A demonstrációk hordaléka

A motoros látogatás napján bebizonyosodott, hogy minden gáncsoskodás ellenére még munkanapon, délelőtt is kész közösen tiltakozni annyi ember, amennyi pont elég ahhoz, hogy egy maskarás, segédeszközökkel hangoskodó bandérium egyszerűen észrevétlenül maradjon. Nem tudom, hogy a gój motorosok miből vezetik le győzelmi jelentéseiket, de tény, hogy a másik oldalról szinte észrevétlenek maradtak. Elnyomta őket egy különös erő. Olyan embereké, akikre büszke vagyok. Nem sorolok neveket, de megjegyzem, hogy ha a temetésemen Görgey Géza és Donáth László vezetné Isten kegyelme elé a lelkemet, Bodor Pál igyekezne szépíteni cselekedeteimet, Moór Marianna is verset mondana a lelkek üdvéért, és az Erzsébetvárosi Cigány Zenekar zseniális muzsikusai próbálnák elnyomni a koporsómra eső rögök hangját, akkor azt jelentené, hogy jó sorsom volt a végjátékban. És ha pont annyi filozófus, szociológus, miniszterelnök, miniszter, polgármester, alternatív Nobel-díjas, elnökféle, főszerkesztő, filmrendező, tanár, katonatiszt, médiasztár, takarítónő, nyugdíjas kísérne el, mint kedden, akkor nem hiába dolgoztam. (Nem lesz temetésem, csak elmerengtem.)
Abban a méltóságos hangulatban megváltozott a lelkem. Talán azért, mert éreztem az emberek erejét, hirtelen megsajnáltam a gój motorosokat. Arra gondoltam, hogy átmegyek hozzájuk, és azt mondom Mészáros elnöknek, hogy jöjjenek, kár ott unatkozni, álljanak be közénk, hogy lássák: így is lehet. Tényleg lehet.
És akkor a fotósok megmutatták a digitális gépek kijelzőin, hogy miféle babát hoztak nekem. Visszaköltözött szívembe a szégyen.
Elképzeltem, ahogy összejön a gój motorosok csapata – köztük világ- és olimpiai bajnokok, a nemzet büszkeségei. Lázár Vilmos CBA-tulajdonos tiszteletbeli elnök fölteszi a kérdést Mészáros Imre elnöknek: „Na Imiblúz fiam, hogyan válaszoljunk méltóképpen Andrassew Iván pimaszságára?” Valaki – gondolom olimpiai bajnok – azt veti föl, hogy „mi lenne, ha a cuncusmuncus kukisbabáinkból nekiadnánk egyet?”
Na erre fölvillanyozódnak: hamar kitalálják, hogy ráírják: a ratyi Ivánnak küldik, és ezt cseszegesse, ne a motorosokat. Rihegnek és rögögnek, elképesztően viccesnek találják az ötletet.
„Jó, de kinek van használaton kívüli püfibabája”? – kérdezi Lázár Vilmos.
Hosszú csönd, mindenki félrenéz, aztán Mészáros Imiblúz megszólal, mert neki kell elöl járni: „Na nekem kettő van, beáldozom az egyiket. A Józsit.”
Ennyit tudtak fölmutatni a békés, emberszerető gój motorosok. Ennyi tellett tőlük. És szégyenszemre még át se adhatták. Bár Mészáros nyilván örül ennek: Józsi nagy kincs, megszakadt volna a szíve a féltékenységtől, ha nálam kell hagyni.
Egyébként annyira konspiratívak voltak, hogy nem lepődnék meg, ha kiderülne: valami kikopott titkosszolga is van köztük. Történt ugyanis, hogy közülük néhányan sárga „Press” feliratú mellényben próbáltak átjönni közénk. Csak az volt a baj, hogy a mi oldalunkon senki nem viselt ilyet, így aztán szinte azonnal lebuktak, és kénytelenek voltak visszasunnyogni.
A másik-másik oldalról itt jegyzem meg, hogy még a Hír TV is rendkívül korrekt volt, ami – ismerve a köztünk levő viszonyt – külön köszönetet érdemel. Viszont szakmai-etikai szempontból elképesztő, hogy amikor egy motoros horda egy kollega, egy másik szerkesztőség ellen vonul, a Hírszerző – főszerkesztő Gavra Gábor, vezető szerkesztő Seres László – elküldi Kiss Ádámot, aki még büszkén be is számol arról, hogy „ A Hírszerző tudósítója fekete bőrdzseki-halálfejes póló szerelésbe bújva, egy "gójmotor" nyergéből követte végig a Gój Motorosok Egyesületének felvonulását a Népszava szerkesztőségéhez.” Egyébként tudtam, hogy hamarosan együtt motoroznak, csak azon lepődtem meg, hogy Bitter Brúnó és az Ifjú Humanisták nem jöttek velük. Nyeregben persze. A tudósító most is szükségesnek találta hangsúlyozni: „Az ellentüntetésből azonban ezúttal több, a Hollán Ernő utcában megjelenő, de nem gyurcsányista társaság is kimaradt, mivel szerintük Andrassew hibázott, mikor lebuzizta a gójokat, másrészt ezúttal nem érzékeltek náciveszélyt.” (Ha legalább elolvasta volna a történet dokumentumait, nyilván magától is rájön, hogy soha nem buziztam le a gój motorosokat, hanem éppen ők ratyiztak és ratyiznak folyamatosan. Magamat buziztam, jelezve, hogy ezek után a melegeket is képviselnem kell.)

A történetben az a legérdekesebb, hogy miután mindkét demonstráció véget ért, este fölhívott az egyik gój motoros. Azt mondta, hogy beszéljünk komolyan: ezt a menetet megnyertem, most már szinte minden híradó azt harsogja, hogy ők a cicahorda, és elismeri, hogy tényleg hülyeség volt eddig feszíteni a húrt. De tegyek valami engedményt, amibe Mészáros elnök belekapaszkodhat, mert beszorult, és valamit föl kell mutatnia, hogy komolyan vegyék.
Mondtam, hogy sajnálom: így jár, aki a sajtót fenyegeti, de azért majd gondolkozom.
Másnap egy közös ismerősünk fölhívott és megkérdezte, hogy megadhatja-e a telefonszámom Mészáros Imrének, mert tárgyalna. Mondtam, hogy fölösleges, hiszen tudja. Amióta kitört köztünk ez a viszály, folyamatosan kapom a fenyegető-figyelmeztető sikethívásokat.

Mostanra mégis megérett bennem, hogy tárgyalhatunk. A feltételeim a következők:

1. Azonnal megváltoztatják a nevüket.
2. Kérjenek bocsánatot a zsidóktól, a romáktól és a melegektől mindazokért a kirekesztő és rasszista megnyilvánulásokért, amelyeket eddig elkövettek, és tegyenek ígéretet arra, hogy a jövőben tartózkodnak az ilyen magatartástól. Beleértve az olyan tréfás feliratokat, amelyek például a „sorstalanokra” utalnak.
3. Tegyenek ígéretet arra, hogy a jövőben tartózkodnak attól, hogy bárkit motoros fölvonulással figyelmeztetnek vagy fenyegetnek – beleértve a romákat rémisztgető parádékat, amelyeket olyan helységekben tartanak, ahol néhány roma valamilyen köztörvényes bűncselekményt követett el. Valamint tartózkodnak attól, hogy köztörvényes bűncselekmény bírósági tárgyalásán jelmezesen, csapatostul megjelennek.
4. Mondjanak le a náci, fasiszta, nyilas mozgalmakra emlékeztető zászlókról, sisakokról, karszalagokról – beleértve a Wehrmacht-sisakot és az árpádsávos zászlót.
5. Ígérjék meg, hogy soha többé nem beszélnek cigánybűnözésről és megtagadnak minden olyan pártot és szervezetet, amelyik ezt teszi – így kinyilvánítják, hogy nincs és nem lehet többé közük a Jobbikhoz és a magyar gárdához.
6. Erősítsék meg, hogy ezután is sokat kirándulnak és jótékonykodnak – természetesen nagy figyelemmel segítsék azokat a családokat is, akiket köztörvényes roma bűnözők tettek tönkre, de legyenek legalább olyan figyelemmel a sápadtarcú bűnözők áldozataira is. Igazi irgalmas emberek módjára segítsék tovább az árvákat és a természeti csapások áldozatait.
7. Ha mindezt megteszik, vállalom, hogy az egész magyar média tudomására hozom: az egykori gój motorosok immár nem tekinthetők náci módra viselkedő szervezetnek, és kérem, hogy Magyarország népe tisztelje ezt a csapatot cselekedetei szerint, ne lehessenek gúny és megvetés tárgyai. Mert sokkal nagyobb utat tettek meg, mint amekkorát országúton lehetséges.
8. És végül: menjünk el együtt Auschwitzba, hogy legalább utólag értsék meg, miről beszélek.