vasárnap, július 20, 2008

A bűnöm: homofób vagyok


Két hete nem tudok szabadulni attól, hogy valahogyan békésen kellene kimászni abból a szégyenből, amibe keveredtünk, amikor a melegfölvonulókat és az őket védő rendőröket előre megszervezett terrortámadás érte.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy megint valami hagymázas liberális nyavalygásba kezdek, comingoutolok egyet. Az magyarul nagyjából azt jelenti, hogy színt vallok. Ezt tette Szetey államtitkár, amikor nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy meleg. A baj ezzel az egésszel az, hogy mindenki vallomástételként fogja föl, de úgy, mintha bűn lenne mögötte. Van persze olyan színvallás is, mint például Vida Gábor professzoré, aki tudós létére jelenti be, hogy utálja a homoszexualitást, és az olyan, mint az ágybavizelés.
Szóval színt vallok. Nagyon csöndesen mondom, mert röstellem: homofób vagyok. Így neveltek abban a keresztény-nemzeti közegben, ahova születtem. Még női nemi szerevet sem láttam, nem is nagyon értettem, miről van szó, de azt már belém verték, hogy a buzikat agyon kell verni. Ez nem valami jelképes parancs, hanem valódi, éles: ha buzit látok, pláne, ha akar tőlem valamit, addig rugdossam, amíg mozog.
Ha ezt emberbe kora kamaszkorában oltják, akkor majdnem kitörölhetetlen.
A rasszizmust is belém nevelték, de valamiképpen arról már nagyon korán éreztem, hogy borzalmas és nyomorúságos, így könnyen kihevertem a fertőzést. A homofóbiáról viszont azt hitették el, hogy a javamat szolgálja, hiszen csakugyan nagy baj érhet, ha nem vigyázok. Mára csak annyi maradt ebből, hogy jókat röhögök bizonyos melegeken. Nem is rajtuk, hanem azon, hogy a nők paródiáját látom a viselkedésükben.
Ennyi a bűnöm, ennyi maradt a bűnöm.
Ehhez persze az is kellett, hogy egyszercsak tudatosult bennem: körülöttem túlságosan sok nőnek volt valamilyen leszbikus kalandja. Álma meg szinte mindegyiknek. Férfiakkal is beszélgettem erről, nagyon sokat. Kiderült, hogy egyáltalán nem ritka, hogy álmodnak ilyesmiről, és az sem elhanyagolható, ahányszor kalandba keverednek. És ők még csak nem is melegek, nem is leszbikusok! Arra gondoltam, hogy ha ez ennyire gyakori, akkor talán mégsem természetellenes, hanem igenis: természetes jelenség. Isten teremtményei ők is. Hogy miért kellett ilyesmit teremteni, az talány. De nem az egyetlen.
De még a sok küzdelem, magammal való tusakodás sem tudta kiölni belőlem a homofóbiát, ám azt a végletekig szelídítette.
Ma már azt gondolom, hogy fontosabb, hogy a melegeknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint bárki máásnak, mint az, hogy mit érzünk. A homofóbia nem bűn, mert éppen úgy nem tehetünk róla, mint a homoszexuálisok arról, hogy azok. Az a bűn, ha ezt a belénk nevelt – vagyis társadalmilag mégiscsak öröklött – ellenszenvet tovább adjuk, és újabb generációkat fertőzünk. Ezért volt valóságos bűnnel terhelt Vida professzor színvallása.
Bűn, ha a saját szerencsétlenségünket, nyomorúságunkat úgy akarjuk adrenalinnal elnyomni, hogy az utcán ordítozunk rájuk, dobáljuk őket, vagy megpróbálunk legalább néhányat elkapni este, amikor nincsenek rendőrök a közelben. És pláne, ha mindezt megpróbáljuk hazafias vagy hovatovább Istennek tetsző cselekedetnek beállítani. Ha politikát építünk erre.
Szóval annyi bűnöm maradt, hogy nevetgéltem egynémely homoszexuális férfiakon, mert a nők karikatúráját láttam bennük.
Illetve már ennyi se, mert a melegfölvonulókat ért gyalázat után már nevetgélni sincs jogom többé ebben az országban, ha vicces melegeket látok. Mert nem is viccesek többé.
Tessék ezt végig gondolni. Egyenként. És nem kell feltétlenül ekkora nyilvánosság előtt megvallani bensőnk titkait. Elég csak úgy beszélgetni, csöndben, olyanokkal, akikkel érdemes. De az se baj, ha csak magunkkal beszélgetünk. Vagy Istennel. Az a dolgunk a világban, hogy rendes emberek legyünk. Ezt nem én mondom, hanem Popper Pétertől idéztem. A rendes ember tudja, hogy kicsoda, és ezt akkor is ki meri mondani, ha azt méltán röstelli.
A rendes ember nem öl, nem gyaláz, és nem dobál. Ez ennyire egyszerű.
(Klubrádió, 95,3 Hetes Stúdió)


5 megjegyzés:

Malvina írta...

Nem tudom miért, de én makacsul ragaszkodom azon vélekedésemhez, elgondolásomhoz, hogy a másik ember bármiféle diszkriminálása, képletes és valós stigmatizálása - mint pl. a homofóbia, a rasszizmus is - mögött kivétel nélkül, mindig és minden esetben az diszkrimináló, a stigmatizáló embert ért, az élete bármilyen kis területét is uraló agresszió az oka. Hiszen az agresszió mint tudjuk agressziót szül, pláne, ha feldolgozatlan marad. Én a durva előítéletességet is az agresszió valamiféle válfajának tartom, hiszen a szélsőséges előítéletesség mindig a félelmen alapul, amiből maga az agresszió is táplálkozik. És a legkézenfekvőbb - mert a ilyen ember számára minden , önmagán szükségszerűen elvégzendő morális és szellemi, érzelmi és racionális "munkát" nélkülöző - , ha ezt a környezetükből feléjük áradó, nota bene bennük lévő agressziót ösztönösen, gondolkodás nélkül más embertársaikon élik ki.

Ezért olyan irgalmatlanul káros mindenfajta agresszió és erőszak - ideértve az agressziónak az otthoni és az iskolai gyereknevelésben, az oktatásban sajnos igen közismert különböző megjelenési formáit is, mint pl. a gyermekek véleményszabadságának erőszakos elfojtását, a gyermeki személyiség folyamatos megerőszakolását is - amivel a felnőtt generáció a felnövekvő ifjú generáció felé fordul.

A szélsőséges előítéletességgel nekem is meg kellett küzdenem:

Kislányként bennem is szélsőséges előítéletet, agressziót generált az, hogy családom és önmagam elleni erőszakként, agresszióként éltem meg a közvetlen felmenőimet érintő holokausztot. Pedig az egészről csupán apám és életben maradt nagyanyám elbeszéléseiből, no meg a történelemkönyvekből tudtam. Olyan erős és heves gyűlöletet éreztem mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki német, hogy szegény apám hiába olvasott nekem tengernyi Goethe-t, Heine-t és másokat, a gyűlölet érzése csak nem akart oldódni bennem. Ugyanakkor soha, egy pillanatig sem éreztem, hogy bármiféle erőszakot akart volna tenni rajtam azért, hogy ezt a viszonyulásomat a németekhez erőszakkal, parancsuralmi, szülői tekintélyével visszaélve megváltoztassa.
Hogy aztán mégis mivel sikerült neki kimozdítania engem ebből a lehetetlen állapotból? Hát német-magyar gyerektáborba küldött, ahol sok barátnőre és barátra leltem, majd aktívan segítségemre volt a velük való évekig tartó levelezésben , és amit a leglényegesebbnek tartok, teljes szívéből bízott bennem, abban, hogy előbb-utóbb rátalálok a helyes útra, és örökre megtanulom, hogy a gyűlölet érzése az emberben mindig a nem-ismerésen, a nem-tudáson tudja csak hatalmasra növeszteni magát.

ifj Katánghy Menyhért írta...

ajánlom a témába vágó tegnapi írásomat:
http://magyarinfo.blog.hu/2008/07/19/valasz_lanyi_andrasnak_es_sok_mas_buzinak

Andrassew Iván írta...

Örvendek, hogy az engem oly önfeledten gyűlölő magyarinfo írását figyelembe ajánlhatom. Mondjuk az túlzás, hogy Tótawére vagy Bayerre ennyi figyelmet kellene fordítani. Ezek ketten olyanok - mélybenső kényszerből -, mint a melegfölvonulásnak az a része, amiről bruttyogva írnak.

ifj Katánghy Menyhért írta...

:-)

a cikket nem a kissé hebrencs magyarinfó írta, hanem én - és valóban nem tótawére vagy bayerre koncentrálok

Névtelen írta...

Somogyi Péter írása nyomán találtam rá erre: http://zolivagyok.blog.hu/2008/07/04/tota_w_is_a_kamionon_riszal

Iván! El kéne olvasnod. Rendes ember nem öl, nem gyaláz és nem dobál. És nem homofób.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések