kedd, február 07, 2006

A sóbiznisz állása


Semmiképpen nem szeretnék beállni abba a hosszú sorba, amelyikben azok gyülekeznek, egyre türelmetlenebbül, akik arra várnak, hogy rúghassanak egy jó nagyot a politikusokba, lehetőleg azokba, akikre amúgy se szavaznának.
A politikai sóbizniszben dolgozom, annak is abban ágában, amelyik a Parlamenti Való Világ című prolongált válságcirkuszt közvetíti, elemezgeti és kommentálja kényszeresen. Baromi unalmas az egész, nem is értem, miért érdekli ez a népeket, de mindegy, ki kell szolgálni azokat is, akik nem tudják mi mindent cselekedhetnének ahelyett, hogy az elvadult hatalmi harcot lesik, és nagy figyelemmel hallgatják az eszméletlen hülyeségeket, mindenesetre jobb sorsra érdemesek. Kár értük, de ne az én dolgom legyen, hogy mindenkit megmentsek. Van bennem prófétai hajlam, de akkora azért nem, hogy egy egész népet valami normális irányba tereljek.
Mégis, most, amikor a választási kampány elején vagyunk, a lelkiismeretem arra hajt, hogy megmondjam, mi van. Már csak azért is, mert szellemi és lelki állapotunkért jómagam is felelős vagyok.
Kezdjük ott, hogy gyakorlatilag odáig jutottunk, addig csűrtük és csavartuk, addig pakolgattuk az apró kis tényeket és részigazságokat, hogy úgy néz ki: két hivatásos bűnöző közül választhatunk. Az egyikről a múlt héten azt olvastam, hogy züllött ember, a másik meg a hatalmával visszaélve mást se csinált, csak a saját javára munkálkodott miniszterelnöksége idején. Az ország egyik fele az egyiket, a másik a másikat küldené tömlöcbe, de akadnak olyanok is, akik akár le is lövetnék az ellenséges törzsközösség nagy főnökét. Ebből meg az van, hogy bármelyik lesz a győztes, az ország egyik fele félnemzeti gyászban, négyéves folyamatos hideglelésben él majd. Nem is csoda, hiszen az ilyen romlott pojácáktól mi sem várható el megalapozottabban, mint az, hogy kijön belőlük a kommunista vagy fasiszta diktátor, és tán még a másik oldal újszülötteit is máglyára vetteti.
Azért ez túlzás, lássuk be. Kétségkívül van nekünk két kicsit simlis vezetőnk, akik életük bizonyos szakaszaiban nem túl elegánsan üzleteltek, de ebből azért mégse kellene azt a következtetés levonni, hogy a haza üdve oda, ha bármelyik győz, gyehennára jut a nemzet, valamint tömegesen kell elhagyni az országot, mert itt népirtás lesz, minimum.
Nem mondom, hogy nem lesz semmi, de azért túlzás forradalomra meg ellenforradalomra berendezkedni, pláne, hogy azokkal mindig nagyon megjártuk, bárha az ilyesmi kétségkívül jól használható arra, hogy a saját fölkoncoltatásunkat hősi múlt gyanánt állítsuk be.
Azért is fontos, hogy tudatosan távol tartsuk magunktól a hiszterikákat, mert ha izgalmi állapotuk ránk is átterjed, akkor csakugyan úgy járhatunk, mint nemes harcnak induló forradalmainkban. Attól tartok, hogy az utóbbi pár év példátlan lelki közdeformálódásában alighanem teljesen védtelenek lettünk.
Ráadásul ebben az állapotban sem eszmei, sem lelki, sem semmiféle egyéb támaszra nem számíthatunk. Már a családunkra se, mert ritka az olyan, amelyikbe még nem furakodtak be törzsi gyűlölködések. Az évszázadok alatt fölépített emberi értékek olyan mértékben pusztultak le, hogy szerencsés az, akiben például még épelméjű emberhez méltó érzések támadnak, ha mondjuk, meglát egy nemzeti jelképet, hall egy nemzeti szent éneket, vagy imádságot. Kár, voltak idők, amikor ezek még támaszt adtak. Miként ahogy az erkölcsi ítéletek is. Nehéz egy olyan országban erkölcsök dolgában tájékozódási pontokat találni, amelyikben a „hazaáruló” és a „hazudik” olyan gyakran pottyan ki felelős személyiségek szájából, mint a kevésbé felelősökéből a „bazdmeg”.
Tudom, szinte lehetetlen épelméjűnek maradni, egy olyan országban, ahol volt kommunista ifjúsági szövetségesből lett milliárdos valami szociáldemokráciára hivatkozva építi a kapitalizmust, a párttitkárgyerekből lett, leginkább a horthyzmusra meg a koronára beizguló, pappukasztóból lett hitbuzgó jobboldali népszónok meg valahogy egyre inkább Kádárra kezd emlékeztetni. Nem könnyű, de lehet. Meg kell hallgatni, hogy miket mondanak, és arra kell szavazni, aki érdekeinknek leginkább megfelelő programot mond. Óvatosan persze: aki beígéri a 24. havi nyugdíjat is, az esetleg már hazudik. Lenne erre persze egy jó ötletem: a következő választás előtt törvényt kellene hozni arról, hogy az a kormány, amelyik egy év alatt nem teljesíti azokat az ígéreteit, amelyeket a választás utáni első évre bemondott, köteles lemondani. Mindjárt visszafogottan hazudoznának.Most azonban már késő automatikus fékeket betenni a hatalom kerekei közé. Nincs más dolgunk, mint ebben az elszabadult száguldásban ép elmével reménykedni. Hogy miben, azt nem tudom. Talán abban, hogy tízből kilenc ember normális marad áprilisban is. Azt az egyet meg majdcsak lefogjuk valahogy. Ha meg politikus, akkor seggbe is rúgjuk. Hátha észhez tér. (Hócipő 0603)

2 megjegyzés:

yoco írta...

Hogy így van!

Peter írta...

Szerintem írd oda, melyik bejegyzésed blog, és melyik már megjelent újságcikk (és mikor, hol jelent meg). Csak a rend kedvéért.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések