Az egész hét, és pláne a hét vége is sok munkával telt. Volt benne azért jó is. Például az, hogy Katával szabad térben ebédeltünk. Amúgy szinte soha nem járunk étterembe, de most „útba esett jövet menet”, amikor megéheztünk.
Meg a péntek, Milossal. Vigyáznom kellet rá az óvodában egy afféle nyílt napon, mert az óvónők különféle foglalkozásokat szerveztek nekik, így nem tudtak rájuk vigyázni, és a szülőknek kellett egyik helyről a másikra vezetni a gyerekeket. És persze óvni őket. Volt köztük néhány teljesen értelmetlen is, például mindösszesen négy elektromos motorral lehetett öt-öt percet körözni, persze fél órás sorban állás után. Viszont Milos nagyon élvezte az ügyességi versenyeket. Például többször vissza kellett térnünk a célbadobósdihoz. Fociztunk is nagyot, kettesben. Ezen kívül majdnem egy órára lekötötte egy néptáncos és egy dudás, akik számomra is érdekes előadást tartottak. Aztán, amikor a táncos egy bonyolult tanulságokkal teli mesébe kezdett valami ravasz cigányról, az én kicsi fiam közölte, hogy ezt már unja, és inkább focizzunk.
De a legjobb az volt, hogy miután megebédeltünk – nekem Kata csomagolt -, kimentünk az Omszki tóra teknősbékát lesni. Tavaly nyáron láttunk Milossal egyet, deszkán sütkérezni, és azóta nem felejtette el. A romos stégen és a parton már elég sok, szinte meztelen nő volt, és ezeket Milos pont olyan kitörő örömmel közelítette meg, mint annak idején Dávid a tavasszal fölbukkanó NDK-ből jött sütkérező lányokat a Dunánál, Tahiban. Rutinosan eltereltem, mert kínos, ha megszólítja őket, hiszen úgy néz ki, mintha ismerkedésre használnám a gyerekemet. Addig terelgettem, amíg el nem jutottunk a vízbiciklikhez, ahol természetesen megkérdezte, hogy megyünk-e valamelyikkel. Persze szintén rutinosan mondtam, hogy azokat még nem lehet bérelni, hiszen… De már meg is beszélte a dolgot a csónakos, vagyis vízibiciklis bácsival, aki természetesen azonnal közölte, hogy máris elvihetjük az egyiket. Így aztán nagyot köröztünk a tavon. Van ott egy kötélpálya, amin vízisíelőket huzigálnak. Van benne szépség, meg valami nevetséges is, de azért látványos volt, ahogy elsiklottak mellettünk. Ezen kívül még közelről megfigyelhettünk három vadkacsát. Szinte megérinthettük volna őket. A parton aztán sétáltunk még egy kicsit, egészen a vízisíelők ugratóihoz jutottunk. Volt köztük néhány nagyon profi, de engem valahogy mégsem vonz ez a dolog. Viszont megértettem, hogyan működik a kötélpálya. Már csak egy-két részletet kell tisztáznom, például azt, miképpen akadnak föl és le a húzókötelek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én nem nyughatok addig, amíg az ilyesmiket meg nem értem.Vasárnap este a Nyitott Műhelyben adtam számot sorfordító olvasmányaimról Torma Tamásnak. (Ez látszik a képen, amit Kata készített rossz fényviszonyok között. Éppen azt mutatom, hogy sok könyv van a telefonomban.) Kata szerint nagyon jó volt, engem viszont erősen zavart, hogy alig néhány embert érdekelt, amit mondok. Szembe kell nézni azzal, hogy én nem tudok egy kétmilliós városban vasárnap délután megtölteni egy mégoly kicsi termet sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek szívesen akár egyetlen-egy emberrel is, csak az nem az a műfaj, aminek tegnap kellett volna megfelelni. Végülis úgy tudtam legyőzni a föltámadó szomorúságomat, hogy afféle rádiófölvételnek tekintettem az egészet – ami nem is járt messze a valóságtól, mert hamarosan letölthető lesz a litera.hu oldalról. Az emberiség kései tanulságára.Ez bizony hiúsági kérdés, akár tetszik, akár nem. Persze igazából azt utálom, hogy ez engem megzavarhat, lelkileg ugye, pláne ahhoz képest, hogy folyamatosan azt hirdetem magamról, hogy az ilyesmik engem egyáltalán nem érdekelnek. Összességében persze biztosan úgy van, hogy az ilyesmi jót tesz az önismeretemnek. Majd ezután visszafogottabban nagyképűsködöm. Vagy mifene. Az viszont a nap jelentős hozadéka volt, hogy megismerhettem Finta Lászlót, a Nyitott Műhely tulajdonosát. Megint ráleltem egy emberre, aki olyan, mintha mindigis ismertem volna. Megmutatta az egészet, kicsit beszélgettünk. Végül az lett, hogy vettem tőle egy Thonett-széket Katának, mert régóta pont olyat szeretett volna, csak eddig nem mondta. Különben nagyon jó ötlet: a Nyitott Műhelyben minden közönségszékre rá van írva, hogy mennyibe kerül. Az ember egy-két órát ücsöröghet rajta, és annyi biztosan elég ahhoz, hogy meg lehessen állapítani: vele akar-e élni évtizedekig?
Végülis az volt a fura, hogy a szomorúság bennem maradt, még hétfőn is, és ezt aztán kiterjesztettem az egész életemre.Hétfőn nagyon jó volt, hogy este benéztem az Alexandrába, ahol Hobo beszélt KPJ-vel az új József Attila lemezéről. Verset is mondott. Kedvelem, amit csinál, de igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Van benne valami erő. Másféle, mint másokban.
Meg a péntek, Milossal. Vigyáznom kellet rá az óvodában egy afféle nyílt napon, mert az óvónők különféle foglalkozásokat szerveztek nekik, így nem tudtak rájuk vigyázni, és a szülőknek kellett egyik helyről a másikra vezetni a gyerekeket. És persze óvni őket. Volt köztük néhány teljesen értelmetlen is, például mindösszesen négy elektromos motorral lehetett öt-öt percet körözni, persze fél órás sorban állás után. Viszont Milos nagyon élvezte az ügyességi versenyeket. Például többször vissza kellett térnünk a célbadobósdihoz. Fociztunk is nagyot, kettesben. Ezen kívül majdnem egy órára lekötötte egy néptáncos és egy dudás, akik számomra is érdekes előadást tartottak. Aztán, amikor a táncos egy bonyolult tanulságokkal teli mesébe kezdett valami ravasz cigányról, az én kicsi fiam közölte, hogy ezt már unja, és inkább focizzunk.
De a legjobb az volt, hogy miután megebédeltünk – nekem Kata csomagolt -, kimentünk az Omszki tóra teknősbékát lesni. Tavaly nyáron láttunk Milossal egyet, deszkán sütkérezni, és azóta nem felejtette el. A romos stégen és a parton már elég sok, szinte meztelen nő volt, és ezeket Milos pont olyan kitörő örömmel közelítette meg, mint annak idején Dávid a tavasszal fölbukkanó NDK-ből jött sütkérező lányokat a Dunánál, Tahiban. Rutinosan eltereltem, mert kínos, ha megszólítja őket, hiszen úgy néz ki, mintha ismerkedésre használnám a gyerekemet. Addig terelgettem, amíg el nem jutottunk a vízbiciklikhez, ahol természetesen megkérdezte, hogy megyünk-e valamelyikkel. Persze szintén rutinosan mondtam, hogy azokat még nem lehet bérelni, hiszen… De már meg is beszélte a dolgot a csónakos, vagyis vízibiciklis bácsival, aki természetesen azonnal közölte, hogy máris elvihetjük az egyiket. Így aztán nagyot köröztünk a tavon. Van ott egy kötélpálya, amin vízisíelőket huzigálnak. Van benne szépség, meg valami nevetséges is, de azért látványos volt, ahogy elsiklottak mellettünk. Ezen kívül még közelről megfigyelhettünk három vadkacsát. Szinte megérinthettük volna őket. A parton aztán sétáltunk még egy kicsit, egészen a vízisíelők ugratóihoz jutottunk. Volt köztük néhány nagyon profi, de engem valahogy mégsem vonz ez a dolog. Viszont megértettem, hogyan működik a kötélpálya. Már csak egy-két részletet kell tisztáznom, például azt, miképpen akadnak föl és le a húzókötelek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én nem nyughatok addig, amíg az ilyesmiket meg nem értem.Vasárnap este a Nyitott Műhelyben adtam számot sorfordító olvasmányaimról Torma Tamásnak. (Ez látszik a képen, amit Kata készített rossz fényviszonyok között. Éppen azt mutatom, hogy sok könyv van a telefonomban.) Kata szerint nagyon jó volt, engem viszont erősen zavart, hogy alig néhány embert érdekelt, amit mondok. Szembe kell nézni azzal, hogy én nem tudok egy kétmilliós városban vasárnap délután megtölteni egy mégoly kicsi termet sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek szívesen akár egyetlen-egy emberrel is, csak az nem az a műfaj, aminek tegnap kellett volna megfelelni. Végülis úgy tudtam legyőzni a föltámadó szomorúságomat, hogy afféle rádiófölvételnek tekintettem az egészet – ami nem is járt messze a valóságtól, mert hamarosan letölthető lesz a litera.hu oldalról. Az emberiség kései tanulságára.Ez bizony hiúsági kérdés, akár tetszik, akár nem. Persze igazából azt utálom, hogy ez engem megzavarhat, lelkileg ugye, pláne ahhoz képest, hogy folyamatosan azt hirdetem magamról, hogy az ilyesmik engem egyáltalán nem érdekelnek. Összességében persze biztosan úgy van, hogy az ilyesmi jót tesz az önismeretemnek. Majd ezután visszafogottabban nagyképűsködöm. Vagy mifene. Az viszont a nap jelentős hozadéka volt, hogy megismerhettem Finta Lászlót, a Nyitott Műhely tulajdonosát. Megint ráleltem egy emberre, aki olyan, mintha mindigis ismertem volna. Megmutatta az egészet, kicsit beszélgettünk. Végül az lett, hogy vettem tőle egy Thonett-széket Katának, mert régóta pont olyat szeretett volna, csak eddig nem mondta. Különben nagyon jó ötlet: a Nyitott Műhelyben minden közönségszékre rá van írva, hogy mennyibe kerül. Az ember egy-két órát ücsöröghet rajta, és annyi biztosan elég ahhoz, hogy meg lehessen állapítani: vele akar-e élni évtizedekig?
Végülis az volt a fura, hogy a szomorúság bennem maradt, még hétfőn is, és ezt aztán kiterjesztettem az egész életemre.Hétfőn nagyon jó volt, hogy este benéztem az Alexandrába, ahol Hobo beszélt KPJ-vel az új József Attila lemezéről. Verset is mondott. Kedvelem, amit csinál, de igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Van benne valami erő. Másféle, mint másokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése