Andrassew 70

Andrassew Iván barátunk hetvenedik születésnapját köszöntjük, soha meg nem szokva, hogy már milyen régen nélküle vagyunk. Egyre nyilvánvalóbban érezzük a hiányát. Szellemi és érzelmi szempontból egyaránt, kivált, hogy a kettő között nincs is nagy különbség.

Kiderült ez abból az itt következő négy írásból is, amellyel barátai köszöntik a születésnapot. Mi már nem lehetünk vele, ő mégis köztünk van és marad. Csak rajtunk áll, hogy meddig. 

Andrassew Iván barátai  

Délutáni látogatás

Hiány – ízlelgetem, forgatom elmémben a szót, azzal az egyszerűséggel, hogy rád illesszem. Beleöltöztesselek a hiányba. Csakhogy… elmosolyodom, hiszen látom a te huncut kis mosolyodat: nevetséges, minek ez az elménckedés-kíntornászkodás?

Hiszen – hiszen hiány valójában nem létezik. A hiány annak, ami van, tehát a nem-hiánynak valamiféle negatív lenyomata csupán, amely ezzel is a létezéséről árulkodik, arról, ami van. Olyan ez, mint amikor a kiöntött szoborról leválasztják a gipszet vagy mit tudom én milyen kellékanyagot. Ahogyan a harangról is az agyagot. Egyik sem önmagáról szól, hanem a szoborról, a harangról. Arról, ami van.

Ez a „van” te vagy. Mert aki van, képtelenség, hogy ne legyen, hiszen van. Hogy a halálnak nevezett (most frivol kedvemben közjátéknak nevezett) valami (mert amíg élünk, nem tudjuk, mi az, csak beszélünk róla) korábbi valóságából átformálja az embert valami más valóságba (hiszen, ismétlem, ami egyszer van, a bugyuta idő miatt, amelyben ha valami elkezdődik, például az idővel mért élet, az időben véget is ér), szóval azért, mert átformálódtál egy időn kívüli valóságba (az idő nagy nyűg, nagy és rettenetes!), a lényeg, Iván-léted esszenciáján aligha változtatott.

A hiány, a negatív lenyomat mi vagyunk, itt maradottak. Az általunk anyagnak nevezett valóságban maradottak. Batthyány-Strattmann László, a boldog, amikor huszonéves Ödön fia meghalt, azt mondta: Imádkozzunk, hogy az Úr ennyi ideig nekünk adta őt. Na, jó, Iván, most hagyjuk magára a gondolatot, rezonáljon tovább. Délután kiugrom hozzád és hallgatunk egy jó adagot, nehogy a szavak sokaságuktól elértéktelenedjenek. Ahogy a kamalduli szerzetesek figyelmeztettek: Mielőtt megszólalsz, gondold meg, hogy amit mondani szándékozol, van-e olyan szép, mint az a csönd, amelyet szavaiddal éppen megtörni készülsz.

Ülünk, beszélgetünk a csönddel, együtt vagyunk.      

Elmer István

Túlélte

Nem vagyok igazi Andrassew-díjas – nincs sámlim, „csak” egy különdíjam, így csupán a pálya széléről, félig-meddig kívülállóként szólhatok csupán hozzá, hogy mit jelent ez a díj, meg mit jelentenek általában a szakmai díjak az újságíróknak. Talán az utóbbival érdemes kezdeni. Meg azzal, hogy hol tart egyáltalán ennek a szakmának a társadalmi megbecsülése. Nem nagyon tart sehol, szakma sem nagyon van már. A Táncsics díjból, ami egykor a non plus ultra volt, politikai jutalomfalat lett, pártszolgálatért osztják, megkapni inkább kínos mint előnyös – a miniszterelnök bulija, még a saját szakminisztere ajánlásait is semmibe veszi, nemhogy a szakmai szervezetekét. A magánalapítású, jelentős anyagiakkal járó díjaknál úgynevezett kiegyensúlyozás van: innen is egy kicsit (egyre kevesebbet, inkább csak a látszat kedvéért), meg onnan is (egyre többet, mert hát magánprofitot is mind nehezebb úgy csinálni, ha nem kedvel minket a rendszer). Ahol nincs pénz, vagy nem sok, ellenben szakmabeliek döntenek a szakma szabályrendszeréből levezethető szempontok alapján, ott még van valamiféle presztízs, konzekvencia viszont csak szűk körben: örül a család, meg örül a munkahely is, leginkább talán az oda is vetülő dicsfénynek.

A díjak – a valódiak – leginkább azért számítanak tehát, mert segítenek fenntartani azt az illúziót, hogy amit csinálunk, az nem csak nekünk fontos. (Azért illúzió, mert ha valóban fontos lenne, akkor meg lenne fizetve, el lenne ismerve, és lenne talán valamennyi társadalmi hatása is.) Ez a tünékeny képzet ugyanakkor sokkal-sokkal több a semminél. A napokban úgy adódott, hogy egy kisebb lakásfelújítás miatt le kellett pakolnom azt a polcot, ahol a díjak pihennek. Mondhatnám azt is, hogy sorakoznak, közel 30 évnyi újságíróskodás alatt összegyűlt néhány. Amire a legjobban vágytam, az nincs közöttük: a Népszabadság Junior Díjat abban az életkorban nem kaptam meg, amikor az ember még tele van illúziókkal; többek között azt hiszi, hogy számít bármi más is a leírt mondatokon kívül. Ez idővel elmúlik, miközben kiderül, hogy a leírt mondatok sem számítanak túl sokat – mindegy, a lényeg, hogy itt vannak a díjak egymás mellett, a polc helyett most már csak egy dobozban, elcsomagolva. Ahogy egyenként elrakosgattam őket, némelyik – korántsem mindegyik – felidézett valami emléket. Emberekről, akik kollégák voltak, és/vagy – mint Andrassew Iván is – tanárok, ma meg már nincsenek.

Nincsenek? Iván (külön)díjával kapcsolatban emlékszem mindenre: a kis színpadra a hátsó szobában, amit mintha titkos szeánszokhoz és erkölcstelen, betiltott előadásokhoz építettek volna, a melegre, a színpad feketéjére, de még arra is, hogy hova kellett utána elsietnem (mi mindig sietünk: szakmánk már nincs, de ennyi még maradt belőle). Emlékszem az utolsó órára az egyetemen, pontosabban egy kispesti kerthelyiségben. Van emlékem róla a Népszabadságból, ahol egy rövid ideig kollégák voltunk, és vannak konkrét írásai, amiket fel tudok idézni.

Hogy változtatott-e a díj az életemen – a róla elnevezett, vagy bármelyik –, azt nem tudom. Hogy ő változtatott-e, az nem kérdés: két éven át tanított, hogyne változtatott volna. Felnőtt fejjel kezdtem el azt az iskolát, ő pedig nem volt annyival idősebb (és még kevésbé látszott annak), hogy arról kelljen töprengenem: nemsokára elmegy, és egy díj fogja őrizni az emlékét. Nem úgy festett, mint aki elmenőben van, igaz, úgy sem, mint aki megérkezett – inkább mintha mindig késésben lett volna. Ezt csak utólag fogalmaztam meg így magamban, de miközben a körülötte zajló életről írt, és jó szeme volt hozzá, hogy kiválogassa a sok semmi közül azt a néhány valamit, ami semmiségnek tűnik ugyan, de mégis érdemes a megírásra, valahogy minden sorában ott volt a mulandóság. Nem megörökítette, hanem elbúcsúztatta a dolgokat: az a világ, amit megírt, folyton elmúlóban volt, és most már így is marad örökre, ebben az elmúló állapotban.

Nagy szó ez, kollégák. Mi nem az örökkévalóságnak írunk hanem a pillanatnak, és általában úgy van, hogy amikor nem jelenik meg többé tőlünk semmi (akár ezért, akár azért), a jelentőségünk is elvész. Rövid emlékezetű hivatás a miénk, nem olyan mint a pedagógusé vagy az építészé. Akire még 5-6-7 év múlva is emlékeznek, az talán túléli a mindent beborító felejtést. Andrassew Iván, ez most már biztos, túlélte.  

Hargitai Miklós

Kivilágítatlan úthenger a sötétben

Az ellenzéki sajtó, a független orgánumok és a közösségi online platformokon működő civil médiumok tulajdonosai, vezetői, szerzői és olvasói ma, 2022-ben joggal érezhetik úgy, hogy a magyar média világában (voltaképpen tehát az életünkben) a NER úgy vágott rendet, mint egy kivilágítatlan úthenger a sötétben: tört és zúzott válogatás nélkül, s megsemmisített mindent, amit naivan megsemmisíthetlennek hittünk.

A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmusban a sajtó is igyekezett megtalálni a maga helyét, de a sok őszinte útkeresés, némi haszonleső bizniszbeszélgetés, számos jó és még számosabb rossz szövetségkötés, politikai és gazdasági alku, ilyen-olyan tulajdonosváltás, kitörési és betörési kísérlet után az újságírók (úgy értem, az újságírói hivatást komolyan vevő szakemberek) egyszerre csak ott találták magukat a sötétben, s hiába hallották a félelmetes dübörgést, a NER által üzemeltetett úthenger elől már nem tudtak elugrani.

Nem azért nem tudtak elugrani, mert nem akartak, hanem azért, mert már nem volt hová, újságírókra ugyanis a NER-nek nincsen szüksége – ami nem baj, mert igazi újságírókra sohasem a hatalomnak, hanem a társadalomnak van szüksége. Csakhogy úgy tűnik, Magyarországon elenyésző számban vannak azok, akik hiteles, megbízható, pontos és szakszerű sajtót vágynak olvasni, nézni és hallgatni. Ezért nem találták és nem találják a helyüket az igazi újságírók, az igazi tudósítók, az igazi riporterek és az igazi hírlapírói szimattal megáldott szerkesztők.

Az a rossz hírem van tehát, hogy amit mi a hatalom úthengerének hiszünk, az ennél sokkal összetettebb jármű, mert a NER kormányozza ugyan, de a magyar társadalom szolgáltatja hozzá az üzemanyagot.

Az a magyar nép, amely lényegében pisszenés nélkül tűri, hogy ebben az elsötétített országban tovább növekedjen a létbizonytalanság és a kilátástalanság. Soha nem látott magasságban az államadósság, a benzinár, az euró árfolyama, a pénzünk kevesebbet ér, mint tíz éve,  az ország nemzetközi presztízséről már nem is beszélve, a nép pedig, az istenadta nép pedig vagy tapsol, vagy kussol, vagy a vállát rángatja.

A magyar nép csak ezt a három túlélési technikát hozta magával a XX. századból a XXI. századba, és az a szó, hogy közjó, ma Magyarországon közröhej tárgya. Hiszen az volt már a XX. században is. Ma emiatt nincs nálunk polgári önszerveződés, civil kurázsi, másokért való kiállás, közösség iránt érzett egyéni felelősség, jövőbe vetett lázas hit, művelődni és tanulni vágyás. Minek is? Ha kitűnsz a tömegből, könnyebben rádtalálnak és kíméletlenül eltaposnak.  

Nem akarnám tehát a magyar sajtó rettenetes állapotáért egyedül a hatalom birtokosait hibáztatni. A magyar társadalom kétharmados asszisztálása nélkül ez a kétharmados hatalom nem követhette volna el azokat a történelmi bűnöket, amelyeket a XXI. század még meg sem született magyarsága ellen elkövetett.

Biztosan mindenkinek megvolt és megvan a maga kis magyarázata a tapsolásra, a kussolásra vagy a vállrángatásra, úgyhogy tőlem ne várjon ítélkezést senki.

De felmentést sem.

Azon az önsorsromboló úthengeren hát csak nyomjátok tovább a gázpedált – a gyors halál állítólag kevésbé fáj. Én pedig nem akarom, hogy jobban fájjon.

Kácsor Zsolt

Fecskékről - veled

Meleg volt ma, Iván, és a szekrényben úgy soroltak az ingek, hogy reggel egy fecskemintást vettem fel. Szeretem ezt a darabot, s erről jutott eszembe, hogy közös szerelmünkről, a fecskékről fogok neked mesélni. Talán emlékszel, vagy húsz éve büszkén fecsegtem róla, amikor kiderült, hogy egy fecskepár minket választott, a ház melletti nyitott pajtába berepülve, a tapasztott plafont tartó gerendához ragasztotta fészkét és azon a nyáron két fészekalját is felnevelt. Ősszel persze elmentek, de a következő tavaszon csodás élmény volt, amikor az udvaron a kocsim mellett állva fölfedeztem, hogy megjöttek. Igaz, nem lehetett nem észrevenni őket, mert többször egészen rám repültek, közelről megnézték, hogy vajon ez a pasas-e, akit a múlt évben is itt tűrtek meg a környezetükben. Talán fölismertek, mégis volt egy bökkenő. Mire e csodás kismadarak áprilisban megjöttek, addigra az a pajta már a földön volt, hogy helyet adjon a házunk bővítésének. És soha többé nem költöttek nálunk fecskék, mert a toldalék épületre már nem építettek fészket.

Ami még akkor különleges volt, hogy abban a két évben (följegyeztem) már április 14-én megérkeztek, a következő esztendőkben viszont csak jóval később, nyolc-tíz nap múlva láttam meg a faluban őket. Ez csak azért érdekes, mert az idén viszont már 12-én köszönthettem az első hazatérőt, korai jötte talán a klímaváltozással van összefüggésben. De bármikor jönnek is meg a fecskék, borzasztóan örülök, mert – hát, ezt is megbeszéltük már – a madártani szakértők még a múlt évtized elején úgy jósolták, hogy Magyarországon 2020-22 körül talán már nem is fognak élni egyáltalán. Tévedtek. És szerintem ennek ők is örülnek.

Van egy ház az utcánkban, emeletes, erkélyes. Nos, annak az erkélynek az aljában tíz fészek is van, s ezekből hetet most is laknak a kismadarak. Mindig nézem őket, lesem az életüket, ha arra járok, kicsit ácsorgok is ott. Kezdetben az ott élő család, a ház gazdái emiatt furcsállva néztek rám, ma kellemes köszönőviszonyban vagyunk. Ők is szeretik a fecskéket. Megértik a mániámat. (Egy építész barátom minősít engem rendre fény- és fecskemániásnak, s egy ideje már ezen se vitatkozom vele. Mert kétségtelen, azt is imádom, ha egy házon nagyok az ablakok, esetleg üvegfalak vannak, hogy az ott élők otthonába ömöljön be a fény.)

Itt talán abba is hagyhatnám, hogy ne fárasszalak, valamit mégis meg kell még említenem. Szerencsénkre fagyosszentekkor meleg volt, nem pusztultak a sarjadó növények. És szépen fejlődik a dió. Az idén talán a fúrólegyek se pusztítják el a termést egészen. Meg-megnézem a kert végében a két fát, hogyan élnek, rád gondolok akkor. Arra, amikor talán 2007 tavaszán szinte az egész országban virágjában vitte el a fagy a diót. Nálam is. Csak védett zugokban maradt valami kevés. És akkor karácsony előtt egy jókora szatyorral hoztál nekem, nekünk a bejglihez. Kétszer sütöttünk belőle kalácsot. Idén, most úgy néz ki, szép termés lesz a kertünkben. De azért jó lenne, ha te is hoznál. Valahogy más, jobb annak az íze.

Pór Vilmos

Papad

A Népszava 2016. augusztus 31-én (szerdán), 18 órakor a Szent István parkban, a Fejtő-szobornál 107. születésnapja alkalmából immár hagyományosan megkoszorúzza tiszteletbeli főszerkesztője, Fejtő Ferenc szobrát, és átadja a „Papad”-ot is. A padot a Független Magyar Médiáért Egyesület kezdeményezésére Andrassew Ivánról, a Népszava publicisztikai rovatának vezetőjéről, az első Fejtő-díjas íróról, újságíróról nevezik el. Andrassew Iván ezen a padon üldögélt, amikor már betegen eljött, hogy ott lehessen ő is a koszorúzáson.

Beszédet mond:

• Molnár Gyula, az MSZP elnöke
• Kocsis András Sándor, a szobor alkotója
• Iványi Gábor, lelkész

Az eseményre a szervezők várnak minden barátot és családtagot!

Ki volt Andrassew Iván? életműpályázat

Barátainak egy csoportja 2016. január 14-én a Spinoza Színházban emlékezett meg Andrassew Iván halálának első évfordulójáról. (Az estről például a Népszava így tudósított.)

Az Iván életművének gondozására létrejött civil társaság ez alkalommal adta át a „Ki volt Andrassew Iván?” pályázat díjait is. Az itt olvasható pályázati kiírásra majd' húsz mű érkezett. Ezt elsőre elegendőnek és szívet melengetőnek, de a munka befejezéséhez kevésnek ítélte a társaság, így egyelőre fennmarad, s szándéka szerint majd még hallat magáról.

A zsűri a szívének legkedvesebb pályaművekből egy kötetet is megjelentetett az estre. A hagyományos, könyvszagú könyvbe csak a kedvenc riportfilmje „nem fért bele”. Ez alább tekinthető meg.

A könyvből egy szabadon letölthető verzió ide kattintva érhető el. Olvassák, szeressék, terjesszék!

Az ATV Start+ című műsorában Horváth István beszélt a  pályázatról. A beszélgetés IDE kattintva tekinthető meg.

Ki volt Andrassew Iván? (pályázati kiírás)

Az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság (tagjai: Bleuer István, Danó Anna, Gyárfás Tamás, Horváth István, Katona József, Karácsony Ágnes, Nagy Péter, Róna Péter, Sárközy Tamás, Tamás Ervin, Várkonyi Tibor) „Ki volt Andrassew Iván?” elnevezéssel  pályázatot írnak ki összesen 1 millió forint értékben. A díjnyertes pályázatok díjának kifizetésére a civil társaság tagjai egyetemlegesen felelősséget vállalnak.

Andrassew Iván író, költő, újságíró, polgárjogi aktivista ... életműve 2015. január 14-én lezárult. Pályának utolsó húsz éve kiemelkedő internetes aktivitása révén különösen jól dokumentált. Ennek ellenére, és éppen szerteágazó tevékenysége miatt, számos válasz adható arra a kérdésre, hogy a maga után hagyott kulturális nyomokból milyen emberi-szakmai karakter rekonstruálható.
A pályázók feladata az, hogy a rendelkezésre álló, illetve felkutatható források – történeti adatok, publikációk, kortársi visszaemlékezések – felhasználásával adjanak személyes választ a pályázat címében foglalt kérdésre. (Emlékeztetők: andrassew.hu,  wikipedia.org, facebook.com)
A pályamunkák formája tetszőleges: lehet weblap, film, színdarab, riport – azzal a feltétellel, hogy a pályamű legyen az interneten is bemutatható, közreadható.

1.    A pályázó Andrassew Iván munkásságának bármely területét bemutathatja (költészet, újságírási tevékenység, polgári aktivista tevékenység, stb.), a tanulmány személyes élményeket is tartalmazhat.

2.    A pályázaton bárki részt vehet. A digitalizált pályaművet (vagy annak elektronikus elérhetőségét) a civil társaság honlapján megadott e-mail címre (kivoltandrassewivan@gmail.com) kell benyújtani 2015. december 1-jéig. (A honlap a www.csomopont.hu/andrassew címen elérhető.)

3.    A pályaműveket a társaság tagjai többségi döntéssel bírálják el.

4.    A civil társaság a pályaművek díjazására egy első, egy második és egy harmadik díjat tűz ki. Az első díj 500.000, a második 300.000, a harmadik 200.000 forint.

5.    A társaság fenntartja a jogot, hogy egyes díjakat ne adjon ki, illetve az 1 millió forintos költségkereten belül több azonos díjat adjon ki (pl., hogy ne adja ki az első díjat és annak pénzösszegéből több második, illetve harmadik díjat hozzon létre). A társaság jogosult továbbá arra, hogy nem megfelelő színvonalú pályázatok esetén a pályázatot legkésőbb 2016. január 10-ig érvénytelennek nyilvánítsa. Ezt a döntést a társaság honlapján haladéktalanul közzé kell tenni.

6.    A pályázat eredményhirdetésére 2016. január 14-én, Andrassew Iván halálának évfordulóján kerül sor. A társaság ügyvitelre feljogosított tagja, Horváth István a társaság e célra létrehozott bankszámlájáról a nyertes pályázóknak a díj összegét eredményhirdetéskor, de legkésőbb 2016. január 31-ig kifizeti.

7.    A pályázatra benyújtott művek szerzői joga a pályázót illeti, aki jogosult tanulmányát bármilyen más formában is közzétenni. A pályázó azonban feljogosítja a pályázatot kiíró civil társaságot, hogy gyűjteményes műben (pl. tanulmánykötet) a pályázó tanulmányát ingyenesen megjelentethesse abban az esetben is, ha a pályázat nem nyer.

8.    A pályázatra egyébként a Polgári Törvénykönyv díjkitűzésre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

Ha elakad, itt kérhet segítséget: katona@csomopont.hu

Megérte

Az a kép, amit tegnap tett ide a kisfiam (a Facebookra), közvetlenül a gammázás előtt készült. Ez meg utána. Azt hiszem mindkettőn valami szenvedésféle látható. De hiszen V. doktor, aki először operált, azzal engedett el szinte másfél éve, hogy “magára sok-sok szenvedés vár”. 

Pontosabban a mai képen az látható, milyen állapotba jutottam abban a négy órában amíg ketrecbe zárt fejjel kellett várakozni étlen és szinte szomjan - a különféle, friss felvételek alapján ilyenkor határozzák meg a sugarak célpontjait. Meg ami azután volt, az is az arcomon van.

Maga a beavatkozás megfoghatatlan és leírhatatlan. Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől. 

Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám.

De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a felemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is.

A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem úgy járnak majd. mint a lábaim.

Lepkék

Amikor Putaj, a Kis Buddha kamaszodott, és persze még soványka volt, sokat kérdezett a szerelemről. Hogy meséljek.

Hát meséltem, mert miért is ne:

Egyszer a barátaim születésnapomra hoztak nekem sok száz gyönyörű, tenyérnyi lepkét. Nem Afrikából vagy Dél-Amerikából csempészték, hanem itt tenyésztették őket, inkubátorokban, valami alföldi tanyán. A barátaim mondták, a használati utasításban az volt, hogy csak egyre kell vigyázni: nem szeretik, sőt néha ki se bírják, ha rosszra gondolunk.

Csodálatos nap volt. Körbe-körbe röpködtek a pillangók, soha nem ütköztek egymásnak. Csak néha szálltak le az ételünkre, a születésnapi tortámra leginkább - pörge nyelvükkel nyalták a cukros kakaót. A virágokat is megtisztelték, amiket nőktől kaptam, mert így próbálták jelezni a szeretetüket. Akkor is, ha tudták, hogy nem szerethetem őket, mert egy asszony tölti be a lelkemet, akit csak ritkán láthatok, de akkor se érinthetek.

Ha hallgattunk - pláne csukott szemmel -, fergeteges volt a suhogás. Néha szellőnek tűnt, aztán viharnak, és voltak percek, amikor orkán őrjöngött a szobában.

Aztán szinte vége lett: szellőt susogtak a lepkeszárnyak. És egyszercsak félni kezdtem, mert baljós csönd bújt a szellő mélyén. El is aludtam, mint rendesen, ha félek.

Azt álmodtam, hogy a ravasz halál, akit annyiszor legyőztem, szürke ködfelhő képében tüntet el a világból, és a szerelmem sohasem tudja meg, hogy nem vagyok többé. Nem is gondol rám, így aztán a lelkem nem melegedhet az aurájában, a bőre fölött lebegve, ha fázom a semmiben.

Sokáig aludtam. Mire megébredtem, a barátaim már elmentek. A húgom a szoba közepén állt, pusztult lepkék gyönyörű szőnyegén. Zokogott szegény.

Később azt mondta, nem engem siratott, hanem kétségbe volt esve, mert nem tudta eldönteni, hogy illik-e lepkéket porszívóval eltakarítani, vagy egyenként kell hajolni értük.

Végül az lett, hogy egy zsákban lehordta őket a patakra. Később mesélte, hogy a vízen is lepkeszőnyeggé terültek, ami csigalassan kúszott lefelé. Nyilván a tengerig.

ÉS 141107

Választások

Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort - aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.
Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak. Megjegyzem, gondoltam, de azért rákérdetem. A válasz az volt, hogy megbénulhatok, de meg is halhatok. És persze ugyanez várható, ha nem csinálunk semmit. De azért ravaszan azt kérdeztem, hogy van-e választásom. "Nincs". (Később a zöldséges a boltban megkérdezte, hogy milyen szőlőt szeretnék. Én meg azt, hogy van-e vörös. Mondta, hogy nincs, hanem csak a nagyszemű. Vagyis azt választhatom. Mondtam, hogy de azért köszönöm, figyelmes kérdését.)
Az, hogy nincs választás, a lehető legjobb válasz, mert nem kell spekulálnom, mérlegelnem.  Az pedig kifejezetten komfortos érzést kelt bennem, hogy ismét V. doktor kutakodik és kaszabol majd a fejemben. Van úgy, hogy az ember megszeret egy agysebészt.
Másfél hetem van fölkészülni az újabb bátorságpróba-sorozatra. Isten próbára teszi azokat akiket szeret, de nem egy demokrata, így aztán eszébe se jut választási lehetőséget adni.
Amint hazaértem, bosszúból csináltam egy brutális chilis babot. (Na jó, hazudok, mert már reggel beáztattam.) Levittem az öcsémékhez, akik az alattam lévő lakásban laknak. (A sógornőm etet minden nap.) Átjött Mirkó is. Megettük a babot. És jó vala. Nagyon jó. Nekik is ízlett,
Ez van most. Az élet vidám, csak keserű.
141111

Dezsa

Hatalmas dezsavűzás volt reggel. Jó régen volt, amikor ugyanebben a házban laktam és a reggelt azzal kezdtem, hogy lementem a Kosztolányi Dezső térre, újságárt. És azok voltak a legjobb napok, amikor mindjárt bele is lapoztam valamelyikbe, hogy benne van-e valamelyik írásom. Most visszajött az a sok évtizedet átkísérő érzés: megvettem az Élet és Irodalmat, és benne vagyok, Vagyis a Lepkék című rövid, de annál szomorúbb novellám, amit két hete se írtam. És nagyon jól van ez így, Mindig azt hiszem, hogy ezek a dolgok már nem is érdekelnek, hogy elvesztettem a hiúságomat. Aztán dehogy.
141107 FB

Boldogítók

Fura az ember: ha hatalomra jut, gyakran azt képzeli, hogy joga, sőt elhivatott kötelessége az emberi viszonyok megváltoztatása. Hiába mondjuk, üzenjük például egy pártoknak, hogy nem szeretnénk valamit, csakazértis úra és újra előveszik népboldogító ötleteiket.

Bár sohasem mondjuk ki, arra választunk embereket, hogy a jó, bevált dolgokat megtartsák, esetleg kicsit javítgassák, és csak akkor cseréljék le azokat, ha egyértelmű társadalmi igény mutatkozik a változtatásra.

Persze a hatalmon lévők még véletlelenül se kérdeznek rá arra, hogy a nép mit szeretne. Így jöhet elő hirtelen a teljesen zavaros netadó ötlete, amiből aztán sunnyogva kell kimászni. És Orbán Viktor örülhet, hogy a tömeg nem zavarta el. Talán majd akkor, ha kiderül, hogy hazudozásával kiket és milyen főbenjáró bűnöket fedezett heteken át a NAV-ügyben.

Addig is a KDNP előveszi javaslatát a boldog vasárnap megteremtésére. Úgy látszik, a szeretet követei nem nagyon értik meg: egyrészt nem szeretnénk újabb csomóezer munknélkülit, másrészt meg a kapitalizmusban az a jó, hogy alkalmazkodunk egymás igényeihez: ha a kereskedő, a dolgozó és a vásárló úgy dönt, hogy megéri vasárnap is nyitva tartani, akkor az az ő dolguk. (A  KDNP nagyon sok szavazatot szerezhetne azzal, ha a vasárnap dolgozók érdekeit védő szakszervezeteket támogatná a dolgozóellenes ocsmány törvények hatásainak kivédésében.)

Nyilván semmi nem lesz a vasárnapi boldogságból, ám sokkal nagyobb baj, hogy a valódi hatalommal bíró Fidesz tönkre teheti a gimnáziumokat és a gyerekeket azzal, hogy felére csökkenti a diákok számát. Az egykor magát polgárinak hazudó párt ma már nem érti, hogy nem véletlenül hoztuk létre a polgári iskolarendszert. A tudásalapú társadalom alapja a műveltség. Tudom, nehéz megérteni, de a munkaalapú társadalomé is. Ráadásul az emberi jóléthez és boldogsághoz szükséges a harmóniák fölimerése és élvezete. Az meg például irodalom, rajz és énekórákon sajátítható el.

Megjegyzem: a kommunisták se tudtak visszafordíthatatlan károkat okozni, és hozzájuk képest Orbánnak aligha lesz ideje gyerekek százezreinek életét elhivatottan tönkretenni.

Van úgy, hogy a nép másképp akar boldog lenni.

Pörgés

Az utóbbi hetekben pörögtek a dolgok. Előbb megtudtam, hogy új daganatok vannak agyamban, amiket csak akkor lehet operálni, ha a tüdőmben jók a viszonyok. Aztán kiderült, hogy jók: ott meg zsugorodott a daganat, sőt a kórosan kövér, mondhatni dagadék nyirokcsomó is. Ez azért meglepő, mert hónapok óta nem kaptak pusztító kezelést. Az agyba azért kell belepiszkálni, mert az egyik daganat olyan, amivel ugyan állítólag el lehet éldegélni akár két-három évig is, de közben a jobb oldalam lebénul. Valahogy egyre soványkább kedvem van ehhez az egészhez.

Viszont tudtam írni, novellát is. Grecsó írta, hogy beteszi a következő ÉS-be. 

Ha mégis megbénulok és kerekesszékbe kényszerülök, akkor egy ilyen kutyát szeretnék.

Ravaszkák

Rendkívül ravaszak az amerikaiak. Majdnem annyira, mint Orbán Viktor.

Tudomásra hozták, hogy hat magyar főnemest kitiltottak az Egyesült Államokból főbenjáró bűn, korrupció miatt, ám egy létező törvényhelyre hivatkozva nem árulják el a neveket. A kormányzók és sleppjeik nagyot sóhajtottak, hogy akkor most nem buktak le valamelyik megvesztegetésen, és el is kezdődött a szokásos hadoválás, hogy az az ország elleni támadás, meg a kommunisták és pláne a liberálisok intézték az egészet, ami nettóbruttó irgum és burgum hazaárulás  Addig se kell arról beszélni, hogy a kormányszintű korrupció a legsúlyosabb hazaárulás - a szó szoros értelmében is.

De mindegy is már. A lényeg az, hogy az amerikaiak belevitték Obánt - miután elemezték a jellemét, a “profilját” -, hogy ne mondjon névsort, mert az azonnal elsöpörné őt is - noha lehetetlen, hogy nem ismeri a neveket. Ebből az lett, hogy napok óta mindenki mindenkire gyanakszik, a kormányhoz közel állók adatokat gyűjtenek egymásról, a főnökeikről, mert pontosan tudják, hogy előbb-utóbb jön a felelősségre vonás, és aki csak tudott a mocskos ügyekről, és nem jelentett, az is börtönbe jut, ha megint lesz igazságfenyegetés és -szolgáltatás. Ahogy ez kinéz, nem is olyan sokára.

Addig is gyalázgatják az amerikai ügyvivőt. Már ott tartunk, hogy ő a magyar ellenzék vezetője. Bár figyelemre méltó gyengülés jele, hogy Orbán saját munkásőrségét, a Békemenetet nem meri bevetni,- még egy amerikai nagykövetség előtti morcoskodásra sem.

Mindez persze oda vezet, hogy egyre-másra szivárognak a nevek, sokan bemocskolódnak a Fideszben és a környékén. Pusmognak, ahelyett, hogy arról tanácskoznának, hogy ki legyen Orbán utódja - hiszen bármelyik pillanatban lemondhat, mert nevetségessé vált - és nyilván a Fidesz adhatja az új miniszterelnököt. Föltéve, hogy nem a netadó miatti népfölkelés sodorja el az uralmukat, és új választás lesz. Mindenesetre a keddi, egyre jobban orbánellenessé forduló százezres vonuláson szokatlanul sok fideszes volt. Nem valószínű, hogy a CIA vesztegette meg őket.

Az se valószínű, hogy a ravasz amerikaiak javasolták az internet megadóztatását. Bár ha Orbán gyors lejáratására törekednek, akkor nincs jobb és agyafúrtabb tanács.
(Népszava 141031)

Mindig várok

Pár hete beszélgettünk a kisfiammal, kicsit komolyabban, mint máskor. Atyai intésben részesítettem: ha nem számol be idejében, vagyis azonnal az anyukájának arról, hogy mi került az ellenőrzőjébe osztályzat vagy tanári, esetleg igazgatói bejegyzés gyanánt, akkor később sokkal rosszabbul jár. Lesz kiabálás az biztos, de az is lehet, hogy nem nézhet tévét, nem számítógépezhet, ésatöbbi. Úgyis minden kiderül, tehát fölös dolog a sumákolás. Plusz még nevetséges is. Arról nem is beszélve, hogy a méltán szomorú Mama bizalma is odavész, amit aztán rettenetesen nehéz visszaszerezni.

Azt vártam, hogy a múlt hétre a szegénység elleni harc világnapja alkalmából a kormány, vagyis Orbán Viktor mégis megengedi, hogy napvilágra kerüljenek a hazai szegénységi adatok, a Statisztikai Hivatal jelentése. De nem! Pedig már túl vagyunk minden választáson, és szivárognak is a szégyenletes adatok. Amelyek alapján a kormánynak kötelessége lenne lemondani. Egy polgári, nem a munka, hanem becsület alapú államban. 

Ehelyett peckes hencegést és szánalmas hazudozást hallottunk világra szóló eredményeinkről.

Most azt várom, hogy ezen a héten kiket tartóztatnak le világra szóló korrupciós eredmények miatt, És hogyan jelenti be Orbán a lemondását. Szégyenében.

Isten kedvence

A Kecskeméti Főiskolán természetes szert találtak a parlagfű kiirtására. Ez bizony valóságos szenzáció, hiszen legalább kétmillió magyart szabadíthat meg a szenvedéstől. Ráadásul arról is fölvilágosították a népet, hogy a parlagfű kaszálása valóságos bűn, hiszen a levágás után tíz újabb növény kél. Vagyis csak gyökerestül érdemes kihúzni. Volt érdemes eddig, mert most itt a szer.

Jó ez a figyelmeztetés, mert ezek szerint meg kell várni a szer forgalmazását, hiszen aligha lehet kihuzigálni sok százmillió növényt. Hacsak nem a gárdistákkal. Egyszerűen fölmérhetetlen a fertőzöttség. Saját megfigyelésem - ezt láttam biciklizés közben a földutakról -, hogy a parlagfű - a marihuána mellett - Isten kedvenc növénye, mert Ő sokasítással szeret jutalmazni.

Ígéretei dacára gyakorlatilag semmit nem tesz, tett a kormány az irtásért, sőt az arra szánt pénzt elsikkasztotta. “Több mint egymilliárd forintot ajánlottak fel az adófizetők 2009-ben az adójuk 1 százalékából parlagfűmentesítésre, ehelyett azonban végkielégítésekre, terepjáróra és számítógépekre költötte a pénzt a kormány 2011 első felében. - írja  Mandiner.)

Most itt az alkalom, hogy úgy tegye jóvá a fosztogatást a kormány, hogy kutatásra ad egymilliárdot a Kecskeméti Főiskolának. Azonnal.

Nem igaz

Próbálok tájékozódni, de nehéz: most jön az ebola vagy nem? Ide, Magyarországra. Senki nem tudhatja.

Tegnap azt hallottam, hogy hamarosan heti tízezer új megbetegedéssel számolhat a világ, Az talán elég ahhoz, hogy ide is beszivárogjon. Pár hete ezt még lehetetlennek gondoltuk, de már fölkészül az egészségügy. Nagyon helyesen.

Mivel az utóbbi esztendőben kénytelen voltam megismerkedni néhány kórházzal, jelzem: néhol elképesztőek a higiéniai állapotok. Különösen a vécékben. Nincs papír például, a melléhugyozás következményét ritkán takarítják. Ez se csoda: találkoztam olyan takarítónőkkel, akik 1600 forintot kapnak egy napi munkáért, ami nagyjából a vidékről való bejárásra elegendő. Mivel a kórházakat államosították, ezekért az állapotokért az állam felelős.

De az ebolaveszély jó alkalom, hogy össznépi higiéniai program induljon - nem majd, hanem a jövő héten. Például: tessék naponta többször kezet mosni, méghozzá szappannal. Tessék kerülni egymás érintését. Igen, bármennyire szép szokás a kézfogás,érintős  járványveszély idején nem praktikus. Az általános puszilkodás meg pláne nem. (Vannak itt, akik egymás szemét nyalják meg puszi gyanánt! Ez még járványmentes időben sem javallott. Erről föl kellene világosítani a hülye kamaszokat.)

Vagyis: nem igaz, hogy tétlenül kell várni a sorsa.

Csak nehogy

Mennyire jó úgy ébredni, hogy nagyonis meghitt érzés Dzsudzsák nevének helyes leírásával molyolni. Amikor ezt írom, még sötét van. Direkt korán keltem, hogy megnézzem, másképp kel-e a Nap. 

Figyelni akarom, milyen az, amikor egy nép végre nem a bánattól fuldokol, hanem a boldogságtól. Csak vigyázzunk, mert ilyenkor lehet bármit megcsinálni velünk. Most nem ünneprontok, hanem a kötelességemet teljesítem: figyelmeztetek.

Már a Románia elleni “győzemmel felérő” döntetlen után azonnal, népfölkekés kockáztatása nélkül be lehetett dobni, hogy a főváros közgyűlésében nem is kellenek a pártfrakciók, mert ott kerületi polgármesterek vannak, akik amúgy se a pártjaikat, hanem a kerületüket képviselik. Ahhoz meg nem kell frakció.

A Feröer-szigetek elleni világra szóló győzelem talán még nem elég ahhoz, hogy a Fidesz valamelyik boldogságfelelőse bevesse, hogy a parlamentben is meg kellene szüntetni a frakciókat, mert minek azok… hogy aztán mi a magyarázat, azt majd maga a parlament kitalálja. Az a fontos, hogy a választásokra eltűnjenek. Mert akkor nem kell bevezetni a nyílt diktatúrát, hanem magától, alaptörvényesen bevezetődik az, ami van. Azt még Obama se csúfolhatná. Csak nehogy az legyen a magyarázat, hogy nem maradtak az országban emberek, akiket a pártok képviselhetnének.

Kicsit pihenni!

Megtiszteltetés ért: fölhívott egy volt, vesztes polgármester, hogy most nagyon sok ideje lesz, szerintem mit csináljon. Mondtam, hogy nem is értem. Jó, baloldali, némi liberális vetemüléssel, állást most így hirtelen nemigen kap, de eléggé művelt, beszél két idegen nyelvet, mérnökember, méretes könyvtára van… De értem: hirtelen magányos lett, lóg a hideg levegőben, nincs napirendje, kevés barátja lesz, ésatöbbi.

Azt mondtam, amit az összes, magát porig vesztesnek érzőnek tanácsolnék, ha kérdeznének. Azoknak, akik akik nem voltak se képviselők, se polgármesterek, csak nagyon szerették volna, ha elindul valami: egy pötty helyen el lehet kezdeni a botrányos Orbán-rendszer lebontását.

Most kicsit pihenni kellene. Egy kis önkritikus vereségelemzés után egy olyan három hónapra szinte be kellene szüntetni az ellenzéki politizálást.

Lehetne pihenni. Sétálni, olvasgatni, mozizni, zenét hallgatni, megnézni, mi van az erdőben, netán csöndeset beszélgetni gyerekekkel, unokákkal, végre értelmes dolgokról. Egyszerűen ki kell pihenni azt az elképesztő nyomást, ami három választással jár, pláne a veszteseknek. Aztán lehet megint összeesküdni. Mert ne legyen kétség: mostantól minden ellenzékiség összeesküvésnek számít  a Nagy Illiberátor szemében.
Népszava 141014