Hatalmasat semmit

Nem nagyon bírtam írni csudálatos életemről, mert valahogy mindig vagy rohantam, vagy elaludtam. Főleg az adózás vitte el az időmet. Például bementem a postára, szépen kitöltöttem a csekken, amin az áfát akartam elküldeni, aztán végigálltam a sort. Az ablaknál a néni közölte,hogy közönséges lakossági csekken nem fogadja el a pénzt az APEH, hanem be kell menni, és kérni hivatalos APEH-csekket. Na most ezt nem nagyon értem: mi az, hogy Magyarországon hivatalosan használt csekket pont csak ez az egy hivatal nem fogadja el? Biztos van rá valami értelmes magyarázat, amit persze én előre nem fogadok el. Nem szeretem, ha az időmmel gazdálkodik az állam. Nincs időm nekem csekkekért bemászkálni. A megoldás természetesen az volt, hogy elmentem Tahiba, ahol a bankban átutaltam. Ott meg az a baj, hogy ezt nem tehetem meg az interneten. Illetve mégis: havi 2000 forintért. Jobban jövök ki, ha az ottani bankomból átutaltatok egy jelentősebb összeget egy másikba, ahol olcsóbban utaltatok. Próbáltam ezt megmagyarázni a kedves alkalmazottaknak, de nincsenek döntésképesség birtokában.

A héten még nagy esemény volt Milos farsangja, ahol darázsnak öltözött, én meg fényképeztem. Nagyon aranyos volt. Próbáltam képeket készíteni minden kicsi csoporttársáról, mert hogy az milyen jó lesz tíz-húsz-harminc-negyven év múlva. Meg persze az óvónőkről is, akik nagy igyekezettel próbálták versenyekre és mutatványokra bírni a gyerekeket. Ez többnyire sikerült is. Pláne az olyan gyerekekkel, mint Milos, akit inkább vissza kell fogni, mint bíztatni.

Szombaton Katával megint hatalmasat semmit tettünk. Mondhatni, ezt már tökéletességig visszük, és nagyon boldogságos dolog. Este fölkerekedtünk, hogy megnézzük és meghallgassuk a Kongresszusi Központban a japán Yamato dobosokat. (Ezt még karácsonyra kaptam Katától. Eltalálta, mit szeretnék.) Fantasztikus volt. Annak ellenére, hogy én a szabad dobolást kedvelem, vagyis azt, amit mi leányfalun csinálunk: valaki elkezdi, a többiek belépnek, aztán lesz belőle valami. A Yamato persze koreográfiát épített, és ez nem is lehet másként egy ilyen produkcióban, amiben legalább akkora szerepe van a színpadi látványnak, mint magának a dobolásnak. Tele van akrobatikus elemekkel, sőt: zenebohóc effektusokkal. Na de ki ne szeretné a zenebohócokat? Kicsit meglepett, hogy a zenekar – vagy társulat – fele nő. Már csak azért is, mert én tudom, hogy a dobolás milyen nehéz fizikai megterhelés – pláne gondolom, milyen lehet teli térbeli mozgással. Legjobban azokat irigyeltem, akik hatalmas odaikon – az nagy, testes dob – játszottak. Hihetetlen, miket hoztak ki belőle. Csodás este volt. (Ha legközelebb jönnek, nem árt, ha gyerekek is látják és hallják ezt az előadást, mert akkor talán rájönnek, hogy a japánok nem négyzet alakú hatalmas szemeket viselnek, és nem is annyira fehérek, mint amilyeneknek a hülye rajzfilmjeikben mutatják magukat. És a fölnőtteknek sem árt, ha megtudják, hogy nem annyira morcosak, mint az más filmekből megtudható.)

Este elmentem Milosért, és Tahiba jöttünk. Egész este szemeteltem, ő meg nem értette meg, hogy reggel viszik el a kukát. Nem tudom, honnan van benne annyi energia, de még este kilenckor is focizni akart egy lufival. Aztán egy meséskönyvvel sikerült elaltatnom.