ezekre, és vélhetően valami humort lát abban, hogy megpróbálja megkerülni a parlamentet, az alkotmányt, az íratlan szabályokat. Vitathatatlanul van némi humorforrás ebben, hiszen tükröt tart egy demokráciának. Azonban egy ezeréves társadalmat kár lenézni. Óriási hülyeség folyamatosan azt jelezni, hogy a miénk egy tizenhat éves demokrácia, hogyan is tudna mindenre azonnali választ, meg ugye, most tanuljuk… Nem: ez egy ezeréves ország, amelyik évszázadok óta olyan környezetben él, amelyikben lehetett tanulni. Itt minden rés hamar beforr.

Mászkálva, egyedül

Tegnap eléggé rossz állapotban voltam, mert éjjel kettőkor keltem – Kata egykor már virrasztott. Ez kellett ahhoz, hogy időben kiérjünk a röpülőtérre, mert indult a messzi Albionba. Továbbképzésre.

Mivel az autóm a szerelőnél ragadt, aki nem tudja, hogyan oltson el egy lámpát a műszerfalon, ami akkor is ég, amikor nem kellene, tegnap nem voltam rest, és megnéztem a röpülőtéri transzferdíjakat. Meglepetésemre nincs kartell: 4000 és 4700 között mozognak az árak. Háromnegyed háromra meg is jött a taxi. Természetesen olyan üres volt a város, hogy húsz perc alatt odaértünk, és a tavaszi hajnalban az épület előtt vártuk Andrást, Kata kollegáját.

Minden rendben ment, bár eléggé szívszorító volt az egész. Most nem csak azért, mert Kata elment és ez borzasztó, hanem azért is, mert szegény mohácsi cigányok is mentek Malmőbe. Kint volt három tévétársaság, és rettenetesen nyomorúságos volt, ahogy várakoztak a kicsi gyerekekkel. (A múlt héten egy társaságban voltam egy ismert cigány politikussal, aki fölhívta a figyelemet, hogy a cigányok népességében a generációs piramis a talpán áll, a miénk, meg a hegyén, és fölfelé terped. Ez azt jelenti, hogy csak akkor lesz rendes nyugdíjunk, ha a cigányok megfelelő képzettséget és munkát kapnak. Nem ártana ezen elgondolkozni.)

Szörnyű volt elbúcsúzni Katától, de még szörnyűbb, hogy utána hosszú ideig úgy ültünk, hogy egy üvegfal volt közöttünk, és telefonon beszélhettünk. Mint valami fegyintézetben. Arra gondoltam, hogy egy csomó mocskos, pitiáner terrorista miatt van ez így, meg az is, hogy a feleségemet tetőtől talpig megmotozzák, mert el akar jutni valahova. Ez a sok barom megrontja a virágunkat, és nem tudunk semmit tenni ellenük. Egyre jobb is lehetne minden, de az emberiség, mondjuk tízmilliomod része másképp akarja, és sikerül nekik.

Megvártam, amíg fölszállnak a repülők – mert nem tudtam, melyiken van Kata -, aztán elindultam. A napom olyan lett, mint egy járkálós film. Elmentem a Deák térig, ahol le volt zárva a másik metró, amivel át akartam menni a HÉV-hez. Fölmentem, hogy átsétáljak az Astoriához, de persze az is le volt zárva. Erre átmentem a Kálvin térre, ahol visszaszálltam ugyanarra a metróra, amelyiket két megállóval arrébb elhagytam. (Csodás volt az üres város a tavaszi melegben. Bár kissé koszos, s borzasztó, mennyi hajléktalan van. Nem is értem, hogyan juthattunk idáig. Szólni kellene a kormánynak, hogy a szocialistáskodásba beleférne, hogy tegyenek valami értük.)

Elmentem az Árpád hídig, ahonnan viszont sem Szentendrére, sem Tahiba nem indult busz. Átkeltem a hídon, és onnan már egyenesen Szentendrére jutottam. Kata a HÉV-en hívott, hogy szerencsésen megérkeztek. Hamar volt csatlakozás.

Ott bevásároltam, pihentem egy kicsit, kutyáztam, kertészkedtem – az főleg abból állt, hogy takarítgattam a kutyaszart – aztán megint pihentem, zenét hallgattam. Kicsit beszélgettem Pistával a szomszédommal, aztán visszaindultam a fővárosba. Hárman voltunk a buszon, meg a sofőr. Jól jöttünk. Megint sétáltam egy kicsit, mert nem bírtam betelni a tavasszal.

Délután gyakorlatilag tévézgettem. Nem is olyan rossz amerikai filmeket néztem. Volt benne idegen lényes, krimi, akció. Mondjuk, inkább bámultam ezeket. Úgy öt körül aztán nem bírtam tovább, esemeseztem Katának. Később beszéltünk is. Jó fáradt volt persze. Aztán még cseteltünk is egy percig.

Beszéltem Milánnal, Tamarával, késő este Wandával. Tamarával azért is, mert fölhívott, hogy én legyek a telefonmikulás, és beszéljek Marcival. Mivel megígérte, hogy jó gyerek lesz, állítólag ma küldök neki valami tomaszvonatot, ami nem tudom, mi lehet, de nagyon meg volt hatódva.

Bár inkább ne lenne

Kaptam pár levelet, kedves érdeklődést arról, hogy miért nem írok az úgynevezett magánéletemről mostanában.
Igazából nem is tudom. Bár van az a jelenség, hogy az ember körbeírja a dolgokat. Régebben voltam így, amikor egy-egy területen dolgoztam - például üzemi újságíró voltam - és egy-két, esetleg három év alatt már mindent megírtam, bemutattam, és egyszercsak az volt az érzésem, hogy újraírom, ugyanazt. Persze ez az újságírásban megengedhető, hiszen pár év alatt az olvasók tábora is megújul egy kicsit, vagy kiesik az emlékezetből, ami régebben már papíron volt. Sőt, néha kötelező újra leírni dolgokat, mert így rendezzük az ismereteket. Az ismeretek meg ahhoz kellenek, hogy bizonyos dolgokhoz, emberekhez viszonyuljunk. Csak kicsit unalmas a körbeírás.

De a magánélet, a napló, a blog más. Az emberi viszonyaink annyira megváltozhatnak, hogy nemigen lehet ugyanazt leírni évek után. Persze talán az a legérdekesebb, ha ugyanarról ismét írok – és ezt gyakran megteszem. Ezekből az látszik, hogyan változom. Ha ugyan ez valakit érdekel. Majd egyszer, ha lesz időm, akkor összenézem a véleményeimet. Annál is inkább, mert néha csak utólag jövök rá, hogy egyszer már megírtam azt, amit megint. Az elég borzasztó érzés, mert egyszercsak motoszkálni kezd bennem, hogy valahol már olvastam, vagy hallottam, ami kijött belőlem, és gyakran órákon át nem jövök rá, hogy azért ismerem annyira a szöveget, mert én írtam. Aztán, miután rájöttem, ez egy kicsi megnyugvást ad, mert mástól lopni mégiscsak nagyobb szégyen, mint magamtól. De ez se pontos: nem is loptam magamtól. Vagyis igen, de nem készakarva. Csak feledékeny vagyok, pláne, hogy nem nagyon érdekelnek a már kimondott gondolataim, azonnal elfelejtem őket, ami az elhülyülés jele enne, ha nem lettem volna mindig ilyen. Végülis van itt egy főszereplő, aki kicsit hülye. Erről is írtam már, legalább egyszer. Biztosan.

A kérdés az, hogy én változom-e. És ha igen, akkor az vállalható-e? Az is jó kérdés, hogy mostanában egyáltalán fontos-e a magánéletünk. Mondjuk akkor, amikor az utcát elárasztja a fenyegetés. Hogy érdekes-e, hogyan viszonyulunk ehhez az itt szinte ismeretlen erőszakhoz? Készen vagyunk-e arra, hogy bármikor ölni kell? Embert. Az életünk, a családunk védelmében. Vagy bámuljuk a saját kipusztításunkat, mint másokét? Lehet-e magánéletünk, ha mindenkire rátámad az erőszak? Megint egyszer birkaként nézzük végig a történelmet, ami nem más, mint a célirányos pusztulás nagyon fölgyorsított folyamata, vagy tanulunk végre abból, amiről az emlékműveink szólnak? Az emlékműveink, amelyeket folyamatosan meggyalázunk, tehát be kellene tiltani mindet. Lerombolni, mert nincs fölöslegesebb, mint az emlékeztető olyanoknak, akiknek nincs emlékezetük. Vagy, ha van, az annyira szelektív, hogy bár inkább ne is lenne.

Mennyire más az, ha valaki kicsit közszereplő? Illik-e írni arról, hogy mondjuk az ember eljár a gyerekkel uszodába? Vagy, hogy Márton napon, éjjel kint kóboroltam az erdőben, és Szonját, az unokámat vártam, aki a Waldorfosokkal valami lámpákat gyűjtött az erdőben? Majdnem megfagytam, de jót pisáltam a gyönyörű ég alatt. Az a második legjobb dolog a férfiak életében. Vagy, hogy láttunk szivárványt, Milossal. Vagy, hogy a szerelmem ma vett egy utazótáskát? Mert majd elmegy Londonba, tanulni.

Szóval nem nagyon tudom, hogy mostanában érdekes-e az életünk. Ráadásul az egyik rokonom - jó szándékkal - fölhívta a figyelmemet, hogy sokkal szerethetőbb az a pasi-kép, amit magamról a naplómban kialakítottam, mint a valóságos. Akkor viszont vigyázni kell, mert nem tisztességes ez a manipuláció. Bár nincs is értelme, mert semmit nem akarok elérni vele. Hacsak nem valami titkos emlékművel állítani magamról. Az meg minek?

Azt is írta, hogy én egy önző és hiú ember vagyok valójában. Ez nyilván nem derül ki a naplómból. Szerintem már önmagában abból, hogy valaki nagyobb nyilvánosság előtt naplót ír, kiderül, hogy hiú és önző. Ehhez képest már nem nagyon lehet javítani a képen. Normális ember nem ír naplót, nyilvánosan. A normális ember kerüli a nyilvánosságot, mert veszélyes és megalázó lehet.

Pláne, én azt is tudom, hogy vannak, akik kifejezetten undorral olvasnak. Néha megírják, megüzenik. Persze mindig megkérdezem, hogy minek fáradnak ilyesmivel, miért jó nekik, ha rossz nekik. De ez még mindig jobb, mint amit Fiala műsorában hallottam: egy jobboldali ember minden nap megveszi a Magyar Nemzetet, hogy támogassa, hogy legyen, de nem bírja elolvasni. Annyira undorodik. Borzasztó. Most majd biztosan a Magyar Hírlapot is veszi. Különben Széles úr nem gondolta rosszul, hogy kellene egy jó jobboldali lap, mert most nincs olyan, amelyik mértékadó lehetne. Csak abban tévedett, hogy egy baloldali liberális újságot át lehet állítani. Nem lehet. A Magyar Nemzetet sem sikerült. Megszűnt az újságsága. Széles úr másik, rettenetes tévedése Gazsó L. Ferenc kinevezése. Én dolgoztam vele. Az abból állt, hogy Csurka parancsára megpróbált kiszekírozni a Mai Naptól, amit Csurka parancsára elvettek Horváth Istvántól, és megkapta ő. A kiszekírozás fölösleges volt, mert nekem már volt helyem a Népszabadságnál, csak kíváncsi voltam, milyen eszközöket vet be. Hát mindent bevetett. Hogy mi értelme volt, nem tudom, de az tény, hogy akkorát esett a példányszám, hogy még a külföldi befektető – nem írom le a nevét, mert szintén ki nem állhatom – dollármillióit is vissza kellett adni. Gazsó L. Ferenc az a típus, aki gyön, lát és veszít.

Amúgy én is, csak annyi előnyöm van, hogy én tudom magamról, és nem hagyom, hogy sorsokat meg komoly dolgokat rám bízzanak. A hiúságomnak és az önzésemnek tehát vannak határai.

Parasztok

Állunk a sorban és egy pasi önfeledten cigányozik. Hogy a motorosok milyen jól tették, hogy a kurva Olaszliszkába, meg hogy a Bayer Zsolt végre megmondta.
Mondom neki, hogy minek ez az egész, nincs is itt egy cigány se, akit megrémiszthetne. Akkor meg minek? Itt csak parasztok vannak, amerre a szemem ellát.
- Milyen parasztok? - kérdezi.
- Hát parasztok.
- Mi, meg ezek itt, miért lennénk parasztok?
- Mert Magyarországon vannak a parasztok meg a cigányok.
Mi parasztok vagyunk. Sápadt az arcunk.
- Kicsit gondolkodik, aztán kiböki: de én nem vagyok paraszt!
- Sajnálom: nem mindenkin látszik. Sajnos közismert, hogy Magyarországon cigányok vannak és parasztok. Így mondják.
Lehet választani.
Látom, hogy mindjárt kiáll a sorból és elmegy. Be is mozdul, de aztán inkább megint felém fordul:
- És a zsidók?
- Azok is parasztok.
Nem szól semmit, hátat fordít. Szinte hallom, ahogy kattog benne valami. Lehet, hogy örökre kiakad.

A brüsszeli veszedelmes

Orbán Viktor nyilván nem vette észre: azok, akik a kommunistázásba túlságosan belelovallták magukat - néha persze meglehetősen bolsevista orbáni módszerek hatására -, kimorzsolódtak a politikából. Ez azért van, mert a „kommunista” végső szitokszó, átok, aki sűrűn a szájára veszi, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy beszorult, nincs érve, nincs gondolata. És ezt látja, érzi az istenáldotta nép is. Az, amelyik nyolcszázezer pártaggal képviseltette magát az úgynevezett kommunistákat tömörítő pártban. Bár a Fidesz meg a polgári körök meg a többi kapcsolódó mifene hajlamos elfelejteni az érintettségeket, azért egyenként az emberek összerezdülnek ám! Tán még az Orbán-családban is. Nem, mintha bűnösek lennének mindahányan, ám nem kedvelik, ha emlékeztetik őket valahai árnyékosabb sorsukra.
Orbán most azt hiszi, hogy a stasbourgi beszédéből parádésan kimosta magát, és rettentő nagy győzelmet aratott a rárontó bizottsági tagokon a parlamenti vizsgálatkor. Pedig nem: az emberek sokaságában ma is az motoszkál, hogy bizony ő mégiscsak egy hazaárulkodó. Annyira elégedett magával, hogy folytatja, immár Brüsszelben is.
Ott most megismételte azt, amit két héttel ezelőtt Strasbourgban mondott, bár egy kicsit tovább ment: szerinte Közép-Európában nem a szélsőjobboldali eszmékből, vagy az ilyen típusú politikai erők újjászületésétől kell félni, hanem a kommunistáktól. Vagyis - hogy ne érjen minket az önkényes kiemelés vádja - a demokráciára nézve az igazi kihívás a régi kommunista hatalomgyakorlási módszerek újjászületése.
Bár az a személyes magánvéleményem, hogy Orbánnál bolsevistább párt- és állami vezetőnk nem volt a rendszerváltás óta, meglehetősen meggondolatlannak is találom, amit mond. Nem hiheti komolyan, hogy a gyurcsányozó-kommunistázó szajkózás elnyomhatja az emberekben azt az érzést, amit az utóbbi néhány hétben a szélsőjobboldali nyomulás váltott ki itt, ahol akár csak ezekhez hasonlítható, pláne az emberi életekre, az alkotmányos rendre veszélyes baloldali megmozdulás a rendszerváltás óta nem volt. Legalábbis nem emlékszem, hogy veres zászlók alatt vonuló uszítók és proletárok tobzódtak volna akasztást, Dunába lövetést és marhaságokat követelve. Pedig a vörös zászlót már csak arra való hivatkozással is meg lehetne lobogtatni, hogy bizony Szent István is azt használta. De valahogy a baloldaliaknak nincs szükségük arra, hogy a saját vágyaikat és paktumaikat lobogókkal, szónoklatokkal, rebellióval takarják. Persze lehet, hogy csak ravaszak, és éppen ezért csakugyan veszedelmesebbek, mint az újfasiszták, mondjuk. Meg Orbán. (Népszava)

Veres András (A nap embere)

A megyéspüspök odanyilatkozott, hogy egyrészt tűrhetetlennek tartja a rendőri brutalitást és nihilizmust, másrészt - természetesen magánemberként -, ha csak teheti, kijár majd a szombathelyi kormányellenes tüntetésekre, ám azokon nem szólal föl.
Nem hallottam Veres püspököt nyilatkozni a tévészékház ostroma után - mint ahogy az egész egyházat se - arról, hogy elítélné a brutalitást és a nihilizmust, mint ahogy október huszonharmadika reggelén sem kezdtek hangos, féltő médiaimádságba. Nem fohászkodtak szégyenkezve a békés árpádsávosok miatt, akiknek elődei katolikusok ezreit (is) elpusztították. Pedig nem ártott volna. Talán a Gyurcsány által mély erkölcsi válságba taszított, amúgy bizonyára igen vallásos, felebaráti szeretettől átitatott uszítók és közzavargók közül néhányan hallgattak volna az isteni eredetű szóra. Talán úgy kevesebb rendőrrel, csekélyebb brutalitással sikerül ünnepelni. Pláne, hogy egy ilyen ünnepen Mindszenty is példaként hozható az őszinte, imádságos képbe, vagyis könnyedén aktualizálható – és nem csak nihilista médiaszempontból, hanem valóságosan és őszintén.
Anélkül, hogy védelmembe venném a rendőröket, ha püspök lennék, én vigyáznék velük. Egyrészt az emberek döntő többsége egyetértett a föllépésükkel – és ezek közül nagyon sokan vélhetően vallásosak. Másrészt nem lepődnék meg, ha kiderülne: a rendőrök között – pláne a rokonságukban - talán több istenhívő ember van, mint az utcai harcosok népében. Nehogy megint az legyen, hogy az egyház többet veszít a politikai állásfoglalásain, pláne hallgatásán, mint amennyit nyer. Kár lenne: a társadalmi békéhez szükség lenne a papok hiteles, emberféltő józanságára. (Népszava)

A halálfejes tetkó

Néztem Szaddám Huszeint, ahogy hallgatta a halálos ítéletét. Nyilvánvalóan megzavarodott ember – kicsit az ítéletet hallgató Ceaucescura emlékeztetett -, amin nem is csodálkozom: a gyilkosok nagyon tudnak félni a haláltól. Szégyelltem nézni. Annyi tartás volt benne, mint a rendszerében.
A múlt héten meg Kádár utolsó beszédét hallhattam. Valami mélységes szomorúság költözött belém, és másnapra is rám telepedett. Ha Magyarországon lehetett volna Kádár-per, vajon kitörtek volna zavargások, ha elítélik?
Mi vezethet arra, hogy egy ilyen embert, mint ez a Szaddám, bárki is sajnál? Egy olyan országban, ahol mi sem természetesebb, mint az erőszakos halál.
Az más kérdés, hogy én ellenzem a kivégzését, mert minden kivégzést ellenzek.
Vannak, akikkel idejében végezni kell, hogy elkerüljük a kivégzést. Egy megszállt országban óhatatlanul pecsétes lesz az előző hatalom ellen bármilyen pör. Az a gyanúm, hogy a volt iraki diktátor nem is tudja fölfogni, mi történik vele, hiszen egészen más rendszerben gondolkozik, mint mi. Az ő életében, értékrendjében vélhetően teljesen természetes a gyilkolás. Gyerekkora óta. És nem csak elvben, hanem a gyakorlatban is. Csak valahogy azt nem érti, ha ő kerül sorra.
Ha Magyarország idejében megszabadult volna a halálbüntetéstől, ma egészen másképp beszélnénk ötvenhatról, Kádár sorsáról.
Kádár is úgy járt, mint az a maffiafőnök, aki szerencsével vagy ügyeskedve életben marad, aztán tisztára mosott tőkével beépül a rendbe, és nagy hatalomra tesz szert. Kádár vérrel mosta „tisztára” a „tőkéjét”, amit a szovjetektől kapott. Tartóinak bizonyította alkalmasságát. De aztán bűzlött is az mindig. Hajlamos vagyok azt hinni, az ő értékrendjében Nagy Imre meggyilkoltatása semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy folytatott egy harcot a jól megszokott eszközökkel. Azt hiszem, hogy a Szovjetunióban biztosan, és egy időben Magyarországon is veszedelmesebb dolog volt kommunistának, párttagnak lenni, mint közönséges halandónak. A kommunisták az egymással való leszámolásban alkottak igazán maradandót. Bár ezen sincs mit csodálkozni, hiszen okkal gondolható, hogy aki egy egypártrendszerben belép a pátba, az azért teszi, mert akar valamit, ha meg pozíciót is szerez, akkor pláne akar. Az egypártrendszerben a nem elhanyagolható és a veszedelmes ellenfél a pártban van. Kádár is, Nagy Imre is egész életét úgy élte le, hogy vagy engem ölnek meg vagy én ölök, öletek. Vérmérsékletük és sorsuk alapján vélhetően Nagy Imre követett el kevesebb – polgári értelemben vett – aljasságot, bár keveset tudok szovjetunióbéli éveiről. A kommunista erkölcs része volt a följelentési kötelezettség. Hajlamos vagyok azt hinni – mérhetetlen jószándékkal -, hogy a följelentő sokszor nem tudta, hogy milyen következményekkel jár a följelentés. Másrészt viszont a följelentések jelentős része valószínűleg abban fogant, hogy ha én őt nem, akkor holnap ő, engem. Ez egy borzalmas világ, föl se tudjuk fogni. Még én se, pedig éltem benne.
A lényeg az, hogy Kádár Nagy Imrét szinte a kommunista párt szokásrendjének megfelelve pusztította el. Sőt maga az eljárás is megfelelt a korabeli bíróságosdis - de „te is tudod meg én is tudom, hogy mi lesz az ítélet” – párt- és államrendnek. Abban a sztálinista közegben, amiben ők politizáltak, Kádár szinte a lehető legtermészetesebben viselkedett – bár egy kicsit csodálkozom, hogy a szovjetek miért nem mészároltatták le az egész snagovi csapatot asszonyostul, gyerekestül. Kádár vélhetően föl se tudta volna fogni, hogy ha életben hagyja Nagy Imrét, és a forradalmárok közül csak azokat ítélteti el, akik csakugyan, például lincselésben vettek részt, vagy köztörvényes bűnöket követtek el, Nagy Imre mítosza úgy kopott volna el, hogy ma már szinte alig emlékezne rá valaki.
De Kádárnak ölnie kellett, mert ezt tanulta. Akkor is, ha már szinte konszolidálódott a hatalma, és paktumot kötött a néppel. Ne felejtsük el, hogy a proletárdiktatúra vallása mit gondol az osztályárulóról. Az orvosegyetemi etika tankönyvben még a rendszerváltáskor is az volt bele írva, hogy nem szabad megölni az anyánkat, kivéve, ha osztályárulást követ el. Három évtizeddel Nagy Imre kivégzése után!
Kádár alighanem csak rövid időre készült. Talán abban bízott, hogy aztán szolgálataiért cserébe életben maradhat. Ha nem is itthon, hát a Szovjetunióban.
Nem számíthatott arra, hogy közben az egész borzalmas szocialista világrendszer egyik legelviselhetőbb országát hozza létre. Honnan gondolhatta volna, hogy a népek megszeretik? Sőt a világpolitika jelentős szereplői is úgy találják, hogy ő az ellentábor egyik legnormálisabb, és legtisztességesebbnek látszó politikusa – a „kompromisszumok robotosa”. Azt hiszem, arra sem számított, hogy a világon – a moszkvai főnökeit és táborbeli kollegáit leszámítva – valaha is bárki érdemben szóba áll vele. Hogy valaha is azt érezheti, hogy külföldön tisztelik, és – tagadhatatlanul – szereti a népe, legalábbis a többség. A maga módján, persze.
A véreskezű keresztapából jó király lett. Nem tudom, mit gondoltak róla valójában, például a külföldi tárgyalópartnerei. Nem tudom, hogy a konszolid uralkodó inge fölcsúszott-e néha, és kilógott-e a halálfejes tetkó. De biztosan méltán képzelte, legalább rossz álmaiban, hogy véres a körme alja, az szinte biztos. És álmatlan éjszakáin a vér bűzlött, hiába körömkefézett. Azt tudjuk, hogy rendkívül intelligens ember volt, ezt kár is lenne elvitatni. A maga módján polgárosodott is, és ez akkor is hat a lélekre, ha amúgy észre se vesszük. Bizonyára eljött az idő, amikor a királynak szembe kellett néznie a rablógyilkos múlttal. Ebbe őrült bele. Hogy ez méltó büntetés volt-e, avagy sem, azt nem tudhatjuk. Azt hiszem, sokat szenvedett. Tudta, hogy ha nagy történelmi személyiség is lesz, ám az a fajta, akire mindig – ha van ilyen – szeretetteljes undorral emlékeznek. Sorsának az a része, hogy pont azon a napon halt meg, amelyiken Nagy Imrét rehabilitálták, már nem más, mint a történelem giccsesedésre való hajlamosságának bizonyítéka.Fogalmam sincs, miként álmatlankodott hatalmának idején Szaddám, akire talán soha senki nem nézett tisztelettel – kivéve népének rettegő rajongóit -, de valami közös mégiscsak van a sorsukban. „Másképp” gondolkodtak. Számunkra szinte fölfoghatatlan módon. Ez nem menti föl őket, ám kötelességünk megemlíteni – hátha egyszer mi is valami hatalom közelébe emelkedünk.

Az út Tibetbe

Amikor Avrammal kiszabadultunk a táborból, és már olyan messze jutottunk, hogy megállhattunk, letérdelt a földre, a porba, és imádkozott. Azokért, akiket megöltünk. Nem követtünk el bűnt, pláne ő, aki természetesen senkire nem emelt kezet, de még én sem, hiszen nem tudtam ölni. Beteg voltam és erőtlen. A barátaink, akik helyettünk pusztították el az őröket, mind meghaltak, így hát Avram magára vette a terhüket. De nem értük imádkozott, mert szerinte nem volt miért, hiszen bátor és igaz emberek maradtak halálukban is, hanem az ellenségeinkért.
Mondtam neki, hogy egyrészt jobb lenne, ha tovább mennénk, mert mit lehet tudni, hátha követnek, másrészt még jobban venném, ha valami erdőbe jutnánk végre, és mondjuk egy patak mellett pihennénk. Tán még aludni is mernék. Fölváltva. Erre azt mondta, hogy alhatunk mindketten, akár ott a porban is, mert Isten kezében vagyunk. Ha ő nem akar megvédeni minket, vagy direkt elleneink kezére ad, akkor hiába bujkálunk. Ha meg életben akar hagyni, akkor akárhol lehetünk.
Meglepett, hogy még mindig hisz Istenben. Néztem a megnyomorított, csontsovány, gennyedző, büdös, kínban kelt sebekkel borított, korbács- és szögesdrótnyomos, majdnem meztelen testét, és megpróbáltam megérteni, miért nem kérdez Istentől valamit, legalább. Ha én hittem volna, már csak kérdésem maradt volna.
Ám hitének révülete már nem volt a régi: azért hagyta abba az imádkozást, mert meglátott egy sáskát, gyorsan elkapta, és a lábainál fogva, tulajdonképpen a körülményekhez képest illedelmesen a szájába vette és elrágta.
„Látám, hogy jó vala,” – mondtam – „az étvágyad.”
Igazán elégedetten mosolygott.
„Legjobb a sáska.”- mondta.
Aztán mentünk tovább a távoli erdő felé. Hol ő támogatott engem, hol én használtam őt valami mankóféle gyanánt. Közben arról is beszélgettünk, hogy milyen jó lenne valami bibliai földön sáskajárásba keveredni. Mindenki odaveszne, mi meg föltűnően pufókásan vonulnánk ki a pusztából a Vöröskereszt csodálatára.
„Menjünk inkább Tibetbe.” – mondta Avram.
Mondtam, hogy jó, így aztán már nem csak „úgy” araszoltunk tovább, vakon bele, hanem egyenesen Tibetbe. Nem volt nehéz engem erre rávenni, mert régóta készültem oda. Olvastam, hogy arrafelé egynémelyek befalaztatják magukat, de úgy, hogy csak egy kicsi lyuk marad az ajtó helyett, amin ételt adnak be, meg a küblit cserélik, és így elmélkednek akár tíz éven át. Teljes némaságban.
„Izgalmas lenne.” – mondta Avram, és tudtam, hogy ezt nem tréfából mondja, hanem azért, mert átfutott rajta, hogy ez aztán az igazi, nagy kaland. Tíz év egy lyukban. Úgy, hogy senki se szól feléd. Kijössz és többé semmi, pláne senki nem zavarhatja meg az elmédet. Átlátsz a kőfalon is, nemhogy az emberen.
„Kár, hogy nincs már tíz évem.” - mondtam. Erre Avram hangosan röhögni kezdett. Azt motyogta, hogy „dehogynincs, dehogynincs, ha innen kijöttél már nem is halhatsz meg”.
Nem kijöttem, hanem kiszabadítottak, gondoltam. Az nem ugyanaz. Még ha mindazok életereje belém költözik, akik ott pusztultak miattam, az se elég. Én már ráfordultam a halálra. Avram is. Ez olyan, mint amikor a magzat úgy izeg, hogy a feje idejében bejusson a szülőcsatornába.
„Talán Tibetben rendbe jövök.”
„Jakvajon és jó teán.”
„Jó levegőn és imádságon”.
„Te nem is tudsz imádkozni.” – mondta Avram.
Ebben maradtunk, mert nem akartam vele vitatkozni. Egy éven át nyüstöltem azzal, hogy mennyire hiábavaló minden, mennyire nem hat semmit a sok istenes hókuszpókusz meg ráolvasás. Agyonverik vagy éhen halasztják az embereket. Isten meg nincs sehol. Vicces, hogy a semmiben is ő van, de nem is akarom ezt megérteni. Nem igaz, hogy a lélek hizlal.
Megálltunk, hátra néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepően gyorsan haladnánk. Pláne ahhoz képest, hogy fölfelé tartottunk. Azt láttuk, hogy mintha hamarosan egy sziklafalhoz érnénk, ott már csak föl kell mászni a repedéseken, föl a hófoltokig, aztán át valami hegygerincen, és nyilvánvaló, hogy azon túl már Tibet van. Mi más?
„Istenem, látni a Himaláját!” – mondtam.
„Egész életemben arra vágytam.” – vallotta be Avram is. – „A látványa is elég ahhoz, hogy örökre tudd, mekkora vagy.”
Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat. Pláne, hogy csakugyan valami erdőbe kell érni éjszakára, jó avart is kereshetünk, hogy legyen miben aludni. Különben megfagyunk. És valami bogyó is kellene. Vacsorára.
Elképzeltem, milyen jó lenne egy egész napon át avarban heverészni. De úgy sose érünk Tibetbe.
Akkor hirtelen meghallottuk a harangszót. Vékony kis kolomp volt inkább, de biztosan tudtuk, hogy toronyból, vagy afféléből jön, és templom is van ott. És mintha szemből jönne. Csak azt nem értettük, honnan, mert hogy előttünk a meredek sziklafal volt. Húztuk magunkat tovább, és egyszercsak kutyák ugattak, aztán emberek jöttek elő. Katonák voltak, előre – persze ránk – tartott gépkarabélyokkal.
„Állj!” – mondta az egyik.
Megálltunk, és föltettük a karjainkat. Amilyen magasra csak bírtuk.
„Ezek meg hogy néznek ki.” – nem kérdezte, mondta a katona, amikor mellénk ért. -„Szökevények vagytok?”
„Persze. És milyen országban vagyunk?”
„Most léptétek át a határt.”
„Tibetét?” – kérdezte Avram.
„Inkább csak Bulgáriáét.” – mondta nevetve a katona.

Hülyének nézés

OrbánViktor most ismerkedhet azzal, miféle érzés, ha egy rosszkor és főleg rossz helyen elmondott beszédből kiragadnak részleteket, és annak alapján ítélnek az emberek: Orbán Viktor a strasbourgi nemzetárulkodó. Gyurcsány a hívei előtt beszélt magára nézve terhelő meggondolatlanságokat, ő pedig külföldön ártott mindenkinek - legalábbis próbált. (Követkatonáiról nem is beszélve, akik – miután jó nagyokat köpködtek a magyar kormányra, most ádázul csodálkoznak: az meg merészeli a saját igazságáról tájékoztni a saját nagyköveteit.) Hogy ki ártott többet az országnak, az majd elválik. Egyébként nem az Orbán legnagyobb bűne, ha nehezen másképp értelmezhető mondatokban azt kérte elvbarátaitól, hogy ne segítsék a Gyurcsány-kormányt, hanem az, ahogy kommunistázott. Ő, aki Antall örököseként próbál a jobboldalon vezérkedni, Torgyán és Csurka szintjére jutott. Ez meg itthon is kínos, nyomorult. A hülyeség megbocsátható, a silányság nem.

A nemzetárulkodásnál kicsit még kínosabb az az elképesztő nyomulás, amit a rendőrök – persze őket maga előtt tolva Gyurcsány – ellen indított. Meglepően hiteltelenül érvel valami emberi jogok védelmében. Ha nem látnám és hallanám, nem hinném el, hogy valaki az október huszonharmadikai eseményeket képes úgy beállítani, mintha Budapest utcáin csakis békés ünneplők és demonstrálók lettek volna, és nem történt más, mint az, hogy a szadista rendőrök szórakozásból lecsaptak ezekre. Minden épelméjű ember látta, hogy csakugyan voltak rendőri túlkapások, ám azt nem venni észre, hogy ezeket miféle emberek ezrei váltották ki, és mivel, egyszerűen nevetséges, a hülyének nézés minősített esete.
Orbán persze megint kommunikációs leckének tekinti az egészet, és nem veszi figyelembe, hogy most hiába a zsolozsma: pontosan tudjuk, mi történt, és azt is, hogy neki milyen előkészítő szerepe volt ebben. Hiba, ha egyáltalán nem hat rá, hogy Budapest lakosságának mélységesen elege van a hibbantak és a bűnözők forradalmából. Az itt élők már azt sem értették, hogy a tévészékház ostroma után miért nem tiltottak be minden tüntetést. Az életüket féltik – teljes joggal -, és ez még a párthűséget is fölülírja: inkább Gergényit szeretik, mint Orbánt.
Abban is van valami kínos, ahogy alvezérei mögé állnak. Például az a Tarlós, aki valami rendpártiság nevében tudta védeni a kerületét a homoszexuálisoktól és a hangoskodóktól, most a liberalizmus zászlóvivője lett. Pedig legalább ő – egy független pillanatában - kimondhatta volna, hogy az orbánus szkinhedek, focibarmok és a többi, vérengzésre vágyó baromi demokratikus nyomorult is tett valamit a békétlenségért.

Intés, jógazdákhoz

Ami ötvenhatot illeti, soha nem veszek részt többé semmiféle közös, pláne hivatalos ünnepségen. Nekem ehhez nincs kedvem. Nincs értelme. Mint ahogy azóta, hogy a kokárdát összenyálazták az egyedüli magyarok, március tizenötödikét is magamban ünneplem. Az se érdekel, ha mindenki így tesz, és ennek az lesz a következménye, hogy elmúlnak az úgynevezett állami ünnepeink. Sajnálom, de ne hazudozzunk egymásnak. Ha nem megy, ne menjen.
Bár van egy régi ötletem: úgy kellene megoldani ezt az egészet, hogy ki kell tiltani a politikusokat az ünneplésből. Egy részüket azért, mert méltatlanokká váltak, más részük meg hagyta ezt. Csak gyerekek, fiatalok beszélhetnek, csak ők rendezhetnek nekünk műsorokat. Mondhatnak verset, énekelhetnek, táncolhatnak, amit akarnak. A se fontos, hogy közvetlenül, kötelezően az ünnep szellemében. Akkor legalább büszkék lehetünk a gyerekeinkre. Ha már az öregekre nem, mert szétcivakodnak mindent.
Komolyan, és felelősségem teljes tudatában mondom, hogy azok, akik szerencsésen elmenekültek ebből az országból, jobban jártak, mintha győznek ötvenhatban. Az első dolguk lett volna legyilkolni egymást. Itt mindent szabad, csak győzni nem. Meg fölszabadulni, mert azonnal oda a békesség.
Egyébként komolyan kérdezem: hogyan jövök én ahhoz, hogy bármekkora szabadidőmet olyan politikusok lédumáinak meghallgatására áldozzam, akik arra képtelenek, hogy egy -amúgy békességben élő, nem is teljesen lepusztult - országot sem bírnak összetartsanak? Arra képtelenek, hogy amikor már tényleg baj van, már az utcán is elszabadul a pokol, legalább egy órára leüljenek, és azon tanakodjanak, hogyan lehetne ennek véget vetni. Kompromisszumokkal persze.

Nézem Gergényi tábornokot az összes tévében. Irigylem. Le kellett volna váltani a tévészékház ostroma után, mert évekig úgy tett, mintha lenne serege, de nem volt. Legalábbis nagyjából olyanok voltak a rendőreink, mint a katonáink a Don kanyarulatában. Fegyvertelenül, képzetlenül, ellátatlanul vártak a sorsukra. Aztán a sors megjött.
Most Gergényi úr áldott pillanatokat él át, mert pontosan tudja, hogy akárki, akármit hord össze, a nép győztes hadvezérnek tekinti. A jobboldal meg kifejezetten megpukkadhat: pontosan azt érdemelték az Astoriánál, amit kaptak. Addig sunyiskodtak, amíg a saját fasisztáik megtalálták őket. Ha jó volt együtt melegedni a Kossuth téren, most ne csodálkozzanak, ha a csőcselék az ostobán megválasztott Astoriához menekült, bele a nyájba. Így jár az, aki megtűri a birkái között a cselből legelésző farkasokat.

Tegnap, amíg vártam a bankban egy papírra, hallottam, hogy jönnének a gazdák ezer traktorral. Állítólag november másodikától huszadikáig gondolják a fővárosban tartózkodni. Ellennének egy kicsit a Kossuth téren, meg a rakparton is.
Ne tudom, mit gondol Jakab gazda meg a népe, de én óvatos lennék a helyükben. Ma hallottam két embert beszélgetni erről. Az egyik azt mondta, nem tudja mennyibe kerül egy ilyen traktor, de egy Molotov-koktél kijön, mondjuk kétszázból, ezer darab kétszázezerből. Aztán arról diskurálnak, hogy milyen érdekes: a jobboldal azt képzeli, hogy a baloldal sose fejlődik föl, nem jön el az a pillanat, amikor annyira megelégelik az emberek a cirkuszt, a város meggyalázását, hogy egyszercsak nyílt ellencsapást mérnek. Ha a gazdáknak nincs szerencséjük, akkor rájuk. Nagyon jó célpontok.
Csoda is, jó csoda, hogy eddig nem vonultak az utcára. Aztán megint azt számolgatták, hogy mennyi lehet egy traktor. Az egyik tízmilliót mondott, a másik el se tudta képzelni. De azt gondolta, hogy a jógazdák azokat legalább részben hitelre veszik, esetleg állami támogatással, mi azt jelenti, hogy a mi adónkból is. Namármost: ha ezután ezeket arra használják, hogy kellemetlenségeket okozzanak az országutakon, pláne eben az agyongyötört, szétalázott városban, akkor jelezni kell valahogy, a főváros népe ezzel nem ért egyet. Elég tízet fölgyújtani. Ha szép szóra nem mennek haza.
A másik erre azt mondta, van egy remek ötlete arra, hogyan lehetne leszoktatni az útonállásról azokat, akik nem értik meg, hogy senkinek nincs kedve a hülye politikai céljaik miatt órákat késni. És egyáltalán milyen alapokon zárják el a mi útjainkat?
Részletesen kifejtette: eredetileg arra gondolt, hogy a szilveszteri petárdázások ellen veti be új fegyverét. Úgy képzelte el, hogy a barátaival vesznek olyan vízipuskákat, amilyeneket a gyerekek használnak nyaranta, például a balatoni strandokon. Ezeken jó nagy tartály van. Szilveszter előtt kerítenek valami rendkívül büdös folyadékot, akár állott, egy hétig szobahőmérsékleten érlelt pisát is, és Szilveszter napján elindulnak a városban, éppen csak csöndesen sétálgatnak, hiszen biztosan rálelnek egy barom durrogatóra. Körbeveszik, és jó alaposan lecsololják. Természetesen nem bosszúból, nem azért, mert utálják, hanem csakis tűzrendészeti okokból. Hiszen úgy lehet vélni, hogy a pattogtató meggyulladhat beavatkozás nélkül. (Ebben az a legjobb, hogy ugyanez, szinte szóról-szóra már nekem is eszembe jutott.)
Namost ezt az eszközt el tudná képzelni az útonálló demonstrálók ellen is. Javasolt folyadék a valeriánsav. Kigőzleménye igen hasonlít a lábszagéra, valamint a macskahúgyra. Kibírhatatlanul büdös, viszont némiképp nyugtató hatású. Nem is kell az autókra avagy a gazdákra fröcskölni, mert elég, ha csak az aszfaltra csöpögtetik. Ha véletlenül, mondjuk a gumikra kerül, akkor a város összes macskái a traktorokhoz gyűlnek, tele lesz velük a Kossuth tér, amitől horrorisztikus bohózatba süllyed a gazdademó.
Nem tudom, még miket képzelegtek, mert sorra kerültem a bankban. Mindenesetre én lebeszélném a jógazdákat.

Révész Máriusz (A nap embere)

Meglőtték, szerencsére csak gumilövedékkel, tán meg is ütötték, ami eléggé szomorú dolog. Ezt már az egész felejtős ország tudja, hiszen akinek kiesett volna a fejéből az egykori szóvivő, aki annak idején belebukott a Fidesz kommunikációs csűrcsavarjaiba, az most aztán fényképek százain láthatja. Csodás gézsüvege mindenütt ott virít: jelzi, hogy igazi kommunikációs mártír született a jobboldalon október huszonharmadikán, akit nagyon megtaposott az újkommunista hatalom. Még azt is kiérdemelte, hogy olyan méltóságok látogassák meg betegágyánál, mint Navracsics, sőt Semjén. Tényleg rendes tőlük, hogy dologidőben vigasztalták. (Hogy Orbán hol volt, nem tudni, talán aludt egy kicsit, vagy már elindult Strasbourgba kommunistázni.)
Ráadásul Révész úr az, akivel kapcsolatban még azt se kérdezhetjük, hogy na jó, de mit keresett a csatában, hiszen aki csak egy kicsit is ismeri, tudja, hogy ő aztán egy jó ember. Egészen biztosan csakugyan azért közelített a rendőrökhöz, mert kérni, békíteni akart. És egyébként is: egy politikusnak ez a dolga, még akkor is, ha a felejtős, vagy eleve tudatlan, politikailag aztán végképp alulképzett rendőrök föl se ismerték. Meg az igazolványát se. (Én kérek elnézést, ha a rendőrök nem tették volna meg.)
Már csak arra lennék kíváncsi, hogy nem azért ment-e be a kórházba a csavaros eszű Semjén és a ravaszkás Navracsics, hogy rábeszéljék: Révész Máriusz lábadozását megszakítva az invalidusság szánalmat keltő jeleivel látványosan vonuljon be a parlamentbe, lehetőleg úgy, hogy jó sok fotós vegye észre. Mindenesetre nem az a típus, akinek ilyesmi csak úgy magától eszébe jutna. Az a baj, hogy ez igazi kommunikációs csapda: ha a közönség megsejt valamit a sajnálatkeltő manipuláció szándékából, akkor azonnal Révész úr és pártja ellen fordul, nevetségessé teszi azt, aki megérdemelné a sajnálatot. (Népszava)

A sajnálatos eseményekről

A legújabb „ötvenhatos sajnálatos eseményekről” szögezzük le a tényeket. Az ünnep előtt azért nyomták ki a Kossuth térről az úgynevezett demonstrálókat, mert nem tartották be az egyezséget, ráadásul kiderült, hogy a rendőrség már-már nevetséges türelmével visszaélve fölfegyverkeztek. Komoly veszélyt jelentettek az állam vezetőire és vendégeinkre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek a morcos emberek megpróbálnak majd visszatérni az állami ünnepségek idején. Világos volt, hogy ebből utcai küzdelmek lesznek.
Amikor Orbán Viktor eldöntötte, hogy külön ünnepel, és az Astoriához hirdetett ünnepi óriásgyűlést, pontosan tudta, milyen veszélyekkel számolhat. Különös tekintettel arra, hogy ultimátumot adott a parlamentnek, majd a saját demonstráció-sorozatát a Kossuth térre, a már hetek óta tartó hagymázdemonstrációkra szervezte, sőt nyilvánvalóan tudatosan az árpádsávos zászlók alatt vonuló újfasisztákat is népébe fogadta. Aki ilyenekkel veti a szelet, az halált arat. Ha olyan a konstelláció. Ráadásul ünnepi beszédében éppen csak emlegette az ünnepet, folytatta ott, ahol a Kossuth téren ő és a szónokai abbahagyták. Szégyenszemre aktuálpolitizált, amivel saját ígéretét is megszegte: mindenkit hívott pártállástól függetlenül. Csak az következett be, amitől féltünk.
Beszéde alatt szemmel láthatóan tudta, hogy baj lehet, lázított, aztán jó vezérként mégis maradt a „demokratikus keretek” között: újabb „alkotmányos” zsarolásba kezdett. Most éppen ügydöntő népszavaztatna. Ahelyett, hogy beszéde előtt egyeztetett volna a rendőrséggel, fölhívta volna a hallgatók figyelmet arra, hogy a közelben harcok dúlnak, mindenki azonnal, rendezetten, lehetőleg javasolt irányokban hagyja el az Astoria környékét. (Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket és az öregeket már Philip is eltanácsolhatta volna.) Orbán pontosan tudta, hogy ha a saját mérsékelt keménymagosai összekeverednek a Kossuth téri keménykedőkkel, és összecsapnak a rendőrökkel, abból akár tömegkatasztrófa is lehet. Gondolom, ő maga szépen hazament, és jó lelkiismerettel átaludta az éjszakát, mint a tévészékház ostroma idején. Maga helyett az alvezéreiből csinált hülyét, akik hirtelen egy vita erejéig mégiscsak visszatérnének a parlamentbe, mindenféle vizsgálatokat követelnek, kérdezgetnének a miniszterelnöktől.
Ne kérdezzenek. Ha heteken át nem vették észre, hogy az október huszonharmadikára időzített utcai harcokat készítik elő, és nem tudták, hogy a rendőrség még egyszer nem ad esélyt a tévészékházas vereségre, akkor most fogják be a szájukat. Szégyelljék magukat. Ugyanúgy, ahogy mi, mindannyian. Legyen csönd. Különösen azok után, hogy még a Kossuth tériek elzavarásáért – aminek jogosságát még az épebb elméjű tériek is elismerték - a rendőrséget tették felelőssé. Azt a rendőrséget, amelyiknek az első „fűre lépni tilos” szabály megszegésekor el kellett volna zavarnia a joggal már hetek óta visszaélő csoportokat.
Hogy a rendőrség brutálisan lépett föl? Nincs ezen mit vitatni: iszonyatos volt látni, amit műveltek. És itt engedtessék meg, hogy személyes legyek. A saját fiam is csapdába esett, miközben a munkáját végezte. A rendőrök elől egy kávézóba menekült. Ők pedig – ki tudja milyen taktikai tankönyv alapján – könnygázt fújtak a zárt térben teljesen békésen várakozókra. Amikor a fulladás elől ki akartak menekülni, szembe találkoztak a rendőr-tömeggel. Órákba telt mire kiszabadultak. Senkinek nem kívánom, hogy – szülőként is – átéljen ilyet, meg azokat az órákat se, mire a gyereke végre hazajut. Azt hiszem, már soha nem fogok úgy emlékezni ötvenhatra, hogy közben ne legyen benne az, hogy tehetetlenül ülök otthon, mert hiába indulnék a gyerekemért, csak annyit tehetek, hogy a tévében és az interneten figyelem a híreket, és megpróbálom telefonon át terelgetni.
Mindezt csak azért írtam ide, hogy jelezzem: elfogult vagyok a rendőrökkel. Nekem legalább egy bizonyítékom van arra, hogy igenis időnként értelmetlen brutalitással léptek föl. De erre csak azt tudom mondani, amit a fiamnak mondtam: minden háborúban mindig, szinte mindenki megszegi az elemi normákat. Erről szól a háború. Egy harcoló alakulatban nincs demokrácia. Sem befelé, sem kifelé. Minden kívülállót ellenségnek néz, mert nem tehet mást, hiszen a saját életét védi. Nem ad esélyt az ellenfélnek. Különös tekintettel arra az esetre, ha előtte súlyos megaláztatásokat, vereségeket élt át. Aki háborúba keveredik direkt, vagy önhibáján kívül, annak ezzel számolni kell. A rendőrséggel kapcsolatban egyetlen dolgot vizsgálnak majd: szakszerűen meg tudta-e szüntetni a városra nézve életveszélyes zavargásokat, avagy sem. Mivel a feladatát teljesítette, a túlkapás kérdése akkor merülne föl, ha lettek volna halottak.
Ami meg ötvenhatot, és annak megünneplését illeti: az még csak hagyján, hogy játéktankkal rohangáló tüntetőkkel tettük magunkat a megérdemelt helyünkre. De hogy végig kellett hallgatni, hogy azokban a percekben, amikor egy ország némán lett volna köteles emlékezni a kivégzett forradalmárokra, a magát igaz ötvenhat kizárólagos örököseinek nyilvánító tömeg azt skandálja, hogy elkúrtad, elkúrtad… Hát akkor itt fejezzük be. Innen nincs tovább.
Ami pedig a morális válságot illeti, ami állítólag oka a kialakult helyzetnek: illő tisztelettel kérem a köztársaság elnökét, aki Gyurcsány Ferenccel ellentétben nem mert elmenni az emlékműavatásra, vagyis nem vállalta, hogy személyesen is szembenézzen viselkedésének lehetséges végkövetkezményeivel, vagyis azzal, hogy az életébe kerülhetnek a meggondolatlan szavai, gondolja végig, hogy csakugyan hiteles-e az a morál, amelyik hetek óta válságosdit játszik, ha megtestesítői a nyilas zászlók alatt tomboló csőcselék, és az elkúrtadozó ünneplő tömeg. Ha Gyurcsánytól messzemenő következtetések levonását várja, akkor itt az ideje, hogy jó példával járjon elő.
Ugyanez vonatkozik Orbán Viktorra. Azok után, amiket az utóbbi hetekben elkövetett azzal, hogy az utcára vitte a politizálást, és zavargásokig uszította az embereket, nem merülhet-e föl még az elfogulatlan szemlélőben is, hogy mára legalább akkora bűnöket követett el oly szeretett népe ellen, mint Gyurcsány Ferenc? Nem gondolja-e, hogy az ország számára legalább annyira üdvös lenne, ha a politikai karrierjéhez úgy viszonyulna, mint amit az ellenségének ajánl megoldás gyanánt?
Megszégyenültünk. Szerencsésen, mert Isten csakugyan védi a hülyéket: megint megúsztuk halottak nélkül. De ha most nem állunk meg, nem gondolom, hogy lesz még egy esélyünk. (Népszava)

Két pofon, meg a fiam látlelete

Ötvenhattal kapcsolatban mindig volt valami torokszorító érzésem. Talán ez abból adódik, hogy azokban a napokban távol voltam a szüleimtől, a kisöcsémtől - a nagyapáméknál, és bizonyára éreztem, ami a levegőben volt. Én is ott ültem – gondolom a padlón, mert játszottam -, és hallgattam a rádiót, biztos féltem, féltettem. Később megtudtam, hogy volt is okom rá, mert az anyám majdnem meghalt. Az apám a lövöldözések kezdetekor megtiltotta neki, hogy elhagyja a házat – az öcsém másfél éves volt -, de ő kicsit kiszökött és forradalmi nézelődésbe kezdett. Az apám a Körtérről hozta vissza, ahol szorgalmasan lövöldöztek. Őket is, körbe. Meg is pofozta, amit meg is értek, és azt is, hogy anyámnak később se volt érdemi kifogása ezellen. Az sem biztos, hogy jó, hogy az öcsém első összetett kifejezése az volt, hogy „tank puff”.
Valami maradt bennem, valami nyomasztó. Egészen biztos, hogy négyévesen is értettem a szavakat, mert másként hogyan tarthattam volna kis idő múlva a nagybátyámék falujában előadást, miután átszöktem valamelyik szomszédhoz, egy hokedlin vagy asztalon állva a szájtátó embereknek arról, hogy én megtanultam hogyan kell fölakasztani a kommunistákat és Nagy Imre rendes ember Kádár meg egy gazember. Még jó, hogy nem jelentették föl a családomat. Kaptam pár pofont, de ezellen, így utólag sincs érdemi kifogásom.
Ami most itt van az országban, pláne a Kossuth téren, az nem is csak nyomaszt, hanem valami mélységes szégyenérzettel tölt el. Az ötvenedik évforduló alkalom lett volna arra, hogy vagy megbékéljünk, vagy legalább méltósággal legyünk békétlenek. Ez nem jön már össze. Úgy néz ki, hogy ötvenhatot akkor ünnepeljük majd megtisztult lélekkel, ha mi, akik éltünk már akkor, mind egy szálig kipusztulunk. Talán a századik évforduló olyan lesz, mint ahogy már negyvennyolcat ünnepelni tudjuk.

Jut eszembe, a fiam írt valamit a Kossuth térről, egészen érdekes:

„Az elmúlt majd egy hónapban a Kossuth térre rendszeresen látogatók gondosan tanulmányozhatták az emberi társadalom fejlődésének kialakulását, különös figyelemmel az egyes részletek menetrendszerinti megjelenésére.
Az első szakaszban az akkor már napok óta demonstráló néptömeg egy kisebb csoportja állandósította jelenlétét. Ehhez sátrakra - úgyis, mint lakóhelyekre - volt szüksége, amelyekre később számos civilizációs eszköz telepedett.
Mint minden emberi tömegben, akadtak olyanok, akik magukhoz ragadták az irányító szerepet, így az addig anarchikus jeleket mutató tömeg föl tudott sorakozni a vezető réteg mögé. Mint minden ad hoc csoportosulásban, természetesen megjelentek olyanok is, akik a nagy többséggel szemben kirívóan viselkedtek, ezért szükséges volt kialakítani egy, az állami rendőrségtől független, önálló rendvédelmi szervet - ezt a szerepet kapta a Nemzetőrség.
Az állandóan a téren tartózkodóknak szükségük van ételre és italra, amit önálló gazdálkodás híján a külső támogatóktól folyamatosan megkaptak. Számos nincstelen és hontalan is megjelent, és ideológiáktól mentesen csatlakozott a tömeghez az ingyen élelem reményében. Az ingyen ételosztás megszűntével ezek kívülállók el is tűntek.
Mivel a térnek az alapvető funkciói merőben különböznek attól, amire mostanában használják, a környék szórakozóhelyeinek mellékhelységeit leszámítva nem volt lehetőség a mindennapi szükségletek elvégzésére, így az adományokból bérelni kellett mobil wc-ket. Az adományok idővel elkezdtek megcsappanni, jelenleg „becsületkasszás” rendszer működik, amolyan „kakiadó” gyanánt, hogy a higiénés körülmények legalább részben fönntarthatók legyenek. (Közben kialakult a közpénz-kezelés rendje is – ám ebbe kívülről nehéz belelátni.)
Az ingyen ételosztók mellett természetesen azonnal megjelent a kereskedő réteg is, akik gyakorlatilag bármit el tudnak adni a zászlótól az újságokon át a kitűzőkig. Kissé abszurd látvány ugyan az amerikai hot dog, a popcorn és az árpádsávos zászló egymástól pár méterre, a sötétben világító kacatok pedig már végképp megkacagtatják a bámészkodót.
Minden közösségnek – különösképpen, ha tagjai bajban érzik magukat - szüksége van egy közösen elfogadott feljebbvalóban való hitre, amelytől segítséget remélhetnek, ezért a következő társadalmi szükséglet a közös szakrális hely, vagy templom mintájára létrehozott Imasátor létrehozása volt.
Az emberi, közösségi lét egyik elengedhetetlen igénye, hogy a senki ne unatkozzon, ugyanis az megöli a lelket. Nincs az a társadalom, amely unalmában ne enné meg önmagát. Ezért az egyik legfontosabb feladat az emberek figyelmének folyamatos ébrentartása, amit zenével, előadásokkal és folyamatos felszólalásokkal oldanak meg. Itt nagy lehetőség, ha mindenkit engednek szóhoz jutni, mert egyrészt így nem mindig ugyanazok beszélnek, valamint ugyanazt a témát ezerféle szemszögből is meg lehet közelíteni, különösképpen ügyelve a személyes sorsok és vélemények kihangsúlyozására.
Közben a természet jelez: a hűvösödő idő beálltával minap felállítottak egy közös óriássátrat, ami leginkább egy sörsátorra emlékeztet, melyben meghúzódhatnak mindazok, akik az eső vagy a hideg elől bemenekülnek, továbbá akinek szükségük van rá, elsősegély igénybevételére is van lehetőség. Feltételezhetően egy tábori kórház szintjét nem üti meg a szolgáltatás, de apróbb sérülések kezelésére bizonyára alkalmas az „intézmény”.
Most itt tartunk. Nem tudjuk, meddig maradnak a téren a demonstrálók, az biztos, hogy hosszú távra berendezkedtek. Függetlenül attól, hogy elérik-e a politikai céljukat, az is kérdés, hogy az idő elteltével milyen nézetkülönbségek alakulnak ki a spontán életközösséghez tartozók között, és milyen okokból. A történeti példák alapján ezek a „népesség” szétszakadásához, akár felbomlásához is vezethetnek. Ennek bizonyos jelei már most is mutatkoznak.”

Drága Zsolti! (Levél Bayer Zsoltnak)

A Magyar Nemzet nevű papír, amelynek mind a mai napig nem értem, hogyan lehetsz a munkatársa, tegnap olyasmit tett, ami még egy ilyen szélsőségesen polgári napilapnál is elképzelhetetlen volt: már a címlapon nyílt rasszista uszításba kezdett, amikor főcímben közölte, hogy „Cigányok lincseltek Olaszliszkán”. Azt gondolom, hogy polgárember ezután ezt a lapot nem veszi a kezébe. Aki meg bele ír, nem tekinthető újságírónak.
De ne legyünk naivak, nem egyszerűen csak velőtrázó gusztustalanság történt a szerkesztőségben. Hanem nagyon is pontos stratégiai ötletelés után a kijelölt dolgukat tették: azért készült a cím alatt pöffeszkedő pontosan kiszámított effektusokkal uszító riportféle, mert hátha a forradalmi ünnepségek előtt - pláne alatt - ki lehet még játszani a cigány-kártyát. Hátha úgy föl lehet piszkálni a sápadtarcúakat, hogy szerte az országban - netán Budapesten - bosszút állnak a szegény tanárember förtelmes meglincselésért, hátha be lehet indítani a szkinhedeket, és más vérbarom csoportokat, éppen úgy, ahogy hónapja a tévé székháza ellen. Abban a számotokra kétségbeejtő helyzetben, amikor már petyhül a „forradalom”, egyre nevetségesebbé és visszataszítóbbá válik a többség előtt. És egyre nyilvánvalóbbá, még Orbán előtt is, hogy Gyurcsány idén már nem nagyon látszik lapos dumákkal eltávolíthatónak. Hátha lesz valami, ami ismét lángba és erőszakba borítja az utcát, és ki lehet kaparni a jókora, mocskos gesztenyét. Mert már semmi nem drága.
Erről van szó, kedves Zsolt, te is tudod.
Nem az a bajom, hogy a ti amúgy is a háború előtti nyilas hangnemre emlékeztető nyomorúságos papírotok ilyesmiben részt vesz, hiszen mi a fenét várhattunk. Az se lett volna baj, ha mondjuk Lovas vagy Pilhál, vagy más szerencsétlenek veszik a bátorságot, hogy egy ilyen írásra még egy jó kis publicisztikával is ráerősítsenek. Ők már nem tudják, mit cselekszenek. Akkor se, amikor belemennek a szabadságharcosozásba, az amnesztiázásba, és más - szintén jól kiszámított - hibbantságokba. Hanem, hogy te, drága Zsolti.
Hogy ilyeneket merészelsz leírni Cigányliszka címmel: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe se jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják az autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak peche van.”
Vagy: „Zéró tolerancia. Legyen ez a jelszó. A mi jogainkat ugyanis nem fogja senki megvédeni. Csak mi. És ha Olaszliszkán ezt is megússzák a cigány lincselők, akkor velünk van baj. Óriási baj. Akkor velünk már bármit meg lehet tenni.”
Drága Zsolti, te itt uszítasz. Ez Tomcat hangja - biztosan jó barátod. Bizony. A tévé székháza előtt még pontosan tudtad, hogy nem szabadna dobálni a rendőröket. Legalábbis erről tanúskodott az a félmondatod, ami átjött a napokig uszító „Hír” tévén, mielőtt lekeveredtél, hiszen nem illettél bele a stratégiai koncepcióba. Elfelejtettek szólni, hogy mi van. Most szóltak.
Zsolti - komolyan elsírom magam -, te valaha tudtad, mit cselekszel, tudtad, mi az emberség, tudtad, hogy semmiféle cél nem szentesíthet ennyire aljas eszközöket. Tudtad, milyen hatalmunk van, hogy milyen ereje van a szónak. Tudtad, hogy egyetlen mondatunk elég ahhoz, hogy emberekben akár gyilkos indulatok is kéljenek. Vagy az eszedet vesztetted el, vagy a felelős újságírói tisztességedet. Semmi baj, ha politikusokat mocskolsz, még az se, ha egy kormány ellen uszítasz. De csak a bőrszínük alapján megkülönböztethető emberek ellen nem lehet. Soha, Zsolti. Soha.
Ha egyetlen-egy cigányt megölnek ebben az országban, ha egy kitörő zavargásban egyetlen egy „magyar” áldozatul esik, akkor te bűnrészes leszel, fölbujtó, és ha megszakad a szívem, akkor is azt fogom majd mondani, hogy felelősségre kell vonni. Hiába magyarázod aztán, amit írtál. Nekem hiába. Én ismerlek.
Egyszer, nagyon régen, amikor még ő is a barátom volt, hazajött a Kárpátaljáról Bencsik András, és azt mesélte nekem, hogy az ottani lapok sorai közül a halál néz ki, bele a szemébe. Nagyon plasztikus, kiváló kép volt, méltó András tehetségéhez. Most ezt éreztem, amikor olvastalak. A halál néz ki belőled Zsolti.
Ha valaki meg akar ölni ezért az írásodért, szólj, tudod a számomat. El foglak bújtatni. Ne bízz azokban, akik a tettestársaid. Nekik az az érdekük, hogy téged verjenek agyon, és lehetőleg a cigányok. Hátha akkor beindulnak a rajongóid, mert jó ám egy mártír a forradalomban. Majd cserébe utcát neveznek el rólad. A faludban.
Elbújtatlak, ha kergetnek. Tudd, hogy ma én vagyok az egyetlen ember, aki ezt megteszi érted. (Népszava)

Nem ér!

Az van, hogy szíveskedjék mégiscsak lemondani Gyurcsány Ferenc, mert gondolnia kell a baloldali szavazókra is legalább, akik kényszeresen figyelik a politikát, és mozdulni sem tudtak az ámulattól, amikor múlt pénteken Pelczné Gáll Ildikót hallgatták. Valóban bámulatos az a pofátlanság, hogy ilyen szónoki képességű, ilyen semmitmondó, és ráadásul ennyire kellemetlen hangú embert rá mer ereszteni az országra a Fidesz.
Egyáltalán hogyan gondolja Orbán, hogy téri forradalmat csinál olyan szónokokkal, akik egy héten át gyakorlatilag ugyanazt a mérhetetlenül demagóg szöveget zsolozsmázzák, hogyan képzeli, hogy ilyen dumákkal egyáltalán ki merészel állni a nép elé? Jó, eddig Pelczné volt a legborzalmasabb, de hát a ravasz Navracsics, a peckes Szájer, a szemforgató Semjén, de még az enervált Pokorni is alulmúlja magát. (A morcos-huncut Kövért most hagyom, mert kedvelem, Kósa pedig majdnem úgy beszélt, mintha nem is fideszes lenne, leszámítva a Gyurcsány-röfléneket, de nem akarok neki ártani.) Hol van bohókás Deutsch-Für? Hol van torokszoruló Mikola? Ő legalább tud beszélni, és még jókat is röhöghetünk az egetverő marhaságain. Vagy az ájtatos Szamóca! Komolyan mondom, őt annyira szeretem hallgatni, hogy néha könnybe lábad a szemem, mert nem bírok magammal a meghatottságtól. És Fábry? Miért nem hívják? Intellektuálisan mocskos szájú tréfásbeszédben simán leiskolázná Gyurcsányt.
Ha legközelebb forradalmat tetszenek csinálni, előtte szíveskedjenek valami színésziskolába beíratni a nagy csapatot, és nem ártana beszédírókat is alkalmazni.
Az valóban borzasztó és szégyenletes, hogy a hibbantságig lepcses szájú szocialisták egyre borzalmasabb szövegeit vagyunk kénytelenek hallgatni, mert már a föld alól is a hülyeségeik szivárognak. Na de azért ne legyen már az a büntetés, hogy a másik oldalról ez az üres rikácsolás zúdul a megafonokból. Pelczné nem ér! Ilyet nem illik bevetni! Talán a genfi hadijog is tiltja.
Kiszámoltam: ha ez a következő választásokig így megy, még legalább százszor lép az emelvényre Pelczné. Akkor inkább Kerényi! Az ő nyomorúságos humorában legalább van munka. És oly szépen búg a hangja. (Népszava)

Lélekemelgetők

A Kossuth tér orális forradalmának szellemébe a végsőt egy bizonyos Sasvári Sándor nevű énekművész döfte, aki Semjén Zsolt elődalnokaként Koppány áriáját adta elő az István a királyból. A szám közben hirtelen rájött, hogy van egy szövegrész, amelyik nem igazán méltó a helyhez és az alkalomhoz. Nagy lélekjelenléttel egyszerűen kihagyta. Nevezetesen azt, hogy "szemforgató, hamis papok".
És a nép nem röhögött, nem füttyögött, még csak azt se skandálta, hogy Sasvári elizélte... Sőt, ezek után Semjén kiállt, és szemrebbenés nélkül mert beszélni arról, hogy mi is van a lakájmédiával. Hát ez van. Bizony. Föltéve persze, hogy „média” alatt nem csak az újságokat és az elektronikus hírközlő eszközöket értjük.
Fölmerül persze, mi történik a kultúrában és sajtóval akkor, ha Semjén Zsolt egy Fidesz-kereszténydemokrata kormányban mondjuk vallás- és közoktatási miniszter lesz - aminek, gondolom én, jogos várományosa. És hozzá tartozik majd a médiaszabályozás és - finanszírozás is. Meg a lakájválogatás.
Lassan össze kellene írni, a fölkészülés jegyében, hogy milyen versek és regények kerülnek önkéntes indexre, mely darabok bemutatásától tartózkodnak majd szintén teljesen önként, imádságos lélekkel a színházak igazgatói, attól tartva, hogy nem jutnak támogatáshoz, nem nyerhetnek állami pályázatokon. Az sem lenne meglepő, ha a televíziók végig gondolnák, milyen filmek vetítésétől célszerű eltekinteni, csakis a nép érdekében, hiszen a média erősen felel a néplélek állapotáért, amit az égig kell végre emelni. (Esetleg nemes "álmosházi" lőgérpatonyi Hervay Tamás lélekemelgető táltospap, a magyarságtudomány magisztere segítségével, aki szellemével szintén ott virít a téren, és - legalább tanácsadóként - Semjén miniszter mellett lesz a helye, hiszen valamivel ki kell majd fizetni a szélsőjobbot.)
Bár az is megoldás lenne, ha bizonyos szövegeket - megvilágosodva - átírnának a szerzők. Az mégse várható el, hogy nevetség nélkül az egyébként oly népszerű István a királyt állandóan úgy adják elő, hogy Vikidál, vagy az őt helyettesítő Sasvári mindig elhallgasson a koppányos résznél. Mindenesetre szeretnék hallgatózni azon a tárgyaláson, amelyen Semjén Zsolt megpróbálja üdvös átköltésre rávenni Bródy Jánost. (Népszava)

A legelemibb

Ma legalább tízen kérdezték a véleményemet arról, hogy szerintem etikus-e a rádió eljárása, amikor napvilágra hozza a szocialisták belső megbeszélésein készült fölvételeket.
Nem mintha szakértő lennék újságíró etikai kérdésekben, de nyilván van valami zűrzavar, én is elmondom, mit gondolok. (Csak a rend kedvéért: egész pályavánszorgásom alatt egyszer álltam etikai bizottság előtt, rovatvezetőként, egy gyakornok írásának közlése miatt. Fölmentettek. Egyszer bíróság előtt, a Prolilétra című könyvem miatt. Az a pör megegyezéssel végződött.)
Az öszödi beszéd nyilvánosságra hozatalát nem tartom etikátlannak – a szakmai körülményeit azonban mégis. A választmányi Lamperth- és Szekeres beszéd közlését fölháborítónak találom.
Nem gondolom, hogy soha nem szabad titkos fölvételeket készíteni, vagy olyanok megszerzésétől tartózkodni. Azonban ezek közlésekor rendkívül körültekintően kell eljárni. Abból kell kiindulni ugyanis, hogy az embereknek joguk van bármilyen csoportban úgy megtárgyalni dolgokat, hogy közben az ne jusson nyilvánosságra. Ha úgy tetszik, létezik a csoporttitokhoz való jog.
Vannak azonban esetek, amikor ezt a jogot nem kell figyelembe vennünk. Ilyen például az, ha valamilyen bűncselekmény, vagy az ország életét jelentőse befolyásoló rontás nyomára jutottunk. (Bűnsúlyozás nélkül, például: egy miniszterelnök-jelölt törvénytelenségekre bíztatja híveit, alkotmányellenes összeesküvés készül, kiderül, hogy embereket alapvető jogaikban korlátoztak, tudatosan háborúba vagy polgárháborúba viszik az országot, politikusok csaltak vagy sikkasztottak, ésatöbbi..)
Az öszödi beszéd minden kétséget kizáróan olyan információkat tartalmazott, amelyek a közre tartoznak, függetlenül attól, hogy kinek jó ez, és kinek kifejezetten káros. Ahogy
Gyurcsány Ferenc beszélt, abból - pláne első hallásra – arra lehetett következtetni, hogy ő és a kormánya súlyosan vétett a politika írott és íratlan szabályai ellen, és ez a közre tartozik. Más kérdés, hogy én ebben az esetben behívtam volna a miniszterelnököt, szembesítettem volna a szöveggel, és lehetőséget adtam volna a magyarázatra vagy védekezésre. De - azt hiszem - etikai értelemben elfogadható a szöveg nyers, vágatlan közlése is. Az azonban semmiképpen, hogy csak néhány percnyi vágat jelenik meg, ráadásul a legkínosabb, mindenféle környezetből kiragadva. (Ilyenkor nem lehet arra hivatkozni, hogy hírműsorban milyen szakmai szabályokat kell betartani, nincs idő, például. Legyen idő! Egy ilyen súlyú közlésnél kivételesen ki lehet hagyni a Jó ebédhez szól a nótát, például, ha mondjuk egy óra kell a teljes közléshez.) Pláne akkor kell nagyon óvatosnak lenni, ha gyanítható, hogy a rádió egy választási kampányban előre leírt szerepet kapott, és egyáltalán nem véletlen, hogy pont akkor és pont oda jutott a titkos hangfelvétel. Nem etikai, hanem méltóságbéli kérdés, hogy a médium igyekezzen az eszköz-szerepet hárítani. Arról már nem is beszélve, hogy közszolgálati – de bármilyen - rádiónak azzal is számolni kell, hogy egy ilyen közlés egy választási harc idején, amikor az emberek fölfokozott idegállapotban vannak, milyen következményekkel járhat. (Esetükben: én összefüggést látok a rádió viselkedésese és a tévészékház ostroma között.)
Tehát: az öszödi beszédet szakmailag indokolt, sőt kötelező volt nyilvánosságra hozni, de minden egyéb ezzel kapcsolatos megnyilvánulás teljesen etikátlan volt.
A választmányi beszédekkel teljesen más a helyzet. Eleve tiszteletben kell tartani, ha egy csoport úgy dönt, hogy az újságírók nem kívánatosak egy teremben. Ha az ember mégis bejut, akkor kifejezetten tisztességtelen dolog hangfelvételt készíteni. Ha valamiért nem tudtuk, hogy az ülés zárt, és készítettünk felvételt, akkor azt semmiképpen nem szabad fölhasználni, nyilvánosságra hozni.
A kiszivárgott szövegekből semmi olyasmi nem derült k, ami arra utalt volna, hogy a szocialisták valami egetverő törvénytelenségre készülnek. Az egyik beszédben arról volt
szó, hogy a kormányzó párt a választási vereség ellenére meg akarja tartani pozícióit az uniós pénzek elosztásában, ám ezt törvényes, parlamenti eszközökkel gondolja, a másikban pedig arról, hogy a választásokon kicsit leértékelődött a szövetséges, míg nőtt egy másik párt befolyása, és ezt figyelembe kell venni. Ha nagyon akarom, akkor a Lamperth-szövegben van egy-két mondat, ami esetleg fölveti, hogy föl kell hívni az ország népének figyelmét valami készülő politikai huncutságra. ( Miután ebbe a szövegbe a rádiósok belepiszkáltak, minden etikai alapot elvesztettek a közlésre.) De hogy a Szekeres-beszédben ilyesmi nincs, az biztos.
Amit az újságíró a választmányi ülésen hallott, azt föl lehet használni háttér-információ gyanánt, de hangfelvételként közölni szakmailag és etikailag elképesztő.
Természetesen ezért az újságíró csak részben felelős. Neki tulajdonképpen kötelessége jelezni, hogy milyen anyaghoz jutott, ezután a szerkesztő döntése, hogy azzal mit kezd.
Amit a közszolgálati rádió művelt, az arról tanúskodik, hogy a szerkesztők a legelemibb újságíró-iskolai etikai oktatásban sem vettek részt.
Az újságíró élete során számtalanszor találkozik titkokkal. Például úgy, hogy valaki úgynevezett háttérbeszélgetésre hívja. Teljesen mindegy, hogy ezeken miről van szó, tudomásul kell venni, hogy az információk csak arra szolgálnak, hogy az újságíró képben legyen. Arról, amit megtudott egyetlen szót nem hozhat nyilvánosságra, és természetesen föl se merülhet, hogy bármilyen fölvételt készítsen. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre, amikor az újságíró beszélget valakivel, fölteheti a kérdéseit, válaszokat kap, ám partnere megkéri, hogy amit mondott, az ne jelenjen meg. Mindegy miért. (Én például többször jártam így Németh Miklóssal. Már azt hittem, hogy életem egyik legjobb interjúját készítettem a Parlament folyosóján, mondjuk magyar-szovjet viszony jövőjéről, aztán közölte, hogy erről még nem időszerű írni. Megértettem: ha úgy tetszik, nemzeti érdek, hogy a
miniszterelnöki vélemény, jövőkép még ne kerüljön nyilvánosságra. De ha nem értettem volna vele egyet, akkor is tiszteltben tartom a kérését.)
Az etika szabályokat már csak praktikus okokból is be kellene tartani. Ugyanis rá vagyunk utalva arra, hogy a politikusok szóba álljanak velünk. Ezt a munkát képtelenség háttérinformációk nélkül, megfelelő színvonalon végezni. Ha elveszítjük a minimális emberi bizalmukat, az a sajtó munkájának minőségére lesz igen káros hatással. (Ahogy ők meg ránk vannak utalva, és számíthatnak arra, hogy a velünk szemben elkövetett etikátlanságokra, visszaélésekre rosszindulattal, részrehajlással válaszolunk. Én például személyesen ilyenek miatt fordultam a Fidesz ellen. A saját sorsomon figyelhettem meg, mire képesek egy magamfajta, teljesen jelentéktelen ember ellen is, ha megtehetik, és ezért teszek meg mindent azért, hogy többé ne jussanak hatalomra.)

Ez van

Már most jelzem: tudom, hogy nincs különösebb jelentősége annak, amiről itt szó lesz, ám a személyes érintettség - a Népszava megfenyegetése - miatt mégis talán említést érdemel egy bizonyos Tóth Kálmán nevű New-York-i illetőségű távforradalmár fölhívása. Tudom, hogy az mostani népmozgalom - ami majd vélhetően, és remélem, okkal „orális forradalom” néven kerül majd be a történelmünkbe - szervezője nem nagyon törődik azzal, kiket mozdít meg, hiszen a cél szentesít, oszt jónapot. Végülis, ha nem hal meg senki, úgy is vehetjük a dolgokat, hogy például a Kossuth téren, majd a tévé székháza előtt és az utcán, majd megint a Kossuth téren följött, aminek egyszer jönnie kellett, és egyáltalán nem baj, ha tudjuk, mik rejtőzködtek a mélyben, az agyakban, a lelkekben. Most egy darabig nem hazudhatjuk magunknak azt, hogy ez itt kérem, egy békés, normális kis ország, amit csak szeretni lehet. Ha az egész nem veszélyeztetné a közrendet és az alkotmányos berendezkedést, jókat röhögnénk a kerényiken, az uszticsokon, a nemzetgyűlőkön meg a táltosokon. Talán lesz olyan történész, aki egyszer összeszedi a mostani napok legjobb elmebetegeit és nagyon is okos pojácáit - és remélem lesz is kedvünk - mondjuk ötven év múlva nevetni rajtuk.
Az a baj, hogy nem tudhatjuk, hova vezet az uszítás. Például ez a Tóth Kálmán nevű békés forradalomra szólítja föl a „világ tizenötmillió keresztény magyarját”. Gyújtó hangú, interneten keringő levele egy kis bankozással, médiázással, trianonozással kezdődik. Innen könnyedén pattan a lényegre: október huszonharmadik napján legyen forradalom! Békésen (!) foglalják (-juk?) el az Országházat, a a TV-t, a rádiót, a Népszabadság és a Népszava szerkesztőségét… Ez nagyon megbecsült hely az ellenség-listán, mert csak utánunk következik a Sándor palota, az összes minisztérium, sőt a kormánypárti székházak is. Tóth úr szerint Gyurcsányt le kell tartóztatni, föl kell oszlatni a parlamentet, és szélnek kell ereszteni a meg nem választott köztársasági elnököt. És egyebek mellett vissza kell állítani a Magyar Királyi Csendőrséget.
Én hiszem, hogy az ilyen buggyant embereknek nem lehet érdemi hatásuk Magyarországon, ám azt is hittem, még egy hónapja, hogy nem lehetnek tömegverekedések az utcákon. Mindenesetre jó, ha Orbán Vezénylő Tábornok is tudja, hátha nem hallja a zajtól a Kossuth tér egynémely sarkaiból (is) suttogó üzeneteket, hogy a távoli kiáltvány utolsó követelésblokkja így kezdődik: Le a Fidesz Gyáva Vezetőivel! (Így, csupa nagybetűvel, amit egy elmegyógyász jól kielemezhetne.)
Vicces ez, vagy nem is annyira? Majd kiderül. Mindenesetre ez van. (Népszava)

Egyazászló

Nincs mit csodálkozni azon, hogy Orbán nem szólalt föl a parlamenti bizalmi vitában, hiszen nagyon föl kellett tuningolnia magát péntek délutánra, hogy aztán tücsköt-bogarat összeordibáljon a Kossuth téren. De legalább nem tréfálkozott, és ez már önmagában is üdítő dolog, pláne ahhoz képest, hogy valami vidámságot ígért. Most rettentően komolyan vette magát. Bár csak szakaszosan tudtam követni, miket mond, mert a mellette immár állandó orbánállónak tűnő Semjén Zsoltot figyeltem, akinek ugye az a dolga, hogy testtartással és mimikával erősítsen, hátha hülye a közönség, és nem érti, miket beszél a vezér. Ez abból áll, hogy állandóan orcákat vág, ájtat, bólogat, csóvál. Sajnálom, de ettől nekem röhögnöm kell, és így nehéz Orbán súlyos szavaira figyelni. Azt észleltem, hogy kis túlzásokba esett, olyanokat mondott például, hogy Magyarország még soha nem volt ilyen válságban. Mondjuk szerintem a tatár is, Mohács is, Trianon is kicsit komorabb helyzetet hozott, mint Gyurcsány maradása, ötvenhat is, pláne a Kossuth téren, negyvennégyről már egyáltalán nem is beszélve. Bár ez legalább eszébe juthatott volna Orbánnak, ha másról nem, az árpádsávos, nyilas – na jó, finomítsunk: nyilasított zászlókról.
Erről a dologról világosan kell beszélni. Azok, akik ilyen lobogókat lengetnek, pontosan tudják, mit tesznek. Ezek nyilasok, vagy nácipeték. Aki hajlandó a zászlójuk alatt egyatáborban menetelni, ilyeneknek szónokolni, az politikai gazember. (Meg az is, aki Salkaházi Sára boldoggá avatása után pár héttel, a Dunába lövetettek emlékművétől nem messze ehhez kereszténydemokrata gyanánt ministrál.) Ha Orbánnak annyi hatalma nincs, hogy fölszólítsa a zászlósokat, hogy tüntessék el a jószágaikat, és lehetőleg takarodjanak is a népéből, ha pedig nem teszik meg, nem tudja kivezettetni őket, mit tesz, ha a tömeg vadulásba kezd?
Persze Orbán meg a Fidesze fölkészült arra, hogy szembe kell nézni a becsületes és naiv jobbosok között fölbukkanó árpádsávosokkal. Volt egyezetés arról, legalább elnökségi szinten, mit kell mondani, ha jönnek a csíkos zászlók. Ezt abból lehet tudni, Navracsics és Pokorni is szinte egyidőben, szinte egyformán beszélt erről két rádióban. Azt nyilatkozták oda, hogy az árpádsávos zászló nem betiltott önkényuralmi jelkép, tehát demokráciában használható, és attól, hogy bepiszkolták, még ősi magyar dolog – az utóbbi egyébként hülyeség. Ez az a pont, ahol világossá válik, hogy tulajdonképpen már bárkivel szövetkeznek, bárkit eltűrnek az egyazászló alatt. Navracsicstól nem vártam mást, de Pokorniban még hittem. Nem mintha nem látnám, hogy egyre cinikusabb, azt mégse gondoltam, hogy ehhez a politikai tahósághoz asszisztál.
Pár vekkert föl lehetne vinni a Sándor palota elé is. Az elnök talán ráébredne arra, hogy valaki, akiben meg volt a képesség, hogy a magyar konzervativizmus jeles történelmi alakja legyen – ha már jobbraátolt -, Csurka megüresedett helyét vette át. Ezért tűri a nyilasok zászlóit, ezért beszél hagymázasan, zagyván és sületlenségeket. Abban a pozícióban csak így lehet. Ezért lett oda a maradék humora is. Esélytelen az ordenáré ultimátumaival, a zsarolásaival, Semjénestül, pereputtyostul, mint az elődei. (Népszava)

Kicsi dumcsira!

Van abban valami elképesztő, kivagyi cinizmus, hogy amikor a Fidesz vezetői már pontosan tudják, hogy a parlament megerősítést ad Gyurcsány Ferencnek, miniszterelnök marad, ám ők azért még meghívják a frakcióvezetőket egy kis dumcsira, amelyen a szakértői kormányról lenne szó. (Csodálom, hogy a költségvetést ellenőrző és alkalmasint vétózgató önkormányzatosokból összekapott ellenparlamentről nem akarnak diskurálni. Pedig az is milyen jó ötlet volt.) Előre tudják, hogy sem a szocialisták, sem a szabad demokraták nem mennek el, de ők bizony jók voltak, szívesek, megadták az utolsó lehetőséget. Aztán meg az lesz, hogy hiába volt a szeretetteljes ultimátum, hiába mentek el elnöki szóra a bizalmi szavazásra, hiába istápolták a zavarodott baloldalt a kormánykeresgélésben! Ki más lenne a hibás, mint a megátalkodott, öngyilkosok módjára konok kormányzók, akik azt hiszik, hogy elég valami hajdanvolt választáson többséget szerezni? (Olyan ez, mintha Gyurcsány a tavaszi választások után meghívta volna a Fidesz vezetőit, hogy segítsen nekik új elnököt találni az évek óta szánalmasan, bár emelt arccal bukdácsoló Orbán helyére.) Sajnos a népítélet után nincs más út: aki hülye, haljon meg, ki kell menni a térre!
Ők a hibásak! Maguknak választották, hogy az utca népe - na meg a motorosok, na meg a traktorosok - zavarják el a kormányt.
Azért, mert Gyurcsány Ferenc hazudott.
Kicsit bezavar most ebbe a „hazudós” képbe és ürügybe egy bizonyos Körömi Attila, volt fideszes képviselő, aki nem átallja ezt híresztelni: "1998 és 2004 tavasza között jó néhány pártrendezvényen hallottam a párt vezetőinek beszédeit. Azok a mondatok, hogy nem csináltunk semmit, hogy hazugságainkkal becsapjuk az embereket, többször is elhangzottak, akkor is, amikor kormány voltunk." És állítólag Orbán is nagyon durván beszélt a képviselőkkel. (Arról nincs szó, hogy káromolt volna, és persze föl se merülhet senkiben, hogy egy olyan mélyen hívő ember, mint Orbán, ilyesmire vetemedjen.)
Kicsit korábbra vártam, hogy valaki megszólal a volt, és pláne mai fideszesek közül, mert föltámad benne az oly sokszor hivatkozott keresztényi lelkiismeret, pláne magyar becsület, vagy csak úgy az országféltés. (Vagy érdek.)
Nem akadt eddig ilyen fideszes. Körömi persze mától rohadt hazudozó, áruló, kommunista bérenc lesz, pláne hivatkozva arra, hogy lám a Jobbikból is távoznia kellett. De mi van akkor, ha nem hazudik? Mit tesz Orbán és csapata, valamint az egész frakció, meg a polgári körök talpashadai, ha még két fideszes előáll, és ugyanazt vallja?
Vigyázat! Ha Körömi igazat mond, ki fog derülni. Efelől senkinek ne legyen kétsége.
És mi van akkor, ha a köztársasági elnök fölkéri az Orbán-Torgyán-kormány volt tagjait és mondjuk, az akkori frakciótagokat, hogy szíveskedjenek aláírásukkal nyilatkozni arról, hogy Körömi hazudik-e, avagy sem.
Mi van akkor? Meghívják-e Gyurcsányt egy kis dumcsira?

(Kicsit finomabban, mint tegnap)

Elnöki beszédre várva

Az Elnök üzent. Levélben. Az idő sürgeti, mert hamarosan lejár az idő, az ultimátum ideje. Az már nyilvánvaló, hogy a miniszterelnököt megerősíti majd a Parlament. Vagyis: nem távozik. Az is lehet, hogy megtehetné, ha nem kapott volna ultimátumot, ha nem láttuk volna két hete, hova vezet a Köztársaság megzsarolása. Nem távozhat. Most nem azért, mert végre kell hajtani a kiigazítást. Nem is azért, mert ha ezt megteszi, a magyar baloldal évekre összeomlik, ami akkor is kárára lenne az országnak, ha most - legalábbis a választási tanulság szerint - kicsit többen utálják, mint ahányan kedvelik, követik.
Mondom ezt annak dacára, hogy meggyőződésem: Gyurcsány Ferenc történelmi mulasztást követett el az utóbbi két hétben. Ki kellett volna állni a nép elé, és igazi államférfi módjára bocsánatot vagy legalább elnézést kérni, mert - akárhogy csűrjük és csavarjuk - mégiscsak volt valami része abban, hogy tápot kaptak a tüntetők és a zavargók. Itt volt az alkalom egy tételes beismerő önvallomásra, de olyanra, amitől az ellenségei is megrendülnek, és ugyanilyenre kényszerítik a saját vezéreiket. Káromkodós félbeszédekkel nem lehet megtisztulni. Ahhoz gyónás és bűnbánat kell. Ezzel visszaszerezhette volna a bizalmat, a támogatást, és talán balra fordította volna a választási eredményeket. Nem tette, most meg már majdnem késő.
Ma már akkor is a posztján kell maradni, ha a szavak köznapi értelmében, minden elemzés nélkül fogadjuk el, hogy „hazudott” és „nem kormányzott”, ami egyébként sületlenség. Akkor is, ha kicsit vagy nagyon egyetértünk a köztársasági elnökkel az erkölcsi megítélés dolgában. Akkor is, ha Sólyom elnök úr meglepő tanúbizonyságot adott arról, hogy még egy ilyen kaliberű ember sem képes mélységében fölismerni egy szöveg mondanivalóját. Azért kell maradni, mert Gyurcsány Ferenc akármekkora bűnt követett el, az nagyságrenddel kisebb, mint amire az ellensége készül. Ha egy totális, cinikus, a legsötétebb erők hátán közeledő támadás előtt összeomlik a kormány, akkor már nem a gazdaságunk, a jövőnk, hanem puszta emberi életek vannak veszélyben.
Duplafenekű levelekkel ezt már nem lehet tisztázni. Ha az Elnök Úr ki tudott állni a nép elé, és lemondásra tudta szólítani a miniszterelnököt - mint ahogy most levelében a frakcióknak jelzi, hogy az „Országgyűlés a bizalmi szavazással arról is dönteni fog, hogy a miniszterelnök megengedhető eszközöket használt-e az országgyűlési választások megnyerése érdekében” - már nem elég, ha azt üzeni Orbánnak, hogy „a tömegtüntetések … semmiképp nem állíthatók szembe az Országgyűlésben folytatott politizálással.” Ki kell mondani: ha Orbán az utcára viszi a tömegeket, őt is eltanácsolja a politizálástól.
Az ultimátum lejárta előtt el kell döntenie, mi a köztársaság elnökének elsőrangú hivatása: az erkölcs vagy az Alkotmány őrzése? Vagy esetleg mindkettő. (Népszava)

Föltéve, hogy Orbán is

Kaptam egy levelet ma, kedden, ami nyilván holnapra, szerdára vonatkozik:

„Csendes baloldali szolidaritás holnap 5-től a Vörösmarty téren. Ne hagyjuk cserben őket. Küldd tovább.”

Én ugyan nem tudok elmenni, mert gyerekkel nem mehetek, de lélekben ott leszek. Bár – fura módon – nem értek egyet magammal. Talán még korai utcára, térre vonulni. Hagyni kell, hogy a jobboldal belefőjön a saját, szar és húgyszagú levébe a Kossuth téren. Orbán az ultimátumával kiírta magát demokrácia könyvéből, ahogy az Gyurcsányra zsolozmázza ő és a csapata. A köztársasági elnöknek most az lenne az erkölcsi, sőt, talán alkotmányos kötelessége, hogy Orbánt szólítsa föl a politikai életből való végleges távozásra. Egyébként ez tárgyalási alap lehetne Gyurcsány távozásának előkészítéséhez. Sajnálnám, mert nem látom, aki a helyébe léphetne, és végigvinné az állam rendbetételét, de be kell látni, hogy egy ember életét sem éri meg az, hogy ő a helyén maradjon. Föltéve, hogy Orbán is takarodik. Ezzel bebizonyíthatná, hogy a haza érdekében bármire képes. Egyébként be kell látni, hogy Gyurcsány is hibás a kialakult helyzetért. Nem azért, mert hazudott – mert ez hülyeség -, nem azért, mert nem kormányzott – ez is baromság -, hanem azért, mert nem találta meg azt a formát, amivel valamiképpen elnézést kér azért, amibe magát keverte az óvatlan, bár sok szempontból parádés és nagyszerű szövegeléssel. Azoktól, akiknek nincs olyan kifinomult fülhallásuk, ami alkalmassá tesz a beszéd sok rétegének megértésére. Vannak itt egyszerű emberek is. Közben tételesen el kellett volna magyarázni, mi az, amiben „hazudott”, és miért. Miért mondta, hogy nem kormányzott? Tételesen el kellett volna számolnia. Ha kell, akkor órákon át, végkimerülésig. Arról is, hogy hova tűntek a pénzek: ki, mikor, mit, mennyit, és hogyan lopkodott. Titokban elmondott félbeszédekkel nem lehet megtisztulni. Mindegy, ő pillanatnyilag nem tehet mást, mint azt, hogy nem mond le. Nem engedhet a nyilaskás, gőzmagyar „szubkultúra”, hátán bevonuló Orbánnak. Az a demokrácia vége lenne, beláthatatlan időkre. Most a köztársasági elnök beszédére várunk. Ha nem szólítja vissza Orbánt, ha nem küldi el a picsába – ez lenne a legjobb, mert akkor mindenki azonnal értené, éppúgy, mint Gyurcsány szövegénk felszínét -, akkor alkalmatlan. Mindig szerettem Sólyom Lászlót, és tiszta szívemből becsültem nagyra eddigi életteljesítményéért, de ki kell mondani: alkalmatlan. Ahogy Orbán is, nyilvánvalóan. Gyurcsány is, bár vele kapcsolatban finomítanék: békeidőben alkalmatlan. De most háború van, és ha a másik oldal nem vonul vissza, akkor maradnia kell.

Nem vagyok biztos abban, hogy már holnap ki kell állni a Vörösmarty téren, de nem merem ezt kategorikusan kijelenteni, mert hátha tévedek.

A Magyar Köztársaság színe előtt

Eléggé el nem ítélhető módon, a hét végén, figyelmen kívül hagyva a történelmi helyzetválságot, teljesen magánéletet éltünk. Bár, ami azt illeti, megjelentünk az állam kedves képviselője előtt, aki nagyon szép beszédet mondott – Kata kicsit könnyezett is -, majd megkérdezte, hogy igen, avagy nem, mire mi mindketten igent mondtunk, így házastársaknak nyilváníttattunk a Magyar Köztársaság színe előtt.
A dolog annyira diszkrét volt, hogy csupán Kata két barátnője volt jelen, tanúként. Nem mintha nem szeretnénk a rokonainkat, pláne a gyerekeinket, meg a többi barátainkat is, de valahogy úgy alakult, hogy közös életünk elejének végén, amikor ez a lehetőség szóba került, azt találtuk ki, hogy titokban esküszünk össze, és ehhez tartottuk magunkat. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy sok-sok esküvőn voltunk már, és ezeken külön-külön is azt a következtetést vontuk le, hogy ezek az események inkább kínosak, mint fölszabadultak. Ha viszont fölszabadultak, akkor meg attól kínosak. Talán ha két-három olyan mennyegzőn voltam, ahogy – egy-két verbális incidensecskét leszámítva – minden rendben volt. Mi erre a feszültségre most nem vagyunk fölkészítve. Ha még vártunk volna két-három évet, akkor talán, de most nem. Persze voltak, akik már sejtették a dolgot, de ők meg nem tudták az időpontot.
Végülis volt valami romantikus az egészben. Persze pláne attól, hogy szeretjük egymást. Nagyon. Azért, ha az embernek egy év alatt egyszer nem jut eszébe, hogy ki kellene menekülni egy szerelemből, az jó. Akkor azt okkal lehet remélni, hogy ez így is marad.
A rövid szertartás után elmentünk Dunabogdányba ebédelni - remek volt, meg az idő is gyönyörű -, aztán elindultunk nászútra. Nem mondhatom, hogy messze mentünk: Dobogókőn vettünk ki egy szobát. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen jól éreztük magunkat, tanulságként megjegyzendő, hogy esetleg nem egészen a valóságot mutatják az internetes kedvcsináló fényképek.
Este nagyon jót vacsoráltunk, aztán visszavonultunk. Reggel jót reggelizünk és hamar indultunk Tahiba, ahol leadtam a szavazataimat. Egyáltalán nem meglepő módon – az előző nap még üres – postaládában találtunk egy fideszes propaganda-füzetet. (Nyilván hitvány baloldali provokáció: a büdös kommunisták az éj leple alatt, a faluban lopakodva álfideszes anyagokat szórtak.) Igazából azt nem tudom, hogy a Fidesznek miért volt erre szüksége: normális ember nem szavaz törvénysértő párt jelöltjeire. (Persze szavaztak. Azért megint Budai Mihály győzött, ami várható volt. Én szavaztam olyan képviselő-jelöltekre is, akikkel szinte semmiben nem értek egyet, de kedvelem őket.)
Aztán a fővárosba hajtattunk, ahol Kata is szavazott.
Aztán aludtunk egy csöppet, de éppen fölébredtünk a köztársasági elnök hátborzongató beszédére. Nem mondom, hogy vidám este volt, hiszen végig kellett nézni a baloldal kínos vereségét. Végig arra gondoltam, hogy na hát akkor most ez az a pillanat, amikor a szocialistáknak és pláne a szabadnak mondott demokratáknak észre kell venniük, hogy vége, ez volt az utolsó figyelmeztetés: többé nem működik a kisebbik rossz választásának sajátos magyar szokása. Jobbnak kell lenni három év múlva.
Akkor még nem tudtam, hogy Orbán másnap egészen elképesztő módon bezsarol – az elnök intelmeire is erősen építkezve. Kíváncsi vagyok, mit lép erre a köztársaság elnöke. Ha nem szólítja föl távozásra – azok után, hogy vasárnap egy szót sem ejtett arról, hogy azért mégse illik ám árpádsávosok hátán alkotmányos kormányt buktatni -, vagy nem próbálja visszafogni Orbán talpasait, és ha csak egyetlen-egy ember is belehal valamilyen összecsapásba, akkor azonnal le kell mondania, hogy Orbánnal együtt valami magánrezidencián várja a Hágai Nemzetközi Bíróság hívó szavát. Egy köztársasági elnök, aki ráadásul az Alkotmány egyik alkotója és legfőbb őre volt, semmilyen úgy nevezett erkölcsi alapon nem adhat muníciót egy begőzölt kalandornak arra, hogy tömegzsarolással kényszerítsen ki bármit, aminek semmi köze az alkotmányos rendhez. A tömeg bármikor ölhet. Ha ezt nem tudja az elnök és a pártvezér, akkor jó lenne, ha valaki idejében szólna nekik: az emberhalált nem lehet megbocsátani.
Az se lenne baj, ha az újságok és más médiumok kioktatnák az embereket arról, hogy a polgárháború háború, és nem lehet tömeghatásra vagy parancsra való cselekvésre hivatkozni gazemberségek elkövetése után. Azokért hosszú, súlyos büntetés jár Európában. Nagyon jó, hogy a bíróságok elkezdték az ítélkezést a rendőrökre támadók ügyeiben. (Akik ugye már szinte ötvenhatos politikai foglyok, például a Fidesz lapja szerint.) Ezek még nem öltek, de így is éveket töltenek majd börtönben. Talán ez majd visszatart néhány embert az ádáz vonulgatástól. Mindenkinek tudnia kell, hogy ha belép egy békés, de amúgy agresszíven szónoklók uralma alatt mozgó tömegbe, akkor meghalhat, vagy gyilkosként szabadulhat a hatás alól. És nincs mentség. Aki odamegy, az felelős. (Egyébként a két hete volt eseményekben a legnagyobb talány az, miképpen volt lehetséges, hogy a tévé székháza előtt a rendőröket és az őket püfölőket néző, több ezres tömegből miért nem vált ki néhány száz férfi, hogy megállítsa a vadbarmokat. Ez sokkal veszedelmesebb jelenség, mint maga a vandalizmus.)

Éjjel még örömhír is volt azért: András öcsémet újraválasztották Mernyén, ahol nevelkedtem. Tudom, hogy meg is érdemli. Nem nagyon ismerek tisztességesebb, és a szó legnemesebb értelmében függetlenebb embert, mint ő. Különben el se tudtam volna képzelni, hogy nem választják újra polgármesternek.