Ha én konzervatívnak mondanám magam – nem mondom, pedig nagyonis az vagyok – először is tisztáznám, hogy tulajdonképpen mitől konzervatív egy konzervatív. Talán attól, hogy ragaszkodik bizonyos értékekhez. Nem csak a „nemzetiekhez”, hanem mindenhez, amit egy ezeréves állam népe rettenetes áldozatok árán kiizzadott magából. Akkor is, ha azok nem mindig fényes gyöngyök.
Ilyenek például a törvények. Azok sok évezred tapasztalataiból épültek föl úgy, hogy figyelembe vegyék az eszméket, a szabadság határait, és a megegyezéses közjót szolgálják.
Ha például egy törvénytelenül fölépített, törvénytelenül fönntartott, bontásra a törvények alapján ítélt tereptárgy védelmében bárki erődemonstrációt szervezne, egészen biztosan nem mennék el.
Ha bármilyen érzelmi ok – hazaszeretet, őshit, jóérzéses mondaájulat, tépőscsőrű madarak iránti olthatatlan vonzódás – miatt mégis elmennék egy ilyen erőfitogtatásra, megnézném, kivel megyek. Teljesen bizonyos, hogy ha újfasiszták hirdetnének ilyet, akkor megnézném, hogy én hol is helyezkedem el a parlamenti patkóban. Ha megállapítanám, hogy engem semmiképpen sem a nácik küldtek oda, hanem a keresztények, a kisgazdák vagy ifjú demokraták, akkor elgondolkodnék azon, hogy lehetek-e én egy hírben nácikkal. Lehetek-e egy fényképen fekete ruhás gyűlöletmumusokkal. Lehetek-e kamerák előtt fekete fényt árasztó kopaszság közelében.
Különösen olyan időkben, amikor majdnem meghalnak emberek, mert utcára merészkednek. Különösen akkor, amikor gyújtóbombák gyerekszobákba röpködnek éjszaka, és már a lőfegyverek is megszólaltak.
Ha konzervatívnak mondanám magam, és mégis elmennék egy, állítólag a háború minden áldozatának emlékére emelt emlékmű védelmére, legkésőbb akkor menekülnék el onnan látványosan és sikoltozva, amikor a hitvány nácik elkezdenek zsidózni. Mert a zsidóknak is emelt emlékmű előtt zsidózni, mégiscsak bestiális dolog, és nem szokás veszett vadbarmokkal együtt erődemonstrálni.
Ha konzervatív lennék, lassan elmerengenék azon, miképpen lehetséges, hogy mi valahogy mostanában mindig a törvénytelenség és a barbárság oldalára sodródunk. És ezzel egyszer el kell majd számolni.
Ilyenek például a törvények. Azok sok évezred tapasztalataiból épültek föl úgy, hogy figyelembe vegyék az eszméket, a szabadság határait, és a megegyezéses közjót szolgálják.
Ha például egy törvénytelenül fölépített, törvénytelenül fönntartott, bontásra a törvények alapján ítélt tereptárgy védelmében bárki erődemonstrációt szervezne, egészen biztosan nem mennék el.
Ha bármilyen érzelmi ok – hazaszeretet, őshit, jóérzéses mondaájulat, tépőscsőrű madarak iránti olthatatlan vonzódás – miatt mégis elmennék egy ilyen erőfitogtatásra, megnézném, kivel megyek. Teljesen bizonyos, hogy ha újfasiszták hirdetnének ilyet, akkor megnézném, hogy én hol is helyezkedem el a parlamenti patkóban. Ha megállapítanám, hogy engem semmiképpen sem a nácik küldtek oda, hanem a keresztények, a kisgazdák vagy ifjú demokraták, akkor elgondolkodnék azon, hogy lehetek-e én egy hírben nácikkal. Lehetek-e egy fényképen fekete ruhás gyűlöletmumusokkal. Lehetek-e kamerák előtt fekete fényt árasztó kopaszság közelében.
Különösen olyan időkben, amikor majdnem meghalnak emberek, mert utcára merészkednek. Különösen akkor, amikor gyújtóbombák gyerekszobákba röpködnek éjszaka, és már a lőfegyverek is megszólaltak.
Ha konzervatívnak mondanám magam, és mégis elmennék egy, állítólag a háború minden áldozatának emlékére emelt emlékmű védelmére, legkésőbb akkor menekülnék el onnan látványosan és sikoltozva, amikor a hitvány nácik elkezdenek zsidózni. Mert a zsidóknak is emelt emlékmű előtt zsidózni, mégiscsak bestiális dolog, és nem szokás veszett vadbarmokkal együtt erődemonstrálni.
Ha konzervatív lennék, lassan elmerengenék azon, miképpen lehetséges, hogy mi valahogy mostanában mindig a törvénytelenség és a barbárság oldalára sodródunk. És ezzel egyszer el kell majd számolni.
1 megjegyzés:
Összevont reagálás a "Tudtad te", "Ha én" című posztokra a "ha nagyanyámnak töke volna ..." figurációra ültetve:
Nagyanyámnak töke van, és most ő a Bayer Zsolt.
Megjegyzés küldése