A tobzódó álság

Álságosnak tartja a KDNP a miniszterelnök bejelentését, miszerint nemzeti önvédelmi gyűlést kíván összehívni. Képzeljék, azért, mert „nincsen erkölcsi alapja nemzeti gyűlések összehívására annak a Gyurcsány Ferencnek, aki a 2004. december 5-ei "nem" szavazatokra buzdító - határon túli magyarok elleni - kormánypropagandát kitalálta.”
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: azt a népszavazást a munkájukat és kenyerüket az erdélyiektől féltő irigy és pitiáner, idegengyűlölő, erdélyi magyarokat önfeledten románozó jobboldali szavazók veszejtették el, akik nem mentek el a szavazni. Az ördögi Gyurcsány azt mondta, amit ők akartak hallani. Ez olyan szószékes trükk, amúgy.
Ami az erkölcsi alapokat illeti: az a parlamenti párt, amelyik a meleg büszkeséget megmutató fölvonulás elleni terrortámadás lelki előkészítésért leginkább felelős, jobban teszi, ha arcátlan feleselés helyett valami kápolna mélyén kéri Isten bocsánatát. (Beférnek egy kápolnába.)
Mert ember nem bocsáthatja meg a szakállasbácsizó, vejszsvarcozó, melegjog-fosztogató Semjén zsebpártelnök fölényeskedő sületlenségeit, amelyek a katolikus egyház „lándzsája” fertőző hegyeként csapódnak a népbe, ha csak jő egy alkalom.
Tudom, hogy teljességgel reménytelen a katolikus vezetőket bármilyen önvizsgálatos irgalomra rávenni, de jelzem, hogy az emberiség eléggé jelentős része rendkívül hálás lenne, ha papjaik abbahagynák a nemi szervek körüli elhivatott matatást. Mélységesen embertelen, minden szeretetet és könyörületet nélkülöző az, ahogy a homoszexuálisokkal bánnak. Pedig pontosan tudják, mit cselekszenek amúgy is sokat szenvedő, kirekesztett emberekkel annak a Jézusnak nevében, aki a pokolig ostorozná azt az egyházat, amelyik eltűrte, majd tagadta, később vesztegetéssel elfedni próbálta azt az elképesztő számú pedofil bűncselekményt, ami csak mostanában derült ki.
Persze az is lehet, hogy tévedek: a Biblia csak a melegek elpusztítását írja elő, a gyermekek túlbuzgó kedvelését nem annyira rendeli büntetni. És ez elég alap arra, hogy fölényeskedve tegyék még átkozottabbá Isten különös teremtményeinek életét. Szégyelljék magukat, és szóljanak a semjénkedőknek, hogy hallgassanak legalább. Nem fognak hiányozni a Nemzeti Chartáról. Az igazi keresztények annál inkább.

Gaztett

Sok éve járok a pride-ra, mert neveltetésemből és világnézeti felfogásomból adódóan kiállok azokért az elvekért, amelyek az emberi méltóságot jelentik, legyenek azok vallási, etnikai, szexuális, vagy bármilyen nézetek, és nem mellesleg: a menetet többek között a barátaim is szervezik.
Évekig teljes nyugalomban telt a melegek és őket támogatók felvonulása, volt ugyan néhány mutogatós-beszólós, SZODOMA-molinós ellentüntető, de alig lehetett őket észrevenni a nyüzsgő büszke tömeg mellett.
Munkám miatt a könnygáztól és az undortól végigkönnyeztem az elmúlt évek szinte összes utcai harcát, de amit most láttam az mindennél gyalázatosabb volt: magukból kivetkőzött tudatlan és/vagy gonosz emberek minősíthetetlen gaztette.
Csak néhány dolog, ami vagy mellettem csapódott be, vagy a barátaimat találta el: uborka, paradicsom, tojás, kiskő, nagykő, vizes palack, paradicsomsűrítmény-konzerv, acélcsavar anyával, Molotov-koktél és vajsavsugár, amit vízipuskából lőttek a tömegbe.
Ezek közül engem csak egy tojás súrolt és a sav fröccsent rám, bár abból elég sok, de azon kívül, hogy iszonytatóan büdös lettem, komolyabb bajom nem történt. De sok vérző sebet és agyondobált békés embert láttam.
Az operatőrök közül sokan úgy néztek ki, mint egy hatalmas rántotta, ami különösen felháborított, mert a munkájukat súlyos tárgyakkal végző, védekezésre alig képes emberekről van szó. De védekezni ezek ellen a senkiháziak ellen senki nem tudott. Nem is lehet a sunyin gyilkolni vágyó bűnözők ellen védekezni, maximum otthonmaradással, de az nem megoldás, mert akkor ők győznek és a demokrácia szenved vereséget.
Az elmúlt nap kétség kívül a legújabbkori magyar történelem egyik legsötétebb napja volt.
Ez mindannyiunk szégyene. De legalább a szivárvány szép volt.

Andrassew Dávid Igor

Nem a szövegével veszít

„Valaki” azt kérdezi, hogy miért nem válaszolok támadásokra. Olyanokra, mint Bayer Zsolt Szentmihályi Szabó Péter vagy Apáti Miklós megjegyzései a Magyar Hírlapban. Azért, mert unom. Na jó, nézzük Apátit:
"Az újságírás végtermékcentrikus csapatmunka, amelynek az a végcélja, hogy egy olvasható, jól szerkesztett, kellemes megjelenésű, újdonságokat tartalmazó, ám mégis elemző, tájékoztató, életminőséget is óvó lapot hozzunk létre. Mindennap." (Népszava, május 29.)
Kőbe vésendő szavak. Nem is volna semmi baj ezzel a két mondattal, ha ebben a cikkében Andrassew Iván nem épp azt sugallná, hogy Orbán éppoly hazudós, mint Gyurcsány. Olyan szabályt hozna, hogy aki kettejük közül Jakupcsek hazugságvizsgáló gépe szerint két órán belül tíznél többször hazudik, az önként távozzon a politikából. Örökre.
Természetesen ez afféle népbutító trükk, hiszen a szerző maga is tudja, hogy Orbán azért nem ül le Gyurcsánnyal, mert Gyurcsány a vele való választási vitában úgy hazudott, mint a vízfolyás, miközben lelárifárizta Orbán mondatait. Épeszű embert kétszer lehet átverni: először és utoljára.
Mit tehet az újságíró, ha ennyire pontosan és árnyaltan képes megfogalmazni elképzeléseit a saját munkájáról, annak üdvtani mozzanatairól? A gyors, a pontos, a hiteles tájékoztatás belülről vállalt kényszerében nem áll jól az újságírón a mundér, ha a kereskedelmi tévécsatorna egyik legízléstelenebb műsorát veszi mintának. (Amely műsorról nem érdemes hosszan értekezni, s a kiutalható pénzről szól, nem az igazságról.) Az őszödi beszéd emléknapján a hazugságot oly módon emelni piedesztálra, hogy kilencszer szabad hazudni, de tízszer már nem, hát… nem elegáns.
A hírlapírói morált érintő dolog egy politikai téma (gumicsont) makacs ismételgetése. Újra és újra találni valamiféle fogást a számunkra nem kedves emberen (bocsánat: politikuson), ahelyett, hogy a tetteit venné vizsgálatba az újságíró, nem visz messzire. Nincs nyoma az adott orgánumban annak, hogy az ország állapotáért felelős személy teljesítményét elmarasztaló hang illetné. A magyar sajtó jelentős része az ellenzék ostorozásával van elfoglalva, úgy tesz, mintha nem sújtana milliókat a szociális válság.
És persze – az erkölcsi is. Miskolcon tárgyalják-tárgyalták az olaszliszkai tanárgyilkosságot. Tudósítónk nem látta ott sem a Népszabadság, sem a Népszava munkatársát.
Apáti Miklós szerkesztő

Nem is tennék megjegyzéseket erre az írásra, ha nem az általam igen nagyrabecsült, kiváló Apáti Miklós írta volna. Sajnos.
"A szerző maga is tudja, hogy Orbán azért nem ül le Gyurcsánnyal, mert Gyurcsány a vele való választási vitában úgy hazudott, mint a vízfolyás, miközben lelárifárizta Orbán mondatait. Épeszű embert kétszer lehet átverni: először és utoljára."
A szerző maga is tudja, hogy Gyurcsány nem feltétlenül hazudott. A politikában van úgy, hogy az elképzelések módosulnak. Például azért, mert a koalíciós partner akar valamit, és azt a politikus akkor is elfogadja, ha előtte a gyökeres ellenkezőjét gondolta. Ezen az alapon Gyurcsány se ülhetne le vitatkozni Orbánnal, hiszen a Fidesz egész választási kampánya hazugságokon alapult - "rosszabbul élünk..." stb.). Ezzel szemben Orbán pontosan tudja, hogy egy olyan vitában sem tudja Gyurcsányt legyőzni, amelyben mindketten kínosan ügyelnek az igazságra. Mert nincs hozzá elég tehetsége. Orbánt még Megyessy is lelépte, ami azért nagyon árulkodó, mert Medgyessynél – egyéb érdemei elismerése mellett - rosszabb szónokot és vitatkozót nehéz lelni ebben az országban. Orbán egyébként nem a szövegével veszít, hanem a testbeszédével, amit nem tud fegyelmezni. Nem tudja leplezni mérhetetlen mohóságát.
"A gyors, a pontos, a hiteles tájékoztatás belülről vállalt kényszerében nem áll jól az újságírón a mundér, ha a kereskedelmi tévécsatorna egyik legízléstelenebb műsorát veszi mintának."
A szerző maga is tudja, hogy tréfálkoztam, amikor a hazugságvizsgáló bevetését javasoltam. Ez nyilván abszurd.
"A magyar sajtó jelentős része az ellenzék ostorozásával van elfoglalva, úgy tesz, mintha nem sújtana milliókat a szociális válság."
A szerző maga is tudja, hogy a sajtó éppen úgy kettévált, mint az ország. Ez híven tükrözi a politika és szellemi viszonyokat. A szerző talán maga is érzi, hogy meglehetősen abszurd dolog éppen a Magyar Hírlap munkatársaként, egy erővel átállított szerkesztőségből mundérozni, bármit számon kérni más lapok újságíróitól.
Az pedig, hogy az olaszliszkai gyilkosság tárgyalásán a Magyar Hírlap munkatársa nem látta a Népszava munkatársát, egyenesen nevetséges.
Scipiades Erzsébet, korunk egyik legkiválóbb újságírója, akit Apáti szerkesztő úr nyilván jól ismer az egykori Magyar Hírlapból az Európai Újságírói Díj magyar győztese volt a Jobb volna ma 500 zsidó, mint 500 cigány című írásával. Ő tudósított folyamatosan a Miskolci Megyei Bíróságról, ahol nem volt ott a Magyar Hírlap tudósítója. Egyébként Jeles Andrással filmet is forgat erről, amit a Duna Televízió mutat majd be. Írása megjelent A sokszínűségért a diszkrimináció ellen című kiadványban - a 27 EU-s tagállam legjobb írásai uniós kiadásban, számos nyelven.
Nem baj, ha valaki ennyire tudatlan, de legalább ne írja le. Bayer Zsoltról majd máskor, Szentmihályiról meg minek?

Ez van

Hogy ma este vagy holnap éjszaka lesz-e meleg áldozata Budapestnek, azt még nem tudhatjuk. A gyilkoló gépezet készül, a náci szarháziak hetek óta rendkívüli intenzitással szervezkednek, az első palackbombák már elrepültek.
Jó lenne, ha nem lenne emberhalál. Bár nyilvánvaló, hogy ennek a játszmának nem lehet más vége, így még maradna remény arra, hogy azok, akik nemzeti alapon, vallási megfontolásból gyűlölködnek, vagy a nyomorúságukat adrenalinnal gyógyítják még valamit megérthetnek. Nem a jogokból, mert az reménytelen, hanem az emberségből, ha ugyan mond ez valamit.
Mindegy, hogy homofóbok vagyunk vagy nem, mindegy, hogy szeretjük, vagy utáljuk, ízlésünk szerint való, vagy nem a szexuális tartalmú utcakép, jelmezparádé... Minden mindegy, csak egy dolog nem: ne végződjön ez a cirkusz emberhalállal.
Ami itt készül, az önmagában is gyilkosság: verbális emberölésnek mondjuk azt, amikor eltorzult fejű, fröcsögő szájú emberek közösen rikoltoznak, ordítanak, és más emberek halálát követelik. Ha ráadásul még dobálóznak is, pláne egy bizonyos Molotovról elnevezett gyújtóbombával is, akkor a ráutaló magatartás egészen nyilvánvaló. És ne felejtsük el: most nem olyan időket élünk, amikor pár kisebb, önértékelési zavarokkal küzdő egyedekből álló csoport akarja megtámadni a másságukat büszkén, netán kihívóan viselőket. Most totális itt a gyűlölet. Egy cseppet sem fogunk meglepődni, ha lesz önfeledt zsidózás is. Hogy a cigányokat hogyan keverik bele, azt még nem tudom, de ámulnék, ha kimaradnának. Tudniilik a nemzeti érzelműek alapvetése most az, hogy a zsidók szabadítják rá Európára a buzikat, hogy mi magyarok kihaljunk. (Ez egy igen magvas, mindennel összefüggő ideológiai rendszer: például néhány hónapja a Jobbik alelnöke azt harsogta, hogy a cigányság a zsidók által ránk szabadított biológiai fegyver. És nem tiltották be azonnal a pártját.)
Ez van. Nincs mit tenni. A pokol bennünk van, már csak az a kérdés, hogy ma szabadul-e el, vagy máskor.

Jó Morvai Krisztina, félelemmel tisztelt Asszonyom!

Kegyelmet kérek! Néhány hete valaki elküldte nekem azt a levelet, amelyben Ön nagyon szigorúan megszidja a szocialistákat, akiket mindenféle bűnözőnek mond, és végül eltanácsolja őket az országból. Persze választhatnak: vagy „elhúzhatnak”, ahogy Ön méltóztatik kifejezni, vagy vonuljanak be oda, ahol méltó helyük van: a börtönbe.
Mindezt – aktuálisan – azért, mert a szocialisták nem illő hangnemmel illették a Jobbik és néhány „nemzeti érzelmű civil szervezet” trianoni megemlékezését.
Megállapítja, hogy a szocialisták még mindig „nyeregben érzik magukat”, úgy véli, hogy szívesen lövetnének, majd megjegyzi: „Jó lenne, ha észrevennék: ez már egy másik Magyarország. Itt mi itthon vagyunk és itt MI VAGYUNK ITTHON. Felemeljük a fejünket, nem reszketünk önöktől.”

Nem hittem el, hogy ezt Ön írta, provokációnak vagy szatírának gondoltam, amelyben valaki Önt, a tanult, bár néha kétségkívül izgatóan vérmes jogásznőt akarja kifigurázni. Főleg ez a „Itt mi itthon vagyunk és itt MI VAGYUNK ITTHON” volt gyanús, mert nem gondoltam, hogy ezt a tréfás szójáték-félét, amit azelőtt ostobaságnak gondoltam, megint elsüti egy olyan stílusfenomén, mint Ön. De úgy látszik, az írás valódi, és ebből nekem is le kell vonnom bizonyos következtetéseket.
Úgy néz ki, hogy – politikai, erkölcsi értelemben – halott vagyok.
Éppen azért bátorkodom illő tisztelettel írni Önnek, mert egyre lesunytabb fejjel búslakodom, és – bár ez férfiatlan és nevetséges, pláne egy olyan csodálatos asszony előtt megvallani, mint Ön – bizony reszketek.
Láttam egy műsort, amelyben Ön teljes igéző valójában nyilatkozott a kiváló riporternek, bizonyos Pörzse Sándornak, akit sajnos egyszer nagyon megbántottam, de már igen bánom. Mert olvastam a Jobbik vezérének nyilatkozatát, miszerint ezt a kiváló, mélyen magyar dehogymákonynáci embert kormánypozícióban szeretnék látni. Nyilván valami őrző poszton: megvan hozzá a serege. És abból az interjúból meg éppen az derült ki, hogy Pörzse Sándor szerint meg Ön lenne jó, bizony: az igazságügyek miniszterének.
Nagyon csodálkoznék, ha egy olyan kiváló szakmai fölkészültségű, az igazságért mindenkinél elkötelezettebb, ráadásul aranyszájú asszonyt, mint Ön Orbán Viktor nélkülözni tudná előre bejelentett bosszúálló kormányából.
Érzem, hogy szorul a hurok. Félve kérdem: a börtön csak a szocialista párt tagjaira vonatkozik, vagy azokra is, akik bármilyen módon kifejezték, hogy inkább őket támogatják, mint mondjuk Orbán Viktort, pláne a Jobbikot? Azokról nem is beszélve, akik például megpróbálták nevetségessé tenni a dehogyfasiszta Jobbik egyik intézményét, a boldogságos, kirándulós, gazszedő, dehogynáci Magyar Gárdát.
Azért kérdezem, mert az az igazság, hogy nincs hova mennem. Nagyon szeretem ezt az országot, és bizony öreg is vagyok már. Sose tudtam elmenni innen. Csakugyan kétségbe esve kérdezem: hova menjünk? Mielőtt rávágja, hogy Izraelbe: mi van, ha valaki nem zsidó?
Biztos befogadna Románia, Szlovákia vagy Bosznia – de távolabb úgyse mennék, mert megszakadna a szívem. És félve meg kell kérdeznem azt is, hogy a gyerekeimet is vinnem kell-e? Polgár Tamás, aki Tomcat néven is ismert, Önhöz hasonlóan, sőt Önnel szövetségben lánglelkű dehogynáci forradalmár, jószándékkal figyelmeztetett, hogy még az ötéves gyerekeket is föl fogják akasztani. Komolyan kell ezt venni, vagy ez afféle tréfás túlzás?
Nem lehetne, hogy valami alkut kössünk? Sokat tudok. Mi lenne, ha mindent leírnék Németh Péterről, Horváth Istvánról, Dési Jánosról? Mert az az igazság, hogy amikor bíráló megjegyzéseket tettem a nagytiszteletű Orbán Viktorról, például, akkor mindig parancsra cselekedtem.
Nagyon sokat tudok Sebes Györgyről, Szász Istvánról és Veress Jenőről. Egyik se olvas Wass Albertet, hogy mást ne mondjak. Várkonyi Tiborról olyanokat tudok, hogy el se tudná képzelni. Most volt 84 éves, de még elüldögélhet pár évet. Úgy kell neki! Ahelyett, hogy élvezné a nem túl magas, de annál érdemtelenebb nyugdíját, nézegetné a francia becsületrendjét, hallgatná a hülye operáit, írogatott itten. Még Ön ellen is, tiszteletlenül. Ma már belátom, hogy azonnal ki kellett volna rúgnom, amikor ide menekült a lassan elnyomorodó Magyar Hírlaptól, legalább a szobámból.
Vagy mi lenne, ha összeírnám, ki a zsidó a környéken? Nem, inkább így fogalmazom: a MAGUKFAJTA. Nem Önre értem ezt a MAGUK-at, hanem MAGUNKRA, bár én nem tartozom már hozzánk. Szóval az ilyen „sorstalanok”, ahogy a gój motorosok mondják igen szellemesen. (Őket, a Jobbik „nehézlovasságát” – amint azt a párt egyik szónoka nemrégiben megjegyezte -, bizony őket is megsértettem, és kétségbeesetten keresem a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek főnöküktől az igazán méltóságteljes Wehrmacht-sisakos Imi Bluestől.) Tudom, hogy Ön nem antiszemita, de én hadd legyek egy kicsit.
Nyilván nem úszom meg annyival, hogy másokat besúgok, meg kell magyaráznom, miképpen tévelyegtem el.
Védekezésképpen annyit tudok fölhozni, hogy a jó szándék vezérelt. Én ostoba, azt hittem, hogy azt kell támogatnom, akinek legalább valami jövőképe van. Vizsgálgattam Gyurcsány és Orbán múltját, megnyilatkozásait, és arra a következtetésre jutottam, hogy mintha Gyurcsánynak legalább valami víziója lenne arról, hogy milyen országot szeretne. Orbánról inkább csak azt tudtam meg, hogy ő mit nem szeretne. És mivel nagyjából mindent nem szeretne, én meg azért mégiscsak szeretnék ezt-azt, nem tudtam Őt választani.
Vizsgálgattam a múltjukat, a gazdasági gyarapodásukat is, és arra a következtetésre jutottam, hogy mindketten hajlamosak ugyan a simliskedésre, ám kettőjük közül Gyurcsány akkor élt bizonyos „lehetőségekkel”, amikor még nem kezdte meg üdvmunkáját a magas politikai életben, Orbán pedig miniszterelnökként lett szőlőbányász - így Gyurcsány mellett döntöttem. Nyilván tévedtem, bánom is nagyon.
Annyira buta voltam! Mélységes, pökhendi elfogultságomban odáig merészkedtem, hogy össze mertem hasonlítani Gyurcsányt és Orbánt abból a szempontból is, hogy milyen viszonyban állnak a törvényességgel. Mert úgy véltem, az a helyes, ha azt a vezért támogatom, aki legalább a törvényesség látszatára ad. Töredelmesen be kell vallanom, hogy még a múlt héten is abban a tudatban éltem, hogy például a monoki törvénytelen önkormányzati határozatok abból következnek, ahogy a jobboldal és vezére a törvényesség kérdését kezeli. A jobboldal elpofátlanodásának folyamata akkor kezdődött, amikor az úgynevezett szerverbetörési ügy után Rogán Antal nem került bíróság elé, hanem egy polgármesteri székbe menekülhetett. Vagy amikor Orbán Viktor kampánycsendes törvénysértésre bíztatta az embereit, és osztjónapozott egyet a végén, és senki nem állt föl, hogy azt mondja neki: akkor ennyi volt. Ez a szemlélet tette természetessé, az úgynevezett turul-ügyet, a kordonbontó garázdálkodást, az önkényes vizitdíj-nemszedést, hogy csak néhány példát mondjak. Azt gondoltam, hogy aki a legnagyobb ellenzéki párt vezéreként teljesen természetesnek tekinti az alkotmány és a törvény megsértését, az nem lenne jó miniszterelnöknek sem. Ráadásul, nyilván fejletlen hazafiúi érzelmeim miatt azt is fölhoztam magamban Orbán ellen, hogy árpádsávos zászlók alatt szónokolt, és még nagymagyarországos matricát is viselt a magánautóján. És ezt én ostoba, betegesen nyegle, politikushoz méltatlan, cinikus tahóságnak értékeltem.
Elvakultságomban odáig merészkedtem, hogy Gyurcsány őszödi beszédében nem a hazugságot és a hazagyalázó káromkodásokat hallottam ki, hanem a megtisztulás vágyát, lehetőségét véltem fölfedezni.
Még akkor sem ébredtem föl, amikor a forradalmárok többórás harc után végre bejutottak a televízió székházának büféjébe. Nyomorult, emberbőrű állatoknak láttam őket, és szégyenkeztem miattuk, ahelyett, hogy fölismertem volna bennük a lánglelkű ötvenhatosok méltó unokáit. Mint ahogy a budapesti utcai harcok láttán is odáig merészkedtem, hogy előbb sajnáltam a megsebesített rendőrök százait, mint azokat a forradalmárokat, akik a válaszcsapásokban megsérültek. Nem vettem észre, hogy amit szabad a forradalmárnak, az tilos a rend őrének. Az erőszak nem szülhet erőszakot! A rendőrt nem könnygázzal, hanem virággal és belga csokival, magyarhuszáros mézeskaláccsal kell fölszerelni, hogy ne legyőzze, hanem szelídítse az ellene támadót.
Be kell vallanom, őszintén, szorongva szégyenkeztem attól, amit a Kossuth-téren kellett végig néznem. Zavaros félhülyéket, a minden baj idején előbújó söpredéket láttam azokban az igaz hazafiakban, kik ott táboroztak, civakodtak, ordítoztak, vérbaromságokról szónokoltak, és önfeledten kalmárkodtak, szartak és hugyoztak.
Nem is folytatom. Minek? Majd részletes vallomást teszek, ha kihallgatnak. Remélem, nem vernek, bár nyilván megérdemelném. De talán elég büntetés nekem, hogy rettenetes furdalás tépi, szaggatja a lelkemet. Hogyan tehetném jóvá, amit szóval, tettel és cselekedettel vétkeztem Ön, Önök, a Magukfajták ellen?
Nem azt mondom, hogy jó lennék afféle „magunkfajta” házfelügyelőfélének a szellemi életben, mert miért bíznának bennem, de tényleg sokat tudok. Nem kérek mást, csak annyit, hogy ne kelljen elhagynom a hazámat, és ne üljek többet egy évnél. És a gyerekeimet hagyják békén. Ugye nem adják őket Tomcat kezeire?

Csak ennyit kér Öntől, alázatosan, keresztényi irgalmában bízva szegény Andrassew Iván

A lóláb

Nagyon hasznos dolog is lehetne a korrupédia nevű internetes oldal, ha nem lógna ki belőle, alóla a nagy büdös lóláb. Ha valaki a korrupció ellen küzd bármilyen eszközzel, akkor egyet nem engedhet meg magának: az elfogultságot. Mert az a hazugság egyik formája. Pont olyan veszedelmes, mint a korrupció.
Ha az oldal megálmodója, a Fidesz példásan akarna föllépni a korrupció ellen, akkor a saját uralmának korszakát is belevette volna ebbe a sajátos lexikonba. Hogy ez nem várható el? Dehogynem. Vagy legalább az, hogy ne csak az alaphírt ollózzák ki az újságokból, hanem a cáfolatokat, netán a helyreigazításokat is. És valaki vállaljon érte felelősséget. De ilyen embert – impresszumot, vagy legalább egy szerkesztőt – nem lelünk.
A dolog egyébként is mélységesen pitiáner. Vegyük például azt, hogy a Népszava kiadója nyer egy nyílt pályázaton. Olyanon, amelyik „közszolgálati” ismeretek terjesztését szolgálja. Ez a világon bárhol lehetséges, kivéve nálunk. Mert a Népszava hiába teljesít mindent, amit vállalt: ez korrupció, mert akkor kapta a pénzt, amikor baloldali kormány volt hatalmon. Nevetséges.
Nem illik egy publicisztikába saját történetet vinni, de mégis megteszem, mert tanulságos.
A korrupédia, idézi a Magyar Nemzetet, amelyik „kiderítette”, hogy a fiam a miniszterelnöki hivatalnak dolgozik. Tekintettel arra, hogy a nemzetesek igen jó viszonyban vannak a fiammal, pontosan tudják, hogy egyetemi évei kezdetén, minden tiltakozásom ellenére vállalta azt, hogy a hivatalnak - mint Nyilas Misi Pósalaky bácsinak - híreket válogat, tájékoztatókra jár el. Vagyis dolgozik, mint bárki. De ha ezért pénzt kap, akkor az már korrupció. (Ráadásul az eredeti, a Fidesz honlapján még megtalálható írásban sunyi módon odabiggyesztik, hogy én meg Táncsics-díjat kaptam – mintha nem tudnák, hogy arról nem a minisztérium, hanem az újságírók döntenek. Fura módon ez a súlyos korrupció, a korrupédiáról már kihúzatott.)
Ha ennyire megalapozott a korrupédia többi leleplezése is, akkor nagyon jó országban élünk.
De nincs mit csodálkozni azon, hogy az egészért senki nem vállal felelősséget, vagyis semmi más, mint egy nagy határ névtelen följelentés. Olyan igazi fideszesen nyomorúságos stílusban.

És beléd néz

Gyönyörű erő

Rám szólt Karcsi bácsi

Volt egy nagybátyám. Karcsi. Az apám féltestvére, Károly mostohanagyapámtól. Építész volt. Ötvenhatban utazott el. Németországban egy francia határ menti városban híres építész lett. Amikor még nem volt annyira híres építész egy francia autómárkát használt, mert szerinte az volt a világon a legjobb. Aztán egyszercsak egy német márkával jött haza a szokásos augusztusi kéthetes családlátogatásra, melynek egy részét Tihanyban közösen töltöttük. Ez a német márka megegyezik azzal, amelyik most ide, hozzánk, közelebbről Kecskemétre költözik. Azt hiszem, ezen a héten talán nem számít tiltott reklámnak, ha kimondom: egy gyönyörű, úgynevezett kétlámpás Mercedes volt. Tihanyban mindenki azt nézte: a hatvanas években szokás volt a szállodák közelében autók mellett ólálkodni, benézegetni. Volt abban a nézegetésben irigység is, mégpedig a teljesen indokolt fajtából: egyszerűen semmiféle remény nem volt arra, hogy ilyen autónk valaha lehessen. Sőt gyakorlatilag ahhoz se, hogy bármilyen autóféléhez jussunk.
Csak közbevetőleg, érdekességként jegyzem meg, hogy másfél évtized múlva, amikor nekem már volt használt autóm, mégpedig egy Wartburg Tourist, először kaptam útlevelet, hogy meglátogathassam Ausztriában élő rokonaimat. Az ottani nagybátyám – nem Karcsi, hanem a gonosz, irigy és gazdag József - Audi-mániás volt, és tényleg annyira gazdag, hogy mindig meg tudta venni a legeslegújabb típust. Amikor megálltam a Wartburgommal, a gyerekek ugyanúgy mellém özönlöttek, mint ahogy mi szaladtunk hajdan a Mercedeseket nézegetni. Az amúgy nagyképű és kapzsi nagybátyám irigyen állapította meg, hogy milyen degeneráltak a gyerekek. Az ő legújabb aranymetál Audi Quattrojára senki nem kíváncsi, bezzeg ezt a borzalmas Wartburgot, Honecker büszkeségét ámulattal nézik. Én persze azt is megengedtem, hogy a gyerekek beüljenek, a nagybátyámnak meg fölajánlottam, hogy ha ad száz schillinget, mehet egy kört.
De menjünk vissza a hatvanas évekbe, Tihanyba, a másik nagybátyámhoz, a jószívű Karcsi bácsihoz. Megkérdeztem persze, hogy miért cserélte le azt a francia autót erre a fehér Mercedesre, ha egyszer, éppen egy éve arról beszélt, hogy soha nem szeretne másfajta autóval járni, mint amivel addig járt. Töredelmesen, valósággal szégyenkezve vallotta be, hogy érdekből tette. Mert az úgy volt akkoriban Németországban, hogy ha egy komoly ember, egy mérnök és cégtulajdonos elment valahova tárgyalni, gyakorlatilag nem tekintették komoly embernek, ha nem fehér Mercesdessel érkezett. Ez volt a középtől fölfelé polgári mivolt kritériuma. Vagyis Karcsi bácsi egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy másféle autóval járjon.
Húsz év múlva, amikor már az ötödik Mercedesével érkezett, egyszer félrehívott, hogy lenne neki egy ajánlata. Tudniillik, az építészmérnöki iroda fönntartása mellett üzemeltetett egy kicsi kályhás műhelyt is. Az volt az eredeti foglalkozása, és úgy gondolta, hogy ha bármi miatt tönkremenne, belebukna valami nagy építkezésbe, még mindig jól jöhet a kályhásság, mert abból megélhet. Különben is ezt a mesterségét jobban szerette, mint a mérnökséget.
Úgy támogatta Magyarországot, hogy itteni kis üzemekből rendelte a kályhacsempét. Valutáért. Sok pénzt hagyott itt. Csakhogy a derék magyarok szinte mindig küldtek egy-két selejtes csempét is. Vagy volt benne egy repedés, vagy mészkukac – most nem mondom el, hogy az micsoda – vagy nem derék volt a szögben. És úgy elég nehéz kályhát építeni, ha bármelyik csempe használhatatlan. És egy hónap múlva jön a pótlás.
Megkért, hogy egy szerény javadalmazásért - plusz úti és szállásköltség - tegyem meg, hogy ha értesít, lemegyek a vidéki kályhacsempe-üzemekbe, és becsomagolás előtt ellenőrzöm a minőséget. Természetesen vállaltam a munkát, de azért megkérdeztem, hogy miért nem tudja rászorítani a hülye magyarokat, hogy legalább az exportba ne kerüljön selejt, vagy legalább arra, hogy adjanak pótcsempéket a jó vevőnek. Azt mondta, hogy teljesen tehetetlen. Ez egy ilyen ország, soha semmire nem visszük, ha ilyenek maradunk.
Másnap elindultunk a Mercedesben az egyik vidéki manufaktúrába, hogy bemutasson a vezetőnek, és betanítson, hogy mit nézzek, ha majd minőséget ellenőrzök.
Út közben megkérdezte, hogy akarok-e vezetni. Naná, hogy akartam. Átültem a kormányhoz és elindultam. Egyszercsak rám szólt Karcsi bácsi, hogy miért nem váltok sebességet. Váltottam, aztán pár perc múlva megint rám szólt, hogy tegyem már negyedikbe. Aztán ötödikbe.
Mondta, hogy nem érti, miért kell szólni. Elmagyaráztam neki, hogy én a másik Németország csúcsmodelljét vezetem évek óta, és a hang alapján váltok. A Mercedesnek meg nincs hangja. Ez a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között. Egyebek mellett. Pontosan az, ami a Mercedes és a Wartburg között. Ez is ipari csúcs, meg az is.
És akkor még szerencsénk volt, hogy mi magyarok nem gyártottunk autót. Az milyen lett volna!?
Hogy mindez miért pont most jutott eszembe arról, hogy a Mercedes Magyarországon nyit gyárat, nem tudom, de talán önök majd kitalálják.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Nem magunk miatt

Valaki betelefonált egy rádióműsorba, és azt kérdezte, hogy vajon Nagy Imre elmehetne-e a saját és mártírtársai kivégzésének napján tartott megemlékezésre? Talán nem arra gondolt, hogy Nagy Imre nem ment volna el, mert a kádárista MSZMP utódpártja hív koszorúzni és parlamenti emlékezni, hanem arra, hogy mondjuk a Fidesz vagy a köztársaság elnöke vele nem mutatkozna ilyesmin. Mert Nagy Imre múltja bizony nem szeplőtelen. Volt miniszter Rákosi alatt, lesöpörte a padlást. Azt is hozzá tehetjük, hogy erősen kommunistáskodott a Szovjetunióban, Sztálin alatt – hogy mást most ne emlegessünk.
A betelefonáló alighanem a leglényegesebb kérdést tette föl. Ha tehetném, ugyanezt kérdezném a köztársaság elnökétől is. A Fidesztől azért nem, mert aki mondjuk Szűrös Mátyás volt moszkvai nagykövettel összeáll, az többé ne beszéljen ötvenhatról. Akkor se, ha előbb-utóbb kiderül, hogy későbbi ideiglenes elnökünk, köztársaságunk kikiáltója a moszkvai követség kertjében nem csak imádkozott, hanem Orbán Viktort évtizedekkel megelőzve ajánlotta föl a Szent Szűznek hazánkat. Ne hülyéskedjünk: az ügynököktől és volt párttitkároktól, kommunisták ripacsszolgáitól hemzsegő jobboldal fogja be a száját és szégyellje magát.
De a kérdés az, hogy ha a kegyelmet nem kérő Nagy Imrét és társait mégsem végeztették volna ki, hanem például a rendszerváltásig raboskodnak Szibériában, és Nagy Imre még mindig él, akkor az ítéletre megemlékező parlamenti ülés idejére szabadidőt jelezne-e Sólyom László naptára?
Csak azért kérdezem, mert Nagy Imre nem csak azért lett magyar nemzet és az egész világ hőse, mert megölték, és arccal a föld mélye felé temették, hanem azért is, mert az akkoriaknál kicsit kevésbé dogmatikus kommunista pártkatonából néhány nap alatt államférfivá, élete végére pedig az államférfiság megtestesítőjévé nőtte ki magát. Az Emberre emlékezünk, akinek volt ereje, és hatalmas utat járt be.
Nem lehetne azt gondolni, hogy - még ha némiképp okkal feszengve is -, de emlékezzünk együtt, mert ha az egyik fél elindult a bűnbánat irányába, akkor mégiscsak jár valami gesztus neki? Nem magunk miatt, mert mi nem számítunk. Hanem azért, hogy egyszer a kölykeink kölykei ne ebben a belénk égett pökhendi nyomorúságban éljenek, mint mi most.

A tűzszerész

Meghalt egy katona, akinek talán sohasem tudtuk volna meg a nevét, ha nem hal meg. Hacsak nem emlékszünk rá, hogy tavaly az év tűzszerésze volt. Hirtelen hős lett, hősi halott. Már a fogalom is milyen borzasztó, ha belegondolunk. Pedig hős volt ő azóta, hogy évtizede a katonai mesterségét megválasztotta. Éppen azt, amelyik a legtöbb áldozatot szedi békeidőben. Rettenetes foglalkozás. Hiába ők a világ legjobban képzett szakemberei, sorsukban a véletlen szerepe olyan nagy, ami elképesztő elhivatottság nélkül nyilván vállalhatatlan. Az elhivatottságuk onnan van, hogy meg akarják menteni az embereket. Az életük árán is. Pedig a katonának nem az a dolga, hogy meghaljon, hanem az, hogy élve védje a népét. Őt is hazavárják, szeretik.
A történelmi bűn, hogy szinte minden nap gondolhatunk rájuk, imádkozhatunk értük. Nem is olyan régen, amikor a fél város állt egy építkezésen talált hatalmas bomba miatt, azon gondolkoztam, hogy micsoda ostoba népség volt a miénk, amikor hat évtizede inkább betemette a bombákat az újjáépítés lázában, mint hogy megsemmisítette volna mindet. Hány ember szörnyhalálát okozták ezzel?
A tűzszerészek itthon még mindig a második világháborúban harcolnak. Kivéve azokat, akik elutaztak, mert ők már a harmadikban. Kovács Gyula főtörzsőrmester - most már sajnos hadnagy - egy olyan háborúban veszett oda első magyarként, amelybe nem kellett volna belépnünk. Ezt írtam, sőt a kivonulást követeltem akkor is, amikor az első magyar meghalt Irakban. Mivel most is várható a kivonulás követelésének erősödése, csak csöndben figyelmeztetek a gyászban: akkor sok katona írt vagy telefonált nekem. Megkértek, hogy ne agitáljak a szolgálatuk ellen, mert életük legnagyobb lehetőségét veszélyeztetem. Ők a jövőjüket építették a külföldi küldetésekre. Ez egy mesterség, amiben benne van a jövőtlenség kockázata. Tudják, mit cselekszenek.
Lehet a háborúkban való részvételünk politikai aspektusairól vitatkozni, de ennek most nincs itt az ideje. Most gyászoljuk azt a hőst, aki a világpolitika és egy undorító, sunyi szerkezet áldozata lett. Ha nem halt volna meg, még évtizedekig őrizte volna az életünket.

A méltó

Jó az, ha van valaki odaát, aki itt is odaát volt. Tulajdonképpen semmi nem változik, hiszen eddig is úgy beszéltünk, hogy a dolgok átlebegtek. Drótokon, sávokon, gépeken. Küldött valamit, én meg visszajeleztem. Vagy nem. Nem küldtem semmit, ő mégis visszajelzett. Néha. Hogy olvasta. Az azt jelentette, hogy rendben volt, amit írtam.
Ezután majd lélekben leszünk ugyanígy. És az a jó, hogy nem kell ehhez sem Isten, sem Túlvilág. Vannak emberek, akik az élet szövetébe növik be magukat. Ha minden művüket elfelejtik, ha minden könyvük és újságlapjuk elporlad, akkor is a nyelvben és a gondolkodás rendszerében maradnak. Tartást adnak egy nemzetnek. Egy földrésznek.
Volt benne valami rémisztő. Majdnem száz év, az sok. Ép elmével meg pláne. Emlékekkel és felelősséggel. Arról már nem is beszélve, hogy nehéz lehetett elviselni a napnyugati szellemi nagyherceg szerepét úgy, hogy ne torzuljon. Az örökös és letéteményes szerepét. A baloldal szellemi atyjának szerepét. Akihez zarándokolnak. Elviselni, hogy ítélkeznie kell, miközben tudta, hogy tévedhet, tudta, hogy öreg, és az bizony veszedelmes dolog. Naprakésznek kellett lenni. Kérem, senki ne közhelyként értelmezze: valóban az volt. Bírta.
Van ember, akinek puszta léte életmű. Igazodási pont. Amihez méltónak kell lenni. Jó lenne méltónak lenni.
Ez is közhely, de csakugyan ő volt az az ember, akivel kezet fogni annyi, mint kezet fogni a történelemmel, az irodalomtörténettel, úgy ezer emberrel, akik miatt érdemes magyarnak lenni.
Egy hete megéreztem, hogy hamarosan meghal. Nem jött a szokásos borzalmas levele. Szerkesztői szempontból azért voltak borzalmasak a szövegei, mert nem használt magyar ékezetet, és olyannak diktálta, aki nem tudott tökéletesen magyarul. Az ilyet csak nagyon profi gépíróra lehet bízni, aki tökéletesen érti a dolgát. Aztán Várkonyi szerkesztő úr nekilátott a szövegnek.
Bizony, Fejtő Ferenc néha tévedett. Évszámokban, nevekben. De a szelleme átsütött, az átlátó- és rendszerező képessége mindvégig megmaradt. Várkonyi szerkesztő úrral, aki úgy tekintett Fejtőre, mint én mindkettőjükre, és aki abban különbözik tőle, hogy itthon maradt, és abban egyezik, hogy szintén becsületrendes, sokszor tanakodtunk arról, hogy egyáltalán van-e jogunk belepiszkálni a szövegeibe. Pláne, miután mindketten abba az igen fura helyzetbe kerültünk, hogy életében megkaptuk a róla elnevezett díjat. Lássuk be, ez eléggé abszurd, és örvendetességében is nyomasztó dolog. Aztán úgy döntöttünk mindig, hogy van jogunk, hiszen őriznünk kell a méltóságát. Egy Fejtő Ferenc akkor sem tévedhet, ha tévedett.
Nem tudom, másnak is föltűnt-e, de én a legjobban a harmincas-negyvenes évekből megmaradt nyelvezetét szerettem. Olyan szavakat, képeket és fordulatokat használt néha, amelyeken nevettem is, meg boldog is voltam, hogy valaki még használja azokat. Retrónak mondjuk mostanában az ilyesmit, bár sose gondoljuk, hogy az lehet hetven éves is, és csak a nyelvben testesül. Mert Fejtő odaát volt. Nem csak Párizsban, hanem abban az órában is, amelyikben a nácik elől Párizsig futott. Hála Istennek, legalább ő megmaradt.
Aztán jött az utolsó írás, már a kórházi ágyáról. Amikor elolvastam, tudtam, hogy ő még nem tudja, de órái maradtak. Már csak úgy közölhettük volna, ha belehamisítunk. Az meg méltatlan. És Isten nem hagyhatja, hogy egy ilyen ragyogó teremtménye szétessen mielőtt meghal.
Nem hagyta. Sőt, máris az a legenda tartja magát, hogy éppen egy nővérnek udvarolt, amikor megállt a szíve. Maradjon ez, mert ez a méltó. Egy kilencvenkilenc éves zseniális férfi méltóságát hagyja meg az Isten. Ez nagyobb kegyelem, mint ha hagyta volna még élni.
Meghagyta nekünk, odaátra. Hogy legyen, maradjon valaki, akihez igazodhatunk az idők végezetéig.

Spinózában Fialával

Tizenegyedikén, szerdán, este nyolckor a Spinózában beszélgetünk Fiala Jánossal. Először ő kérdez engem, aztán én őt. A belépőjegy ára 1200 forint. Fiala még azt kéri, hogy aki eljön, jelezze neki a fiala KUKAC enternet.hu címen, hogy tudja, hányan leszünk.
Én meg azt kérem, hogy aki valamit nem mert megkérdezni Fialától, azt írja meg nekem, hátha én bátrabb vagyok:
ivan KUKAC andrassew.hu
Cím: 1074 Budapest, Dob u. 15.
Tel: (1) 413 7488
email spinozahaz@spinozahaz.hu

A rajtakapott vidéki mentalista

Kamaszos lélekről árulkodik, ha valaki folyamatosan azt vizsgálja, hogy ő maga profi-e, persze máshoz, másokhoz képest. Ez nyilván arról jutott eszembe, hogy olvasgattam az orbáni őszödölés szivárogtatásait, és föltűnt, hogy éppen az őszödi beszédre utalva azt mondta, hogy Gyurcsány Ferenc nem profi - ellentétben vele -, hiszen egy profi politikust nem ragadhatnak el az indulatai, nem lehetnek érzelmei. Aktualitást ad a dolognak, hogy éppen most van a beszéd évfordulója.
Azt leszámítva, hogy az elemzők jelentős része történelminek minősíti, meglehetősen nagy marhaság a beszéd érzelmi töltését így bírálni. Valójában a beszéd és Gyurcsány egyetlen - bár az igen súlyos - hibája: nem a parlamentben mondta el. És persze az, nem számolt a belső ellenségeivel, akik kiszivárogtatták.
Most Orbánnak szembesülnie kell azzal, hogy az ő belső ellenségei, akik jobboldali mivoltuk dacára nem szeretnék őt az ország élén látni nem különbek, mint az antigyurcsányista szocialisták. Népének meg azzal, hogy szemben Gyurcsánnyal, aki magáról és társairól - nagy érzelmi töltéssel - állította, hogy hazudtak, kiderül, hogy Orbán és csapata folyamatosan hazudik. A vállalkozóknak, a nyugdíjasoknak, a külföldieknek, de még a suttyó szélsőjobbnak is, amellyel eddig mutyizott, most mégis inkább pofozkodna.
Ma Magyarországon profi politizálásról beszélni sem lehet. Ez független attól, hogy akadnak-e profi politikusok. Ahhoz ugyanis, hogy a profizmus uralkodjon, olyan rendszer kell, amelyik hatékony. Mégpedig „végtermék-hatékony”.
A politizálás célja az, hogy jobban éljünk, „mint négy éve”. Semmi más. És ezért együtt kell működni. Bármi áron. Mindenkinek. Az ellenzéknek is.
Magam is szeretem magamat profinak látni. Csakhogy hiába tudok bármilyen műfajban bármikor bármilyen terjedelemben írni, ha ehhez nincs megfelelő szerkesztőség, akkor teljesen mindegy, mit tudok, és mit akarok. Az újságírás végtermék-centrikus csapatmunka, amelynek az a végcélja, hogy egy olvasható, jól szerkesztett, kellemes megjelenésű, újdonságokat tartalmazó, ám mégis elemző, tájékoztató, életminőséget is óvó lapot hozzunk létre. Minden nap. Teljesen mindegy, mekkora szenvedéssel, teljesen mindegy, hogy mennyit ordítozunk közben - ha úgy tetszik, ideiglenesen ellenzéki szerepben -, és az is mindegy, mekkora árat fizetünk ezért. Nem rendelkezünk se a saját időnkkel, sem a magánéletünkkel, rá is megy erre az életünk. Természetesen vannak határok, de addig mindent fölülír az együttműködés és a legjobb egyéni teljesítményekből összeálló csapatmunka kényszere. Ha ebben a rendszerben akadnak olyanok, akik nem egy irányba húznak, azoktól elbúcsúzunk. A napi küzdelem egyik legfontosabb része, hogy a lehető legkegyetlenebbül - ha kell, megint ordítozva, egymást gyalázva - elemezzük saját hibáinkat, éppen azért, hogy - legalább egy időre - ezek ne fordulhassanak elő még egyszer. Mert ránk naponta szavaznak az olvasók, és nincs kegyelem, nincs mellébeszélés. Aki elpártol tőlünk, azt szinte örökre elveszítjük.
Így dolgoznak az orvosok, a rendőrök, a tűzoltók, a katonák, és vélhetően majdnem mindenki. Biztosan kivéve a politikusokat.
Ha a politikai rendszer is így működne, ha úgy tetszik, „termékcentrikusan”, akkor nem tűrné el azt, hogy bárki - beleértve az ellenzéket is - föladja a szerepét, megengedje magának az utcai politizálást, a zavargások szítását, a külföldön való hazaárulkodást, az erőszakos csoportokkal való kokettálást, a választáson alapuló hatalom legitimitásának folyamatos megkérdőjelezését. Ha profi rendszerben dolgozna a politika, akkor egyeztetne a köztársasági elnök, nem járna külön utakon a parlament elnöke, döntések előtt kínosan ügyelne a miniszterelnök az érdekegyeztetési kötelezettségekre, az ellenzék pedig folyamatosan tárgyalna a hatalommal.
Valójában azt se lehet eldönteni, hogy Orbán Viktor komolyan gondolja-e, hogy az érzelemmentes politizálás lenne a profizmus jele, vagy csak nagyképűsködik. Ha egyszer elemezné a saját sorsát, rájönne, hogy éppen az érzelmes politizálásnak köszönhet mindent. Nem csak úgy lehet érzelmes valaki, ha ordibál, kacarászik, vagy vinnyog. Az a mérhetetlen szomorúság, ami Orbán arcán van, amióta nincs hatalmon, az az állandó kínos szenteskedés, az a döbbenetes bosszúvágy, ami gyakorlatilag megöregítette, úgy látszik, sokak számára vonzó. Talán azért, mert kifejezetten illetlen testbeszédével azt fejezi ki, amit nagyon sokan gondolnak ebben az országban, és úgy foglalható össze, hogy „Gyurcsány takarodj.”
Nem hiszem, hogy profibb lenne ez a belső lelki karóra feszült gyűlöletgépezet, amit Orbán mutat, mint az a kétségtelenül kamaszosan komikus önfeledt érzelmesség és üdvpátosz, ami néha Gyurcsányból árad.
És attól, hogy másokkal - Répássyval, Szíjjártóval, Kövérrel, Bayer Zsolttal vagy éppen Morvai Krisztinával - mondatja el, amit nyilvánosan neki nem szabad, senki sem gondolja ám azt, hogy ezeket nem ő gondolja, vagy ő másképp gondolja.
És lám: ha azt hiszi, hogy nem nagy nyilvánosság előtt beszél, és titokban marad, amit mond, mekkora amatőr lesz belőle! Rajtakapott vidéki mentalista.
A nyilvánosság rendkívül jelentős tényező a profi politizálásban. Ha a profizmus elvárásait keressük, legyen az az első számú ismérv, hogy az a profi, aki nem sunnyog, hanem ki mer állni a másikkal, vitában. Miért van az, hogy Orbán Viktor a választások óta még egyszer sem merte Gyurcsányt vitára hívni, és ha meghívás lebegett, elutasította? Követeljük együtt, hogy a választásokig hátralévő időben félévente üljenek le a televízió nyilvánossága elé, és beszéljék meg a dolgokat! Kapjanak két órát, hogy jusson mindenre idő.
Van egy másik javaslatom is: a világon egyedülálló, de divat- és hagyományteremtő módon kérjük el Jakupcsek Gabriellától a hazugságvizsgáló gépét, és nézzük meg, ki hazudik. Ha már úgyis a hazudozásról szól az életünk. És ha megszólal a vészduda, a rajtakapott legyen köteles addig magyarázni, amíg újra és újra megszólal. És legyen az a rendkívül liberális szabály, hogy aki két órán belül tíznél többször hazudik, az önként távozzon a politikából. Örökre.
Na persze az lesz a válasz, hogy nem lesz válasz. Ha meg sokan megkérdezik a politikai vezetőinket, hogy hajlandók lennének-e erre, azt mondják majd, hogy de hát ez vicc: „profi politikus ilyesmibe nem megy bele.”
Akkor maradjanak inkább amatőrök. Mi meg a balekok, akik ezt az idők végezetéig eltűrjük.

A túlérett Hold

Orbán lelkileg valahol berekedt tizenöt évesnek, mint a legtöbb férfi. Most megint pontosan úgy viselkedik, mint az a kamasz, amelyik egyszer már kapott egy puszit, nyilvánosan, és tudja, hogy nemsokára több is lesz. És a siker reményteliségében lenyomja eddigi kudarcait. Ehhez akkora arcot növeszt, mint egy túlérett Hold. Nem merjük megmondani neki, mert még megbántanánk a pici lelkét. Azért se, mert félünk tőle, pláne, mert hihetetlen izgalmában olyanokat kiabál, hogy nemsokára „sokaknak sok minden fog fájni”.
Pedig meg kellene mondani, hogy egyáltalán nem hiányzik az országnak egy ekkora orcájú miniszterelnök. Jó, értem én: minek mondjuk, ha nincs helyette másik alkalmas jobboldali jelölt? Persze gyanakodhatnánk: hiszen ezt is ő mondja, ájulásig önhitten.
Micsoda politikus az, micsoda történelmi ismeretekkel, micsoda humorral, aki a magyar gárdával „ha kormányra kerül, úgy fog tenni, mint Horthy a nyilasokkal: kioszt nekik két pofont, és hazazavarja őket”?
Mondja meg neki valaki, hogy Horthy a nyilasoknak adta át a hatalmat. Tudom, hogy ez részletkérdés, de ha Horthy tudta volna, hogy a nyilasoknak nem két pofont kell adni, hanem el kell taposni őket, akkor ma néhány százezerrel többen lennénk ebben az országban, és senki nem lengetné az árpádsávos rongyokat. Talán még a szovjet rabigát is elkerültük volna. A jobboldaliság nem a fölfújt nemzetiszínű hólyagság érzetét keltené a baloldali emberekben. Mert lenne tartás. Lenne mire.
Mielőtt bárki elfogultsággal vádolna, természetesen emlékszem: Gyurcsány Ferenc is mondott már eszméletlen hülyeségeket. Lelkében ő sem több tizenhét évesnél. De sose jutott a kamaszkori hitványságnak arra a fokára, hogy Orbánról nyilvánosan kijelentette volna, miszerint "hülye, idióta, lássuk be".
Száz okot tudok, ami miatt Gyurcsány alkalmatlan miniszterelnöknek, de immár százegyet, ami miatt Orbán teljességgel.
Nem igaz, hogy ennyire szegények vagyunk. De ha igen, akkor is föl kellene végre nőnünk, hogy a demokrácia ne csupán az önuralom vesszőfutása legyen újabb és újabb ciklusokon át.

Néhány másodpercre

Az ember fogja magát, elmegy a boltba, nézelődik, mi mindent lehet kapni, mit mennyiért. Nem talál semmi olyat, ami megigézné. Átmegy a zöldségeshez. Na ott már van alma például. Szép, kerek, ívesen lehet dobni, de állagát tekintve nem igazán jó. Lehetne használni, de vagy túl nagy, vagy túl kemény. Üt, de nem aláz meg. A paradicsom is túl kemény. Üvegházi még. Az ember megyeget a polcok között, aztán érzi-érzi, hogy valami megigézi. Szép. Egyszerűen szép. Nem lehet nem nézni. Mint tárgy is gyönyörű, ha jobban megnézzük. Ha az ember tanult, netán mérnökséget, és ráadásul még valami művészettörténetet, netán filozófiát is hallgatott, akkor tudja, hogy a küllemében az aranymetszéstől olyan gyönyörű. De mérnöki szempontból is a teremtés egyik legtökéletesebb darabja. Például, ha négyet lerakunk, úgy, hogy mindegyik megálljon, és összes tetejére, a csúcsára, vagy hogy is mondjam, ráteszünk egy deszkát, akkor arra a deszkára akár rá is állhatunk. Ez az építmény nem fog berogyni alattunk, mert egyszerűen tökéletes. Azért lett ilyen, hogy védje az életet, ami a mészhéj és a hártya alatt a megtermékenyített petesejtben fejlődik. Meleg hatására. Ahhoz úgy jut, hogy egy kotyogó, tollas jószág ráül. Ezt akkor teszi, ha összetojik egy fészekaljára valót, aztán pakolgatja, forgatja, melegíti őket, olyan huszonegy napon át. Közben meg lehet nézni gyertyánál vagy villanykörte előtt, hogy miképpen nő benne a csirke. Jó megfogni olyankor, nagyon finom meleget áraszt. Csak vigyázni kell, nehogy kihűljön, mert akkor elpusztul benne az a kicsi állat. Ha türelmesek vagyunk, figyeljük a hangokat is, amelyek a héj alól jönnek, csipogást hallunk, aztán, de csak tényleg akkor, ha nagy szerencsénk van, még azt is láthatjuk, amikor egyszercsak megreped, aztán föltörik a héj, és kiküzdi magát belőle, alóla egy kicsi madár. Pihés. De először még nedves, és csak akkor lesz pihés – sárga vagy fekete -, amikor megszárad. Annyira kedves az a kicsi madár, hogy az ember elérzékenyül. Vigyázni kell, nehogy a kotlós odacsípjen, ha a kezünkbe vesszük. Végülis az anyja, védi. Ha elválasztjuk a csirkét az anyjától, arra vigyázzunk, hogy soha ne tartsuk egyedül. Nem bírják a magányt. Elpusztulnak egyedül. Igazán hangulatos, ha téli kelés esetén a falusi konyhában egy véka alá tesszük a kotlóst, hogy a jó melegben biztosan életben maradjanak a csirkék. Semmihez sem hasonlíthatók azok a hangok, amik a véka alól jönnek. Aki gyerekkorában hallja, lelkében mindig falusi marad.
A tojást, amiről beszélek sokmindenre lehet használni. Lehet lágyan és keményen fogyasztani, ha héjában főzzük. Lehet rántotta belőle. Sütéshez, főzéshez annyiféle módon használhatjuk, hogy nem is részletezem, mert ezer óra kellene ahhoz. A sárgája nyersen kikeverve is ehető, bár nem kedveli mindenki. De lehet belőle például likőrt készíteni. Valamilyen ismeretlen oknál fogva gyerekkoromban kaptunk néha egy-egy kupcával. Aztán a tojást arra is lehet használni, hogy festékekbe keverjük – bár ez már nem divat. A héját konzervatív gyerekorvosok és védőnők porrá töretik a kismamákkal, megetettetik a csecsemőkkel, hogy erősödjenek a csontjaik. A jó sorsra érdemes, csodálatos tojás a termékenység szimbóluma, különösen húsvét idején, amikor nem a tyúk, hanem a nyuszi tojja.
Az utóbbi években azonban rendeltetésszerű használata, és a vele való természetközeli viszony átalakult. Legfőképpen akkor említjük, amikor dobálásra használjuk. Kitűnően alkalmas főpolgármesterek, miniszterelnökök, és egyéb, alacsonyabb rangú politikusok, valamint szovjet hősi emlékművek megalázására. Hosszú évekig azt gondoltuk, hogy csak a bunkó csőcselék legaljasabb tagjai, és hibbant nyugdíjasok képesek ilyesmire. Hogy bekerüljenek a tévébe. Pár napja azonban kiderült, hogy jó kinézetű, angolul jól beszélő, nyilván művelt egyetemista is a zsebébe teheti. És ha eléggé befolyásos, eléggé gazdag emberre, eléggé médiatényező emberre dobja, akkor bekerülhet a CNN-be is. Néhány másodpercre. Magyarország dicsőségére. Lehet, hogy megbüntetik rendzavarásért. De természetgyalázásért biztosan nem.

( Klubrádió, Hetes Stúdió - http://www.klubradio.hu/index.php?id=61 )

Lassan ideje lenne

Időnként fölhorgad valami vallási vita. A történet rendszerint úgy kezdődik, hogy valaki beszól. A legritkább esetben fordul elő, hogy mondjuk számottevő hitetlen mondjon valamit az egyházakra, a vallásos emberekre, vagy valamelyik vezetőre. Hanem az amúgy a türelemről szóló vallásosok hívei tesznek türelmetlen megjegyzéseket. A lehető legtermészetesebb, hogy például minden baj okául az ateizmust teszik felelőssé, mintha az ateisták döntő többsége nem lenne ugyanolyan tisztességes, a Tízparancsolatot is betartó ember, mint azok, akik vallásosnak mondják magukat.
Történelmileg úgy alakult, hogy a tudomány addig vizsgálta a homoszexuálisokat, amíg a tudósok rá nem jöttek arra, hogy ez a szexuális jelenség nem valami ördögtől való dolog, hanem, mondjuk így, a teremtés része. A szexuális irányultság a méhen belül dől el: ha a magzat kap bizonyos anyagokat, akkor heteroszexuális lesz, ha nem, akkor homoszexuális. Ha van Isten, és ragaszkodunk ahhoz, hogy minden egyes ember személyes teremtésében részt vesz, akkor Isten személyes akaratából születnek homoszexuális emberek. De az is lehet, hogy a teremtés rendszerében elkövetett hiba az ok, amit mi nem tudunk, Isten pedig nem akar kijavítani.
Volt idő, amikor ezt nem tudtuk, azt hittük, hogy a gonosz költözik a melegekbe kamaszkorukra – a lelkiismeretesebbek pedig megpróbáltak társadalmi magyarázatot adni. Azt gondolták, hogy a társadalmi minták teszik homoszexuálissá az embereket. Ma úgy gondoljuk, hogy a bizonytalan identitású emberekre ugyan lehet némi hatással valami minta, összességében a dolog biológiailag meghatározott.
Azokban a társadalmakban, amelyekben a születésszám rendkívüli jelentőséggel bírt, hiszen munkaerőre, katonákra, vagy éppen a szülőket, nagyszülőket eltartó fiatal, munkaképes családtagokra volt szükség, rendkívül fontos volt, hogy mindenki szaporodjon, így legalább magyarázható a homoszexuálisokkal kapcsolatos ellenszenv. A gyilkos ellenszenv már csak történelmi összefüggésekben magyarázható, ám meg nem bocsátható. Ne gondoljuk azt, hogy ez régen volt, és azt se, hogy csak azokban a társadalmakban, amelyekben a vallás jelentős szerepet kapott. Pontosan tudjuk, hogy a náci német állam nem csak megjelölte, hanem föl is koncolta, haláltáborokba küldte a melegeket. De gyerekkoromban a kommunista hatalom is börtönnel büntette a homoszexualitást – és azt is tudjuk, hogy milyen megaláztatásokon estek át az akkor még méltán szerencsétlennek nevezhető homoszexuálisok, sőt azt is, hogy – éppen a fenyegetések miatt - milyen jelentős számban lehetett őket például besúgónak beszervezni. Lassan ideje lenne, hogy a polgári társadalmak legalább parlamenti szinten bocsánatot kérjenek a homoszexuálisoktól.
A homoszexualitás kérdése, és pláne a velük való bánásmód dolga nem csak azért fontos, mert a legalapvetőbb emberi jogokat érinti, hanem azért is, mert rendkívül nagy népességről van szó. Magyarországon, pláne ha a biszexuálisokat és a látenciákat is beleszámítjuk, legalább egymillió emberről.
Vannak csoportok, sajnos egyházak, párt is, amelyek valamilyen nem is annyira kideríthetetlen oknál fogva folyamatosan mások nemi életével foglalkoznak, sőt fölhatalmazva érzik magukat például a nem hívők életének törvényi befolyásolására is. Bizonyos értelemben, bármennyire sajnáljuk, hogy ez ki kell mondanunk, az egyházak a szélsőjobboldallal teljesen azonos módon rekesztik ki a homoszexuálisokat, sőt a nekik járó - alapvető emberi jogokon alapuló - azonos állami elbánást alkotmányjogi értelemben is vitatják. Talány, hogy ezt miképpen tudják összeegyeztetni a keresztényi szeretetparancsokkal. Talány, hogy ez a mérhetetlen gőg miképpen viszonyul az isteni akarat elfogadásához, és a szerencsétlenek és kirekesztettek iránti irgalom kötelességéhez. Még nagyobb talány, hogy egy olyan egyház, mint a katolikus, amelynek papjairól az utóbbi években kiderült, hogy gyerekek ezreit rontották meg, és ezt szentszéki szinten hazudozással és vesztegetéssel, vagyis további bűnökkel takargatták, miért nem tud hallgatni egy kicsit – akár vezeklésül. Miért nem érti meg végre, hogy szexualitás sokkal bonyolultabb és titokzatosabb dolog annál, mint hogy politikai nyilatkozatokban és papi kinyilatkoztatásokban merészeljünk ítélkezni emberek fölött nembéli mivoltuk viselt és elviselt dolgai alapján.

A nyolcadik főbűn

„A magyar élet szempontjából” a 2006. október huszonharmadiki brutális rendőri fellépés olyan volt, mint Amerikának és a Nyugatnak 2001. szeptember 11. – jelentette ki Balog Zoltán. Meg még azt is, hogy neki „transzcendens megbízója van”, de ettől még nem lett gőgös.
Talán itt lenne az ideje, hogy gondoljuk végig: mekkorákat lehet mondani Magyarországon? Tegyük végre nyolcadik főbűnné a nagyotmondást! Azt a verbális technikát, amit a Fidesz oly kitűnően kidolgozott, és a Morvai-Balog páros vitt csúcsra. Az a lényege, hogy a tényeket szelektíven, ám mutatósan rendezzük, és az se baj, ha hülyeség lesz a végén az egészből. A lényeg az, hogy sokszor mondjuk és hangosan.
Mert Balog úr - tisztesség ne essék - hülyeséget beszél. És nem azért, mert össze meri hasonlítani egy ezrek halálát okozó idegenföldről induló támadást azzal, ami itt esett meg, és szerencsére egy áldozatot se követelt. Nem is azért, mintha nem lenne igaza, hogy október huszonharmadikán valami rettenetes történt, és voltak ott bűnös rendőrök is. Hanem azért, mert az elhallgatásos hazudozás bűnébe esik, ami igazán illetlen egy lelkésztől, aki az etikai nevelés hiányában látja a bajok eredetét. Pedig mi más, ha nem gőgös etikátlanság, ha úgy tesz, mintha semmiféle előzménye nem lett volna a rettenetes októberi eseményeknek? Mintha nem gyújtották volna föl előtte a tévé székházát egy jól előkészített tendenciózus kiszivárogtatás után, mintha nem táborozott és tobzódott volna egy karámban Balog úr pártja heteken át a Kossuth téren a nyomorkás csőcselékkel nyilas zászlók alatt, a magyar gyűlölet és magyar hibbanat letéteményeseivel. Mintha a közönséges vadbarmokkal való sorozatos utcai összecsapásokban rendre nem a rendőrök sebesültek volna meg többen. Soroljam, vagy teljesen mindegy, mert az elhivatott politikai amnézia süket és csőlátó?
Az emberi jogok legfőbb parlamenti őre soha nem fogja megérteni, hogy az emberi jogok védelme ott kezdődik, hogy annak is van joga, akit utálunk. Annak is, aki vétkezett. Ehhez semmi köze a transzcendenciának. Csak ahhoz a förtelmes, ostoba, silány, "magyaréletesen" kirekesztő, fölfuvalkodott gőghöz, ami Balog úrból árad. Egyébként pedig jó lenne, ha a legközelebbi emberjogi följelentő kőrútján az amerikaiakkal is megosztaná, amit a szeptember-október párhuzamról gondol. Közben nézzen a szemükbe.

Dehiszen totálkáros!

Nem tudom, hogyan lehetne finoman fogalmazni, mondjuk úgy, hogy megjegyzésem ne is emlékeztessen a jobboldal mindennapi taplóságaira, mégis fölhívja a figyelmet Orbán Viktor elképesztő pofátlanságára.
Szerinte ugyanis semmi értelme és tisztességtelen is, ha arra akarják kényszeríteni a magyarokat, hogy "még két évig gubbasszanak egy totálkáros autóban, aminek nincs kereke, nincs motorja és törött a kormánya".
Orbán Viktor választási veresége óta úgy viselkedik, mint egy gonosz kismalac, akitől elvették a makkját, amivel mindig álmodott. Évek óta mást se csinál, mint - mondjuk ki - szemétkedik. Politikailag. Pedig ő aztán pontosan tudja, hogy az ország rendbetételéhez az ellenzék segítségére lett volna szükség, de legalább sportszerűségből járt volna egy kis nyugalom. Ezzel szemben az első naptól kezdve semmilyen más cél nem lebeg előtte, mint a buktatás. Ehhez megtalálta magának a lelki-, szellemi-, sőt a fizikai valójában is tobzódó tömeget. Segítséget kapott olyan, jobbnak gondolt erőktől, mint a köztársaság elnöke, és például az alkotmánybírák. Addig hergelte az ország csőcselékét, amíg azok belaktak mindent, és kezdik magukat túlságosan jól érezni. Az elfajzott, országrontó demagógiát odáig vitte, hogy a világ legaljasabb népszavazásával a pitiáner kaparcsiságra építve csakugyan megroggyantotta a kormányt.
Hogy az autós hasonlatnál maradjunk: a sofőrt följelentette a rendőröknél - külföldön is -, hogy állítsák meg, piszkálják, amikor csak lehet, hátha falnak megy az idegtől. Ahányszor csak lehetett szöget vetett a kerekek elé. A benzinkútnál cukrot szórt az üzemanyagba, hogy besüljön a motor. Hatalmas sorfalakat állíttatott: a fölbérelt őrjöngőknek és az ájtatos hívőknek az volt a dolguk, hogy spontánul belehányjanak az autóba, a sofőr pofájába. Amikor csak lehetett beleszaratott és belehugyoztatott - hogy félre ne értsük, én itt most a Kossuth térre gondolok. Elmebetegnek, rablónak, mindenféle állatnak nyilvánította az autó utasait, és ezt naponta többször szerteordibálta a világban. Molotov-koktélozásig hergelte a népét...
És most rácsodálkozik. Tágra nyílt szemmel, vihogva közli: dehiszen totálkáros!
Azért ne örüljön ennyire: ebbe az autóba, a saját mocskába kell majd beülnie, mert ez a miniszterelnököknek rendszeresített luxuslimuzin. Nincs másik.

Dr. Kündü, népileg

Pár napja, a következő levelet kaptam az IWIW-en: "Szóval vegyél már vissza.
A Népszava NAGYON NEM AZ a tekintélyes lap, ami még a XIX. sz. végén alakult.
Ez a fura újságrontó banda meg antiszociális, belterjes szubkultúra.
Nem 25 motorosba kell durván belekötni (bár az is elég az agyonveréshez...)
Bőszítesz nagyon. ILYEN névvel antimagyarkodni...
Én tudom, mi az a fizikai erőszak.
ÉS TE ??!"

Azt lehet megtudni róla, hogy ő: „ÜGYVÉD DR. GYARMATI PÁL [kündü]” A Budapesti Ügyvédi Kamara tagja. Előző munkahelyei: Sz.m. Főügyészség, Magyar Távközlési Rt., Hemingway Holding, Gazdasági Minisztérium. A munkahely: Dr. Gyarmati Pál ügyvédi irodája 1052 Budapest, V. ker. Kígyó u. 4-6. E-mail: gyarmatipal@ugyved.hu ecolawyer@freemail.hu . Az IWIW-en az arcképe alá azt írja: „Turáni rasszú SZÉKELY FÉRFI”. A Google segítségével rátalálhatunk fideszes címére is: E-mail: gyarmatipal@fidesz.hu .
Nem hittem el, hogy egy ügyvéd Magyarországon ilyen levelet írhat, és arra gyanakodtam, hogy esetleg valaki az ő nevében fenyegetett. Írtam Dr. Gyarmatinak egy levelet az ügyvédi címére: Tisztelt Ügyvéd Úr, eddig vártam, hátha meggondolja magát, hátha rájön, hogy túlzott az IWIW-en írt levelében, és jelzi ezt. Igazából nem az alig, vagy sehogyse burkolt fenyegetéssel van bajom, mert azt megszoktam. De mire véljem ezt az "ILYEN névvel antimagyarkodni..." - megjegyzést? Nem kellene ezt megbeszélni? Vagy legalább megmagyarázni? Tisztelettel: Andrassew Iván

Erre nem levélben, hanem a blogomon válaszolt:
Intés Kündütől: A fene se akar bántani...DE MERRE VEZET ez a cinikus, nihilista, többségi nemzet elleni pökhendi áskálódás?? (…) Ez a belterjes neolibsi ál-értelmiség a nyálfolyatós szövegével MÁR NEM tud hatni, nem érvényesül. Csak a harci tüzem növelitek.

Blogom fórumán jeleztem, hogy küldtem neki levelet az ügyvédi címére.
Dr. Kündü válasza: Milyen email-ra ment magánlevele, Andrejjew Úr??
Az a baja keednek, hogy olyik '68-as forma. Meg IDEGEN.

Erre én: „A gyarmatipal@ugyved.hu -ra küldtem. De mindjárt elküldöm az ecolawyer@freemail.hu -ra is.” Még mindig nem voltam biztos abban, hogy ő csakugyan Dr. Gyarmati Pál budapesti kamarai ügyvéd, ezért írtam ezt a levelet az ügyvédi címére: Tisztelt Ügyvéd Úr, örömmel vettem, hogy előző levelemre legalább válaszolt - ha "csak" a blogomon is. Ne haragudjon, de továbbra sem értem ezt: "De MERRE VEZET ez a cinikus, nihilista, többségi nemzet elleni pökhendi áskálódás??"
Igazán csak az elemi érdeklődés szintjén vagyok kíváncsi arra, hogy én vajon a "többségi nemzet" ellen milyen pozícióból áskálódom cinikus, nihilista módon. Kisebbségi vagyok, vagy elfajzott többségi? Ha kisebbségi, akkor melyik kisebbséghez vél tartozni?
Tisztelettel:Andrassew Iván

Két választ is kaptam - alighanem az elsőt az első levelemre, amit csak későn olvasott el:
„SZLÁV az Ön neve !! Északi szláv. S a magyari tudat ilyen névből a "RUSZKIK, HAZA!!" jelszót juttatja ordítónelőtérbe. Russzofóbok vagyunK occupált ország, 46 éven át... Itt az történt, amit a Kreml akart: egy VADIDEGEN KULTÚRÁRA (ortodox sötét szlávság) rátelepült MÉG-IDEGENEBB ideológiai és hatalomgyakorlás! Akkor már inkább Horthy Miklós...

Válasza, amit azért idézek, mert meggyőződésem, hogy ez közérdek, immár végképp azonosította, hiszen az ügyvédi címéről jött, levélben:
„Abszolut KISEBBSÉGI vagy. A lelkedben is - para-jelenség, komplexus. Népileg: ILYEN M A G Y A R név nincs. A családi háttered és szocializációd meghatározza idegenséged ebben a MAGYAR hazában. De te a deviánslibsi, országrontó, borostásarcú - vagy inkább "szakállas-bácsi" - identitáskételyes vagy: LAZÁN VAGY GONOSZ.
Ellenség vagy. Ideológiailag, fajilag, nem-asszimiláció-képes lényként; a pökhendi cinizmusod vért kíván.
Bízom benne, lesz alkalmam részt venni a leszámolásban a BŰNBANDÁDDAL !
Kündü

A Gój Motorosok nem cicahorda

Megsértették a Gój Motorosokat, azt írta róluk Andrassew kolléga, hogy cicahorda. Nem volt jó ötlet, azóta már tudjuk, hogy a Gój Motorosok nem szeretik, ha cicahordának nevezik őket.
Valószínűeg mások sem szeretik, ha így hívják őket, de ezt nem tudhatjuk biztosan: másokat nem szoktak publicisták cicahordának nevezni.
A Gój Motorosokkal most ez is megesett, és ők ettől dühbe jöttek. Pedig szelíd és szolid gyerekek ők, nem bántanak senkit, nem is fenyegetőznek, de nekik is vannak érzelmeik és nem szeretik, ha a ritya - ez a legújabb szlengben buzit jelent - firkászok cicahordának nevezik őket.
Ami speciel, érthető. Nem jó ujjat húzni a Gój Motorosokkal, nem is ajánlanám senkinek, főleg, mert nagy és erős motorjaik vannak, és ezeket a félelemetes szerkezeteket hangosan tudják berregtetni.
Nem mindig berregtetnek félelmet keltően a Gój Motorosok, csak akkor tesznek ilyet, ha okuk van rá.
És hogy mikor van rá okuk, azt ők tudják a legjobban.
Amikor először feltűntek a magyar közéletben, azt állították magukról, hogy a légynek sem ártanak. Ők a szabad motorozás szerelmesei, nekik akkor jó, ha robog a motor, az az élvezet, ha lobog a haj és áramlik a friss levegő.
Távolról sem annyira félemetesek ők, mint amennyire a nevükből gondolnánk. Már csak azért sem kell berezelni tőlük, mert a Gój Motorosok soraiban nem gójok, azaz zsidók is vannak. Szám szerint tizenhárman, legalábbis ennyi volt az induló létszám. Hogy honnan tudták ilyen jól a Gój Motorosok, hogy 13 nem gój is van közöttük, azt nem kötötték az orrunkra. De tételezzük fel, hogy tényleg így volt, vagyis tényleg voltak nem gójok is a gójok között.
Ami egyébként természetes: egy villamoson is összejönnek a gójok és a nem gójok, megférnek egymás mellett, tán még az ülőhelyet is átadják a másiknak, különösen, ha valamelyikükről kiderül, hogy terhes anya, vagy nagyon öreg.
Egy ideje nem sokat hallani a Gój Motorosok közé keveredett zsidó motorosokról - totálisan elvegyültek közöttük, asszimilálódtak, ezektől minden kitelik. Persze, az is lehet hogy elmotoroztak valahová, talán épp a másik hazájukba.
Vagy eladták a motorjukat és biciklivel járnak, esetleg gyalog.
Szerintem hiba volt, hogy Andrassew kolléga cicahordának nevezte a Gój Motorosokat. Értem én, hogy nem tetszett neki a nevük, tényleg ijesztő egy kicsit, meg olyan kirekesztés-íze is van, és a megjelenésük sem túlságosan bizalomgerjesztő, de a cicahorda akkor is túlságosan erős.
Nem csodálom, hogy ettől dühbe jöttek. Pedig, láttuk, nem könnyű őket kihozni a sodrukból. Voltak ők már sok minden, talán csak énekes halott nem: mondták már őket kirekesztőnek, rasszistának, cigányellenesnek, de ezekben az esetekben csak megvonták a vállukat és berregtek tovább a maguk útján.
Most borult a bili, a cicahorda kiverte náluk a biztosítékot. Emberileg persze meg lehet érteni, olyan ez, mikor valakinek az anyját szidják. Naná, hogy ilyenkor az embernek felvonulhatnékja támad az illető szerkesztőség előtt, hogy megmutassa azoknak az idegenszívű, sorstalan firkászoknak, hogy nem garázdákodhatnak szabadon a mások hazájában.
Úgyhogy, főként a társadalmi békességből kifolyólag, óva intenék mindenkit, hogy cicahordának nevezze a Gój Motorosokat. Szép és gazdag a magyar nyelv, annyi alkalmas kifejezés van, amivel illethetjük ezt a motorizált feketeruhás sereget.
Tessék ennél találóbb kifejezést találni!
Föld S. Péter
Most & itt 2008-04-30 Tizedik évfolyam, huszonnegyedik (háromszázhuszonötödik) csapás

Mészáros Imre: Andrassew Iván keveri a Jézuskát a géppuskával

Ön a Klub Rádióban azt nyilatkozta, hogy rendszeresen figyeli és olvassa a honlapunkat, ezért nem is értem a bevezetőjét,olvasson vissza, mert Bokor Pál nyílt levelére is válaszoltam, miszerint most már a jogászok kezében vannak.
Mert ha végre értelmezné az első e-mail-t, akkor abból világosan kitűnik, hogy április 29-én a név változtatás feltételeiről tárgyaltunk volna, ha Ön megfelelő garanciákat tud nyújtani arra a felvetésére, hogy így helyreáll a társadalmi béke.
Megismétlem nem a mi stílus jegyünk győzelmi jelentéseket, vagy más jelentések gyártása.
Megismétlem bár szerintem reménytelen, hogy Ön és antifasiszta társai megértsék becsületbeli ügynek tekintettük, s miután a Népszava hasábjain megjelent, hogy mi egy fasiszta - náci társaság vagyunk, nos akkor döntöttük el, hogy tartva az eredeti időpontot, most már nem a vezetőség, hanem a GME tagsága fog elmenni a Népszava székháza elé.
Ellentétben Önnel, mi dokumentumokkal tudjuk igazolni állításainkat, lásd rendőrségi jegyzőkönyv.
Ahogy már számtalanszor nyilatkoztam, írtam bennünket nem kell szeretni, pláne sajnálni, csupán a hiteles tájékoztatást és a korrektséget várjuk el a sajtótól 2006. október 23-a óta. Ahogy tapasztalom Önnek és a Népszavának legalábbis velünk szemben valami zsigeri gyűlöletből eredendően ez nem megy. Sebaj, ennek orvoslására vannak a Bíróságok !!!
Hogy ne képzelődjön, megosztom a ratyi Iván fölfújt hobby újságíró baba születésének hiteles történetét.
A történet ott kezdődött, hogy tudva és ismerve munkásságát, több motoros társam jelezte, hogy több évvel ezelőtt is kirohant a motorosok ellen. Egyben jelezni kívántuk valamivel, hogy nem a Hócipőben megjelent sértő sorai miatt megyünk.
Arra megadtam a választ, hasonlóan az Ön stílusában. Miskolcon a lincselők tárgyalási ebéd szünetében egy étteremben jött az ötlet, hogy még se menjünk üres kézzel. Majd ahogy szokás nálunk a gondolat után a tettek következtek és megvásároltuk az Ön ajándékát 5 000 Ft. értékben. Megjegyzem, köszönöm de én jól elvagyok a női nemmel, nincs hiány érzetem és nincsenek üldözési mániáim, mint Önnek - Önöknek ott a Népszavánál. Lásd túrák rovat.
A Press feliratú mellényekre pedig csak annyit, hogy nekünk nincs sajtósunk, majd ezt is tisztázzuk a Bíróságon, valamint azt is, hogy melyik Gój Motoros hívta fel Önt állítólag. Ön folyamatosan hazudik és történeteket gyárt, mint az átkosban megszoktunk.
A híradó valóban mondja a cicahorda kifejezést, de ne felejtse el, hogy Önt idézik !!!
Egy hiteles történet van az Ön levelében, miszerint másnap felhívta Önt Fiala János, aki nem az ismerősöm.
A történet előzménye, hogy április 29-én reggel felhívott az Önök piknikjével kapcsolatban.
Majd a riport végén azt mondta, hogy érdeklődéssel várja a fejleményeket. Késő délután mikor is elkészült a videó anyagunk tájékoztattam és egyben megkért, hogy másnap reggel ismételten beszéljünk erről, de adásban. Megtörtént.
Akkor kérdésre elmondtam, hogy bármikor, bárkivel beszélünk, tárgyalunk, ha egyenrangú feleknek tekintenek bennünket.
Nos, akkor igaz nem adásban elmondtam Fiala Jánosnak a mi elképzeléseinket, ill. feltételeinket, mire Ön válaszként, azt üzente, hogy én kérdezzem meg a Gój Motoros társaimtól az Ön telefonszámát és hívjam fel.
Fiala János a tanúm, hogy harsány nevetésbe törtem ki és valami olyasmit mondtam, hogy tipikus esete annak, ha valaki se igen, se nemet nem akar mondani és gyárt egy történetet. Nálam ez a jellemvonás röviden: RATYI !
Végezetül a 8 pontos feltételeiről, amennyiben komolyan is gondolja, vegye fel a kapcsolatot a Gój Motoros Egyesület jogi képviselőjével, Dr. Futó Barnabás ügyvéd úrral, mert egyéb halaszthatatlan elfoglaltságom miatt, nem is beszélve, hogy az Ön szavahihetősége erősen kérdőjeles nálam, így ebben a témában Önnel csak tanúk előtt és jegyzőkönyvben rögzítetten vagyok hajlandó beszélni. Egyben tájékoztatom, hogy a GME állja a szavát Önt és másokat is akik törvénybe ütköző módon megsértették az egyesületünket bepereljük. Amennyiben szándékában áll peren kívül megegyezni a fent említett ügyvédet keresse meg.
Egyben szíves figyelmébe ajánlom a túráink tanulmányozását és kiemelten György Péter esztéta esetét a GME-vel.
Valamint a mi általunk készült videó felvételt a www.gojmotorosok.hu túra/média rovatban.
Amennyiben valami csoda folytán a válasz levelemet leközölnék, ahhoz hozzájárulásomat adom, azzal a kikötéssel, hogy szó szerint és változtatás nélkül tegyék.
Találkozunk valahol, valamikor, de a bíróságon biztos.

Mészáros Imre
elnök

A hivatkozott is kikéri

Raj Tamás: "Kikérem magamnak!" Népszabadság • Czene Gábor • 2008. április 30.

A Gój Motoros Egyesület rendre Raj Tamás nyugalmazott főrabbi egyik írására hivatkozik, így próbálja legitimálni elnevezését. Raj Tamás felháborítónak tartja, hogy vele példálóznak.

- Tudja, hogy fontos szerepet játszott a Gój Motoros Egyesület névválasztásában?
- Semmilyen szerepet nem játszottam. Annyit tudok, hogy a megkérdezésem nélkül átvették egy írásomat a zsido.hu weboldalról.
- És folyton arra hivatkoznak.
- A goj héber kifejezés. Eredetileg, ahogyan az Ószövetségben is szerepel, népet jelent. Később a rómaiak, még később az európai keresztények, a modern korban pedig a nem zsidók szinonimájává vált. Leírtam, hogy ennek a szónak - bár akadnak, akik tévesen használják - a zsidóság részéről nincs sértő vagy pejoratív tartalma.
- A motorosok is ezt hajtogatják: nincs ebben semmi sértő, tessék csak megkérdezni Raj Tamást...
- Magától értetődik, hogy a legártalmatlanabb szó is pejoratív tartalmat kaphat, ha kiforgatják eredeti jelentéséből, és más szövegkörnyezetben használják. Nem mindegy az sem, hogy ki mondja. Ugyanaz a szó lehet kedvesen önironikus, és lehet bántó. Ismeri a Cyrano-monológot: "Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el"
- Kálmán László nyelvész elemzése szerint (ÉS, 2007. november 23.) a Gój Motoros Egyesület neve a zsidóktól való elhatárolódásra, az identitás alapján történő kirekesztésre utal, miközben burkoltan azt is állítja, hogy a zsidók kirekesztik a nem zsidókat.
- Tökéletes megfogalmazás.
- Az egyesület pólóján ez olvasható: "Ne piszkáljatok, sorstalanok!"
- Mit mondjak, nagyon kedves... Nyilvánvaló utalás Kertész Imre könyvére, a Sorstalanságra, magyarán a haláltáborok túlélőire, a zsidókra. Ízléstelen...
- Végső soron mi a véleménye a Gój Motoros Egyesületről?
- Számomra egyértelmű, hogy a szélsőjobbhoz tartozik, leginkább a Magyar Gárdához tudnám hasonlítani. Az ilyen szervezetek nem csak a zsidóknak ártanak, az egész országot lejáratják. A legkevésbé sem örülök annak, hogy ezek a motorosok éppen velem példálóznak. Egész pontosan felháborítónak tartom. Kikérem magamnak!

A demonstrációk hordaléka

A motoros látogatás napján bebizonyosodott, hogy minden gáncsoskodás ellenére még munkanapon, délelőtt is kész közösen tiltakozni annyi ember, amennyi pont elég ahhoz, hogy egy maskarás, segédeszközökkel hangoskodó bandérium egyszerűen észrevétlenül maradjon. Nem tudom, hogy a gój motorosok miből vezetik le győzelmi jelentéseiket, de tény, hogy a másik oldalról szinte észrevétlenek maradtak. Elnyomta őket egy különös erő. Olyan embereké, akikre büszke vagyok. Nem sorolok neveket, de megjegyzem, hogy ha a temetésemen Görgey Géza és Donáth László vezetné Isten kegyelme elé a lelkemet, Bodor Pál igyekezne szépíteni cselekedeteimet, Moór Marianna is verset mondana a lelkek üdvéért, és az Erzsébetvárosi Cigány Zenekar zseniális muzsikusai próbálnák elnyomni a koporsómra eső rögök hangját, akkor azt jelentené, hogy jó sorsom volt a végjátékban. És ha pont annyi filozófus, szociológus, miniszterelnök, miniszter, polgármester, alternatív Nobel-díjas, elnökféle, főszerkesztő, filmrendező, tanár, katonatiszt, médiasztár, takarítónő, nyugdíjas kísérne el, mint kedden, akkor nem hiába dolgoztam. (Nem lesz temetésem, csak elmerengtem.)
Abban a méltóságos hangulatban megváltozott a lelkem. Talán azért, mert éreztem az emberek erejét, hirtelen megsajnáltam a gój motorosokat. Arra gondoltam, hogy átmegyek hozzájuk, és azt mondom Mészáros elnöknek, hogy jöjjenek, kár ott unatkozni, álljanak be közénk, hogy lássák: így is lehet. Tényleg lehet.
És akkor a fotósok megmutatták a digitális gépek kijelzőin, hogy miféle babát hoztak nekem. Visszaköltözött szívembe a szégyen.
Elképzeltem, ahogy összejön a gój motorosok csapata – köztük világ- és olimpiai bajnokok, a nemzet büszkeségei. Lázár Vilmos CBA-tulajdonos tiszteletbeli elnök fölteszi a kérdést Mészáros Imre elnöknek: „Na Imiblúz fiam, hogyan válaszoljunk méltóképpen Andrassew Iván pimaszságára?” Valaki – gondolom olimpiai bajnok – azt veti föl, hogy „mi lenne, ha a cuncusmuncus kukisbabáinkból nekiadnánk egyet?”
Na erre fölvillanyozódnak: hamar kitalálják, hogy ráírják: a ratyi Ivánnak küldik, és ezt cseszegesse, ne a motorosokat. Rihegnek és rögögnek, elképesztően viccesnek találják az ötletet.
„Jó, de kinek van használaton kívüli püfibabája”? – kérdezi Lázár Vilmos.
Hosszú csönd, mindenki félrenéz, aztán Mészáros Imiblúz megszólal, mert neki kell elöl járni: „Na nekem kettő van, beáldozom az egyiket. A Józsit.”
Ennyit tudtak fölmutatni a békés, emberszerető gój motorosok. Ennyi tellett tőlük. És szégyenszemre még át se adhatták. Bár Mészáros nyilván örül ennek: Józsi nagy kincs, megszakadt volna a szíve a féltékenységtől, ha nálam kell hagyni.
Egyébként annyira konspiratívak voltak, hogy nem lepődnék meg, ha kiderülne: valami kikopott titkosszolga is van köztük. Történt ugyanis, hogy közülük néhányan sárga „Press” feliratú mellényben próbáltak átjönni közénk. Csak az volt a baj, hogy a mi oldalunkon senki nem viselt ilyet, így aztán szinte azonnal lebuktak, és kénytelenek voltak visszasunnyogni.
A másik-másik oldalról itt jegyzem meg, hogy még a Hír TV is rendkívül korrekt volt, ami – ismerve a köztünk levő viszonyt – külön köszönetet érdemel. Viszont szakmai-etikai szempontból elképesztő, hogy amikor egy motoros horda egy kollega, egy másik szerkesztőség ellen vonul, a Hírszerző – főszerkesztő Gavra Gábor, vezető szerkesztő Seres László – elküldi Kiss Ádámot, aki még büszkén be is számol arról, hogy „ A Hírszerző tudósítója fekete bőrdzseki-halálfejes póló szerelésbe bújva, egy "gójmotor" nyergéből követte végig a Gój Motorosok Egyesületének felvonulását a Népszava szerkesztőségéhez.” Egyébként tudtam, hogy hamarosan együtt motoroznak, csak azon lepődtem meg, hogy Bitter Brúnó és az Ifjú Humanisták nem jöttek velük. Nyeregben persze. A tudósító most is szükségesnek találta hangsúlyozni: „Az ellentüntetésből azonban ezúttal több, a Hollán Ernő utcában megjelenő, de nem gyurcsányista társaság is kimaradt, mivel szerintük Andrassew hibázott, mikor lebuzizta a gójokat, másrészt ezúttal nem érzékeltek náciveszélyt.” (Ha legalább elolvasta volna a történet dokumentumait, nyilván magától is rájön, hogy soha nem buziztam le a gój motorosokat, hanem éppen ők ratyiztak és ratyiznak folyamatosan. Magamat buziztam, jelezve, hogy ezek után a melegeket is képviselnem kell.)

A történetben az a legérdekesebb, hogy miután mindkét demonstráció véget ért, este fölhívott az egyik gój motoros. Azt mondta, hogy beszéljünk komolyan: ezt a menetet megnyertem, most már szinte minden híradó azt harsogja, hogy ők a cicahorda, és elismeri, hogy tényleg hülyeség volt eddig feszíteni a húrt. De tegyek valami engedményt, amibe Mészáros elnök belekapaszkodhat, mert beszorult, és valamit föl kell mutatnia, hogy komolyan vegyék.
Mondtam, hogy sajnálom: így jár, aki a sajtót fenyegeti, de azért majd gondolkozom.
Másnap egy közös ismerősünk fölhívott és megkérdezte, hogy megadhatja-e a telefonszámom Mészáros Imrének, mert tárgyalna. Mondtam, hogy fölösleges, hiszen tudja. Amióta kitört köztünk ez a viszály, folyamatosan kapom a fenyegető-figyelmeztető sikethívásokat.

Mostanra mégis megérett bennem, hogy tárgyalhatunk. A feltételeim a következők:

1. Azonnal megváltoztatják a nevüket.
2. Kérjenek bocsánatot a zsidóktól, a romáktól és a melegektől mindazokért a kirekesztő és rasszista megnyilvánulásokért, amelyeket eddig elkövettek, és tegyenek ígéretet arra, hogy a jövőben tartózkodnak az ilyen magatartástól. Beleértve az olyan tréfás feliratokat, amelyek például a „sorstalanokra” utalnak.
3. Tegyenek ígéretet arra, hogy a jövőben tartózkodnak attól, hogy bárkit motoros fölvonulással figyelmeztetnek vagy fenyegetnek – beleértve a romákat rémisztgető parádékat, amelyeket olyan helységekben tartanak, ahol néhány roma valamilyen köztörvényes bűncselekményt követett el. Valamint tartózkodnak attól, hogy köztörvényes bűncselekmény bírósági tárgyalásán jelmezesen, csapatostul megjelennek.
4. Mondjanak le a náci, fasiszta, nyilas mozgalmakra emlékeztető zászlókról, sisakokról, karszalagokról – beleértve a Wehrmacht-sisakot és az árpádsávos zászlót.
5. Ígérjék meg, hogy soha többé nem beszélnek cigánybűnözésről és megtagadnak minden olyan pártot és szervezetet, amelyik ezt teszi – így kinyilvánítják, hogy nincs és nem lehet többé közük a Jobbikhoz és a magyar gárdához.
6. Erősítsék meg, hogy ezután is sokat kirándulnak és jótékonykodnak – természetesen nagy figyelemmel segítsék azokat a családokat is, akiket köztörvényes roma bűnözők tettek tönkre, de legyenek legalább olyan figyelemmel a sápadtarcú bűnözők áldozataira is. Igazi irgalmas emberek módjára segítsék tovább az árvákat és a természeti csapások áldozatait.
7. Ha mindezt megteszik, vállalom, hogy az egész magyar média tudomására hozom: az egykori gój motorosok immár nem tekinthetők náci módra viselkedő szervezetnek, és kérem, hogy Magyarország népe tisztelje ezt a csapatot cselekedetei szerint, ne lehessenek gúny és megvetés tárgyai. Mert sokkal nagyobb utat tettek meg, mint amekkorát országúton lehetséges.
8. És végül: menjünk el együtt Auschwitzba, hogy legalább utólag értsék meg, miről beszélek.