hétfő, október 02, 2006

A Magyar Köztársaság színe előtt


Eléggé el nem ítélhető módon, a hét végén, figyelmen kívül hagyva a történelmi helyzetválságot, teljesen magánéletet éltünk. Bár, ami azt illeti, megjelentünk az állam kedves képviselője előtt, aki nagyon szép beszédet mondott – Kata kicsit könnyezett is -, majd megkérdezte, hogy igen, avagy nem, mire mi mindketten igent mondtunk, így házastársaknak nyilváníttattunk a Magyar Köztársaság színe előtt.
A dolog annyira diszkrét volt, hogy csupán Kata két barátnője volt jelen, tanúként. Nem mintha nem szeretnénk a rokonainkat, pláne a gyerekeinket, meg a többi barátainkat is, de valahogy úgy alakult, hogy közös életünk elejének végén, amikor ez a lehetőség szóba került, azt találtuk ki, hogy titokban esküszünk össze, és ehhez tartottuk magunkat. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy sok-sok esküvőn voltunk már, és ezeken külön-külön is azt a következtetést vontuk le, hogy ezek az események inkább kínosak, mint fölszabadultak. Ha viszont fölszabadultak, akkor meg attól kínosak. Talán ha két-három olyan mennyegzőn voltam, ahogy – egy-két verbális incidensecskét leszámítva – minden rendben volt. Mi erre a feszültségre most nem vagyunk fölkészítve. Ha még vártunk volna két-három évet, akkor talán, de most nem. Persze voltak, akik már sejtették a dolgot, de ők meg nem tudták az időpontot.
Végülis volt valami romantikus az egészben. Persze pláne attól, hogy szeretjük egymást. Nagyon. Azért, ha az embernek egy év alatt egyszer nem jut eszébe, hogy ki kellene menekülni egy szerelemből, az jó. Akkor azt okkal lehet remélni, hogy ez így is marad.
A rövid szertartás után elmentünk Dunabogdányba ebédelni - remek volt, meg az idő is gyönyörű -, aztán elindultunk nászútra. Nem mondhatom, hogy messze mentünk: Dobogókőn vettünk ki egy szobát. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen jól éreztük magunkat, tanulságként megjegyzendő, hogy esetleg nem egészen a valóságot mutatják az internetes kedvcsináló fényképek.
Este nagyon jót vacsoráltunk, aztán visszavonultunk. Reggel jót reggelizünk és hamar indultunk Tahiba, ahol leadtam a szavazataimat. Egyáltalán nem meglepő módon – az előző nap még üres – postaládában találtunk egy fideszes propaganda-füzetet. (Nyilván hitvány baloldali provokáció: a büdös kommunisták az éj leple alatt, a faluban lopakodva álfideszes anyagokat szórtak.) Igazából azt nem tudom, hogy a Fidesznek miért volt erre szüksége: normális ember nem szavaz törvénysértő párt jelöltjeire. (Persze szavaztak. Azért megint Budai Mihály győzött, ami várható volt. Én szavaztam olyan képviselő-jelöltekre is, akikkel szinte semmiben nem értek egyet, de kedvelem őket.)
Aztán a fővárosba hajtattunk, ahol Kata is szavazott.
Aztán aludtunk egy csöppet, de éppen fölébredtünk a köztársasági elnök hátborzongató beszédére. Nem mondom, hogy vidám este volt, hiszen végig kellett nézni a baloldal kínos vereségét. Végig arra gondoltam, hogy na hát akkor most ez az a pillanat, amikor a szocialistáknak és pláne a szabadnak mondott demokratáknak észre kell venniük, hogy vége, ez volt az utolsó figyelmeztetés: többé nem működik a kisebbik rossz választásának sajátos magyar szokása. Jobbnak kell lenni három év múlva.
Akkor még nem tudtam, hogy Orbán másnap egészen elképesztő módon bezsarol – az elnök intelmeire is erősen építkezve. Kíváncsi vagyok, mit lép erre a köztársaság elnöke. Ha nem szólítja föl távozásra – azok után, hogy vasárnap egy szót sem ejtett arról, hogy azért mégse illik ám árpádsávosok hátán alkotmányos kormányt buktatni -, vagy nem próbálja visszafogni Orbán talpasait, és ha csak egyetlen-egy ember is belehal valamilyen összecsapásba, akkor azonnal le kell mondania, hogy Orbánnal együtt valami magánrezidencián várja a Hágai Nemzetközi Bíróság hívó szavát. Egy köztársasági elnök, aki ráadásul az Alkotmány egyik alkotója és legfőbb őre volt, semmilyen úgy nevezett erkölcsi alapon nem adhat muníciót egy begőzölt kalandornak arra, hogy tömegzsarolással kényszerítsen ki bármit, aminek semmi köze az alkotmányos rendhez. A tömeg bármikor ölhet. Ha ezt nem tudja az elnök és a pártvezér, akkor jó lenne, ha valaki idejében szólna nekik: az emberhalált nem lehet megbocsátani.
Az se lenne baj, ha az újságok és más médiumok kioktatnák az embereket arról, hogy a polgárháború háború, és nem lehet tömeghatásra vagy parancsra való cselekvésre hivatkozni gazemberségek elkövetése után. Azokért hosszú, súlyos büntetés jár Európában. Nagyon jó, hogy a bíróságok elkezdték az ítélkezést a rendőrökre támadók ügyeiben. (Akik ugye már szinte ötvenhatos politikai foglyok, például a Fidesz lapja szerint.) Ezek még nem öltek, de így is éveket töltenek majd börtönben. Talán ez majd visszatart néhány embert az ádáz vonulgatástól. Mindenkinek tudnia kell, hogy ha belép egy békés, de amúgy agresszíven szónoklók uralma alatt mozgó tömegbe, akkor meghalhat, vagy gyilkosként szabadulhat a hatás alól. És nincs mentség. Aki odamegy, az felelős. (Egyébként a két hete volt eseményekben a legnagyobb talány az, miképpen volt lehetséges, hogy a tévé székháza előtt a rendőröket és az őket püfölőket néző, több ezres tömegből miért nem vált ki néhány száz férfi, hogy megállítsa a vadbarmokat. Ez sokkal veszedelmesebb jelenség, mint maga a vandalizmus.)

Éjjel még örömhír is volt azért: András öcsémet újraválasztották Mernyén, ahol nevelkedtem. Tudom, hogy meg is érdemli. Nem nagyon ismerek tisztességesebb, és a szó legnemesebb értelmében függetlenebb embert, mint ő. Különben el se tudtam volna képzelni, hogy nem választják újra polgármesternek.

1 megjegyzés:

wa írta...

Az esküvőhöz szeretettel gratulálok - és sajnos a helyzetértékeléséhez is gratulálnom kell. De bár ne lenne igaza...

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések