Olvasom, hogy Para pont ugyanúgy járt Gazsó L. Ferenccel, a Magyar Hírlap új-régi főszerkesztőjével, mint én, amikor 1992-ben átvette a Mai Nap elpusztításának irányítását. A Népszabadság szerint mostanában „Para-Kovács Imrét arra kérte, hogy ne csak publicisztikával foglalkozzon, hanem a valósággal is, írjon tehát tényfeltáró riportokat, akár a vidéki életről is. A szerző ezt nem fogadta el, amit ő nagyon sajnál.”
Úgy látszik, Gazsónak nincsenek új ötletei, mert nekem pontosan ugyanezt mondta, a sajnálást leszámítva, bár én nyilván nagy örömöt szereztem neki, hiszen elfogadtam az ajánlatát. Ez még az első médiaháború első csatájában volt. Ugyanis az nem a Rádiónál kezdődött, hanem a Mai Nap fölszámolásánál. Ha valaki nem emlékezne rá, az volt az első független napilap, a rendszerváltás előtt és alatt. Az fölszámolási akciót Csurka István – akkor még az MDF kellős közepéről - indította, a végrehajtó, az ostor csapása pedig Gazsó L. Ferenc volt.
Az úgy kezdődött, hogy egy jónak induló napon bementünk a szerkesztőségbe, és megtudtuk, hogy Horváth Istvánnak délig el kell hagynia a szerkesztőséget. Ez igazán derült égből való dolog volt, mert mégiscsak Horváth István találta ki a Mai Napot, igazán sikeres főszerkesztőként is bizonyított. Ha jól emlékszem, akkor éppen 165 ezer példánynál tartottunk. Ráadásul úgy, hogy – miközben a jogos elvárás egy laptól az, hogy két év után hozzon egy forint hasznot – az első évet ötvenmilliós pozitívummal zárta. Ez akkor nem számított: közölték, hogy egy órán belül takarodjon az épületből.
A szerkesztőség teljesen tanácstalan, zavarodott volt, hogy akkor most sztrájkoljunk-e vagy egyáltalán mit lehet ilyenkor kezdeni. Végülis úgy alakult, hogy Nagy N. Péterrel ketten mentünk be Pistához, hogy megkérdezzük. Azt mondta, eszünkbe ne jusson, itt sok-sok ember dolgozik, sok gyerekkel, ez már egy lejátszott játszma, sztrájkkal, lázadással nem érünk semmit. Amikor kifelé mentünk, nekem még megjegyezte, hogy azért azt tudjam, hogy Csurka neki háromszor üzent, hogy akkor maradhat főszerkesztő, ha engem, Pallagi Ferenccel eltávolít a laptól. Mondtam, hogy igazán szólhatott volna, megjátszhattunk volna egy álkirúgást, vagy visszafogom magam. Erre azt válaszolta: csak nem képzeled, hogy ha bármiben teljesítem a kívánságát, akkor tovább csinálhatom az újságot ugyanúgy, ahogy eddig?
Pista elment, jött a derék Gazsó. Mire beért, én már könnyű helyzetben voltam, mert telefonált Tamás Ervin a Népszabadságtól, hogy azonnal menjek át. Mondtam neki, hogy megyek, csak szeretném végig játszani a játszmát, kíváncsi vagyok, pár hét alatt hogyan tesz majd lehetetlenné Gazsó, vagyis Csurka.
Nyájas volt, bár kerülte a szemkontaktust, és a kézfogása miatt is gondoltam, hogy nehéz lesz megszeretni. Persze behívott, hogy elbeszélgessünk a jövőről. Nem volt bátorsága azonnal kirúgni, hanem – hogyan, hogyan nem – azt vetette föl, hogy én milyen kitűnő riporter vagyok, és mennyire jót tenne a lapnak is, ha riportokban számolnék be az ország életéről. Jeleztem, hogy eléggé csodálatos, amit mond, mert ő soha az életben nem olvashatott tőlem riportot. De hogy igenis, ő látja bennem a nagy riportert. Persze tudtam, hogyan kell riportot írni: bevezetés-tárgyalás-befejezés, közben hangulatfestés, párbeszédek, életképek, mifenék. Szépen, arányosan, ritmusosan, és persze legyen valami kis mondanivaló is. A szakmához hozzá tartozik, hogy itt, most, egy ültömben bármiről írok riportot. Ki se kell mennem a szobából. Gazsó komolyan gondolta – nem viccelek –, kinézte az ország legtávolabbi pontjait. Utazhattam minden héten. Nagyszerű emlékem például, hogy olyan magvas témákat bízott rám, mint egy szerencsétlen kisgyerek esetét, akit az anyja a budiba ejtett szülés után, de életben maradt.
Gazsónak nem volt szerencséje. Még Horváth Pista vezette be a „hét legjobb írása” nevű intézményt. Azt a szerkesztőség szavazta meg, és a nyertes kapott tízezer forintot, méghozzá azonnal. Nagyon sok pénz volt, akkoriban. Máig nem tudom, hogy valóban jókat írtam-e vagy a szerkesztőség tüntetett mellettem, de ahány riportot írtam, mindegyik a hét legjobbja lett. Ezért aztán szegény Gazsó kénytelen volt újabb cseleket kieszelni. Előbb az utazási hozzájárulást vonta meg – messze laktam -, aztán elvette a naponta járó újságokat, aztán azzal jött, hogy ügyeljek, mint a többi munkatárs. Csakhogy én főmunkatárs voltam. Ennek a rangnak az az egyik kiváltsága, hogy – amellett, hogy azt ír az ember, amit akar – nem kell ügyelni. Mondtam neki, hogy természetesen bármikor, ha például betegek az emberek. De hogy ugyanúgy kell nekem is, mint a többieknek. Jó, mondtam, de akkor vegyük elő a munkaköri leírásomat, írjuk át, aztán beszéljünk a pénzről. Milyen pénzről?! Hát a fizetésemelésemről, mert ugye több lesz a munka, nyilván több lesz a pénz is.
És ez így ment. Aztán egyszer behívott minket Kajóval - Katona Józseffel - is, aki szintén főmunkatárs volt. Igen ócska módon alkudozott. Mire fölvetettük, hogy nem lenne-e férfiasabb, ha azt mondaná végre, hogy nem akar, nem tud, vagy nem dolgozhat velünk. Akkor összeszedte magát, a markába temette az arcát, erőlködött, majd fölrikkantott: kimondom! Ki is mondta. Mi meg megjegyeztük, hogy jó, akkor beszéljünk a végkielégítésről. Hogy mit képzelünk, neki arra nincs pénze! Mondtuk, hogy kell kérni rá attól, aki megbízta, mert ugye nem gondolja komolyan, hogy mi megsütjük neki a pogácsát, ő megszerzi, megeszi, mi meg kapunk egy puszit és elmehetünk. Na az lett a vége, hogy megalkudtunk és elmentünk. Én a Népszabadsághoz.Aki szétszalajtja az egyik legjobb csapatot – köztük olyanokat, mint R. Székely, Szále, Megyesi, Para, Nyerges András – aki már nálunk ír – arról mit lehet még mondani? Egy élet munkája ilyen embereket összehozni. Mondjuk legalább Tóta W. Árpádot megtarthatná. Jól illett volna az új koncepcióba, hiszen egy sajtóetikai véglény, igaz: Uj Péter-epigon. Szakmailag. Bár annak jó.
Úgy látszik, Gazsónak nincsenek új ötletei, mert nekem pontosan ugyanezt mondta, a sajnálást leszámítva, bár én nyilván nagy örömöt szereztem neki, hiszen elfogadtam az ajánlatát. Ez még az első médiaháború első csatájában volt. Ugyanis az nem a Rádiónál kezdődött, hanem a Mai Nap fölszámolásánál. Ha valaki nem emlékezne rá, az volt az első független napilap, a rendszerváltás előtt és alatt. Az fölszámolási akciót Csurka István – akkor még az MDF kellős közepéről - indította, a végrehajtó, az ostor csapása pedig Gazsó L. Ferenc volt.
Az úgy kezdődött, hogy egy jónak induló napon bementünk a szerkesztőségbe, és megtudtuk, hogy Horváth Istvánnak délig el kell hagynia a szerkesztőséget. Ez igazán derült égből való dolog volt, mert mégiscsak Horváth István találta ki a Mai Napot, igazán sikeres főszerkesztőként is bizonyított. Ha jól emlékszem, akkor éppen 165 ezer példánynál tartottunk. Ráadásul úgy, hogy – miközben a jogos elvárás egy laptól az, hogy két év után hozzon egy forint hasznot – az első évet ötvenmilliós pozitívummal zárta. Ez akkor nem számított: közölték, hogy egy órán belül takarodjon az épületből.
A szerkesztőség teljesen tanácstalan, zavarodott volt, hogy akkor most sztrájkoljunk-e vagy egyáltalán mit lehet ilyenkor kezdeni. Végülis úgy alakult, hogy Nagy N. Péterrel ketten mentünk be Pistához, hogy megkérdezzük. Azt mondta, eszünkbe ne jusson, itt sok-sok ember dolgozik, sok gyerekkel, ez már egy lejátszott játszma, sztrájkkal, lázadással nem érünk semmit. Amikor kifelé mentünk, nekem még megjegyezte, hogy azért azt tudjam, hogy Csurka neki háromszor üzent, hogy akkor maradhat főszerkesztő, ha engem, Pallagi Ferenccel eltávolít a laptól. Mondtam, hogy igazán szólhatott volna, megjátszhattunk volna egy álkirúgást, vagy visszafogom magam. Erre azt válaszolta: csak nem képzeled, hogy ha bármiben teljesítem a kívánságát, akkor tovább csinálhatom az újságot ugyanúgy, ahogy eddig?
Pista elment, jött a derék Gazsó. Mire beért, én már könnyű helyzetben voltam, mert telefonált Tamás Ervin a Népszabadságtól, hogy azonnal menjek át. Mondtam neki, hogy megyek, csak szeretném végig játszani a játszmát, kíváncsi vagyok, pár hét alatt hogyan tesz majd lehetetlenné Gazsó, vagyis Csurka.
Nyájas volt, bár kerülte a szemkontaktust, és a kézfogása miatt is gondoltam, hogy nehéz lesz megszeretni. Persze behívott, hogy elbeszélgessünk a jövőről. Nem volt bátorsága azonnal kirúgni, hanem – hogyan, hogyan nem – azt vetette föl, hogy én milyen kitűnő riporter vagyok, és mennyire jót tenne a lapnak is, ha riportokban számolnék be az ország életéről. Jeleztem, hogy eléggé csodálatos, amit mond, mert ő soha az életben nem olvashatott tőlem riportot. De hogy igenis, ő látja bennem a nagy riportert. Persze tudtam, hogyan kell riportot írni: bevezetés-tárgyalás-befejezés, közben hangulatfestés, párbeszédek, életképek, mifenék. Szépen, arányosan, ritmusosan, és persze legyen valami kis mondanivaló is. A szakmához hozzá tartozik, hogy itt, most, egy ültömben bármiről írok riportot. Ki se kell mennem a szobából. Gazsó komolyan gondolta – nem viccelek –, kinézte az ország legtávolabbi pontjait. Utazhattam minden héten. Nagyszerű emlékem például, hogy olyan magvas témákat bízott rám, mint egy szerencsétlen kisgyerek esetét, akit az anyja a budiba ejtett szülés után, de életben maradt.
Gazsónak nem volt szerencséje. Még Horváth Pista vezette be a „hét legjobb írása” nevű intézményt. Azt a szerkesztőség szavazta meg, és a nyertes kapott tízezer forintot, méghozzá azonnal. Nagyon sok pénz volt, akkoriban. Máig nem tudom, hogy valóban jókat írtam-e vagy a szerkesztőség tüntetett mellettem, de ahány riportot írtam, mindegyik a hét legjobbja lett. Ezért aztán szegény Gazsó kénytelen volt újabb cseleket kieszelni. Előbb az utazási hozzájárulást vonta meg – messze laktam -, aztán elvette a naponta járó újságokat, aztán azzal jött, hogy ügyeljek, mint a többi munkatárs. Csakhogy én főmunkatárs voltam. Ennek a rangnak az az egyik kiváltsága, hogy – amellett, hogy azt ír az ember, amit akar – nem kell ügyelni. Mondtam neki, hogy természetesen bármikor, ha például betegek az emberek. De hogy ugyanúgy kell nekem is, mint a többieknek. Jó, mondtam, de akkor vegyük elő a munkaköri leírásomat, írjuk át, aztán beszéljünk a pénzről. Milyen pénzről?! Hát a fizetésemelésemről, mert ugye több lesz a munka, nyilván több lesz a pénz is.
És ez így ment. Aztán egyszer behívott minket Kajóval - Katona Józseffel - is, aki szintén főmunkatárs volt. Igen ócska módon alkudozott. Mire fölvetettük, hogy nem lenne-e férfiasabb, ha azt mondaná végre, hogy nem akar, nem tud, vagy nem dolgozhat velünk. Akkor összeszedte magát, a markába temette az arcát, erőlködött, majd fölrikkantott: kimondom! Ki is mondta. Mi meg megjegyeztük, hogy jó, akkor beszéljünk a végkielégítésről. Hogy mit képzelünk, neki arra nincs pénze! Mondtuk, hogy kell kérni rá attól, aki megbízta, mert ugye nem gondolja komolyan, hogy mi megsütjük neki a pogácsát, ő megszerzi, megeszi, mi meg kapunk egy puszit és elmehetünk. Na az lett a vége, hogy megalkudtunk és elmentünk. Én a Népszabadsághoz.Aki szétszalajtja az egyik legjobb csapatot – köztük olyanokat, mint R. Székely, Szále, Megyesi, Para, Nyerges András – aki már nálunk ír – arról mit lehet még mondani? Egy élet munkája ilyen embereket összehozni. Mondjuk legalább Tóta W. Árpádot megtarthatná. Jól illett volna az új koncepcióba, hiszen egy sajtóetikai véglény, igaz: Uj Péter-epigon. Szakmailag. Bár annak jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése