(július 4.) Kedden úgy volt, hogy elmegyünk a Balatonra, de aztán a gyerekek úgy döntöttek, hogy mégis inkább a Vadasparkba mennének. Már majdnem ott voltunk, amikor mégis rájöttek, hogy a Balatont szeretnék. Fehérvár felé egyszercsak rájöttem, hogy meg kellene nézni, mi van a Velencei tónál, hátha találunk valami jó strandot, és akkor meg minek olyan messze menni. Pláne most hirtelen rám jött a benzintudat is. Úgy illik, hogy háromszáz forintos ár fölött hirtelen takarékos legyen az ember. Alig mentünk valamicskét, megláttuk az agárdi kempinget, ami egyben strand is. Ráadásul a pénztáros néni mondta, hogy valami kis pénzért be is vihetem a kocsit, vagyis nem kell cuccot cipelni. Sokkal jobb állapotokat találtunk, mint az átlagos balatoni strandokon. Van fű, gyerekmedence, játszó alkalmatosságok. A tóban elkerített rész a gyerekekenek. Kiváló a fű. Ráadásul igen kevesen voltak. Saci simán leért a gyereköbölben, Milos még csak a szélén. Nagyképűsködött is: beugrott, aztán nem tudott kiúszni, persze kikaptam, de legalább tanult belőle. Saci meg persze állandóan próbálgatott, mindig messzebb ment be a vízbe, mint amennyit megengedtem. Ezzel ne volt szerencséje, mert aztán nem mehetett be. Kicsit vissza kell fogni őket. Az lett, amit gondoltam: Saci valahogy elkapott egy lepkét, és persze azonnal összetörte a szárnyait. Nagyon megijedt. Eleinte Milos rá akarta beszélni, hogy hozzuk haza, mert neki most már mi vagyunk a családja, de inkább eltemette egy fűcsomó alá. Az az érzésem, hogy most egy darabig nem kergetik a lepkéket.
(Július 5.) Ma (szerdán) huszonöt éves Dávid. Az én kicsi fiam. Mert nekem azért ő is az maradt. Találtam magunkról egy képet, amit szeretek. Gondolom, olyan nyolcvanhat körül készülhetett, már Tahiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése