Tegnap egy kis tüntetés, élőlánc volt a Parlament mellett József Attila csodálatos szobránál - Marton László alkotása, 1980-óta áll ott -, mert híre terjedt, hogy a tér átrendezése, a múlt század harmincas éveiben látható képének visszaalakítása miatt ez a szobor is eltűnhet onnan. A szervezők kérték, hogy mondjak pár szót arról, hogy mit gondolok erről. Nem tudtam elmenni, elmondom hát most, itt.
Valahol azt írtam pár napja, hogy Károlyi Mihály és József Attila kipiszkálása a Kossuth-térről a köztársaság és a lélek kipucolása. Mert itt mondom: nem csak József Attilát kell megvédenünk, hanem Károlyi Mihályt is, hiszen ellene is évek óta folyik a hazugsághajsza. És most már tudjuk: január elsejétől nem köztársaságban élünk majd, hanem valahol máshol. Az is lehet, hogy a semmi ágán.
Egy olyan kormánytól, amelyik minden kétséget kizáróan Horthy rendszerét, vagy annak modern mását - ha ugyan ez egyáltalán lehetséges - szeretné visszahozni, egy csöppet sem csoda, hogy József Attilát is felejtetni akarja. Pláne, ha ezzel - éppúgy, mint Károlyival - koncot dobhat a szélsőjobbnak.
Évekkel ezelőtt valami náci már fölvetette, hogy József Attila helyett Wass Albertről kellene elnevezni egy belvárosi utcát. Már akkor tudtam, hogy ebből baj lesz, ezek nem fognak megállni. Aztán később valami eszement fölvetette, hogy azért is kellene József Attilától megszabadulni, mert hogy öngyilkos lett, és az milyen dolog, ilyen bűnösről hogyan lehet bármit elnevezni. A szerencsétlen annyit se tudott, hogy Wass Albert is úgy járt, hogy magával kellett végeznie.
Az van, hogy József Attila Magyarország talán legnagyobb költője, akit ugyan a sors kiüldözött az életből, de mi befogadtuk. Későn bár, de örökre, és a szívünk legmélyére. Sok-sok ezren vagyunk úgy, hogy ha vigaszra vágyunk, elővesszük a kötetét.
És valóban úgy van - és nem tudok más, hasonló költőt -, hogy bárhol nyitjuk föl, fél perc alatt rálelünk egy mondatra, egy sorra, egy szóra, egy csodára, ami új is meg nem is, de ismerős és boldogságot ad. Mert ez a zseni csakugyan a lélek mérnöke volt. A magyar léleké. És üzenem a kormánynak, a Fidesznek, de még a náciknak is: a nemzeti léleké.
Ezt az embert akarják eltörölni. Már a kommunisták is akarták, az ötvenes években. De ugye ez nem megy. Vannak dolgok, amiket nem lehet. Mert tökéletesek, és semmi, de semmi nem árt nekik.
Most kell szólni a hatalmaskodóknak, akik újabb és újabb provokációkkal tesznek próbára minket, hogy hiába akarják a harmincas éveket visszahozni a Parlament köré. Megtehetik. Mert hatalmuk van és mi békések vagyunk. De mi meg úgy gondoljuk, hogy nekünk a harmincas évek József Attila. És ezért azt akarjuk, hogy ő is ott legyen. Ha úgy tetszik, azért, hogy figyelmeztessen arra, hogy a harmincas évek hova vezettek. Hogy lélek, lelkiismeret nélkül nem megy.
És elvihetik ezt a szobrot, de azon leszünk, hogy majd az új, újra éledő köztársaság első intézkedése az legyen, hogy visszahozza. Jelképéül annak, hogy ha békességes lelkünkkel el is tűrjük a provokációkat, azokat mindig van erőnk végképp eltörölni.
(Klubrádió, Hetes Stúdió >>> itt meghallgatható 5 perc 20 másodperc után kezdődik)
.
4 megjegyzés:
A szobor nekem ezt jelenti. Kb. öt éve írtam egy blogban, türelmet kíván, de talán érdemes elolvasni.
Íme:
... gimis koromban szemellenzős reálbeállítottságú diák voltam ...
... nem feküdt semmi, csak a természettudományok ...
... akkor még nem gondoltam arra, hogy talán a sok évszám, a lélekölően
ránk erőltetett kötelező olvasmányok, az unos untalan agytágító
verselemzések ...
... József Attila is éppoly messze volt, mint a többi ...
... aztán jött a fősuli ...
... aki reál szakokon tanult, tudja, hogy mi hiányzott ...
... kezdtem a költészet, a próza felé fordulni, és kezdett érdekelni
a történelem, a vallások, a filozófia ...
... vidéki srácként ritán fordultam meg Pesten, de mikor gyakrabban
előfordultam székesfővárosunkban, egyszer ráakadtam ...
... nem messze a parttól ... magába roskadt, távolba merengő ember ...
... csüggedt, erőtlen kezében kalappal ... maga a fásult letargia ...
... egy lépcsőn ült a Kossuth téren, kis dombocskán ...
... a halom lábánál betűkoszorú ...
... Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna ...
... nem szerettem, ma sem szeretem a nagyváros forgatagát ...
... de ha ott jártam, többé nem hagytam ki ezt a helyet ...
... végiglépdeltem a betűk mentén, ittam a szavakat ...
... melléültem, figyeltem, mikor mozdul ...
... de csak tekintetét tudtam követni ... messzire, egyre messzebb ...
... vajon mire figyel? ... lába elé? ... a Dunára? ...
... Ó, nem ...
... nagy ember - nagy távolság ... ma már tudom: szeme Szárszóra réved ...
... talán látta már az út végét? ...
Remélem, meggondolják még, és zarándoklataimnak nem vetnek ily csúf véget. :(
Sajnálom, hogy nem lehettem ott, de természetesen én is teljes mértékben kiállok József Attila mellett. Nem is tudok mit hozzáfűzni, az állami történelemhamisítás és a horthyzmus tisztára mosása nem új infó senkinek. Hogy ezzel a térrendezéssel az 1944-es év már hivatalosan is a magyar történelem dicsőségtáblájára került már ez sem meglepő. Hogy a Fidesz az "aki nincs velünk, az ellenünk, visszamenőlegesen is" elvet használja, és hogy József Attila a egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik, ez sem újdonság. Hogy a Hírtévé a trianoni megemlékező műsorban tőle a 15 éves fejjel írt "Nem, nem, soha" című szösszenetet szavaltatja el, és nem azt, hogy "a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés", ezt már észre sem vesszük. Egyszerűen nincs már semmi meglepő ebben az országban. :'(
Csak ébrednének fel végre az emberek és hajítanák a történelem szemétdombjára végre a fideszt, meg a nácikat! De nem... a következő választásokra is csak ennek a két bűnbandának az agymosott szavazói fognak elmenni. :(
Megjegyzés küldése