Az elnöki mivolt

A Magyar Köztársaság elnökeinek életük végéig kijár az Elnök Úr megszólítás. Mert ki akarjuk fejezni, hogy egyszer a történelmünkbe emeltük őket, és arról életük alkonyáig nem feledkezünk meg. Cserébe semmit nem várunk el, legföljebb annyit, hogy őrizzék azt a tisztelet- és megbecsülés kincset, amit kiérdemeltek. Úgy viselkedjenek, mintha ma is a köztársaság elnökei lennének. Vagyis pártatlanul, legalább lehetőségeik szerint az Alkotmány szellemét őrizgetve.
Amióta itt a tüntetések és a zavargások tartanak, négy köztársasági elnökünk közül három szólalt meg. Sólyom László egyszer mintha súrolta volna a tisztéhez illő mértéket, ám ezt később többször példásan korrigálta. Lett is belőle „Kun Béla unokája”. Szűrös Mátyás, amikor beállt az árpádsávos zászlók alá, olyan ítélőképesség-elporladásról tett tanúbizonyságot, ami után legföljebb a lelki üdvéért imádkozhat, akinek van még kedve hozzá. Úgy néz ki, hogy már fogalma sincs, mit kiáltott ki annak idején a Parlament erkélyéről.
Az igazi meglepetés, hogy Mádl Ferenc is szükségét érezte a beleszólalásnak. El se tudom képzelni, ki és mivel vehette rá arra, hogy amikor megnyugodni látszik a tér, az utca, amikor az emberek már lassan azzal számolnak, hogy vége a rémálomnak, boldogok lehetünk, hogy legalább halottunk nincs, föltétlen fontosnak találta, hogy aláírjon egy teljesen fölösleges, századik nyilatkozatot, amelyik Gyurcsány Ferencet ismét lemondásra szólítja, és ezzel hátha újra föllobbantja a tüzet. Ráadásul, a nyilatkozat annyira elfogult, amennyire az lehet egy olyan szöveg, amelyet olyanok írtak alá, akik közül legalább ketten miniszterek lehetnek már Orbán vadul áhított „szakértői” bábkormányában is.
Őrizni az Alkotmány szellemét! Abból az következik, hogy Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. Sorsa nem az utcára, nem holmi össze-vissza hadováló, egymással is civakodó tüntetőkre, nem nyilatkozók hadára van bízva, hanem a szocialista frakcióra. Ha – akár a baloldali és liberális választók nyomására – ők úgy érzik, hogy Gyurcsányt le kell váltani, majd megteszik. Ha nem, akkor meg el kell viselni, vagy követni kell őt ízlés vagy hajlam szerint a következő választásokig. Ennyi. Ha pedig már megszólaltak az Elnök Urak, legalább egy fél mondatban jelezhették volna, hogy valójában miről szólnak pár nap múlva a választások. Hogy legyen vége a cirkusznak.
Göncz Árpád nem szólalt meg. Talán nem véletlen, hogy ő az elnöki mivolt mértékegysége Magyarországon.

Ima

Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt, az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is és nappal is nyitva volt, bárki, bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados. Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen hangosan beszélt, órákon át. Szép mély hangja volt, és ha nem volt értelem abban, amit maga elé, alá, vagy mit tudni hova mormogott, akkor is jó volt hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel beszélgetett. Néha, mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsiketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből, vagy a testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt, akkor elkopnak a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek sokatlanul nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején – ameddig a kolostorban maradhatott – nem beszélt imádság közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, lehunyt szemmel, aztán egyszercsak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos átváltozások, nem lebegett, nem fénylett – valaki a szerzetesek közül erre azt mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok, férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén és itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlen egy csoda történt. Avram imádkozott, és egyszercsak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.
Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az Úr ettől magányos lesz, és utána indul.
Egy hétbe se telt, elfogták és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán aztán, a priccsen – az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény kicsi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs is Isten.
Pedig jelet adott nekem, mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban. Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta: azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők elmúltával a napéjegyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igenám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog.Sohopin kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítás bevezették, minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség. Aztán Solopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel átkísérni a másik életbe. Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon. Nem csak Solopin üdve miatt aggódott – tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább idejében agyonlöveti magát.

A látnok

Az is lehet, hogy mégiscsak azonnal le kellene mondania Gyurcsánynak, de úgy, hogy feltétel nélkül adja át a hatalmat Orbán Viktornak, fölajánlva életét, vérét és minden szeretetét, mert nagyon úgy néz ki, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben mégis inkább egy látnokra van nagyobb szükségünk, mint gazdasági szakemberekre.
Mint Orbán Viktortól a napokban többször is megtudtuk az igazságot: ő bizony csak brüsszeli útján értesült a májusi Gyurcsány-beszédről, eddig még nem hallgatta meg, csak hazafelé jövet, a kocsiban olvasta - undorodva persze - a teljes szöveget. Az ő szava döntő bizonyíték arra, hogy dehogyis kapta meg már hetekkel, esetleg hónapokkal előbb a hangfelvételt, és semmiféle alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy netán egy forgatókönyv részeként jelent meg éppen pont a választások előtt két héttel.
Már tegnap idéztük azt a mondatot, amelyik Orbán augusztus nyolcadiki, Vízválasztó 2. című cikkében jelent meg. Ott a "dübörgő gazdaság" kapcsán így ír: "Ma már lassan minden magyar választópolgár ráébred, hogy ezeket a mondatokat nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt, hanem egy szervezett politikai hazugsághadjárat precízen koreografált táncrendje szerint adta elő Magyarország miniszterelnöke, szocialista tettestársai segítségével és a magyar elit többségének falazása mellett."
Ha valaki úgy gondolja, hogy a "szocialista tettestársak" már csak azért is kicsit árulkodó, mert Gyurcsány a szocialista frakció előtt szónokolt, és Orbán szövegéből föltűnően hiányoznak az SZDSZ-es tettestársak, az nyilván a magyar elit falazója.
Egy héttel a Gyurcsány szöveg nyilvánosságra bukkanása, a tüntetések és zavargások kezdete előtt a következőket olvashatjuk Orbántól, vízválasztós írásának harmadik – valamiért csak egy hónap múltán megjelent - részében:
"Mire beköszönt a tél, már nem jobb- és baloldal fog vitázni egymással, hanem egy elkeseredett és ingerült ország áll majd szemben illegitim kormányával."
Majd pedig:
"Egyértelművé kell tennünk, hogy az előttünk álló válságért, a fenyegető békétlenségért a demokratikus kötelékeit ledobó, az emberek véleményére fittyet hányó kormányzatot terheli a felelősség. Ma már nem jobb- és baloldal vitázik egymással, hanem a kormány vitázik az összes magyar emberrel.
A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. Az ellenállás rejtett útjait alaposan kiismerte Magyarország a Kádár-rendszer éveiben. Adóelkerülés, szürke- és feketegazdaság, korrupció, csendes munkalassítás. A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útlezárások, engedetlenségi mozgalmak."
Komolyan mondom: ha valaki ilyen pontosan látja előre egy egy hét múlva nyilvánosságra kerülő beszéd tartalmát és hatásait – hiszen Gyurcsány kormány a beszédben lelepleződött hazudozás miatt lett illegitimmé -, akkor az vagy szószátyár elemző, vagy látnok. De mivel mindannyian tudjuk, hogy Orbán Viktor még sosem hazudott, és csak tiszta eszközökkel játszik, marad a második lehetőség. Gyurcsány Ferencnek bizony el kell ismernie, hogy egy ilyen istenáldotta embernek át kell adni minden hatalmat.
(Népszava)

Tébolygók

Orbán Viktor stratégiai hibát követett el, amikor a hazugságos kormánybuktatós forgatókönyv tömegdemonstrációs részét olyan szervezetekkel szövetségben szervezte meg, mint a hatvannégyesek, a Jobbik, a MIÉP, és más, lényegében elenyésző társadalmi támogatottságot élvező, de a demokráciában még megtűrhető csoportok. Ezek nagyjából annyi szavazatra számíthatnak, mint ahányan esténként a Parlament előtt vannak, vagy az ország nagyobb városaiban a főtereken gyülekeznek. Stratégiai, sőt történelmi tévedés az, ha bárki azt feltételezi, hogy bármilyen magyar kormány megadhatja magát, vagy akár érdemben tárgyalhat árpádsávos lobogók alatt fölvonulókkal.
Ha ma Orbán Viktor vagy a Fidesz-kormány lenne hasonló helyzetben, akkor is azt mondanám, hogy - függetlenül attól, mit gondolok a politikai hazugságról, a választásokról - tartson ki, mert nem szabad félvilági politikai erőknek engedni. Ha ezt bármelyik miniszterelnök megteszi, soha többé nem lesz Magyarországon biztonságos kormányzás.
Még valami: a Fidesz simán megnyerte volna az önkormányzati választásokat, ha Orbán nem sunyiskodja ki a népet az utcára. Elhiszem, hogy nem akart ő harcokat, erőszakot. De tudnia kellett - ha másból nem, abból, hogy elégszer figyelmeztettük -, hogy folyamatosan beharsogott duplafenekű uszító mondatainak erőszak is lehet a következménye.
Nem tudom, végiggondolta-e, hogy azok a hagymázas erők, amelyek most a Parlament előtt tüntetnek meg alkotmányoznak, győzelmük esetén mit kezdenének vele. Ha nem hallott még arról a törvényszerűségről, miszerint a forradalom megeszi a saját gyerekeit, legalább nézzen végig magán: valóban azt képzeli, hogy egy ilyen ideges, bosszúgörcstől remegő, mindigbukó-típusú emberke fejére koronát nyom az adrenalintól tébolygó tömeg? Nézze meg a saját embereit! Például a szemmel láthatóan örökké frusztrált jótanuló Navracsicsot, akit már talán az általánosban is vertek az uzsonnájáért, pláne Szíjjártót, akit egy békés, jólelkű B-közepes már a külleme, pláne a beszédstílusa miatt is azonnal lefejel, ha útjába kerül egy meccs után. Nevetséges. Örüljenek, ha élve megússzák az esetleges győzelmet.
Orbánt gyakorlatilag már mindenki kérte, hogy ne rendezzen tömeggyűlést szombaton. Mindegy, hogy mi lett a vége, végsőkig megátalkodott magatartásából az derült ki, hogy annyi felelősségérzet, államférfiúi méltóság sincs benne, mint az egyetemistákban, vagy a biciklistákban, akik képesek voltak önmérsékletre.
Ha majd ennek az egésznek vége lesz - lemondásakor vagy a további harc előtt -, jó lenne, ha egyszer végre őszintén elmondaná, mi szüksége volt erre az életveszélyes cirkuszra. (Ha lesz halottunk, akkor természetesen egészen szoros elszámolás kéretik.)
(Népszava)

Veres zászlókkal

Valaki megmondhatná Orbán Viktornak, hogy fölfokozott állapotából pár percre lenyugodva legalább a saját maga számára megkereshetné azt a hibát, amelyik az egész érvelését hamissá teszi. (Erre azért lenne szükség, mert egyszerűen látszik rajta, hogy cinkelt kártyákkal játszik: ő is – mint ahogy az összes nyilatkozó morcos fideszes vezető is - pontosan tudja, hogy Gyurcsány miről beszélt, miképpen kell azt érteni, pontosan tudja mit értett hazudozás és nemkormányzás alatt. Mindenesetre nem azt és nem úgy, mint amit most ő, és mögötte a tüntető tömeg harsog.)
Most hagyjuk azt, hogy illegitimnek nevezi a teljesen jogszerűen országló kormányt, majd csupa illegitim ajánlattal áll elő. Mégis a legfontosabb az, hogy Gyurcsánynak és kormányának miért is kell, kellene lemondani. (Ezekre az összefüggésekre már más is rávilágított, én csak ismétlem, mert szükségesnek látom.)
Azért kellene lemondani ugye, mert Gyurcsány hazudott. Nyilván az egész népnek. Csakhogy a nép egyik fele nem hitt a hazugságainak, mert az éber Orbán Viktor és csapata mást se tett, mint rávilágított a vélt vagy valódi hazugságokra.
Vagyis a jobboldali tömegeket Gyurcsány Ferenc nem tudta becsapni. A baloldaliakat csapta be. Ha azt most nem elemezzük, hogy a baloldaliak esetleg becsapatásuk tudatában is a koalícióra szavaztak, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem a jobboldaliaknak, hanem a baloldaliaknak van elszámolni valójuk Gyurcsánnyal.
Nem látom, hogy tüntetnének ellene, vagy más eszközökkel a lemondását követelnék – szeretett TGM-et és a tisztelt Gazsó Ferencet leszámítva. (Hogy aztán ennek az az oka, hogy megértették Gyurcsány eredeti mondanivalóját, vagy Orbánt még hazugabbnak találják, az mindegy.) Vagyis Orbán Viktornak akkor lenne dolga ebben az ügyben, ha azt látná, hogy a baloldaliak veres zászlókkal a Parlament elé vonulnak, és őt kérnék arra, hogy vegye át az ország irányítását. Mindaddig minden ötlete és kitalálmánya illegitim. Hagymázas, amiket beszél.
Ha élve megússzuk ezt az egészet, akkor talán lesz valami haszna. Másképp látjuk a történelmet, és óvatosabbak leszünk. (Megjegyzem: évek óta harsogjuk, hogy egyszer valami baj lesz abból, ha nem lépünk föl idejében, kellő erővel a szélsőségesek ellen. Itt a baj.) Nem tudom, hogy jó-e, hogy pont az ötvenhatos forradalom évfordulójára kerültünk ilyen helyzetbe. Jó-e, hogy megmutattuk, milyen nem lehet egy forradalomnak nevezett dolog, és mégis, azt is, hogy mivel járnak az utcai harcok. Ha mondjuk a tévé előtti „sajnálatos események” átterjedtek volna az egész városra, és ez a kormány lemondásához vezet, akkor persze az egész átminősül forradalommá. És azok, akik ebben részt vettek, de a legocsmányabb gyújtogatók és fosztogatók is ötven év múlva őszinte szívvel mesélnék az unokáknak, hogy ez mekkora nagy hősi éjszaka volt. Pedig nem.Lehet-e forradalmat csinálni csőcselék nélkül? (Erre az a válasz, hogy dehiszen persze, hogy lehet: ott van ötvenhat!) Na, jó, akkor úgy kérdezem, hogy lehet-e mégegyszer?

Fricz Tamás

A miniszterelnök nagy lelepleződése után Fricz Tamás politológus a HírTV adásában úgy nyilatkozott oda, miszerint: "világos, hogy a kormány folyamatosan hazudott és hazugsággal nyerték meg a választásokat", ezért akár "forradalommal" is eltávolítható a hatalomból. Majd a Magyar Nemzetben már magát a köztársasági elnököt szólította föl a parlament feloszlatására.

Nem tudni, mennyire tekintik kollegának Friczet a politológusok, de hogy a szakértelmében és pláne objektivitásának dolgában lehetnek hiátusok, az már ennyiből is kiderül. A jobboldal ünnepelt értelmiségi szószólója tovább árulkodott magáról, amikor hétfőre virradóra az egyik rádió műsorvezetője az utcán találta, és onnan, telefonon, szinte helyszíni közvetítést adott az eseményekről. Vitapartnere azt állította, hogy a Fidesz áll az utcai események mögött, Fricz szerint pedig ezek spontán megmozdulások voltak. Végül szembesülnie kellett azzal, hogy ez az egész annyira spontán, hogy „te kevered”.
Másnap a tévé ostromát - mint a rádióműsorból, ahol megint távvendég volt, kiderült - már a tévén keresztül kísérte figyelemmel. Már megint elkezdte a forradalmazást, mire a műsorvezető rákérdezett, hogy ez neki a forradalom?… Aztán eljutott odáig, hogy azzal, ami történik, nemigen lehet közösséget vállalni, a forradalmat mégis inkább „idézőjelbe tette”. Amikor pedig azzal a véleményével szembesítették, hogy a köztársasági elnök alkotmányos joga lemondatnia a kormányt, mégis inkább úgy gondolta, hogy ezt ő „szimbolikus értelemben” gondolta.
Egy politológus szempontjából bizonyára nagyon tanulságos, hogy mi mindent lehet szimbolikusan értelmezni, ha a dolgok állása úgy kívánja. Tudom, hogy Fricz Tamás belerokkanna, ha mondjuk Gyurcsány öszödi beszédét egyszer megpróbálná úgy hallgatni, hogy abban hátha igen számos szimbolikusan értelmezhető mondat van, sőt egynémelyik szinte forradalmi tartalommal bír. Semmiképpen sem kívánnám, hogy értelmiségihez méltó módon ezt be is vallja, mert akkor miből élne, ugye. De talán kevésbé keverné. (Népszava, A nap embere)

Ön hogyan állna ellen a kormánynak?

Úgy, ahogy eddig. Ha azt látom, hogy a túladóztatásomnak és általában a sanyargattatásomnak semmi értelme, mert továbbra is mi - a közepesen élők és a szegények - viseljük a terheket, ám a lefölözmény például pártkasszákba vándorol, valamint még csak víziójuk sincs arról, hogy miképpen lehet az országban igazságos viszonyokat teremteni, mindent megteszek, hogy a lehető legkevesebbet tudják elvenni tőlem. De sípra akkor se költök, mert az is áfás. (Népszava Heten a hétről)

De jó, hogy van nekünk

Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé, de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett.” Meg volt valami érzése is. Mégis, csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?”.
„Avram szavát akarjuk hallani!” – mondta egy nő. Bár inkább lány volt, lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
„Megvárjuk.” – mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle. „Miről beszéljek?”, kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
„Magadról!” -, mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról”, de aztán összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú percekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait, aztán a jobb kezét maga elé emelte, ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy, ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat, például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torokból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán végre megszólalt, nagyon hangosan: - Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos, netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának hívtak megszólalt.
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott, mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak annyit mondott: - De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg haza széledtek. Némán mentek, de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról, hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának volt-e valami mélységesebb értelme.

Avram az osztag előtt

Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában. Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött, hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal kimondta a halált. Senkisem örvendezett. Még azok se, akik oda hurcolták.
A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta volna: Uram, Uram, miért hagytál el minket?
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni. Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni”.
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol, legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta, nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki, hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán öngyilkos lett, őt megerőszakolták, számszerint tizenketten, egymás után, és még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad elpusztítani. Hülye kis gondolat – gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben. Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi kötele, vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.
Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszercsak eszébe jutott: az asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is tette. Odaállt és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet. De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram. Sajnálom, mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott.Avram ott állt a puskák és az asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátra nézett, és látta, hogy az asszony meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban. Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.

09/11 eszmepiaci kínálat

Talán nem volt szerencsés az amerikai elnöktől, hogy szinte szeptember tizenegyre időzítve vallotta be, hogy mégiscsak vannak titkos CIA-börtönök. Mert az USA törvényei tiltják a kínvallatást, ezért azt máshol kell megtenni. Persze vélhetően a vendéglátó országokban is tilos – különben nem lehetnének az emberi jogokra oly kényes USA barátai –, vagyis nem csak egyes emberek, hanem egész népek jogai tipródnak, de hát ilyesmire ki ad nagyhatalmi pozícióból?
Az sem biztos, hogy pont most jó azon témázgatni, hogy az amerikai hadseregben végre betiltották a kínzást. Ha már a világ legfinnyásabb demokráciája valami rabszolgatartó korszakból csak most jutott el ebbe a mentális és erkölcsi állapotba, akkor ráértünk volna, mondjuk karácsonykor diskurálni erről. Annál is inkább, mert erre csak azért volt szükség, hogy megtudjuk: ez nem vonatkozik a CIA-ra, ahol állítólag nem katonák munkálkodnak a demokráciára éhes emberiség üdvére. Ott ezután is lehet villanydróttal herét matatni, éheztetni, szomjaztatni, csuklyázni, kutyával támadni megkötözött meztelen emberekre. Vagyis az a CIA, amelyik kilátástalan háborúkba sodorta Amerikát, a NATO országokat – így minket is -, bár hírszerzés dolgában amúgy évek óta a totális csőd állapotát mutatja, tovább küzdhet a szabad világ gestapojaként.
Persze, ha megtudnám, hogy Budapesten valakik atomfegyvert dugtak el, és a robbantást csak úgy tudjuk elkerülni, ha az egyik elfogott terroristából bármi áron információt csikarok ki, magam is megkínoznám. Utána vélhetően kár tennék magamban, de ennek történelmi szempontból már nem lenne jelentősége.
De ha a mi szabadnak mondott világunkban létezhet olyan szervezet, amelyik intézményesítetten, nem csak egészen kivételes helyzetekben sanyargathat embereket, ráadásul rendszeresen, módszeresen és puszta gyanú alapján is, akkor nagy a baj. Nem azért, mert sok millióan undorodunk. Hanem azért, mert ha a „demokrácia" védjegyű exportáru bármelyik pontja ennyire mocskos és embertelen, akkor terrorizmus nevű, még mocskosabb exportáru csereértékkel bírhat. Amúgy is szédült, csőlátó fejekben. És ebbe még sokan halunk bele.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a francia elnök pont szeptember tizenegyedike előtt találja fontosnak arról diskurálni, hogy netán atomfegyvert is be lehet vetni olyan államok ellen… Nem is folytatom, mert mindegy, milyen államok, népek ellen. Mindenki végiggondolhatja, milyen csereértékkel bír egy ilyen mondat a tébolyult eszmepiacon, pláne Iránban. Szeptember tizenegyedikén itt tartunk. Öt év után.

Balekok

Baló György, hazajött a szabadságból és a köztévében föltette az első lényeges, közérdeklődésre csakugyan méltán számot tartó kérdést az egészségügyi reformmal kapcsolatban magának a miniszternek. Azt, hogy lehet-e ellenőrizni, hogy ki fizet járulékot. A válasz: nem.
Erre az egész vizitdíj meg kórházi hozzájárulás-cirkuszra azért van szükség, mert kevesebbet fizetünk be, mint amennyibe az egészségügy intézményrendszerének fönntartása kerül. És ez tarthatatlan. Nem mondom, hogy ne fizessünk jelképes összegeket, bár az egész eléggé pitiáner és kiábrándító. Teljesen egyetértek azzal, hogy ha már átalakítjuk az egészségügyet, akkor lássuk a koncepciót, a teljes rendszert, és abban ezeket az anti-alamizsnákat, mert ha pontosan tudjuk, hogy mi és miért kell, és esetleg ez csakugyan egy lépés a hálapénz kiváltására, akkor talán el is fogadjuk.
De azt föl nem foghatom, hogy a teljes rendszer kitalálásának és működtetésének miért nem az az első eleme, hogy ellenőrizhetővé tesszük, ki fizet és ki nem. Ugyanis minden baj oka az, hogy ki tudja hány, de vélhetően többszázezres-milliós tömeg egészségügyi ellátását azok fedezik, akik nem tudnak, vagy nem akarnak csalni. Túl sokan csalnak.
Igenis tartsuk el, segítsük azokat, akik önhibájukon kívül nem tudnak befizetni, de egy percig sem tűrhetjük tovább, hogy olyanok szipolyozzanak minket, akik dolgoznak, keresnek, pláne gyarapodnak is. Ha megszorítunk, kezdjük azokkal, akiken van mit.
De mi az, hogy van egy rendszer, adók módjára beszedett kötelező járulékokkal, hatalmas beszedő és elosztó szervezettel, óriási számítógépes rendszerekkel, amelyek elvben másodpercek alatt kiadják, hogy ki, mikor és mennyit fizetett, vagy utána mennyit fizettek, és ezt nem lehet ellenőrizni? És nem lehet illő tisztelettel megkeresni azokat, akik ugyan igénybe veszik a szolgáltatásokat, ám nem, vagy föltűnően keveset fizetnek, hogy hogy is van ez.
Nem kell ám azonnal, már az orvosi rendelőben kimutatni, ha valaki nem fizet! Jó az egy hét múlva is. Olyan rendszert is ki lehet találni, hogy aki ingyen veszi igénybe a szolgáltatást, és nem munkanélküli vagy más okokból kedvezményezett, az utólag fizessen. Piaci áron. Miféle állam ez? Hova költötték azokat a milliárdokat, amelyeket erre szedtek be tőlünk? Bizonyos értelemben ott tartunk, hogy még a közteherviselésig sem jutottunk el. Mert az nem mondható annak, ha egy csomó balek tart el egy csomó szerencsétlent meg élősködőt. Bár, legyünk megengedők, és mondjuk ki: azért ők is balekok ám! Fizetnek ők is. Mostantól, a közértben például. (Népszava)

Sokat próbálta, és igaznak bizonyult

Mostanában ahányszor Tahiban vagyok, harangoznak, aztán látom, ahogy később a népek jönnek fekete ruhában a temetőből. Biztos csak véletlen. Most is harangoznak. Kata is pár napja volt a nagymamája temetésén. Orosz származású volt és mézeskalácsot sütött. Kár, hogy nem ismertem még a műhelyben, vagy mi az, ahol ilyesmiket készítenek.

Meghalt Faludy György. Volt egy reményem: ő lesz az, aki majd öröké él, vele tesz Isten csodát. Ez nem vicc, hogyan is mernék tréfálkozni a halállal? Egyszer találkoztunk, nagyobb társaságban, és messziről figyeltem. Egy széken ült, és járultak hozzá a rajongók, a tisztelők, meg az együtt mutatkozók, és arra gondoltam, hogy bár már az is csoda, hogy olyan sorssal, mint az övé, ilyen sokáig élt, mi lenne, ha az Isten úgy döntene, hogy vele igazi csodát tesz. Nem ilyen csip-csup mutatványt, amivel szentté lehet avattatni, hogy mondjuk meggyógyul valaki, hanem hagyja örökké élni. Egyszer megtehetné. Akkor is, ha nehéz lenne a csoda tényét megállapítani, hiszen az örökkévaló élet megvalósulásának megállapítása csak az örökkévalóság után lehetséges. De mégis, megpróbálhatná, megpróbálhatta volna valakivel, akinek nem csak elképesztő tehetséget és szeretetreméltóságot adott, hanem mindigis sokat próbálta, és igaznak bizonyult. Hány ilyen embert találunk? Persze már annak is lehet valami oka, hogy valakit ilyen sokáig hagy élni, és ráadásul tökéletes kommunikációs készséget enged az élet végéig. Hogy ne csak lássunk, halljunk is. Emberi beszédet. Este megnéztem a Faludy emlékműsort, reggel pedig a Fejtő Ferenccel készült születésnapi tévébeszélgetést. Hát ezek az emberek letették magukat. Megengedhetetlenül, de az is fölvetődött bennem, hogy esetleg a hosszú, értelmes élet titka a liberális gondolkozás. Vagyis inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a megengedőség. Nagy szociális- és igazság érzékenységgel.
Nagyon érdekes Fejtő Ferencnek az a nézete, hogy mindenkinek meg lehet bocsátani, aki nem ölt embert. Aztán megbocsát Kádárnak is. Vigyázni kell ezzel, mert ha odáig gyógyulunk egyszer, hogy elveszítjük az ölés képességét, akkor védtelenek leszünk. Mint ahogy a múlt század legnagyobb betegsége az volt, hogy bizonyos értelmi szint fölött az emberek képteleneknek tűnnek a nyilvánvalóan gyilkos ellenség idejében való elpusztítására. Faludy is ölt, amikor a távoli Keleten a japánok ellen harcolt. Későn, mert ha jókor kiirtják a fertőző gócokat, nem halt volna meg ötvenmillió ember, de még idejében, mert, ha ilyen áron is, az utolsó pillanatban még le lehetett győzni a fasizmust.
Moldova helyesen cselekedett volna, ha ötvenhétben, amint tervezte, lelövi Kádárt, persze, mondjuk hatvanötben már nem. Hitlert, Sztálint bármikor le kellett volna ölni, a román diktátort is. Egészen különös, hogy annyi milliók közül egy se akadt. Most, békeidőben, amikor még – hangsúlyozom, hogy MÉG – nem mutatkozik a kinövés, meg kellene állapodnunk abban, hogy melyek azok a jelek, amelyekből biztosan tudni lehet, ha valaki golyóra érett. Kétórai történelemolvasás után, biztosan föl tudjuk sorolni a tömeggyilkos tíz jelét. Mert a törvényeink nem segítenek, az sem, hogy vannak nekünk csodás prófétáink, még ha nem is örök életűek. Az államrendünk, az alkotmányunk, a rendvédelmünk mind-mind hatástalan, ha megszületik az új sátánság és a sátáni ember.
Faludyk, Fejtők irgalmazhatnak Jézus Herceg helyett is, megvan hozzá a méltóságuk, de mi tartsuk szárazon a lelkünket.

Legyen itt most az, amit Faludy kilencvenötödik születésnapjára írtam, és meg is jelent egy köszöntő kiadványban:

A föltámadó

Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy Szárszón, Farkasházy Tivadar összes találkozóján ott lehettem. Kár, hogy nem vagyok egy kicsit fiatalabb, mert amikor az ott történt dolgok már történelemmé lesznek, nem tudok majd mesélni ezekről a dédunokáimnak, hiszen addigra elhalok. Hacsak nem élek addig, mint hála Istennek Faludy György.
Vele is ott találkoztam először. Benne az a jó, hogy nem kell megvárni a történelemmé érést, máris mesélhető. Mert úgy kerek a sorsa, ahogy van.
Annál is inkább, mert ezek csakugyan különleges élmények. Mindjárt az első is, amihez tudni kell, hogy miközben cseperedtem, anyám folyamatosan dugdosta Faludy verseit. A legnagyobb kincsei között a Villon-kötetet, persze. Nem azért, mintha házkutatástól tartott volna - bár talán ez a magyar irodalom egyik legtöbb hatalom által és legtöbbször indexre tétetett könyve. Hanem azért, mert olyan közegben éltünk, amelyikben a könyvlopás nem volt bűn, Faludynak pedig hogyan is bírtak volna ellenállni az ilyen erkölcsi alapon éldegélő emberek? Márpedig egy Villon balladák elvesztése pótolhatatlan volt. Annak ellenére, hogy anyám fénymásolatot is csináltatott. Máig nem értem, hogyan, milyen technikával. Alighanem lefotózták az oldalakat, és egy titkos könyvkötő műhelyben fekete műbőrbe bújtatták. Az eredetit nem olvashattam, mert az érinthetetlen volt, ezt viszont betekintésre átengedte nekem anyám. Nem vagyok egy memoriterező típus, de egész versszakok vándoroltak az agyamba. Vagy talán a lelkembe. Ott meg is telepedtek, ugyanúgy, mint József Attila versei, például.
Ha már József Attiláról szó van, sokszor gondolkoztam azon, hogy sose mondjuk azt, hogy József költészete, ahogy Ady vagy Petőfi verseiről beszélünk. Egyszer Faludyt hallgatva gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egységesen Attilának mondanánk. Persze lehet, hogy csak Faludy szájából hiteles az ilyesmi.
Faludyról sokszor volt szó a családomban. De valahogy annyira múlt időben beszéltek róla, hogy bennem az az érzés maradt, hogy régen meghalt. Később, amikor már tudtam, hogy nem, akkor is megmaradt ez - talán annyira mélyen rögzült.
És egyszercsak ott állt előttem Szárszón. Fénylett. Ezt komolyan mondom. Nem úgy, mint egy kísértet, hanem úgy, mint aki föltámadt, valóságosan. És úgy is bántak vele. Igazi kísérete volt, azt hiszem, rajongókból. Ilyen csapatba persze én nem állhatok be, mert idegen lenne a szereposztásomtól, de jó volt messziről nézni. Jó volt látni, hogy azért mégiscsak van olyan ember, aki valóságosan is fejedelem lehet az irodalomban, szegényen, öregen, betegen is. Jó volt látni, hogy autót küldtek érte, lakást, mit tudom én, még mit adtak neki. Gazdag ember is, az állam is.
Meg is mondtam neki, hogy boldoggá tesz a puszta léte, látványa, és mérhetetlenül sajnálom, hogy anyám odaveszett, mert most elszaladnék, és elhoznám, hogy legalább öt percre lássa, messziről.
Később készítettem vele kicsi interjúkat is. Ezekben nem csak az volt a fontos, amit mondott, hanem az is, ahogy. Végtelenül hosszú és unalmas újságírói munkám során mindösszesen három emberrel találkoztam, aki úgy tudott beszélni valamiről, hogy a magnófelvétel átírása után egy szót sem lehetett a szövegben javítani: Göncz Árpád, Mészöly Miklós és Faludy György. Ez nyilván egyrészt képesség, másrészt azt jelzi, hogy bármilyen kérdést föltehetünk az ilyen embereknek, azért válaszolnak ívesen kerek, megszerkesztett mondatokkal és gondolatsorokkal, mert mindent végig gondolnak. Mindig. Készenlétben élnek. Akkor is, ha maguk sem tudják.
De legcsodálatosabb találkozásom Faludyval mégiscsak az a pár óra volt, amikor egyszer vendégül látott a szállodai szobájában. Történt, hogy éppen Fábry Sándorral beszélgettünk a folyosón, amikor Faludy arra jött, és hamarjában meghívott minket, vagyis persze inkább Fábryt, mert nem gondolom, hogy tudta ki vagyok.
Egy ágyon feküdt féloldalvást, valami fehér gyolcsféle ingben. Vörös bort ivott. És mesélt. Három történetet az életéből. Hihetetlen történeteket. Teli kalanddal, mesével, tanulsággal. Persze tudtam, hogy nem úgy estek meg, ahogy mondta, de azt is, hogy minden részlet igaz, csak éppen azért író az író, és pláne azért költő Faludy, hogy úgy rakja össze a világot, amelyik történetekből áll össze, olyan ízléssel és mértéktartással, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen. Mindenesetre - és lehet, hogy ez szakmai ártalom - közben arra is gondoltam, hogy ha most magnóra venném, amit mond, aztán leírnám a szöveget, azonnal nyomdába lehetne küldeni. Belepiszkálás nélkül.
És egyszercsak erős hiányérzetre lettem figyelmes. Nem tudtam, mitől. Aztán hirtelen rájöttem, hogy órák óta ülünk egy szobában, és nem hallom Fábry hangját. Ránéztem, oldalról, óvatosan, és azt láttam, hogy tátva a szája. Nem tudom, tudta-e Faludy György, hogy mekkora siker órákra szóharang alatt tartani, bámésszá tenni egy Fábry Sándort. Ennek majdnem annyira örültem, mint a föltámadásának.

Milos nem hal ki

A múlt hét vége elég fura volt. Kaptam egy levelet arról, hogy Szentendrén támogatják az irodalmat. Praktikusan úgy nézett ki a dolog, hogy mi kisorsoltatunk, és különféle kávéházakban meg éttermekben vendégként dolgozunk, aztán a végén neves színészek fölolvassák, azt, amit írtunk. Persze egészen másképp alakult, de valahogy mégiscsak jó volt. Mondjuk például az, hogy kicsit bszélgethettem Kukorellyvel, Podmaniczky Szilárddal (a sötétben készült képen) , hogy másokról ne is beszéljek. Végülis nekem vasárnap este az Avakum kávézóban az jött ki, hogy egészen jó ötlet lenne, ha Szentendrén, vagy bármelyik városban, városrészben, az ott, vagy a környéken élő írók időnkén összejönnek, és fölolvasnának egymásnak a munkáikból. Közte meg lehetne, mondjuk élő zene. Aki meg az ilyesmi iránt érdeklődik, az bejönne, és hallgatná. Nagyon jó hangulata van az ilyesminek. Azt hiszem, még hangoskönyv-válogatást is lehetne készíteni, meg mit tudom én… rádióműsort, például. Persze egészben az a legjobb, hogy az írók találkozhatnak egymással. Például én általában minden elolvasok, ami Podmaniczky neve alatt vagy fölött van, de nyilván egy csomó írása nem jut el hozzám. Amit most az Avakumban fölolvasott, az talán úgy volt a legélvezhetőbb, hogy ő maga mondta el. Persze ehhez alkalmasnak is kell leni a fölolvasásra, de hát ő alkalmas. Aki meg nem, az vigyen magával színészt. Azt is lehet. A színészek többnyire jó emberek, kivéve azokat, akiket utálok. Az írók is pont így vannak.

Amikor ezt mondtam Greguss Sándornak, aki ezt az egészet szervezte, mondta, hogy éppen most beszélgetett erről valakivel. Vagyis, ha nem is sikerült tökéletesre ez, most kiderült, hogy valamilyen irányba mégiscsak elmozdulunk.

Az más kérdés, hogy az irodalom iránti érdeklődés tragikus mértékűvé csappant. Bár a csappanás túlzás, a zsugorodás a helyes, mert ez egy hosszú folyamat volt. Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha ez nem így lenne, értem is, hogy miért, de jobb lenne szembe nézni. És fölkészülni az elmúlásra. Ezen kívül még lehet újra kezdeni valamit. Például úgy, hogy fölolvasgatunk egymásnak. Hátha valaki hallja. Én is tehetnék úgy, mintha nem érteném ezt a dolgot, és bizonyos értelemben nem is értem: az irodalom annyira jó dolog! Persze munkás befogadni. A verssel meg kell dolgozni, a slágeripari termékekkel nem. A regénnyel is, a filmmel pedig alig. Pedig jó megdolgozni a dolgokért. Ezt kellene megértetni.

Nagyon szerettem, hogy Kata mindenhova elkísért. Bár alighanem néha nagyon unta ezt a szerencsétlen irodalmi világot. Mondjuk Kukorellyt biztosan nem, mert még másnap is azokon a történeteken nevetgélt, amiket Bandi mesélt a saját szerencsétlenségéről.

Közben szombaton Császár Tamás házának tetején vendégeskedtünk, ahol – mint rendesen – a legjobb karikaturisták jöttek össze. Varázslatos dolog egy ilyen háztető, pláne, hogy most egy csomó óriásdaru is volt fölöttünk. Nyilván építenek valamit a környéken. Szeretem ezeket az embereket, gyakorlatilag, ha hirtelen mind meghalnának, megszűnne a karikatúra Magyarországon. (Persze nem volt ott mind, de mondjuk az a húsz ember, aki Tamás baráti körébe tartozik.) Na jó, maradna még tíz.

Fodor Ákos abban megtiszteltetésben részesített, hogy elküldte nekem MÉG: MINDIG című új kötetét. Nagyon jó. Mondhatni letehetetlen, ami verseskötetnél nagyon nagy dolog. Persze mindig tudtam, hogy zseni, ezért aztán nem tudom, min lepődöm meg. Talán azon, hogy mindigis igazam volt.

Hétfőn, Szentendrén majdnem agyondobott egy gyerek. Az volt, hogy Milossal lementünk a Dunapartra, és megláttam egy nagyon jó látványt – egy fa íves ága alatt látszottak a hajók – és gondoltam, lefényképezem. Matattam a gépemmel, nem figyeltem előre. Egyszercsak közvetlenül az arcom mellett elsuhant egy jó kilós sziladarab. Kiderült, hogy egy kislány be akarta dobni a Dunába, de amikor lendíteni készült, a feje mögé emelte, és kicsúszott a kezéből. A reflexeim meg nem működhettek, mert nem néztem oda. Ha eltalál, agyonüt. De a fogaimat biztosan kiveri, ha úgy esik. Arra meg már gondolni se merek, hogy Milos pár másodperccel előbb ott ment, ahol a kő leesett.

Ma voltunk dinoszauruszos kiállításon Milossal és Sacival. Fogalmam sincs, miért fontosak olyannyira a gyerekeknek ezek a borzalmas, brutális, ronda és amúgy is döglött állatok, de kétségkívül rajongnak értük. Pedig egy tehén is szebb, szerethetőbb, mint bármelyik őshüllő. Este, amikor fürdés után törölgettem, Milos fölvetette, hogy mi lesz akkor, ha mi kihalunk. Mármint az emberiség. Hogy honnan van neki négy és fél évesen emberiség-fogalma, azt nem tudom, de van neki. És kihalás fogalma is. Jó, ebben segítettek a dinoszauruszok. Szerinte, ha mi kihalunk, akkor megint ezek jönnek. Mondtam, hogy szerintem nem, de nem vitatkoztunk. Aztán kiderült, hogy miért fontos neki, hogy a dinoszauruszok jöjjenek megint. Merthogy szerinte ő nem fog kihalni, hanem dinoszaurusszá lesz. Még pedig azért, mert evett valami dínós cukorkát! Itt tartunk.

Az író

Minden nap kell írni! – tanácsolta nekem a jeles, öreg író. Gondolataim nincsenek. Nincs más megoldás: minden nap leírom, hogy „Minden nap kell írni! – tanácsolta nekem a jeles, öreg író.”

És egy - még jobb

Kicsit jobb kép a testvéremről

Imidzsébe vagy mi a fenéjébe

A hét végén vettünk egy hajnyíró gépet, amivel Kata mindjárt le is vágta a szőrömet. Ez teljesen barátságos megoldás, egyszerűen csak végig kell húzni a fejbőrömön, és négy centis lesz a hajam, és aztán csak meg kell ismételni, mondjuk havonta egyszer. Benne van három fodrász- vagy borbélykodás árában, vagyis a negyedik hónapban már megtérül. Tulajdonképpen utálom a hajvágást, elképzelhetetlen, hogy beüljek egy fodrászatba. Még soha nem fordult elő, hogy ott, vagy utána jól érezzem magam. Persze ez olyan harminc-negyven éves emlékekre épül. Akkoriban a haj hosszának más jelentése volt, mint most. Az emberi jogok elleni brutális támadásnak, az elnyomás biztos jelének vettük, hogy ránk kényszerítették a rövid – pláne fölnyírt – hajviseletet. Én persze már akkor is kicsit nagyobbakat hősködtem, mint amennyit még elviselt a környezetem. Tizenöt éves koromban, két hét alatt – történetesen a Fekete tengeren – kinőtt a szakállam, és attól kezdve azt se volt kedvem vagdosni. Szegény apám ettől annyira dühös volt, hogy állandóan fenyegetőzött, dühöngött. Mint később kiderült, ennek politikai eredője is volt, hiszen ötvenhat után a szakáll viselete afféle provokáló magántüntetésnek számított. (Volt egy ismerősünk – pap -, aki tíz évig nem kapott útlevelet. Akkor aztán tiszteletteljesen megkérdezte, hogy miért… Megmondták neki, hogy a szakálla miatt. Amikor közölte, hogy ez nála foglalkozásos rendellenesség, és amúgy Moszkvában lakik a főnöke, persze azonnal megkapta. Ilyen sunyi világban éltünk.)
Történt egyszer – már olyan tizennyolc voltam –, hogy szegény apám valamelyik barátjának a jelenlétemben mesélte: volt nála egy ember, aki fölvételre jelentkezett. Egy mérnök, kitűnő papírokkal. Azt mondta neki, hogy ha levágja a szakállát, másnap fölveszi. Ő meg erre azt válaszolta, hogy szabad idejében zenész, az együttes imidzséhez hozzá tartozik az ő szakálla, nem vághatja le. Erre apám azt mondta, hogy jó, ha levágta, jöjjön vissza. Én attól a naptól kezdve végképp nem borotválkoztam. És föltűnően gyakran jártam be apám irodájába – ami azelőtt egyáltalán nem volt szokásom. Fenyegetőzött, könyörgött, végül jelentős összegeket ajánlott. Mindig mondtam neki, hogy „a mérnök”.
De előtte, már gimnáziumban is volt gondom. Negyedikben ez odáig fajult, hogy az igazgató behivatott. Azt mondta, hogy elege van, naponta panaszkodnak rám a tanárnők a szőrös pofám miatt. Ő tökéletesen megérti, ha lázadok, így is van ez rendjén, de én is értsem meg őt, és ezért kér, hogy legalább minden hétfőn reggel borotváltan jelenjek meg az iskolában. Úgy is lett.
Később az volt a legjobb eset, amikor egyszer a vezető napilap rovatvezetője behívott, hogy olvasta az írásaimat, tehetségesnek talál, mi lenne, ha otthagynám az üzemi lapot, ahol dolgozom, és a rovatába jönnék. Mondtam, hogy jó. Erre azt kérdezte, hogy tagja vagyok-e a pártnak. Mondtam, hogy nem. Azt mondta, nem baj. De le kellene vágnom a szakállamat. Mert hogy annak a lapnak az imidzsébe vagy mi a fenéjébe nem fér bele, hogy én szakállas vagyok. Kicsit gondolkoztam, aztán azt mondtam neki, hogy képzelje el, mi lenne, ha én ülnék az ő helyén és azt mondanám, hogy nagyon tehetséges, szeretném fölvenni, de csak akkor tudom, ha meghagyja a szakállát. Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: igaza van! Ebben maradtunk. A rendszerváltás után, amikor már nem kért senki tőlem hülyeségeket, a lap főmunkatársa lettem. Ő akkor már nyugdíjban volt. Most, hogy én egy megint másik lapnál rovatvezető vagyok, néha kapok tőle kéziratokat. Mindig nagy figyelemmel gondozom ezeket, nehogy az legyen, hogy utálom ezt az embert. Nem is utálom. Pörög a világ.
Ha Kata nem inkább rövid hajút látna szívesebben pasiban – ezért vágattam le, pedig már fél méternél is hosszabb volt -, nem is törődnék a szőrömmel. Annak persze már semmi köze nem lenne semmihez, csak a lustaságomhoz.Kicsit módosítanom kell a biztosítókról szóló eddigi vélekedésemet, mert fölhívtam a biztosítómat, hogy akkor most fényképezzem-e le a falat, ami beázott, vagy jönnek-e a falvésés előtt, falazzam-e be… Nagyon udvariasan közölték, hogy most, telefonon fölveszik a kárt, és ha már kicserélték a csövet, majd kijön a szemlélő. Ez nagy erőlelépés ahhoz képest legalábbis, hogy azt is mondhatta volna, hogy mondjuk ezt nem fizetik. Régen rutinból mondtak ilyesmiket. Megint voltunk moziban, megtekintettük az United 93 című filmet, ami arról a járatról szól, amelyiket szintén eltérítettek, de nem jutott el a célpontig, mert az utasok megtámadták a terroristákat, és a gép lezuhant.Jut eszembe, volt a tévében, hogy Ákos öcsém (is) a világon egyedülálló dolgot hajtott végre a Duna fölött, amikor két utasszállítóval mentek az álmélkodó közönség örömére. (Föl akartam jutni a gépre, de még engem sem engedett oda a hatóság. Biztos igazuk van.)
Ha már a rekordok: Normankával beszéltem. A múlt héten a Budapest-Baja evezősversenyen ezüstérmes lett, és másnap valami rövid távon is nyert egy ezüstöt. Nem tudom, hány folyamkilométerre van Baja. 150? 170? Mikor látom már a tévében? Normanka ötvenkilenc éves.

(fotó: inforadio.hu - Domanits András)

Istencsapás?

Ha hinnék Istenben, azt gondolnám, hogy az ünnepesti katasztrófa az Ő büntetése volt, mert még ünnepelni se tudunk méltósággal. Nem lepődnék meg, ha lennének ilyen hangok. Pedig Isten figyelmeztetett, nem is tudom, hányszor, csak az utóbbi hetekben. Ez már nem az az ország, mint amelyikben, mondjuk húsz éve éltünk. Akkor talán elég volt esőkabátot vagy esernyőt vinni, ha zivatar lógott a levegőben. Aki csak a Déli pályaudvar környékét látta az idei nyári viharok után, tudja, hogy megváltozott a világ. Háborúban állunk a természettel, és ő az erősebb. Valahogy ezt még nem fogtuk föl. Legalábbis erre utal, hogy tervünk sincs arra, hogy mit kell tenni, ha támad.
Persze nem az a baj, hogy az ünnepeken is széthúzunk, hanem az, hogy még az életet se tudjuk megvédeni, pedig minden eszközünk megvan a védelemhez. Augusztus huszadikán este pontosan az történt, mint jó másfél évvel korábban az írott történelem egyik legnagyobb katasztrófájában, amikor cunami söpört az Indiai óceán környékén. Minden eszköz megvolt arra, hogy észleljék a veszélyt, közvetítsék a hírt, figyelmeztessék az embereket, csak éppen nem voltak összekötve az információs rendszerek. És nincs felelős. Nem ember, hanem rendszer.
Hogyan lehetséges az, hogy én azért nem mentem el gyerekkel a tűzijátékot nézni, mert az ablakból láttam, hogy jön a vihar, az arra illetékes hatóságok pedig a meteorológusok még időben érkező, tudományos alapú figyelmeztetése ellenére nem voltak képesek egy milliós tömeget figyelmeztetni? Nincsenek illetékesek?
A meteorológusok olyan eszközökkel rendelkeznek, amelyek éppen elegendőek ahhoz, hogy nagy pontossággal fölmérjék a vihar átvonulásának lehetséges sávját, a vihar erejét és időpontját. A jelek szerint a rendőrség kivételével erről senki nem értesült. Ők meg nyilván nincsenek fölhatalmazva az előre jelezhető folyamatok leállítására és visszafordítására. Nem fogadható el, hogy nem lehet „hektárra pontosan” előre jelezni. Ha bármekkora a valószínűsége annak, hogy pont a tömeg közepére csap le a szél és az eső – pláne miután az ország más részeiben már pusztított -, felelősen dönteni kellene: nem lehet ugyanis milliós tömeget ilyesminek kitenni. Maga a tűzijáték a legteljesebb szélcsendben is életveszélyes cirkusz, hiszen bármikor bomba eshet a tömegbe, de az is lehet, hogy valaki megőrül, vagy éppen terror-szándékkal kelt pánikot. Tulajdonképpen a mai világban ez az egész budapesti vigadalom úgy, ahogy van, óriási felelőtlenség.
Lehet persze ebből is politikai ügyet csinálni, nyilván meg is teszik majd az arra hivatottak De mielőtt belekezdenének, emlékezzünk arra, hogy a város főpolgármestere egyszer – egy vihar után – tornádóriadót rendelet el. Az nem érkezett meg, ezért a főpolgármestert nyilvánosan kiröhögték, megszégyenítették. Ugyanez történt pár hete Miskolcon, ahol a polgármestert föl is jelentették rémhírterjesztésért. Mostantól talán nem is olyan viccesek már az ilyen esetek. Igenis kell lenni egy városban olyan embernek, aki vállalja a felelősséget, a tévedés kockázatával, és idejében ki meri mondani egy tömegrendezvényre, hogy márpedig az ilyen vagy olyan veszély miatt elmarad. Teljesen mindegy, hogy az a polgármester, a rendőrkapitány, vagy a katasztrófavédelem parancsnoka. Most ezt aligha kérhetjük számon, mert a rendszer hiányzik, és hiányozna akkor is, ha más lenne hatalmon. Ez nem politikai, hanem rendvédelmi, ha úgy tetszik, katonai kérdés. Ha nem tudjuk fölépíteni a felelős rendszert, akkor legalább arról kell gondoskodni, hogy a meteorológusok üzenete eljusson a néphez. Rádión, televízión, esemesen, mindegy. Hogy ha az arra hivatottak képtelenek felelős döntésekre, legalább a tömegben állók dönthessenek.
És egyébként is, ha egyszer végre képesek leszünk rendszerben gondolkozni, akkor talán odáig is eljutunk, hogy megértessük az emberekkel, hogy katasztrófa, pánik esetén miképpen kell viselkedni embertársainkkal. Például: ki kell nyitni a szállodákat, az éttermeket, a kocsmákat, a templomokat, de még a lépcsőházak kapuit is. Ne legyen mentség arra a szégyenre, ha valaki, mondjuk a behordott kosztól való félelem miatt ezt megtagadja. (A hírek szerint az emberek többsége nagyonis normálisan viselkedett, és ennek köszönhetjük, hogy nem lett még nagyobb a katasztrófa.)
A polgármesteri vaklármákon ezentúl majd nem nevetünk. Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy mikor értik meg a szervezők, hogy teljesen fölösleges olyan tűzijátékokat rendezni, amelyet nem lát senki, viszont a széltől és a víztől föl nem robbant patronok miatt különösen veszedelmessé válhat. Emlékezzünk: az ezredfordulós ünnepségeken felhő ereszkedett a városra, csak pár méterre lehetett látni, a szervezők mégse állították le a puffogtatást. Ez közröhej tárgyává tette Magyarországot. Most pedig kifejezetten tragikus volt, hogy miközben már emberek haldokoltak, vagy fetrengtek a sérüléseiktől kínlódva, gyerekek vesztek el, egymást taposták a szétázott menekülők, hajók karamboloztak, utasaik vesztek a Dunába, három televízió közül kettő képtelen volt folytatni a közvetítést, mindez a tűzijáték fényében történt, mert a pirotechnikusok képtelenek voltak abbahagyni a már senkinek sem szóló műsort, noha a vihar a durrogtatás első perceiben tört ki. Muzsikaszó mellett. Holott a hangszórókat arra lehetett volna használni, hogy figyelmeztessék a népet. És közöljék, hogy mondjuk jövő szombat az esőnap.
Ez a jelenség mindent elmond egy országról, amelyik pillanatnyilag teljességgel alkalmatlan tömegrendezvények szervezésére. Mint ahogy annyi másra is. (Népszava)

Szabad

Szabad-e szabadnak lenni?

A szabadok szabadságon vannak?

Kíváncsi volt, hogy sírok-e

Sűrű, meg nyomorúságos napok voltak. Meg jók is. Például a múlt héten szinte végig Milossal voltam kettesben, sokat beszélgettünk, és félelmeteseket mondott. A legjobb az volt, amikor orvosra vártunk, szórakoztatta a közönséget, aztán egyszercsak szépen, csöndesen kezdett ülni, láttam, hogy erősen gondolkozik, aztán kibökte: papa, ha az ember meghal és kisbabaként újra születik, akkor ugyanabba a családba kerül, amelyikben régen élt? Teljes csönd lett, aztán egy néni meg is kérdezte, hogy na ez hogyan jutott az eszébe… Mondjuk négy és fél évesen elég jó teljesítmény. De nem is mondtam neki, hogy nincs se lélek, se lélekvándorlás, senki, sehova nem születhet újra, mert nagyon jó ez így, ha gyorsan föl kell dolgozni a haláltudat első hullámát.

Nem volt könnyű vele, mert állandóan és rendkívül keményen próbálta érvényesíteni az akaratát. Ám mostanában sikerült rávezetnem néhány dologra. Például arra, hogy lehet alkudni, de ha megegyezünk, akkor azt be kell tartani. Állandóan – egyébként leginkább sportból – azon veszekedtek Sacival, hogy melyik filmet – DVD-t vagy kazettát – nézzék. Mindig dönteni kellett, mindenféle agyafúrt alapon. Persze úgy, hogy egyszer az egyiknek, máskor a másiknak legyen igaza. Ez nem könnyű, fárasztó, és fölöttébb időrabló dolog. Kitaláltam: pénzföldobással döntök. Azóta nincs cirkusz. Mindketten elfogadják a szerencse ítéletét. Hála Istennek nagyjából egyszer az egyik, máskor a másik kerül előnybe. Nem tudom, mi lenne, ha mondjuk tízszer Sacinak, vagy Milosnak lenne igaza.

Kitaláltam azt is, hogy ha bemegyünk egy boltba, csak egy dolgot kaphat. Ezt is elfogadja, bár állandón figyelmeztetnem kell. Nagyon érdekes kísérlet volt, hogy bementünk egy áruházba, találtunk egészen takaros és eléggé masszív kisautókat. Egyet kaphatott. Kitaláltam, hogy magamnak is veszek egyet, mert kíváncsi voltam, hogy az úton, vagy otthon elkunyerálja-e. Nem: kölcsön kéri.

Egészen jól hagyott dolgozgatni, meszelgetni, falat javítgatni is.

Egyébként nem volt nehéz ellátni a háztartást. Pláne, hogy Kata minden napra pakolt tiszta, vasalt ruhát, és mindent, ami kellett. Ettől aztán pláne hiányzott. Olyan, mintha mindigis vele éltem volna, és tényleg a másik felem lenne.

Azért voltunk orvosi váróban, mert le kellett venni a körmömet az egyik lábujjamról. A saját hülyeségem miatt annyira deformálódott, hogy a végén már a közepén nőtt egy ék, ami belevágott a húsba. Ráadásul az ujjam egyik fele állandó gyulladásban volt. Aki csak tehette, rálépett – főleg persze a kutyám, és Milos, de ő aztán minden nap. Egy hónapja találkoztam Gáborral, az orvosunkkal, megmutattam neki, és mindjárt mondta, hogy jó, akkor majd ő leveszi. Nagyon profi módon csinálta, mert néhány másodpercet kivéve semmiféle fájdalmat nem éreztem. Közben dumcsiztunk a politikáról. Nem mondhatnám, hogy a szakadék azonos oldalán állnánk, de jó vele beszélgetni. A nővér szépen bekötözött, beültem az autóba és hazamentem. Szerencse volt, hogy Milost nem vitte el – a szomszédban, Erzsinél hagytam -, bár nagyon szeretett volna ott lenni. Kíváncsi volt, hogy sírok-e. Biztos sokat emelkedtem volna a szemében, de talán mégis jobb, hogy nem nézte végig az egészet. Amitől féltem, az az első éjszaka volt. Nem is ok nélkül. Bár nem volt komoly fájdalmam, attól tartottam, hogy ha hasra fekszem, lesz. (Csak úgy tudok elaludni.) Ha mégse lesz, ha mégis elaszom, akkor meg majd rúgok egyet álmomban. Végülis úgy hajnali négy körül elaludtam. Természetesen reggel hat óta tíz perckor megcsörrent a telefon. Valaki tévedésből hívott. Így aztán igen lapos fejjel sántikáltam egész nap. De azért visszavittem a fővárosba Milost, aztán elmentem Katáért. (Most kaptam meg tőle a születésnapi ajándékaimat. Az a legjobb benne, hogy a saját kezével készítette őket, és Saci is segített neki.) Mindjárt vissza is mentünk Tahiba, mert reggel hétre jött a kőműves. Na ez is meglepetés volt, mert az a ritka eset fordult elő, hogy nem tízre jött azzal, hogy majd visszajön délután, nem is másnap reggel, hanem pontosan hétre. Nem volt részeg, sőt egész nap nem ivott semmit – a segédje sem. Ehelyett elképesztő profizmussal, a legkisebb károkozással, csekély kosszal vágtak egy lyukat a ház falába, aztán abba beletettek egy ablakot, majd szépen készre csinálták az egészet. Estére mentek, ahogy jöttek. A mester nem kért többet, mint amiben megállapodtunk, arra való hivatkozással, hogy mészdűznit csak három faluval arrébb talált, drágábban. Van ilyen. Megállapodtunk a következő munkában is, és nem mondta azt, hogy majd kevesebbet ír a számlára. Elképesztő.

A hét végén Kata erős nyomást gyakorolt rám, hogy semmit se tegyek, nem hitte el, hogy nincsenek komoly fájdalmaim. Persze nem nagyon tudtam engedelmeskedni, de nem is nagyon mertem hangoztatni, hogy nem fáj, úgyse hitte el. Pedig csakugyan szépen gyógyultam. Már csak kötözésre kell járni.

Most megint dolgozom. Az jó, hogy legalább délutánonként együtt vagyunk. Néha nyaralunk pár órát, ami abból áll, hogy például voltunk moziban. Megnéztük A velencei kalmárt Al Pacinoval. Régen láttam ilyen jó filmet. Shakespeare – nehezen tagadható antiszemitizmusa miatt – talán a legvitatottabb darabja. Mondjuk az a legtanulságosabb benne, hogy az antiszemitizmus természete szinte semmit nem változott pár száz év alatt. De legyünk igazságosak, mert ha nem vennénk észre, Al Pacino rosszul játszana: az emberi gonoszság természete sem.