Csak úgy

Az egész hét valahogy rohanással telt. Nagyon utálom a „rohanó életünk” formulát, de valahogy most tényleg rohangásztam. Rohanás alatt azt is értem, hogy időben el kell készülni, például az oldalammal a szerkesztőségben, mert mondjuk a gyereket úszni viszem. Ez csütörtökön volt. Én egy kicsit pánikbeteg vagyok az összetettebb feladatoktól. Milos úsztatása kifejezetten ilyennek tűnt. Mert ugye: oda kell érni időben az óvodába, aztán az uszodába, aztán ott úgy kell levetkőzni, hogy időben elkészüljünk, és semmit ne veszítsünk el, aztán együtt kell vele úszni, vigyázva is rá, meg segíteni is Józsi bácsit az oktatásban, aztán együtt kell szaunázni, ahol például megégetheti magát, aztán úgy kell megszárítani és fölöltöztetni, hogy ne fázzon meg. De végülis azt leszámítva, hogy Józsi bácsi néha kiröhögött, mert túlságosan féltettem Milost, minden rendben volt.

Katánál aludtunk, aztán péntek reggel elindultunk északnak. Megálltunk Szentendrén, Wandánál. Megbeszéltünk, hogy ameddig a gázszerelők nálam lesznek, vigyáz Milosra. De közben kiderült, hogy neki meg jelmezt kell szerezni Ede délutáni farsangi maszkabáljára. Rátelefonáltam a szerelőre, hogy ha lehet, jöjjön korábban, mert nem akarom a gyerekkel várni a hidegben. Kedves ember volt, jött is. Nem tudta megjavítani a fűtést, mert hiányzott egy alkatrész - tönkrement a kazángyár, rendelni kell. Különféle trükkökkel a nagy hideget a lakás bizonyos részein sikerült megszüntetni, ám nincs melegvíz. És a kazán csupaszon áll, ami meg azért rossz, mert tele van szigeteletlen kétszázhúsz voltos csatlakozással, ami zavarba ejtő dolgokat produkálhat például vízcsöppenés esetén. Mindegy, ez is valami.

Rohantam vissza Milosért, de már csak az egyik áruházban tudtam átvenni Wandáéktól. Mindjárt ott is maradtunk vásárolgatni. Most csodásan viselkedett, mert abban reménykedett, hogy kap még egy lendkerekes harci bogarat a másik kettő mellé. Úgy is lett.

Szóval utálom egy a „rohanó életünket”, mert nem igaz. Vagyis biztosan igaz, ha egyszer úgy érezzünk, de az semmiképpen nem igaz, hogy erről a külvilág, vagy a társadalom tehet. Igenis meg lehet állni hosszú pillanatokra. Beszélgetni, játszani, szeretni, ölelkezni, vagy csak úgy, magunkba nézegetni.