Nyár, Tahi

Boldog madarak

Mostanában az a legjobb, hogy reggelenként kint kávézunk az ámbituson. Reggel hatkor. A fecskék is olyankor kelhetnek, mert szemmel láthatóan reggeli tornával töltik az időt. Ez abból áll, hogy kergetik egymást. Azt már régen megfigyeltem, hogy kifejezetten játékos állatok. Sőt, alighanem azért gyűlnek össze, hogy közösségi játékokat játszanak. Vagy: ha már összejöttek, rájuk jön a játszásdi. Egyszer, Olaszországban a szálloda erkélye egy közepes, jól körülépített térre nézett. Minden este azt figyeltem, hogy megjönnek a fecskék, letelepszenek a drótokra, aztán egyszercsak kergetőzni kezdenek, egyre többen. Kifejezetten versenyköröket írnak le. Nagyon jó nézni. Boldog madarak.
Tahiban a ház előtti légtér amúgy is tele van eseményekkel. A legjobbak télen a varjak. Szintén játszanak, hatalmas légimutatványokat mutatnak be. Nagyon látványosak a ragadozók és a galambok között zajló incidensek. Ezekben az a legjobb, hogy néha a galambok visszatámadnak, méghozzá hatásosan.
Jól haladok a lakáskarbantartással, bár állandóan új koncepciókat találok ki. Ma reggel például a könyvespolcok elhelyezésén változtattam. Ha kevés a könyv egy lakásban, az szomorú, sivár dolog, ha meg sok, akkor az a baj. Nálam pont annyi van, hogy az már szinte kezelhetetlen. Igazából könyves szekrények kellenének, az már szinte polgári lét, de ugye az szinte megfizethetetlen lenne. A polcokkal az a baj, hogy irgalmatlanul gyűjtik a port, és a háttérben jól dolgoznak a pókok is. Lehetetlen állandóan leszedni és kiporszívózni a könyveket. Egyébként az lenne a jó megoldás, ha a fölösleges könyveket elfogadná például egy könyvtár. Persze lehet, hogy valaki fölháborodik azon, hogy miképpen lehetnek „fölöslegesek” könyvek. Nehéz megmagyarázni, de biztos, hogy például százával találok olyanokat, amelyeket már soha nem olvasok el, és aligha tarthatnak érdeklődésre számot a családom tagjai körében. És különben is: mi legyen a csapnivaló, rossz könyvekkel? A könyv ugye szakrális tárgy, nem nagyon hallottam még olyan emberről, aki például szemétre dobná őket, még a legártalmasabbak is megússzák a bedarálást. (Bár Hrabal ezt másképp látta.) Például azon az alapon tartjuk meg ezeket, hogy emlékeztessenek a rosszra. Vagy mit tudom én. Szokásból. Aztán ránk telepszenek. Mint az emberek, akiket idejében el kellene zavarni, hogy ne gyűjtsék a légterünkben a piszkot, ne bújtassák a háttérben munkálkodó háttérszövőket.

Medence, kandalló

Szép, dolgos hétvégénk volt, ádáz gyerekekkel. A dolog abból állt, hogy falakat javítgattam és kályhát bontottam szabadidőmben. Ez nagyjából azt jelenti, hogy tíz perc munka, egy óra pihenés. Ennyit bírtam. Fölállítottuk az úszómedencét. (Egy fölfújhatós hólyag. Nem is úszó, hanem fürdő.) Nem egyhamar, de minden technikai gondot megoldottam. Viszont attól a pillanattól kezdve nem nagyon lehet a gyerekeket egy percre se magukra hagyni. Nem mintha a Milosnak derékig, Sacinak a térdég érő vízben nagyobb bajuk eshetne. Inkább akkor kell vigyázni, ha nincsenek benne, mert kényszeresen és állandóan a vízben matatnak, lenyomják a medence fölfújható szélét, és kiömlik a lé. Milost nem lehetett sokáig a vízben hagyni, mert öt perc után fázni kezd. Akkor legalább egy órás melegedés következik – szerencsére ebben szót fogad -, bár az óra második fele már arról szól, hogy mikor mehet vissza. Saci viszont bámulatosan bírja a hideget. Ilyet még nem is láttam: gyakorlatilag soha nem fázik. Ha hinnék a lélekvándorlásban, megesküdnék, hogy valami fókaféle volt azelőtt.Kicsit szomorúan bontom le a kedvenc kandallómat. Lajos barátommal hetekig építettük vagy ötszáz klinkertéglából. Minden egyes darabot meg kellett formázni. Az agyagért fölmentünk a hegyoldalba. Áskálódtunk, cipekedtünk, aztán kiszitáltuk a mészkukacokat. Sajnos huszonkét éve alatt belülről eléggé szétégett, és a huzata se a régi. Ráadásul, amióta a gázt bevezettem nem is nagyon gyújtottam be. Akkora tüzeket lehetett bele rakni, hogy a kerámiákat is kiégette. Méghozzá szépen. Agyaggal is milyen régen dolgoztam már! Lassan elkezdem azt a dumát, hogy majd, ha nyugdíjas leszek. Sose leszek. Így aztán felelőtlenül ígérgethetek magamnak meg másoknak, amit akarok.

A gyávák évada

Valami kampány lehet, mert erős szavak süvöltenek át a légtéren. Huszonnégy órán belül megtudhattuk, hogy Demszky Gábor gyáva, meg a kormány – vagyis Gyurcsány Ferenc - is, mert itt egyszemélyi felelősség van.
A főpolgármester azért lett gyáva Tarlós István főpolgármester-jelölt szerint, mert nem vállalja magára a felelősséget a BKV-cirkusz miatt. A Gyurcsány-kormány meg úgy járt, hogy Mikola István nemzetorvosa szerint akkora a „felzúdulás” a szakma, a civil szervezetek és a beteg-egyesületek részérõl, hogy a kormány nem meri bejelenteni az egészségügy rendszerét érintõ változásokat.
Lehet, hogy ez a párhuzamos közgyávázás véletlen egybeesés, de talán nem árt idejében fölhívni a figyelmet arra, hogy ez a legnagyobb kampányhibák közé tartozik. Ez ugyanis nem csak hogy nem erősíti a szidalmazók pozícióját, hanem kifejezetten gyengítő tényező. A Fidesz egyebek mellett éppen a papagájkodás miatt bukott meg a legutóbbi választáson is. Na meg azon, hogy nem ismerték föl, milyen stratégiai hiba a túlságosan erős szavak használata. Ha mindjárt a gyávázással kezdik, akkor még mi van hátra?
Mindezt nem azért bátorkodom jelezni, mert Demszkyért vagy Gyurcsányért aggódom. Természetesen Demszky Gáboré a „politikai” felelősség a BKV-ügyben. A választók majd eldöntik, hogy megbüntetik-e ezért, vagy méltányolják a körülményeket. Gyurcsány Ferenc meg legyen gyors, mégis gyávaságig óvatos az egészségügy átalakításában, az ellenzék pedig szedje darabokra a terveket, mert ez országérdek. (Engem inkább az idegesítene, ha a kormány most, a társadalmi vita előtt hirdetné ki a kész terveket. Például nagyon szívesen adok vizit- meg napidíjat, többet is, mint amennyit most lebegtetnek, föltéve, ha az a hálapénzt váltja ki, mégpedig úgy, hogy abból ne csak az orvosok, hanem a takarító-, ápoló- és az egész ellátószemélyzet részesüljön. Mert a hálapénzben az a legundorítóbb, hogy ők kimaradnak. Ezt kellene kitalálni. Bátran.)
Mindegy, erről még majd vitatkozunk. Pusztán arra szerettem volna az ellenzék figyelmét fölhívni, hogy az ádáz, önismételgető, taposósan sulykolós sértegetőkampányok hatástalanok. És ami még ennél is nagyobb bűn: rettenetesen unalmasak. Tessék szíves lenni arra alkalmas ötletembereket alkalmazni például a szellemes sértegetések kitalálására. Engedtessék meg nekünk, hogy ebben a borzalmas politikai légkörben legalább egy kicsit szórakozzunk is. (Népszava)

Észnél maradni

Jön a hétvége. Indulunk meghalni. Egészségesek vagyunk, szépek, hagyjuk most az országos gondokat, legyen pár óra, amikor csak a napsütésnek, a jótékony vizeknek, a kertnek, meg mit tudom én minek adjuk át magunknak, a drága gyerekekkel. Na meg hát bulizunk egy kicsit, bográccsal vagy vendéglátósan, lesz tánc is talán, de szerelem mindenképpen legyen. Vagy valami.
Jó, persze, százezer közül csak egy-kettő hal meg, ami szinte normálisnak mondható, statisztikailag mindenképpen. Még akkor is, ha egy kocsiban öten maradnak ott, vagy öt családtagból négyen vesznek oda a vízben. Egy még csak földolgozható valahogy, de egy egész család, pláne, hogy még árva is marad utánuk, egyszerűen rettenetes.
Miért is halunk meg? Lesznek néhányan, akik azért, mert nem bírják a nagy meleget. Öregek, fiatalabbak, valami belső, talán föl nem fedezett baj miatt. Megáll a szívük, szétrobban egy ér az agyukban. Nem hiszem, hogy ezellen sokat tehetünk, az orvos-meteorológusok többet már nem beszélhetnek óvatosságra intve. Lesznek, akik hevült testtel vízbe mennek, és megáll a szívük. Nyaranta ezerszer halljuk, hogy ezt nem kellene, és pláne vigyázzunk a hidegmélyű bányatavaknál. Lesz, aki fejest ugorva a talajba töri a gerincét. Hiába beszélünk. A többség azért fullad a vizekbe, mert nem hiszi el, hogy nem bosszantás gyanánt tiltják bizonyos helyeken a fürdőzést. Azértis belemegy, családostul, gyerekestül, mert neki joga van. Emberi. Joga lenne az emberi halálhoz is, csak az így nem megy. A többség másik része azért hal majd meg, mert vagy ő, vagy a szembejövő nem vette figyelembe a közlekedés írott és íratlan szabályait. Ittasan, kábítószerrel átitatott, esetleg szétbulizott aggyal, vagy egyszerűen csak gyorsan, netán agresszív módon vezetett. Hiába beszélünk, hiába büntetünk, mindhiába morcoskodnak a rendőrök, lesz kit számolgatni hétfőn. Már csak az a kérdés, hogy többen vesznek-e oda, mint a múlt héten, vagy véletlenül kevesebben. Mert nem véletlenül halunk, hanem véletlenül maradunk életben ebben a barom országban.Múlt hétfőn arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mindannyian vallásosak lennénk, az egyházak megparancsolhatnák a híveknek, hogy indulás előtt az egész család álljon össze egy imára, amelyikben nem csak Isten segítségét kérik, hanem elsorolják, mi mindentől kell óvakodni egy utazás alatt, ha Istennek tetsző, egymásért felelős életet akarunk élni. Talán ez segítene. Észnél maradni. Másra nincs remény. (Népszava)

Elfáradtam

Tegnap megint azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Reggel orvos, rossz vérkép-eredményekkel, aztán gumis, mert a kutya addig pisálgatta a gumit, míg úgy megrozsdásodott, hogy állandóan elereszti a levegőt. Még jó, hogy volt egy tartalék felnim. Aztán olvasás, aztán értekezlet, aztán megint olvasás, szerkesztés, aztán tördelés – mondjuk öt percig se tartott, mert mire odaértem, Csilla betett mindent. Aztán fogorvos, háromnegyed óra a székben, mindenféle reménytelen kilátásokkal. (Különben az érdekes, hogy mennyire megvisel az a lényegében természetes folyamat, hogy romlanak a fogaim. Hiába hallom, hogy fele ennyi idősek szájában nagyobb bajok vannak, egyszerűen irtózom az egésztől. Attól a lehetőségtől, hogy hacsak ki nem találnak valami genetikai, vagy mit tudom én milyen csodát, végül mégiscsak fogak nélkül végzem, ha nem halok meg hamarabb. Mondjuk húsz év múlva, de akkor is. Valahogy fogak – és nyilván még herék – nélkül nincs kedve az egészhez a férfiembernek. Ez is biztos valami macsóság.) Aztán elmentem meszet meg más faljavító dolgokat vásárolni. Régebben zsákos oltott meszet vettem, azt szűrtem, higítottam. Aztán próbálkoztam a mészhidráttal, ami nagyon jó, de sok a munka vele. Külső festésre nagyon jó, pláne, ha permetezőt használunk. Most már inkább vödröset veszek. Megint évekre el leszek látva kiváló fedelesvödrökkel. Például arra jók, hogy por- és egérmentesen lehet bennük tárolni mindenfélét a padláson. Megraktam a kocsit, aztán kikecmeregtem Tahiba. Annyira elfáradtam, hogy amikor leültem egy pillanatra majdnem elaludtam.
Az internet-szolgáltatóm ébresztett, hogy hamarosan lejár a hűséges szerződésem, lennének mindenféle ajánlatai. Mindjárt olyannal kezdte, amelyik még az előzőnél is drágább. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a főnökeit, hogy tudják-e: itt-ott kicsit lementek az árak. És egyébként is: semmi bajom velük, de körülnézek, mert annak idején, amikor szerződést kötöttünk, azt ígérték, hogy – különös tekintettel a hűségemre – természetesen csökkentik az árakat a piaci árviszonyoknak megfelelően. Az ügynök nem esküdött meg erre, csak bizalmasan belebegtette. Aztán ilyesmiről szó nem volt, viszont az új belépők már kevesebbért fizethettek elő, és olcsóbban hűségeskedhetnek. Úgy gondolom, hogy ez méltatlan, és van benne egy kis visszaéléske is. Ezért aztán most majd körülnézek a piacon. (A mobilszolgáltatók között is. Már most jelzem, hogy azt választom majd, amelyik jelentősen csökkenti az esemes-díjakat. Öt forintra, mondjuk, mert az a reális)Nem baj, még egy hét és talán szabadságra jutok.

A gyáva

A hét végén Tahiban voltunk Katával, és pakolgattunk. Hamarosan festhetek, mert már majdnem sikerült kiürítenem azt a szobát, amelyikkel kezdem. Sajnos ki kell cserélni a padlót, mert néhány helyen teljesen tönkrement. Találtam deszkát, hamarosan meg kell vennem.
A nagy kaland az volt, hogy ki kellett emelnem a kútból a szivattyút. Ez nem is olyan könnyű dolog, ha leszakad a láncról. (Az arra való, hogy fölhúzzam-leeresszem, attól függően, mennyi víz van.) Ha egy ilyen masina leszakad, akkor nagy rezgésének segítségével igen mélyre ássa magán a kútmélyi homokba. Meg se lehet mozdítani. Ahhoz drága, hogy az ember otthagyja. Lemenni érte képtelenség. Egyrészt, mert nincs hozzá létrám, kötélen nem merek, meg egyébként is, az ilyesmihez már gyáva vagyok. Azt se tudom, milyen mély a víz. El se tudom képzelni, hogyan tudnék lebukni a rettenetes hideg folyadékba húsz méterrel a felszín alatt. Ám példátlan technikai intelligenciámmal már úgy egy éve - amikor hasonlóképpen jártam – rájöttem, hogy ha elindítom a motort, akkor a szivattyú ugyanúgy rezeg majd, mint amikor beásta magát. Ha pedig rezeg, akkor azzal a kihúzásban is a segítségemre lesz. Beindult, rezgett, és már csak arra kellett vigyázni, hogy amikor fölfelé húzom, le ne szakadjon róla a tömlő, ami tartja – a lánc távollétében. Meg persze arra, hogy közben bele ne essek a kútba. Ezt biztonsági hasalással próbáltam elkerülni. Érdekes, hogy bizonyos dolgokban mennyire gyáva vagyok. Rendes iszonyt éreztem, amikor lenéztem, márpedig azt a rendkívül bonyolult műveletsort másképp nem lehetett végrehajtani, csak úgy, ha odanézek.Kata orvul lefényképezett hasalás közben. Nem a gyávaságomra utaló testbeszédes tartást találtam figyelemre méltónak, hanem azt, hogy milyen kopasz vagyok hátulról. Nem minta zavarna, csak oda kell figyelni, mert bizonyos hajviseletek erősen nevetségessé teszik a ritkuló hajú pasikat.

Fonnyadó csontos vég

Tibor fölhívta a figyelmemet, hogy Csontos kollega a Magyar Nemzetben a következőket írja rólam „Kegyelet” címmel: Andrassew Iván a Népszavában Duray Miklóst citálja, aki Horváth Balázs temetésén azt mondta: az elhunyt a taxisbokád idején „nem lövetett a tömegbe, holott oka lett volna rá”. Ellentétben Eörsi Mátyással, aki szerint a kormány lövetni akart, Andrassew úgy véli, „Horváth Balázs pedig – bocsánat a feltételezésért – vélhetően Hágában halt volna meg a Nemzetközi Bíróság börtönében”. Vagyis hipotetikusan lemilosevicsezi. Pedig még meg sem fonnyadt sírján a koszorú.
Tényleg nem értem, mit akar tőlem a jó Csontos János, de ha incselkedni szeretne, akkor inkább hívjon föl, vagy írjon levelet, majd eldumcsizunk. Az teljes képtelenség ugyanis, hogy ekkora szövegértési nehézségei legyenek egy vezető publicistának. Bár az is lehet, hogy mindenáron bele akart kötni valakibe, és nem talált mást. Nem igaz, hogy nem érti: én arról írtam, hogy Duray Miklós beszél össze-vissza, ám ha szegény – általam személyesen is ismert és kedvelt – Horváth Balázs akart volna lövetni, akkor se volt meg hozzá a hatalma. Ha pedig – nem megengedve, csak tovább gondolva - talált volna ehhez valami barom tábornokot, aki végrehajtja a népbelövetést, akkor háborús bűnös lett volna. Azt végképp nem értem, hogy mi ebben a lemilosevicsezés. Az is lehet, hogy Csontos Mesternek ehhez a jóféle szóhoz kellett keresni valakit, és rám talált. Reménytelen.

Kegyeleti végkielégítés

Olvasom, hogy amennyiben a parlament elfogadja az erről szóló beterjesztést, legkevesebb két és negyedmillió forint juttatás járhat a jövőben az elhunyt parlamenti képviselők családjának. Sőt, ezt a "kegyeleti juttatást" 2002-ig visszamenőleg kell kifizetni.
A jogszabályt jegyző szocialista Géczi József Alajos azzal indokolta, hogy "a rendszerváltás első tizenöt éve különösen nagy testi-lelki-szellemi megterhelést jelentett az országgyűlési képviselők számára". Huszonkilenc képviselő hunyt el hivatali ideje alatt.
Amennyiben ezt elfogadják, megvitatom magammal, hogy nem voltam-e véletlenül hülye, amikor pár hete elhatároztam, hogy az ország nehéz helyzetére való tekintettel az eddigieknél is nagyobb körültekintéssel, bizonyos mértékű nagyvonalúsággal adózom, és például határidő előtt befizetem azt a tartozást, amire az APEH volt szíves nekem részletfizetést engedélyezni.
Akkor hagyjuk a fenébe az egészet!
Az nem lehet ugyanis, hogy a társadalom egyes, kitűnő önérdek-érvényesítési lehetőségekkel bíró csoportjai mindent el tudnak intézni maguknak és a családjuknak, mások dögöljenek meg kegyelmi végkielégítés nélkül.
Nem akarok a saját szakmámmal példálózni, de jó, ha tudja Géczi képviselő úr, hogy a világon - még a tizenöt éve nem rendszerváltó országokban is - az újságírók halnak a legkorábban. Az utolsó másfél évtized számunkra is nagy testi-lelki-szellemi terheket hozott. Igen nagyokat. Ráadásul mi nem kaptuk meg azt a lehetőséget, hogy mindig és mindenekelőtt rendezzük a saját fizetésünket. Kényszervállalkoztunk ebben a velejéig hazug, hamis, gazdasági bűvészcirkuszban, amihez a képviselők tizenöt éve tudatosan asszisztálnak. Csak hogy érzékeltessem: miközben a társadalom számos, szerencsésebb rétege az utóbbi négy évben akár harminc százalékos reálbér-növekedéshez jutott, mi valóban rosszabbul élünk, mint négy éve.
Nem is folytatom, sok szakma, hivatás képviselője járt és jár ugyanígy. Persze el tudok képzelni egy olyan jóléti államot, ahol a halottak után a családtagok hathavi juttatást kapnak. De Géczi úrnak tessék szíves lenni akkor visszajönni a képviselőkre vonatkozó javaslattal, ha ez mindenkinek jár. Nem reménytelen. Olyan tíz év alatt el lehetne érni. Föltéve, hogy a parlament bevezeti, és nem akadályozza a reformokat, példát mutat önmérsékletből, a képviselők nem kaparnak maguknak és a családjuknak ész nélkül, szemérmetlenül, és így talán mások is elkezdenek némi felelősséggel gondolkozni és élni. (Népszava)

A nap embere: Duray Miklós

Horváth Balázs temetésén Duray Miklós, a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártja ügyvezető elnöke egyebek mellett azzal búcsúztatta a volt belügyminisztert, a köztiszteletben álló képviselőt, hogy az Antall-kormány legtisztább embereként a taxisblokád idején „nem lövetett a tömegbe, holott oka lett volna rá”. Szavait abban az összefüggésben is vizsgálhatjuk, hogy mivel búcsúzott Mádl Ferenc a sírnál fölolvasott levelében: „igazi rendszerváltó volt, aki nagy hittel járult hozzá békés forradalmunk sikeréhez, a jogállamiság létrejöttéhez.” Mádl Felenc kulcsszavai: „békés”, „jogállami”. Mára a rendszerváltást, a mi békés forradalmunkat is annyira sikerült lejáratni, hogy tulajdonképpen már csak egyetlen értéke maradt, nevezetesen az, hogy „békés” volt. Nem folyt vér. Ez - legalábbis az én szememben - az igazi győzelem. (Így, ismerve, ami lett belőle, mára biztos: egyetlen emberéletet sem ért volna ez az egész.) Ha úgy vesszük, a blokád a forradalom késői eseményének is tekinthető történelmi léptékben. Azt leszámítva, hogy Horváth Balázsnak semmiféle „oka” nem volt a lövetésre - ezt igazolták az események, a békés végkifejlet -, nem is lövethetett volna, legföljebb akkor, ha ennek engedélyezésére Antall Józsefet és Göncz Árpádot is ráveszi - ami elképzelhetetlen. Ha mégis megtette volna - és talál ostoba tábornokokat, akik teljesítik a parancsot - ma nem ötvenhatot siratnánk, hanem bőszen gyászolnánk az akkori halottakat, és évente lángolna föl a gyilkos indulat. A békés, civilben kifejezetten szeretetre méltó Horváth Balázs pedig - bocsánat a feltételezésért is - vélhetően Hágában halt volna meg a Nemzetközi Bíróság börtönében. Szorongó szívvel figyelem, hogy Duray Miklós, Kelet-Európa egykori legendás hőse egyre gyakrabban beszél egetverő ostobaságokat. Sajnálom, kár érte. Tudom, hogy jobb ember, mint amilyennek mostanában látszik. (Népszava)

Egy veréb

Csak az érdeklődők megnyugtatására: végül eljutottunk a Vadasparkba a gyerekekkel. Jó kis hely, bár azért olyan túl sokat nem lehet ott látni. Ami mégis jó benne, az az, hogy legalább a nagyobb állatok viszonylagos szabadságban - jó nagy karámban - élnek. A gyerekekre a legnagyobb hatással a farkasok voltak, mert kergették egymást - szerintem szerelmi jelleggel -, sőt vicsorogtak is közben, legalábbis egy jó nagyot kaffantottak. Szomorúak voltak viszont az üvegfal mögött egykedvűen vegetáló rókától. Nekem általában az a véleményem, hogy nem kellene állatokat ketrecben tartani - üvegketrecben sem -, az persze más kérdés, hogy akkor miképpen mutassuk meg őket a gyerekeknek. Mert az igaz, hogy nagy hatással vannak rájuk. Végre valódi méretben látják őket, érzik a szagukat, hallják a hangjukat. Természetesen erős környezetvédelmi oktatást is tartottam, bár ez nem nagyon érdekelte őket. Bár ezzel meg jól összeállt az, hogy kulturális program gyanánt megnéztük A sövény mögött című animációs filmet, ami arról szól, hogy a téli álomból arra ébrednek az erdei állatok, hogy egy hatalmas lakótelep - na jó: kertváros - veszi őket körül. Egy megtévedt állat ráveszi őket, hogy lopjanak kaját az emberektől. Lopnak, és ebből sok kaland és baj támad. Tanulságos, vicces, fölnőttek sem alszanak el a filmen, ahogy például én szoktam, elég gyakran.
Nagy kaland volt Milosnak, hogy vasárnap délután Tahiban egy veréb beesett a kéményembe. Szerencsére nem mosogattam, nem égett a gáz, így a kazánon át bejutott a fürdőszobába. Sikerült elkapnom. Nézegettük egy darabig, a lábával megfogta Milos mutatóujját, megnéztük a szárnyát, aztán elengedtük. (Tegnap a WIW-en kaptam egy iszonyatos filmet arról, hogy egy – vélhetően amerikai – szőrmefarmon hogyan nyúzzák meg élve az állatokat. Egészen borzasztó dokumentum az emberről. Láttam már ilyet kínai konyhás változatban, ahol egy macskát nyúztak élve. Abban nagyon tanulságos volt a kommentátor utolsó mondta: ne vessük meg ezeket az embereket – mármint a kínaiakat, mert ők így bánnak az emberekkel is.)
Tegnap erős traumát okozott bennem, hogy Kata fölhívott: összefutott valahol Dáviddal, aki tele van sebekkel, mert motorral bukott. Nincs komoly baja, és azt üzeni nekem, hogy soha többé nem ül motorra. Persze hívtam, de éppen mozizott. Aztán beszéltünk, és elmesélte, hogy valami gáton belement egy gödörbe, és hála Istennek, csakugyan nincs nagyobb baja. Na most ugye, én soha semmit nem tiltottam a gyerekeimnek, csak a drogozást és a motorozást. A legkevésbé sem érdekel, hogy a motorozás milyen jó, nagy kaland, nem akarok halott vagy nyomorék gyereket egy ilyen hülyeség miatt. Pláne dühös vagyok, mert Dávid ebből a szempontból eddig az elképzelhető legnormálisabb pasi volt. Amikor fölajánlottam neki, hogy fizetem a jogosítványát, azt mondta, hogy még nem érett az autóvezetésre. Ez úgy hét éve lehetett, és azóta se változtatott a magáról alkotott véleménye. Erre pont motorral bukik. Remélem, tényleg megértette, miről beszéltem eddig.

Dávid 25

(július 4.) Kedden úgy volt, hogy elmegyünk a Balatonra, de aztán a gyerekek úgy döntöttek, hogy mégis inkább a Vadasparkba mennének. Már majdnem ott voltunk, amikor mégis rájöttek, hogy a Balatont szeretnék. Fehérvár felé egyszercsak rájöttem, hogy meg kellene nézni, mi van a Velencei tónál, hátha találunk valami jó strandot, és akkor meg minek olyan messze menni. Pláne most hirtelen rám jött a benzintudat is. Úgy illik, hogy háromszáz forintos ár fölött hirtelen takarékos legyen az ember. Alig mentünk valamicskét, megláttuk az agárdi kempinget, ami egyben strand is. Ráadásul a pénztáros néni mondta, hogy valami kis pénzért be is vihetem a kocsit, vagyis nem kell cuccot cipelni. Sokkal jobb állapotokat találtunk, mint az átlagos balatoni strandokon. Van fű, gyerekmedence, játszó alkalmatosságok. A tóban elkerített rész a gyerekekenek. Kiváló a fű. Ráadásul igen kevesen voltak. Saci simán leért a gyereköbölben, Milos még csak a szélén. Nagyképűsködött is: beugrott, aztán nem tudott kiúszni, persze kikaptam, de legalább tanult belőle. Saci meg persze állandóan próbálgatott, mindig messzebb ment be a vízbe, mint amennyit megengedtem. Ezzel ne volt szerencséje, mert aztán nem mehetett be. Kicsit vissza kell fogni őket. Az lett, amit gondoltam: Saci valahogy elkapott egy lepkét, és persze azonnal összetörte a szárnyait. Nagyon megijedt. Eleinte Milos rá akarta beszélni, hogy hozzuk haza, mert neki most már mi vagyunk a családja, de inkább eltemette egy fűcsomó alá. Az az érzésem, hogy most egy darabig nem kergetik a lepkéket.

(Július 5.) Ma (szerdán) huszonöt éves Dávid. Az én kicsi fiam. Mert nekem azért ő is az maradt. Találtam magunkról egy képet, amit szeretek. Gondolom, olyan nyolcvanhat körül készülhetett, már Tahiban.

Milossal és Sacival ma sem jutottunk el a Vadasparkba. Azért, mert leragadtunk Tahiban. Nekiálltak játszani, aztán meg már elment az idő. Négy körül hazaértünk, mert kezdődtek Saci névnapi ünnepségei. Kapott pár játékot, amiket majd később tüzetesen elemzek, talán arra is alkalmat lelve, hogy megalakítsam a gyerekreklámokat ellenőrző weboldalt. Kezdem unni, ami itt – főleg a Minimaxon – folyik. Az rendben van, ha a fölnőtteket hülyének nézik, de a gyerekeket nem kellene.

Ösztönök

Tegnap elkezdtem vasalni tanulni. Nem először, mert voltak idők, például a hetvenes években, amikor még nem eldobhatóval pelenkáztuk a gyerekeket, így aztán volt alkalmam jó sokat vasalni. Szerettem is, éppen úgy, mint mosogatni. Ezek olyan jó, gondolkozós munkák. Kata ugye minden nap vasal, mert szerinte gyűrötten ruha nem mehet ki a házból, már régóta irigylem tőle. Aztán meg vannak olyan napok, amelyeken túl sok a dolga, gondoltam beférkőzök a résen. Tegnap meg kifejezetten azt mondta, hogy de jó lenne, ha egy hétig nem kellene porszívóznia, vasalnia meg mosogatnia, én meg úgyis egész héten szabadságon leszek, itt az alkalom, hogy valamicskét segítsek. Nekiláttam vasalni – a sajátomon kísérleteztem -, már egészen jól ment, amikor kijelentette, hogy ebben a házban márpedig férfi nem fog vasalni. Jó, már a mosogatásról is mondta ezt, de azért sikerül néha, viszont azt megengedi, hogy porszívózzak. (Abban persze nem is lelem oly nagy örömömet.)

Reggel, amikor elment, és még aludtak a gyerekek, mégiscsak kivasaltam néhány darabot, és egészen jól néztek ki, ahhoz képest. Aztán rendet raktam, mosogattam, porszívóztam, és csak ezután indultunk el a gyerekekkel. Nem mondom, hogy agyon frissek lettek volna, mert mire Szentendréig értünk, már szinte aludtak. Lányfalun bementünk egy fáshoz, üzletet kötni hajópadlóra – ami nem jött össze – viszont hiába mondtam Milosnak, hogy ne szaladgáljon, csak nem állt le. Meg is horzsolta a karját. Ugyan nem nagyon látszik semmi, még csak horzsolás se, hazáig ordított, illetve addig, amíg be nem tapasztottam katicabogarassal. Nagyon szereti, ha sok tapasz van rajta, és a legkisebb pöttyre is rakat egyet. Biztos férfias.

Tahiban kicsit rohangáltak a kertben a kutyával meg vizeztek – szenvedélyes csapnyitogatók. Nem is értem, hogy miért, de kivételesen nem lett minden ruha és cipő csuromvizes. -, aztán elindultunk lovakat nézni. Jó hosszú volt az út, ráadásul úgy mentek, hogy tíz lépés előre, öt lépés hátra, mert állandóan lepkékre leltek. Valamiért képtelenek megállni, és csodálni, hogy milyen szépek – pláne, hogy legalább hatfélét láttunk, ami kész csoda, mert voltak évek, amikor alig mutatkoztak, már féltem, hogy kivesznek -, meg kell fogni őket! Bármi áron. Ez nem nagyon sikerült. Mindössze Saci ért el hatalmasat azzal, hogy az egyik káposztalepke hozzáért a kezéhez valahogy. Biztos ez a vadászösztön. (Bár az is lehet, hogy jót tenne, ha egyszer egyet megfognának, és látnák, hogy a gyönyörű szárnyak széttörnek, szétporladnak a kezükben. Talán megbánnák, és nem akarnának többé lepkét fogni. Ákos öcsém járt egyszer úgy, hogy több hónapos lövöldözés után lelőtt egy vörösbegyet. Amikor anyám a kezébe vette és elsírta magát egy életre be is fejezte a vadászgatást.)

De hogy a köszönőösztön honnan van bennük, azt végképp nem tudom. Akivel találkoztak, annak akkorát csókolomoztak, hogy némelyek meg is ijedtek. Más gyerekre azért kell rászólni, hogy köszönjön, ezek meg végigordibálták a falut.

Voltunk másik hajópadlósnál is, de ott se lett üzlet, mert nem volt neki olyan. De hogy tudna szerezni valahonnan. Azt én is tudok, jóval olcsóbban.

Ott találkoztam Gáborral, a körorvossal. Megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e egy kisebb műtétet elvégezni rajtam, mert nem akarok kórházba menni három napra. Azt mondta, hogy persze, három hét múlva, és mindjárt haza is mehetek. Ne cifrázzuk.

Aztán elmentünk az egyik lovardába, de amikor udvariasan érdeklődtem, hogy nézegethetjük-e a lovakat, az egyik lovász azt mondta, hogy kérdezzük meg a gazdát, mire én azt mondtam, hogy akkor köszönjük, annyit nem ér. Viszont a falu alján egy karámban találtunk két kancát két csikóval. Gyönyörűek voltak. Néztük őket vagy tíz percig, de amikor Miloson láttam, hogy egyre közelebb lopakszik, mert valamit az egyik csikó szájába akar dugni, akkor inkább eltaszigáltam őket a játszótérre. Amilyen szerencsém van, még megharapta volna.

Ott – meglepetésemre – Saci tudott magától hintázni – eddig ennek előttem jelét se mutatta, Milos pedig igen ügyesen mozgott a kötélen meg a különféle gyűrűkön. Bátor volt és ügyes, ami eddig nemigen jött össze nála. Lehet, hogy van remény.

Nagyokat semmit tettünk

A gyerekeink nem voltak velünk, így lett egy-két napunk Katával, plusz még esténk is, amikor senem dolgoztunk – nagyon – se nem kellett hajnalban kelnünk. Szinte nyaraltunk. Például – bár ez nem jó példa, mert előtte volt egy kis fogászati beavatkozás, bennem – voltunk a remek Sting koncerten. (Bár eléggé hasonló az ízlésünk, elég ritka, hogy én annyira kedveljek egy énekest, vagy muzsikust, hogy elmenjek koncertre, de Sting kivétel. Talán azért, mert nincs benne semmi taszító, műség, ami mostanság ritka. Érdekes világ, amelyikben az a vonzó, ha valami nincs.)Nagyokat semmit tettünk, mint régebben többször. Végülis az a kedvenc foglalatosságunk. Ebben tökéletesen egymásra találtunk, és ez már alighanem így is lesz az idők végezetéig. Bár Kata inkább úgy szeret semmit tenni, hogy előtte elvégzi minden dolgát, szerintem meg, ha alkalom adódik, akkor pusztuljon inkább minden, inkább mi is, de tétlenül. Legyen idő a tenyészésre, mert különben meghalunk. Nincs más mód a menekülésre mostanában.
Voltunk azért az estében is a barátainkkal. Nagyon jó most már a Liszt Ferenc tér, meg a környéke. Kellett egy ilyen vidék a városban. Nem csak az, hogy végre le lehet ülni a szabadban, mint egy európai városban, hanem az az érdekes, hogy mellette nem magyar módra gagyi az egész. Legyen stílus, még ha drága is. És legyenek olyan dolgok, amire emlékszünk. Például a rakott fagylaltra, én.Nézem persze focit is, de ha kihagyom, nem hiányzik. Az első jó meccs, amit láttam, a brazil-japán volt. Aztán mindjárt utána a holland-portugál. Az egyik azt mutatta, amiért érdemes ezt a játékot játszani, és nézni, a másik azt, amiért nem.Névnapomra sok jókívánságot kaptam, meg egy cipőt Katától. Annyira szeretem benne, hogy mer nekem cipőt venni. Akkor is, ha én nem merek, magamnak. És az a csoda, hogy nem csak a formáját, a színét, a fazonját találja el, de a méretét is. Olyan pontosan, hogy nem is volt még olyan cipőm, amit ennyire nem érzek a lábamon.
Szeretem, hogy öltöztet. Nem úgy, ahogy ezt a legtöbb nő csinálja, hogy magához vesz egy varjút azzal, hogy majd sunyiban kedvére való papagájt csinál belőle. Aztán a pasi benéz a tükörbe, és nem ismeri meg a testét. Ami látszik belőle. Aztán magába, és nem ismeri meg a lelkét se. Hanem csak lassan, finoman, kísérletezgetve, semmit ellenemre. Ez így aztán nem átalakítás, hanem törődés.A hét végén kimentünk Tahiba. Szombaton egész nap pakoltunk, takarítottunk. Szétszedtem azt az emeletes ágyat, amit még huszonöt éve ácsoltam a lányaimnak gerendákból és deszkákból. Azért volt jó, mert nem csak négy embernek jutott hálóhely rajta, de volt benne egy-egy köbméternyi tároló láda is, amibe gyakorlatilag minden cuccuk belefért. Sajnáltam szétszedni, lebontani, elhordani, de már elöregedett, kezelhetetlen.
Most már látom az idő meg a gondatlanság okozta károkat a falakon meg a padlón (nem bírta az ott tárolt nejlonzsákokat), lesz mivel matatnom egész nyáron.
Tegnap néztem is fát, deszkát, és nem is olyan drága, mint gondoltam. Amilyen hülye vagyok, az éji meleg enyhítésére vettem egy ventillátort. De nem néztem meg, rendesen, így aztán otthon derült ki, hogy fűtőmasina. Jó lesz majd télen, biztos. Kinek jut eszébe, hogy a legnagyobb kánikulában fűtőventillátort árusítanak? Ráadásul olyat, amelyikben nem is lehet kikapcsolni a melegítést. Megpróbáltam szétszedni, hogy megnézzem: hátha mégis. De olyan csavarok vannak benne, amilyeneket még nem láttam. Cseles. Nyilván gyerekek, meg barkácsolók ellen.
Fura ez, hogy mennyire utáljuk a meleget ilyenkor. Utoljára Srí Lankán éreztem azt, amit most, hogy a bőröm alatt sócsomók vannak, és szabályosan el kell nyomnom őket, egyenként, ha azt akarom, hogy ne fulladjak meg a bőrlégzés hiánya miatt.
Hallgattam a rádióban valakit, aki arról beszélt, hogy tévedünk, ha azt hisszük, hogy a széndioxid-koncentráció egyetlen következménye az általános fölmelegedés. Ugyanis az történik, hogy a fölgyülemlő energia nem csak melegíti a levegőt, hanem nagy energiájú légköri jelenségekben csapódik ki. Ez van most. Égszakadás, tornádó. Kata tegnap mondta, hogy milyen jó lenne egy kis zápor. Csak hozzá kellene tenni, hogy olyan jóféle, tíz évvel ezelőtti. Mert, ha most elkezd esni, akár bele is pusztulhatunk. Tényleg. És ez a mérsékelt égöv.

Megengedett elhullás

Van nekem egy régi ötletem. Össze kellene adni egy kis pénzt, és ENSZ- vagy legalább EU alapon venni egy kicsi országot. Sajnos, bármennyire is lobbysta vagyok, erre a célra Magyarország egyik járása sem alkalmas. (Igaz, ha ilyesmit javasolnék, aggaszthatna a rögvédők haragja is, bár munka lenne jóformán, ráadásul elegáns, ha szolga is.)
Arról van szó, hogy ezek a nagy állami látogatások egyre idegesítőbbek. (Mentségemre: már a szocializmus idején is gyűlöltem ezeket a cirkuszparádékat.) Tökéletesen megértem, hogy a magyar kormány a CIA-val, vagy mit tudom, kikkel szoros összedolgozásban gyakorlatilag élhetetlenné teszik a várost, például egy Bush látogatás idején. Senkinek nem hiányzik, hogy itt lőjék le, bár szívem szerint akkora védelmet adnék neki, mint amekkora egy iraki gyereknek jár az amerikai katonák ellen, és attól tenném függővé az óvás szintjét, hogy azokon a területeken, ahol az amerikaiak háborút viselnek, miféle védelmet kap a civil lakosság. Bush mindjárt értené, mit értünk emberi jogok alatt..
De ez vicc, persze, keserű vicc.
Ami most földühített – de azt hiszem, végképp -, az az, hogy az amerikai elnök látogatása idején a mentők mozgását is korlátozzák. Értem én, hogy a világ legvédettebb embere mellé semmiféle ellenőrizetlen autó nem kerülhet, de mondjuk az is egy megoldás lenne, ha minden – alaposan átvizsgált - mentőben egy állig fegyverzett tengerészgyalogos ülne. A beteg gyerekek kifejezetten élveznék.
Ez nem vicc. Az se, hogy nekem ne legyen fontosabb senki, mint Józsi bácsi, a szomszédom, ha infarktust, vagy agyvérzést kap. Ha bárki fontosabb, akkor szerep- és pláne hatáskörtévesztés van itt. Nagy.
Szóval azt találtam ki, hogy kellene venni egy közországot – erre a célra például nagyon megfelelne egy védhető sziget valamelyik jó éghajlatú tengeren. Ott minden valóságos állam kapna egy kis területet, ahol aztán fölépíthetné a saját kis palotáját, esetleg kulturális intézményét. Turisták nem látogathatnák, állampolgárai nem lennének, csak személyzet. Meg persze a védelmi erők. Közösen fizetnénk őket. És akkor ott találkoznának az államfők, a miniszterelnökök meg a magas delegációk. És ez az egész diplomáciai cirkusz kikerülne a fővárosokból.
És úgy vennénk, mintha az ottani találkozók kifejezetten itt lennének, és rettentően büszkék lennénk arra, ha például Bush átlátogat Sólyom elnök úrhoz, vagy Gyurcsány Ferenchez.

Egyébként valójában már erre sincs szükség, mert ezeket a találkozókat már réges-régen virtuálisan is lehetne bonyolítani. Nagy képernyőkkel, házimozis hangizékkel, tán még illatgenerátorokkal is a komplex kölcsönhatás kedvéért. Minden eszköz biztosított, és gyakorlatilag semmibe nem kerülne. Én már azt se értem, hogy minek konferenciákra tízezer kilométereket utazni, amikor minden adott helyben és az interneten. Hacsak azért nem, mert ezekkel az utazásokkal javadalmazzák a dolgozókat és magukat a cégek vezetői. Meg az államok kegyes emberei. És talán ez a magyarázat arra is, hogy miért nem hagyják már abba a tisztelgő látogatásokat az államvezérek. Sokan, nagyon jól élnek ezekből. Az, ha a Józsi bácsik belehalnak, mi meg beleőrülünk, megengedett elhullás. Ilyen világ ez.

Hanem a sors

A múlt héten az volt a legjobb – már ami a kulturális részét illeti -, hogy találkoztam Kovijanó barátommal, kinek afféle kamara-kiállítása nyílt a Mozaik étteremben a Rákóczi úron. Régen láttam, jót beszélgettünk. Évekig együtt dolgoztunk, aztán együtt készítettünk elektronikus könyveket. Kevés ember volt, akivel olyan jól együtt tudtunk működni, mint vele. Nyilván azért, mert akkor is barátok lennénk, ha nem kötött volna össze minket a munka. Az egyik képébe most kifejezetten beleszerettem. Biztos azért is, mert talán éppen együtt láttuk azt a házat Buranoban vagy Velencében, amit megfestett. (http://www.fineweb.hu/)

Milossal az volt a legjobb, amikor két órát aludtunk vasárnap, úgy, mint amikor még kicsi baba volt. A hasamra feküdt, és boldogan pihegett a melegben. Ki tudja, még meddig fér el rajtam. Előtte a játszótéren voltunk, aztán persze meg kellett fürdetni a gyerekeket. Valamiért nem akarta, hogy a haját is megmossam – tele volt homokkal – ezért ráharapott a kezemre. Nem akart fájdalmat okozni, de aztán valahogy belepörgött a dologba, és nem engedte el a húsomat. Jó mély nyom maradt. Aztán bocsánatot kért, mert ő is látta, hogy ez túlzás volt, és pláne fájdalmat is okozott. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a nyom reggelre elmúlt, viszont Kata karján - pontosan ugyanott, ahova Milos belém - harapott megjelent egy ugyanolyan, tökéletes fogazatnyom. Pedig őt nem harapta meg sem Milos, sem Saci, de még én sem. Sőt, nem is meséltem neki, hogy mit volt a kádban, és meg se mutattam az eredményt. Vannak ilyen fura dolgok a világban.

Tegnap arra ébredtem, hogy lezuhant két siklóernyős. Alig egy hete, hogy éppen hoztam el Milost az óvodából, amikor bemondta a rádió, hogy leesett egy. Természetesen ilyenkor azonnal Pápai Gáborra gondolok, és hívom is. Akkor az orra előtt történt, hogy egy repülőmodell az ernyő zsinórjai közé ment. Ő meg éppen előtte beszélgetett valakivel arról, hogy nem valami jó dolog, hogy a modellek és az ernyősök egy légtérben vannak. Most jól fölébresztettem szegényt, de úgy kell neki. El tudom képzelni, mit érezhet a felesége egy ilyen hírtől. Gábor minden nap röpköd egy kicsit. Anyám volt úgy, hogy amíg az öcsém haza nem jött a röpülésből, nem tudott elaludni. Gáborral este is beszéltem, és mondta, hogy mások is hívták. Úgy látszik, a barátaiban – a sokasodó légibalesetek hatására – most alakult ki valami tűréspont. Meg írt is egy esemest: a siklóernyő annyira komoly légijármű, hogy a Bush –látogatás idejére le s tiltották a röpködést.

Ha már a balesetekről - tegnap szokatlanul erősen megrázott Toller László szerencsétlenségének híre. Nem találkoztam vele személyesen, telefonon se beszéltünk, sose voltak vele kapcsolatban érzelmeim, mégis. Talán azért is, mert pont egy hete írtam, arról, hogy akadnak, akik föl akarják oldani a közúti sebességhatárokat, és – bár ezt nem tudtam - ő benne volt ebben a lobbycsoportban. Legalábbis a hírek szerint. Borzasztó, hogy pont az ő balesete mutatja – ezt nem én találtam ki -, hogy aki ötven kilométeresnél nagyobb sebességgel megy bárhol, annak csak a szerencséjén múlik az élete. Teljesen mindegy, hogy milyen minőségű az út, milyen az autó. Nyilván kiváló sofőrje van, a Mercedes nyilván a világ egyik legbiztonságosabb autója, mégis. A biztonsági öv, a légpárna, a védett kaszni, az erőcsillapító eszközök persze óvnak, segítenek, de nincs biztonságos autó. Ezt tudomásul kellene venni. Tudom, hogy abszurd, amit mondok, de nemhogy el kellene törölni a sebességhatárokat, hanem éppen ellenkezőleg: radikálisan csökkenteni kellene. Ötven kilométer országúton – autópályán is – lakott területen pedig harminc. Be kellene vezetni a kötelező, legalább ötven méteres követési távolságot. Ennyi van a mai közlekedési kultúrában – beleértve a biztonságkultúrát is. Ezt ugyan nyilvánvalóan nem vezeti be senki, kapok majd száz levelet arról, hogy hülye vagyok, de jó lenne, ha legalább minden balesetnél, minden közúti halálesetnél, minden megnyomorodás láttán eszünkbe jutna, hogy nem véletlenek a véletlenek. Magyarországi halottak ezreiről, rokkantak tízezreiről beszélek. Remélem, mindketten fölgyógyulnak, de azt is remélem, hogy ez az eset, az iránta való érdeklődés alkalmat ad arra, hogy egy kicsit tudatosuljon, miféle eszközöket használunk, és hogy az erő, amire magunkat bízzuk, a vak szerencse kezében van. Nem is a szerencse, hanem a sors.

Részletek egy levélből

Kedves Barátaim, Ismerőseim!

Aki csak kicsit is ismer, tudja, hogy ha valami távol áll tőlem, az a foci iránti rajongás. Most, az iszonyatos pénzeket felemésztő (és persze generáló) VB idején mégsem tudom megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmeteket a Hajléktalanok Világkupájára, illetve arra, hogy az Iványi Gábor vezetésével üzemeltetett Oltalom Karitatív Egyesületnek van egy focicsapata (Oltalom Sportegyesület), akik számára talán életük legnagyobb eseménye lenne, ha eljuthatnának az őszi Világkupára, Fokvárosba. Kinttartózkodásuk költségeit a szervezők fedeznék, "csak" az útiköltségre van szükségük.
Hetente többször edzenek, és életük értelmét nyerték vissza a csapattal, a lehetőséggel. Nemrégiben az Oltalom Tolerancia Kupán többek között a parlament és a VIII. kerületi rendőrkapitányság csapatával játszottak (csak a rendőröktől kaptak ki).
Számomra a történet visszaadja a sport eredeti jelentését és értelmét.
Az adományokat az Oltalom Karitatív Egyesület számlaszámára lehet küldeni, a megjegyzés rovatba pedig írjátok be, hogy "a focicsapatnak" - így mondta az elnökük, aki szerint a mai napig még nem akadt magánadakozó, csak egy pályázati forrásból van az útiköltség töredékét fedező összeg. (Persze ha a megjegyzés rovatba nem írtok semmit, akkor is jó helyre kerül a pénz: az Egyesület alapcéljaira.)
A számlaszám: 10103805-11414336-00000009 (rajta is van a www.oltalom.hu honlapon). A focicsapatról a www.oltalom.hu/tofu.php webhelyen olvashattok. Az Egyesület címe: 1086 Bp. Dankó u. 9., a csapat elnöke: Rákos András: mobil: 20/994-5566.

Remélve, hogy kis civil társadalmunk tud valamennyit segíteni:
(Séllei) Nóra

Vezetékek

Kaptam egy levelet az IWIW-en:

Szia, az a "baj" a 24 volttal, hogy csak túl nagy veszteséggel "szállítható".

A tápegységből azért is max. 2 méter hosszú zsinór jön ki, mert hosszabbon esetleg a végénél már nem is 24V lenne az a 24V.

Amúgy a vezetéken a veszteséget alapvetően 2 dolog határozza meg:

1. a feszültség

2. a vezeték vastagsága.

(Ez amúgy érdekes dolog, mert az áram nem is vezeték belsejében halad, hanem a felületén.) Ezek miatt is van, hogy a kilométereket átszelő vezetékek 10000 voltos nagyságrendű áramot szállítanak és ráadásul jó vastagok is.

Mindezek mellett azt sem árt tudni, hogy nem önmagában a feszültség (mértékegysége: volt) a veszélyes, hanem inkább az áramerősség (mértékegysége: amper). (Lehet, hogy hibás) emlékeim szerint egy jól feltöltődött pulóver amikor megrázza az embert, az több, mint 220 volt, viszont az áramerősség elhanyagolható, ezért aztán totál ártalmatlan.

üdv,István

Megjegyzésem: István, nagyon jó, hogy ezt írtad, köszönöm, de mégis, kellene azon gondolkozni, hogy miképpen lehetne a lakásba, a gépeinkbe veszélytelenebb áramot behozni. Engem gyerekkoromban nyolcszor ütött meg az áram. Mert hülye voltam és nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. És nem tudtam, mit piszkálok. Ha csak minden századik gyerek olyan hülye, mint én voltam, akkor csak azért nincs több gyerekhalott, mert nekik is szerencséjük van. Én meg azt gondolom, hogy ki kell találni, miképpen lehetne, hogy ne a szerencsén múljon az életünk. Hátha van valami megoldás.

Ki a hülye?

Azt mondja a halálszakértő a rádióban, hogy az élet egyik legfontosabb – ha nem legfontosabb - eseménye a halál. Persze, neked, mert abból élsz. Mondom, így bele a kormányba, ahogy autóvezetés közben diskurálni szoktam a rádióval. Miféle élet az, amelyiknek a legfontosabb eseménye az, hogy vége? Na jó, valakinek nincs semmiféle élete, aztán hirtelen, békében vagy háborúban hősit hal. Persze csak akkor, ha nekünk történetesen szükségünk van egy olyanra. Ha nincs, vagy úgy pusztul, hogy észre se vesszük, hát nem lesz hős belőle. Ezért csinálunk kényszeresen, szinte minden odaveszett katonából hősi halottat. Akkor is, ha tudjuk, hogy a rossz oldalon, noha elmenekülhetett vagy ellenállhatott volna, rettegve ment a harcba, nyüszítve félt a támadás alatt, és gyerek módjára, az anyjáért rikoltozott sebesülten, az utolsó perceiben. Mégis jár neki, hogy ő hős volt, dehogy mondjuk el az igazat, nehogy kedvet szegjünk, nehogy óvatossá tegyük a következő generációkat. Nehogy a balekságuk tudatával menjenek a pusztulásba.
Ha történelmet tanítanék, még a valódi hősöket is letagadnám. Csak a szenvedésről beszélnék.
Az élet legfontosabb pillanatai? Honnan tudnánk? Az a fontos pillanat, amelyik hatással lesz a többire. De ha már nincs több, akkor mire lehet hatással?
Jó, persze, föl kell készülni a halálra, mert hátha hosszú lesz, kínokkal teli, esetleg. És akkor jó, ha az ember egy teljes, de minden nap befejezhető, lezárt, elrendezett élettel maga mögött indul el. Én is „eltelve az élettel” szeretnék meghalni. Ölelésben. A szerelmem karjában. Úgy, hogy előtte békességet kötöttem mindenkivel, s magam mellett tudom a gyerekeimet.
De arra is kell készülni, hogy mostanában túl sokat vesznek oda váratlanul, egyetlen pillanat alatt, minden készülődés nélkül. Jó ez? Sokan vágynak ilyesmire. Van benne valami jó, persze. De méltatlan, mégis. Katának mindig jön egy levél, angol oktatási segédanyag, viccek és érdekességek is vannak benne. Ma az volt például, hogy tudjuk-e: az autósok több szarvast ölnek meg, mint a vadászok. Valahogy az emberrel is így van, csak azokat is az emberek ölik meg. Vagy magukat. Érdekes, hogy nincs bennünk az a tudat, hogy akit szeretünk, azt egy órán belül bárki megölheti. Pedig ez az igazság. Lemegy az utcára, elindul valahova, jön egy barom autós. Vagy nem is barom, jó ember, csak egy pillanatra nem figyelt. Az az ember nem akart ölni, csak egy fegyver végén van. Autónak, motornak, vagy éppen téglának hívjuk. A rendszerben van benne a halál. A találmányainkban. A viszonyainkban és helyzeteinkben. És az a legérdekesebb, hogy tudjuk, pontosan, hogy bennük van, mégsem teszünk semmit. Szinte.
Ha egy hivatásos veszélyelemző megvizsgálná az életünk, a tevékenységeink mozzanatait, kétpercenként találhatna valamit, ami irracionálisan veszedelmes. Például: sohasem fogom megérteni, miért használunk olyan áramot, ami halálos ütést adhat, amikor szinte minden használati eszközünk működhetne, mondjuk huszonnégy volttal. Érdemes végignézni, hogy egy lakásban hány olyan eszköz van, amelyik a viszonylag erős áramot gyengíti. Tele vagyunk adapterekkel, ahelyett, hogy eleve adaptált áram jönne a lakásba. Vagy: olyan tömegben tartjuk az éghető anyagokat magunk körül, hogy esélyünk sincs a menekülésre, ha egyszer – például, amikor alszunk – meggyullad valami. Mindenki nézzen körül! Papírdobozokban élünk, papírberendezésben. Vagy: talán a környezetszennyezés öli meg a legtöbb embert. Annak jelentős része abból ered, hogy szemétre visszük a csomagolóanyagokat. Tudjuk, hogy ezt képtelenség kezelni, mégis ész nélkül csomagolunk. Sőt, egy kultúra állítólagos fejlettségének egyik legfontosabb mércéje, hogy milyen a csomagoláskultúra. Virágzó iparág. Már nálunk is egyre szebb, gondosabban borított minden. És belepusztulunk. Ha valaki hazajön a nagy bevásárlóból, egyszer rakja egybe a csomagolóanyagokat, és mindjárt el is borzad a szeméttömegtől, amit hazacipelt. Ki a hülye?
Ilyen baromságokba halunk bele. Miért nincs bennünk az, hogy az ezredik, a tízezredik baleset után azt mondjuk, hogy „ja, ha ez ennyire veszélyes, akkor holnaptól tessék ötven kilométeres sebességgel autókázni”? Mert mindannyian tudjuk, hogy afölött nem lehet garantálni az éltben maradást. Hiába a biztonsági öv, hiába a svéd autó. Most éppen ott tartunk, hogy befolyásos emberek egy elég nagy és hangos csoportja azért küzd, hogy ne legyen sebességhatár az autópályákon. El kellene őket küldeni a picsába, úgy, ahogy vannak. A mi gyerekeinket ölik majd meg.
Szeretem például azt, amikor olvasom, hogy „nem emberi, hanem műszaki hiba okozta a balesetet”. Ez azt jelenti, hogy például egy tervező ölt meg vakit, mert nem számolt valamivel. Vagy a valami bekövetkezésének valószínűségét elhanyagolhatóan kicsinek számolta. Vagy nem számolt az emberi hülyeséggel. Szinte minden ilyen esetről be lehetne bizonyítani, hogy ember ölt embert. Ismeretlen tettes, persze.
A halálszakértő is ismeretlen tettes, mert fölidegesített, és ezzel rövidítette az életemet. Vélhetően ez a leggyakoribb gyilkossági forma. Mi legyen? Gyilkoljuk meg a gyilkosokat?

Voltam külföldön

Azt álmodtam, hogy egy kórházban haldoklom. Legalábbis nagy valószínűséggel az lehetett, mert egyrészt minden fehér volt, másrészt sajnálkozó arckifejezéssel jöttek hozzám az emberek, harmadrészt pedig egyre távolodtak, egyre magasabbról néztem őket, mert a lelkem már kifelé ment belőlem, és az nyilván fölfelé megy. De ezt ők is tudták. Például Sebes Gyuri is meglátogatott, beszélgettünk mindenféléről, kérdezte, hogy milyen ez a dolog, mondtam, hogy semmi, egyre könnyebb vagyok, nyilván megy ki belőlem az anyag, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy szegény már a plafont nézi, mindjárt kibicsaklik a nyaka, egészen picike volt odalent. Ezen aztán nagyon jót nevettünk. Aztán bejött Kata, fehér köpenyben, mintha orvos vagy ápolónő lenne, még fityulaféle is volt a fején, Nagyon mérges volt. Gyuri ki is menekült. Kata azt mondta, hogy azonnal jöjjek le onnan, én meg mondtam, hogy te is tudod, hogy nem tudok lejönni. Erre fölállt az ágyra, de nem ért el, föllépett az éjjeli szekrényre, és valahogy megfogott. Azt mondta, hogy már tiszta hideg vagyok, meg fogok fázni, és nevetséges, hogy milyen picike lettem, pedig mondta, hogy ne fogyjak le, mert úgy nem tetszem neki annyira. Elfértem a markában, dörzsölgetett, vigyázva. Azt mondta, hogy ha ezt mégegyszer megcsinálom, nagyon megjárom, és hirtelen bedugott a ruhája alá, mondhatni, a keblébe, és rám parancsot, hogy aludjak. Persze nem tudtam, és mondtam, hogy egész életemben ide vágytam, és pont jó, hogy ekkora vagyok, és most már maradnék is ekkora, ha lehet. Mondta, hogy hülye vagyok és lehet, ha nekem így jó, és ki is vesz a kórházból, mert itt senki nem vigyáz rám.

Szombaton voltam külföldön, bár talán Szlovákia már nem is annyira külföld, mint régen. Párkányban látogattam meg egy régi kollegámat, akivel valaha vidám napokat töltöttünk együtt. Jót beszélgettünk meg célba lőttünk. Elképesztően rossz a szemem, és remeg a kezem. Mondtam neki, hogy hamarosan írok egy színdarabot, aminek ő lesz az egyik szereplője. Pont jókor mentem, mert a jövő héten költözik Pozsonyba.

Kicsit nézelődtem is a városkában. Amíg Esztergomban éltem, mindig érdekelt, hogyan néz ki onnan a város. Lementem oda is, ahol hatvannyolcban az volt kiírva a rakpart köveire, hogy "Hívjátok vissza a katonáitokat!" Nem hiszem, hogy akkoriban történelmileg és politikailag tisztán átláttam a nemzetközi viszonyokat, de arra emlékszem, hogy szégyenkeztem.

Aztán Esztergomban meglátogattam Onagy Zoltánt. Úgy egy órácskát beszélgettünk, megettem a paprikás krumpliját, mert nem akart velem lejönni valahova vacsorázni. Aztán esemesezett Kata, hogy mehetek érte. (A tanítványaival évzáró-kertimulatságozott éppen Onagyék fölött pár száz méterre. Jól átfagyott persze a hideg trópusi időben, ami mostanság van nálunk.)