Kaptam pár levelet, kedves érdeklődést arról, hogy miért nem írok az úgynevezett magánéletemről mostanában.
Igazából nem is tudom. Bár van az a jelenség, hogy az ember körbeírja a dolgokat. Régebben voltam így, amikor egy-egy területen dolgoztam - például üzemi újságíró voltam - és egy-két, esetleg három év alatt már mindent megírtam, bemutattam, és egyszercsak az volt az érzésem, hogy újraírom, ugyanazt. Persze ez az újságírásban megengedhető, hiszen pár év alatt az olvasók tábora is megújul egy kicsit, vagy kiesik az emlékezetből, ami régebben már papíron volt. Sőt, néha kötelező újra leírni dolgokat, mert így rendezzük az ismereteket. Az ismeretek meg ahhoz kellenek, hogy bizonyos dolgokhoz, emberekhez viszonyuljunk. Csak kicsit unalmas a körbeírás.
De a magánélet, a napló, a blog más. Az emberi viszonyaink annyira megváltozhatnak, hogy nemigen lehet ugyanazt leírni évek után. Persze talán az a legérdekesebb, ha ugyanarról ismét írok – és ezt gyakran megteszem. Ezekből az látszik, hogyan változom. Ha ugyan ez valakit érdekel. Majd egyszer, ha lesz időm, akkor összenézem a véleményeimet. Annál is inkább, mert néha csak utólag jövök rá, hogy egyszer már megírtam azt, amit megint. Az elég borzasztó érzés, mert egyszercsak motoszkálni kezd bennem, hogy valahol már olvastam, vagy hallottam, ami kijött belőlem, és gyakran órákon át nem jövök rá, hogy azért ismerem annyira a szöveget, mert én írtam. Aztán, miután rájöttem, ez egy kicsi megnyugvást ad, mert mástól lopni mégiscsak nagyobb szégyen, mint magamtól. De ez se pontos: nem is loptam magamtól. Vagyis igen, de nem készakarva. Csak feledékeny vagyok, pláne, hogy nem nagyon érdekelnek a már kimondott gondolataim, azonnal elfelejtem őket, ami az elhülyülés jele enne, ha nem lettem volna mindig ilyen. Végülis van itt egy főszereplő, aki kicsit hülye. Erről is írtam már, legalább egyszer. Biztosan.
A kérdés az, hogy én változom-e. És ha igen, akkor az vállalható-e? Az is jó kérdés, hogy mostanában egyáltalán fontos-e a magánéletünk. Mondjuk akkor, amikor az utcát elárasztja a fenyegetés. Hogy érdekes-e, hogyan viszonyulunk ehhez az itt szinte ismeretlen erőszakhoz? Készen vagyunk-e arra, hogy bármikor ölni kell? Embert. Az életünk, a családunk védelmében. Vagy bámuljuk a saját kipusztításunkat, mint másokét? Lehet-e magánéletünk, ha mindenkire rátámad az erőszak? Megint egyszer birkaként nézzük végig a történelmet, ami nem más, mint a célirányos pusztulás nagyon fölgyorsított folyamata, vagy tanulunk végre abból, amiről az emlékműveink szólnak? Az emlékműveink, amelyeket folyamatosan meggyalázunk, tehát be kellene tiltani mindet. Lerombolni, mert nincs fölöslegesebb, mint az emlékeztető olyanoknak, akiknek nincs emlékezetük. Vagy, ha van, az annyira szelektív, hogy bár inkább ne is lenne.
Mennyire más az, ha valaki kicsit közszereplő? Illik-e írni arról, hogy mondjuk az ember eljár a gyerekkel uszodába? Vagy, hogy Márton napon, éjjel kint kóboroltam az erdőben, és Szonját, az unokámat vártam, aki a Waldorfosokkal valami lámpákat gyűjtött az erdőben? Majdnem megfagytam, de jót pisáltam a gyönyörű ég alatt. Az a második legjobb dolog a férfiak életében. Vagy, hogy láttunk szivárványt, Milossal. Vagy, hogy a szerelmem ma vett egy utazótáskát? Mert majd elmegy Londonba, tanulni.
Szóval nem nagyon tudom, hogy mostanában érdekes-e az életünk. Ráadásul az egyik rokonom - jó szándékkal - fölhívta a figyelmemet, hogy sokkal szerethetőbb az a pasi-kép, amit magamról a naplómban kialakítottam, mint a valóságos. Akkor viszont vigyázni kell, mert nem tisztességes ez a manipuláció. Bár nincs is értelme, mert semmit nem akarok elérni vele. Hacsak nem valami titkos emlékművel állítani magamról. Az meg minek?
Azt is írta, hogy én egy önző és hiú ember vagyok valójában. Ez nyilván nem derül ki a naplómból. Szerintem már önmagában abból, hogy valaki nagyobb nyilvánosság előtt naplót ír, kiderül, hogy hiú és önző. Ehhez képest már nem nagyon lehet javítani a képen. Normális ember nem ír naplót, nyilvánosan. A normális ember kerüli a nyilvánosságot, mert veszélyes és megalázó lehet.
Pláne, én azt is tudom, hogy vannak, akik kifejezetten undorral olvasnak. Néha megírják, megüzenik. Persze mindig megkérdezem, hogy minek fáradnak ilyesmivel, miért jó nekik, ha rossz nekik. De ez még mindig jobb, mint amit Fiala műsorában hallottam: egy jobboldali ember minden nap megveszi a Magyar Nemzetet, hogy támogassa, hogy legyen, de nem bírja elolvasni. Annyira undorodik. Borzasztó. Most majd biztosan a Magyar Hírlapot is veszi. Különben Széles úr nem gondolta rosszul, hogy kellene egy jó jobboldali lap, mert most nincs olyan, amelyik mértékadó lehetne. Csak abban tévedett, hogy egy baloldali liberális újságot át lehet állítani. Nem lehet. A Magyar Nemzetet sem sikerült. Megszűnt az újságsága. Széles úr másik, rettenetes tévedése Gazsó L. Ferenc kinevezése. Én dolgoztam vele. Az abból állt, hogy Csurka parancsára megpróbált kiszekírozni a Mai Naptól, amit Csurka parancsára elvettek Horváth Istvántól, és megkapta ő. A kiszekírozás fölösleges volt, mert nekem már volt helyem a Népszabadságnál, csak kíváncsi voltam, milyen eszközöket vet be. Hát mindent bevetett. Hogy mi értelme volt, nem tudom, de az tény, hogy akkorát esett a példányszám, hogy még a külföldi befektető – nem írom le a nevét, mert szintén ki nem állhatom – dollármillióit is vissza kellett adni. Gazsó L. Ferenc az a típus, aki gyön, lát és veszít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése