Ítéletidő

Kisebb... nem, mondjuk csak ki: nagyobbfajta szenzációt keltett, hogy az interneten, nevezetesen a Facebookon alakult egy csoport, amelyik azt követeli, hogy ne legyen központi tűzijáték, hanem az arra tervezett pénzt kapják inkább az árvízkárosultak. A szenzáció elemei a következők: a csoport óráról-órára duzzadva, szinte követhetetlen sebességgel érte el a százezer tagot, majd még többet. A kormány fölfigyelt erre a szokatlanul nagy és gyors népi mozgásra, és azonnal megígérte, hogy igen rövid időn belül napirendre tűzi a dolgot - ami praktikusan azt jelentheti, hogy a tűzijáték elmaradhat. Ráadásul a vidéki városok is csatlakoznak a mozgalomhoz, egymás után jelentik ezt be. Vagyis, igazi népi kezdeményezésre sok száz milliót spórolunk meg - olyan pénzt, amit amúgy mi fizettünk be adó gyanánt. 

Ilyen ötletekre szerveződő csoportok naponta ezerszámra keletkeznek a Facebookon, és némi érdeklődés után el is halnak. De miért éppen most, és miért éppen Budapesten?

Talán azért, mert szinte az egész országot szétpusztító, szokatlanul ellenséges, brutális időjárási jelenségek, most valamiért megkímélték a fővárost. Az is lehet, hogy ez a szerencse egy kis lelkiismeret-furdalást okozott. Nem is csodálnám, hiszen amivel hosszú heteken át szembesülnünk kellett látványban, hírben, riportokban, rokoni, baráti beszélgetésekben, az a halottak számától eltekintve legföljebb háborúkban tapasztalható. Mindenesetre erről a városról az utóbbi hetekben kiderült, hogy jó emberek lakják, hiszen rendkívül sokat adakoztak. Pénzt is, mást is. Embereket is. Láttam például egy komplett rendőrhadsereg országúti vonulását, amikor gátszakadást mentek megállítani. Igenis büszke voltam rájuk.

Ha már az emberi erőforrásoknál tartunk, szeretnék mindenkit megkérni arra, hogy valamilyen módon legyenek kedvesek jelezni a magyar tűzoltóknak, hogy tudjuk, mit műveltek az utóbbi hetekben, és igenis megint bebizonyosodott, hogy békeidőben ők alkotják a legerősebb és leghatékonyabb hadseregünket. Igazi hősök ezek az emberek, akik az életüket kockáztatják értünk, minden képzeletet meghaladó teherbírással. Miközben egész egyszerűen szinte gyalázatos anyagi körülmények között élnek.

Nem tudom, mit adhatunk nekik - talán, ha már a tűzijátékpénzről van szó, akkor valami kis pénzt is, a megtakarításból, de azt is el tudom képzelni, hogy valaki utazási, üdülési lehetőséget ajánl föl nekik, vagy például az amúgy elég gazdag közéleti emberek és pláne politikusok lemondanak VIP-lehetőségeikről, és néhány tűzoltót elküldenek maguk helyett a foci világbajnokság döntőjére... nem tudom.. találjuk ki. Háborúban és háború után a hősöket illik kitüntetni és megjutalmazni. Pláne fontos ez olyankor, amikor bármikor rá vagyunk utalva a hősiességükre. De ha semmi más lehetőség nincs, legalább köszönjük meg nekik.

Elárulok még valamit: nagyon könnyen csatlakoztam a csoporthoz, mert én eléggé régóta azt szeretném, ha a tűzijátékot, a petárdát és minden pirotechnikai eszköz használatát betiltanák Magyarországon. Mert ezzel a szép, látványos, szórakoztató dologgal olyan kínokat okozunk a velünk élő állatoknak, ami szerintem megengedhetetlen. Kutyák, lovak, sőt tehetek ezrei őrülnek meg, menekülnek és pusztulnak el minden év augusztusának huszadik napján éppen úgy, mint szilveszterkor. Nem mondhatom persze, hogy tiltsuk be, mert úgyis értelmetlen lenne, de soha ne feledkezzünk meg arról, hogy amit művelünk, az barbárság.

És még valamit: nem vagyok babonás, nem hiszek az istencsapásokban, de kérem, soha ne tűrjük el többé, hogy valaki politikai, választási plakátokra olyasmit merészeljen írni, hogy ÍTÉLETIDŐ 2010. április 11. Most mindjárt június vége van, és gyakorlatilag azóta esik az eső. Nem szabad kísérteni a sorsot. A következő választás előtt ne feledjük el egy Facebook-csoportban erre figyelmeztetni a politikusokat. Hiteltelenek lehetünk, de cinikusak ne legyünk.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Újfajta örömök

Csapás csapásra, de azért vannak jó dolgok is. Négy hét után megkaptam az úgynevezett szövettant. Nem mondom, hogy az utolsó napokban nem voltam ideges. Sőt: dühös. De aztán a sebészorvos, aki átadta nekem, mondta, hogy azért tartott ilyen sokáig, mert nem voltak biztos a dologban, újabb és újabb vizsgálatokat végeztek el, és még konzultációt is összehívtak. És hogy úgy néz ki, hogy ezt most megúsztam, szépen, idejében kivágta, és csak állandó ellenőrzésre kell majd járnom. 

Az a tanulság, hogy azonnal el kell menni, ha bármi gyanús a bőrünkön. Ezzel nem lehet hülyéskedni. És nem kell napra járni, mert a Nap kicsit ellenséges lett. 

Mostanában a természet is. Sose voltam még úgy, hogy heteken át, reggelenként úgy néztem föl az égre, hogy van-e ott valami fenyegető. Az életemet fenyegető. 

A múlt hét azzal telt, hogy befenyegetett a gázszolgáltató: kikapcsolnak. Annyi történt, hogy részletfizetést kértem, tavasszal, aztán késtem egy kicsit, és akkor az a büntetés, hogy vagy azonnal fizetek, vagy kikapcsolnak. De valami iszonyatosan kemény a fenyegetőzés. Hívom a közönségszolgálatot, mondom az amúgy igen kedves hölgynek, hogy de hiszen már befizettem, szemmel látható, hogy nem akarok kibújni... Azt mondja, látja, látja: már nem kilencvenkétezerrel tartozom, hanem csak hatvaneggyel, de nem tehet semmit, mert a számítógép dönt, a számítógép fenyeget, a számítógép jelzi a brigádnak, hogy mikor kell menni, kikapcsolni. Fizessem be gyorsan, akkor lehet, hogy nem mennek. Szaladok az öcsémhez, kérek kölcsön, szaladok befizetni, hívom a gázost. Mondom, hogy befizettem. De közben megjött a papír, hogy mikor jönnek kikapcsolni. Igen, látja, látja, mindjárt szól a brigádnak, hogy nem kell már menni, és visszahív, ha nem sikerül leállítani őket. Tehát előfordulhat, hogy befizettem és mégis leszerelik? Kilencven százalék, hogy nem. Mondom: bizonyos esetekben a tíz százalék sok. Aztán két nap múlva visszahív, hogy elintézte.

Végülis nagyon jó érzés, amikor az ember megszabadul az egzisztenciális fenyegetés megtestesítőjétől, egy jól képzett gázleszerelő brigádtól. Kő esik le. Újfajta örömökkel ismerkedem.

Bár marad másik. Az APEH nem volt ilyen kegyelmes hozzám. Kértem őket, hogy mivel egy illetéket, amit eddig részletekben fizetek, most nem tudok, vagy adókegyelemmel mérsékeljék - hiszen a nagyobbik felét már befizettem -, vagy engedjék meg, hogy akkor fizessem be, ha a régi házamat eladtam. Hiszen ugye azért kerültem bajba, mert a kölcsönöm fedezetét, a régi házamat nem tudtam eladni, mert jött a válság és leállt a piac. És hiába tettem félre a pénzt illetékre, ha az építtető becsapott, nem szigetelte a plafont, rá kellett költeni a pénzt. Közben folyamatosan egyre több a teher a frankárfolyam miatt, viszont a válságra való tekintettel húsz százalékkal csökkentették a jövedelmemet. Ráadásul áfával is tartozom, mert ugye a részleteket az áfából fizettem, éppen az APEH-nek. És hogy ott tartok, hogy nem tudok bejárni dolgozni, mert nincs pénzem benzinre. 

Na erre kaptam egy levelet, amiben az APEH gyakorlatilag kigúnyolt. Hiába magyaráztam, könyörögve, hogy egy újságírónál az autó - tizenkét éves, törött, hat litert fogyaszt - munkaeszköz, és amúgy egy hétből hat napot dolgozunk, bármikor, bárhova kirendelhetnek munkára, bármikor éjszaka végzek, és vidéken lakom, ezt a választ kaptam, határozatban: “Ügyfelünk a megélhetésüket valószínűsíhetően éppen csak fedező jövedelmükből gépjárművet is fenntart, mely kérelme szerint munkába járáshoz és gyermeke iskolába szállításához nélkülözhetetlen. Adózó hivatkozott ugyan arra, hogy munkába járás költségeit is lassan nem képes viselni, azonban kérelme szerint jelenleg még használja a gépjárművet a munkába járáshoz.  Gépjármű használatával, fenntartásával kapcsolatos magas kiadások nem előzhetik meg az adóhatóság felé fennálló kötelezettségek teljesítését.”

Kiszámoltam a magas költségeket: háromszori átszállásal tudok bejutni a munkahelyemre, ami többe kerül, mint az autó.

De a legjobb az, hogy még azért is kigúnyolnak, mert március 16-án befizettem 104 ezer forintot, vagyis rendeztem az áfán kívül az összes adótartozásomat.  A határozat írója nem érti, hogy honnan volt erre pénz. Föl se merül, hogy esetleg kölcsön kértem, hogy teljesítsem állampolgári kötelezettségemet.

Majd a határozat kimondja: “a részben aggályos, részben hiányos adatszolgáltatásra tekintettel nincs lehetőségem releváns következtetéseket tenni a család valós anyagi helyzetére vonatkozóan.”

Vagyis hazudok. Nem számít, hogy évtizedekig a lehető legpontosabban fizettem mindent,  nem számít, hogy segítséget kértem, hogy megalázkodtam a hivatal előtt, nem számít semmi. Egyedül én vagyok a hibás, hogy nem tudtam: világválság lesz. Ennyi az összes üzenet, amit a bankoktól, a hivataloktól kaphatunk. Ismerkedés az állampolgári magánnyal. És várom, hogy mi lesz. Mikor vesz le a számlámról mindent az APEH.

Azért volt jó is. Szonja unokám meghívott, hogy föllép, táncol. Elmentem a Fonóba, és a Shaba Oriental Art tánccsoport csodálatos estjén találtam magam. Szonja az első részen nem lépett föl, és valahogy még a szünetben sem gyanakodtam. Így aztán elemi erővel tört rám a fölismerés: a saját unokámat hastáncolni látom a színpadon. Van ebben valami rémisztő. Pedig csodás volt, kedves, és megint meggyőződtem arról, hogy ez az a műfaj, ami szinte teljesen fölszabadítja a nőket, mert sem az alkat, sem kor nem számít, csak az, hogy vállald magad, úgy, ahogy vagy. És ebben végre nem volt semmiféle fenyegetés, csak öröm.

 

Fanfáros hagyományt!

Van valami furaság abban, hogy Orbán Viktor ferencjózsefesen, királyi leiratosan levélben értesíti a frakciót atekintetben, hogy kit is javasol ő államfőnek, szíves megválasztásra. A boríték remélhetően még ma megjön a Balkánról a frakcióvezetőhöz, aki gondoskodik arról, hogy a képviselők csütörtök délután - sajtónyilvános frakcióülésen - "fontolják meg" a miniszterelnök javaslatát. 

Nem az a fura, hogy Orbán levelező tagként vesz részt a politikai életben bulgáriai nyaralása idején - ahol esőnapokon nyilván Gyurcsányról és a Dimitrov-effektusról elmélkedik, plusz a jelenleg is folyó, az ottani, előző miniszterelnök elleni jogászkodás következményeiről is tájékozódik.

A kérdés az, hogy mielőtt elment, miért nem árulta el a frakcióvezetőnek, hogy mégis kire gondol. Ha viszont elárulta, akkor minek levelezni?

Ez annál is inkább érdekes, hogy legutóbb, amikor nem is az akkor ellenzéki Fidesz jelölt, névsort adtak ki, utcán szavaztattak, szinte nemzeti konzultációt rendeztek elnökügyben. Most miért nem? Most, amikor ezzel gesztust lehetne tenni az országnak,  főleg azoknak, akik úgy érzik, hogy ez a kétharmados többség talán egy kicsit sok, pláne akkor, ha a kormányerő emelt orral vissza is él vele. Nem lehetett volna legalább úgy csinálni, mintha?

Bár ez talán afféle hagyományteremtő kezdeményezés. Először a frakción próbálja ki, hogyan működik. Úgy lenne jó, ha a frakcióvezető a frakció - és a sajtónyilvánosság - előtt bontaná föl a levelet, majd egy rövid fanfárszó után jó hangosan bemondaná. És persze látszana, hogy jómaga is mennyire meglepődik. A kérdés csak az, hogy ha a dolog annyira meglepő, akkor miképpen kerül a jelölt a frakció elé.

Ezt úgy lehetne, hogy Orbán több jelöltet bemond, egyeztet is velük, majd mindegyiket meghívja az ünnepélyes levélbontásra, amit a televízió is közvetítene, így az egész nép iszonyatos izgalomban várná, hogy ki megy ki a pulpitusra - természetesen hosszú fanfárszóra.

És akkor egy egész nép ájulna be, amikor Schmitt Pál azt mondja, könnyek között, hogy “köszönöm édesanyámnak”.

És akkor ezt már csak ki kellene terjeszteni az összes kinevezésre, és lenne jóféle cirkusz, és persze kenyér is - legalábbis a fanfárosoknak.

Sudden Death on Facebook

It seems the Second Media War has begun in Hungary. The Declaration of War is called Media Act. The most hilarious part of it was that the conservative „Fidesz”-government wants to control the Internet too. Naturally, we eggheads thought that this would simply not be possible. But since last week there are strange things happening on Facebook. (This is the biggest community portal in the world. If considered as a country it would be the most populous one. It has become a real political force, so it is not by chance that some Fundamentalist governed countries are banning its use or want to limit it, eventually even by punishments.)

Anyone can sign in, and anyone can find his/her old acquaintances and may find new ones; we may chat, send in our pictures, videos and we are able to exchange political views. It is relatively free, the Facebook Rules only exclude openly pornographic and anti-human contents. The content-controllers of the site are warned by the users’ reports about these violators.

There have been strange phenomenons appearing on Facebook for a couple of days. I am constantly urged by Facebook to find new acquaintances (friends), but suddenly I got Warnings that if I try to find a new friend I am actually „stalking” people by my signing them. It was interesting that I did not even initiate any such move, I just responded to (regular and normal) requests of people who wanted to get in touch with me. As I have talked this over with my facebook-user friends (although we had suspicions about some evil design behind this), we all came to the conclusion that some technical failure must be the cause ofit. But more and more of my user friends told me they were warned by FB. And it was strange that each of them was self-proclaimed Leftists, or Liberals.

On Sunday we found a proof: Facebook has completely deleted a two- thousand-member progressive feminine community the „Thirsty Oasis – Szomjas Oázis”, of which I was naturally a member in spite of being male. Mainly, because – as its name hinted at a recent anthology on this topic – it has tried to promote the texts of so-called „women’s literature”. Naturally this has contained sexual contents, like most literary texts do use this type of topic. If I am well informed, this group was led by Zsuzsa Forgács, one of the most-well-known and most spirited Hungarian editors. It is quite logical to suppose that the attack was intended to intimidate her personally. As the Deletion could only have come about by a serial User Report, this event may be looked at as the first real victory of the Internet Media War.

I have no idea what kind of effect this will have on the image of Hungary, when we will be forced to inform the leaders of Facebook in a detailed analysis that while they are doing a huge service to World Democracy in autocratic countries like Iran and China - that they must slowly have a probing eye on Hungary too.

Since here, after an overwhelming victory (two thirds) of a one-party-nostalgic government, about which we knew during the elections already that they had collected data of the opposition voters’ views - and this was not considered to be worth of criminal research by the responsible State Attorneys, although their Party Director has proclaimed it proudly in a private shot at another community portal (YouTube). What is worse than this, the new governmental force has initiated a uniquely anti-democratic Media Act that wants to limit the freedom of the press, including communication on the Internet. They are continuously declaring warning messages, criminalizing their political opponents and they use the tool of Character Assassination in a very effective way. The uninhibited methods of their police-report style is typical: while in opposition they were „reporting” on their country's government and this reporting method was also characteristic in their inner party political infightings.

We must raise the attention of Facebook and of the organs trying to preserve the Freedom of the Press that in Hungary it is quite possible that the government uses naive or gullible (or maybe even well paid) believers to report those oppositional figures who are active in political issues.

Naturally we may even suppose that this phenomenon is initiated not by overly busy activists of the governmental party, but by members of the newly parliamentary Neo-Nazi party, the „Jobbik” (meaning: „Better”), whose activity and impertinence is on the rise.

They are constantly trying to effect pressure upon Liberals and Leftists: they warn them and call them to leave the country – in a complete agreement with the governmental party. So it would not be surprising if the attacks would have stemmed from them.

Although Facebook has deleted the Thirsty Oasis without any prelude or warning, obviously their operators are not responsible for what has happened. But we would like to initiate a deeper research into Hungarian "public reports".

Ivan Andrassew

ivan@andrassew.hu

  

Hirtelen halál a Facebookon

Úgy tűnik, megkezdődött a második médiaháború. A hadüzenetet úgy hívják, hogy médiatörvény. Ennek legnevetségesebb része a múlt hétig az volt, hogy a Fidesz-kormány az internetet is ellenőrizni szeretné. Persze mi, okoskodók, azt gondoltuk, hogy nahát ezt úgyse lehet. Aztán a múlt héten különös dolgok történetek a Facebookon.  (Az a legnagyobb, úgynevezett közösségi portál a világon. Ha országnak tekintenénk, akkor ma ez lenne a legnépesebb. Igazi politikai erővé vált, így aztán nem véletlen, hogy egyes fundamentalista vezetésű országok tiltják a használatát vagy megpróbálják korlátozni, esetleg büntetni is.)

Bárki bejelentkezhet, aztán megtalálhatja a régi ismerőseit, kereshet újakat, beszélgethet, képeket, filmeket küldhet, és természetesen politizálhat is. Viszonylag szabadon, hiszen csak az ordenáré és a kirekesztő, emberellenes tartalmakat tiltja a Facebook szabályzata. Azokról a portál tartalmát felügyelők úgy vesznek tudomást, ha az olvasók bejelentést tesznek. 

Pár napja eddig ismeretlen, fura jelenségek mutatkoznak. Nekem például azzal kellett szembenéznem, hogy - miközben a Facebook állandóan arra bíztat, hogy keressek még több ismerőst - egyszercsak figyelmeztetéseket kaptam, hogy zaklatom az embereket a bejelöléseimmel. Ebben az volt az érdekes, hogy nem jelöltem be senkit, hanem csak visszaigazoltam azokat, akik engem bejelöltek. Amikor ezt megtárgyaltuk a facebookos ismerőseimmel - bár gyanakodtunk, hogy valami gonoszság lehet a dolog mögött - arra jutottunk, hogy nyilván hiba van ebben a hatalmas rendszerben. Aztán egyre többen számoltak be arról, hogy őket is figyelmezteti a Facebook. Fura módon ezek mind baloldali-liberális emberek.

Vasárnap azonban bizonyosságra jutottunk: a Facebook minden előzetes figyelmeztetés nélkül véglegesen törölte a Szomjas oázis nevű kétezer tagot (!) számláló progresszív női közösség oldalát, amelynek férfi létemre természetesen tagja voltam. Azért, mert - a nevével is utalva egy nemrég megjelent antológiára - elsősorban az úgynevezett  női irodalom legjobb magyar szerzőinek szövegeit ajánlotta figyelembe. Természetesen volt a dolognak például szexuális tartalma is - mint általában az irodalomnak. A csoportot köztudomással Forgács Zsuzsa, az egyik legismertebb és legharcosabb magyar írónő-szerkesztő tartotta össze. Jó okkal vélhető, hogy a támadás elsősorban ellene irányult. 

Mivel a betiltás másképp nem jöhetett létre, csak úgy, ha sorozatosan följelentették a Facebooknál, ez tekintető az internetes médiaháború első komoly győzelmének.

Nem tudom, milyen hatással lesz Magyarország megítélésére, ha kénytelenek leszünk a Facebook irányítóit egy alapos elemzésben tájékoztatni arról, hogy miközben vélhetően nagy szolgálatot tesznek a világdemokrácia fejlődése érdekében olyan országokban, mint például Kína vagy Irán, lassan ide kell figyelniük Magyarországra is. Hiszen itt egy olyan pártkormány kapott abszolút hatalmat, amelyikről még hatalomra jutása előtt kiderült , hogy adatokat gyűjt a választók nézeteiről, egy olyan országban, ahol ezt akkor sem vizsgálja az ügyészség, ha maga a pártigazgató vallja be egy másik közösségi portálon (Youtube) is hallható zártkörű hencegésben. De még ennél is súlyosabb, hogy a minden hatalmi ágat megkaparintó kormányerő a demokráciákban ma szinte egyedülálló médiatörvényével arcátlan módon próbálja korlátozni a sajtószabadságot, beleértve az internetes kommunikációt is. Ezen kívül folyamatosan fenyegetőzik, politikai ellenfeleit kriminalizálja, és talán a világon a leghatékonyabban alkalmazza a karaktergyilkosság eszköztárát. A kormánypárt demokráciafölfogására, gátlástalanságára és módszereire jellemző, hogy vezetői ellenzékben folyamatosan jelentették föl saját kormányukat, és a belső politikai harcok elsőszámú eszköze is a följelentgetés volt. 

Föl kell hívni a Facebook és a világ sajtószabadsága fölött őrködő szervezetek figyelmét arra, hogy ma Magyarországon olyan viszonyok vannak, amelyek között nagyonis elképzelhető, hogy hívő önkéntesekkel vagy netán fizetett alkalmazottakkal jelentgettetik föl a közösségi portálokon aktívan politizáló ellenzékieket. 

Fölmerül persze a gyanú, hogy a jelenségért nem a kormánypártok vagy azok túlbuzgó aktivistái a felelősek, hiszen amióta a parlamentbe jutott a Jobbik nevű újnáci pártformáció, tagjai és szimpatizánsai egyre aktívabbak és egyre jobban elpofátlanodnak. Az interneten súlyos nyomást gyakorolnak a baloldaliakra és a liberálisokra: fenyegetőznek, az ország elhagyására szólítják föl őket - amúgy a kormánypártiakkal teljes egyetértésben. Az sem lenne meglepő, ha ők állnának a támadások mögött.

Bár a Facebook minden kérdés, vizsgálat és figyelmeztetés nélkül tiltotta le a Szomjas oázist, nem tekinthető felelősnek a történetért. Ám jó lenne, ha a magyarok elleni följelentéseket a következő esztendőkben a szokásosnál jóval alaposabban vizsgálnák ki. 

Itt jelzem mindazoknak, akik kifogásolják, hogy gyalázkodó megjegyzéseiket moderálom: engem lehet itt gyalázni, de másokat nem. (Már csak azért sem, mert az új médiatörvény alapján még az is előfordulhat, hogy nekem kell elnézést kéni a topicokban bújkáló harcosok helyett.) Ha valaki névtelenül, nem azonosítható módon tesz föl ocsmány, fenygető, sértegető szövegeket, azokat kedvem szerint engedem a nyilvánosság elé. 

Szocialista megőrzésre

Vannak vicces dolgok. Ülünk a horgászstégen a gyerekkel, figyeljük a vizet. Egyszercsak belendül mellénk egy ló feje. Nem akar semmit, csak vakirgálja magát egy deszkán. Ide lendül, oda lendül a szép nagy feje. Aztán abbahagyja, visszahúzódik, mögénk. Hirtelen beleharap a hátamba. Nem nagyon, de azért fölpattanok. Mit lehet tudni, mi lesz a következő.

Hihetetlen micsoda sajtója van Várkonyi Tibornak, az én drága barátomnak! Úgy látszik összejöttek a karaktergyilkosok, és úgy döntöttek, hogy nyolcvanhatodik születésnapjára azt kapja, hogy ő valami kommunista volt. Mondjuk ez elvárható a nyomorúságos Magyar Hírlaptól, de az már érthetetlen, csalódást okoz nekem, hogy egy Torkos Matild színvonalú kolléga a Magyar Nemzetnél beáll ebbe a kórusba. Egyébként tanulságos: azt tudják fölhozni, hogy Tibor a Szabad Népnél dolgozott. Úgy állítják be, mintha Rákosi dicsőítésére írt volna vezércikkeket, miközben persze az az igazság, hogy gyakornok volt egy rövid ideig. Az akkori korát tekintve, talán eleget mond az a párhuzam, hogy annyi idős volt, mint Orbán Viktor, amikor a Katolikus Egyházat arra szólította föl, hogy "Csuhások, térdre! Imához!". Várkonyi Tibor fő műve abban az időben egy margitszigeti riport volt.  

Egyébként azért rúgták ki, mert az egyik főnök úgy vélte: sohasem lesz belőle kommunista. (Csak azért nem írom le a főnök nevét, mert később legalább akkorát fordult, szembesülvén az igazsággal, mint mondjuk Csoóri Sándor, akit fiatalkori, hogy úgy mondjam, korszellemű, verses rajongásáért normális ember nem ítélhet el. Jó lenne, ha Torkos Matild körülnézne a saját szerkesztőségében és a pártjában. Meglepő pörgésekre lelhet a sorsokban.)

A nagyobb baj az, hogy Torkos Matild – akiről semmiképpen nem fogom kideríteni, hogy mit csinált a mostani forradalmi előtti, szocializmusnak nevezett, szintén forradalmi szintén pártdiktatúrában, mert nem érdekel – azt veti megint Tibor szemére, hogy amikor az akkori hatalom politikai ellenfeleit éppen akasztották stb, akkor ő bezzeg. Mégegyszer leírom: Várkonyi Tibort azért rúgták ki az MTI-ből, mert nem volt hajlandó leírni azt a szót, hogy „ellenforradalom”.

Torkos Matildtól több tisztességet vártam volna. Az meg aztán mélységes szomorúsággal tölt el, hogy ilyeneket ír le, miszerint „most Várkonyi Tibor a nemzeti összefogáson munkálkodó kormánypártiakon gúnyolódik”. Akik ugyebár kétharmados néphatalmazással…

Komolyan nem értem, hogy a Fidesz-hívőknek miért nem tűnik föl, hogy ami itt folyik, az se nem forradalmi, se nem nemzeti, se nem összefogás. A kétharmad igaz - az egyharmad fölhatalmazásával. 

Ebben a társadalomban alkotmányosan eddig az volt a rend, hogy volt a kormányzó erő, és voltak a fékek és ellensúlyok. Ha így halad Orbán az egészpályás lerohanásban, akkor őszre egyetlen-egy fék, egyetlen egy ellensúly sem marad. Talán nem kell sorolnom azokat a posztokat, amelyeket a mértékvesztett Fidesz napról-napra vesz át “szocialista megőrzésre” - mert ugye minden diktatúrának az a rögeszméje, hogy minden hatalom nála van a legjobb helyen. De mégis: köztársasági elnök, Országos Választási Bizottság, Állami Számvevőszék, Alkotmánybíróság, közmédiumok, Legfőbb Ügyészség, Központi Statisztikai Hivatal, Magyar Nemzeti Vagyonkezelő ZRT., Nemzeti Közlekedési hatóság, APEH, Gazdasági Versenyhivatal, Nemzeti Fejlesztési Ügynökség stb. És még folyamatosan fenyegetőznek is. Ezt úgy hívják, hogy diktatúra, ha tetszik, ha nem.

Ebben a helyzetben egy nyilvánvalóan elnyomó, amúgy a realitásokat alig érzékelő sajtótörvény semmi más, mint a diktatúra eszköze. Hozzáteszem: egy olyan országban, ahol valóban szabadnak mondható sajtó a sajátos pártokhoz kötödések miatt gyakorlatilag alig van már.

Ilyen marhaságokat javasolnak egy törvénybe: valamennyi tartalomszolgáltató köteles lenne regisztrálni a médiafelügyeletet ellátó hatóságnál. Ebbe beletartozna a 250 ezer magyar nyelvű blog és több millió magyar nyelvű szerkesztett honlap is.

Ilyen böszmeséget a kínaiak, sőt még az északi koreaiak se merészelnek kitalálni.

Ehhez kell ám egy újfajta nyelvtörvény is! Aki magyarul ír a világban, az köteles Kubatov Gábornál ellenőriztetni, miket hordott össze. Különben! 

És kinek mutassam be láttamozásra, amit a Facebookon üzengetek az ismerőseimnek? A Fidesznek tudnia kellene, hogy a blogok túlnyomó része amerikai szervereken fut. Majd panaszkodnak, az Egyesült Államoknál, hogy Andrassew Iván bejelentetlenül írdogál haikukat, és tessék letiltani? (A kurucinfot enélkül is ki lehet iktatni, ha nagyon akarják. Persze föltámad úgyis.)

Csak a félreértések elkerülése kedvéért jegyzem meg, hogy én kifejezetten örülök annak, hogy az elborult Fidesz minden hatalmat átvesz, és megpróbálja bevezetni a XXI. század eddigi legdegeneráltabb sajtótörvényét. Ha már úgy alakult, hogy pontosan azt csinálják, amit előre megjósoltunk, legalább bontakozzon ki teljességgel a hatalmuk. Hogy ne legyen kétség. Hogy viseljék a felelősséget. Ez okozza majd a bukásukat. A sajtó ugyanis működik majd akkor is, ha az összes lapot, rádiót és televíziót szolgának sorozzák vagy ellehetetlenítik. Az internetet nem lehet féken tartani. Viszont minden próbálkozás arra jó, hogy összehozza azokat, akikben van még némi igény a kádárin-orbánin túli demokráciára.

Van úgy, hogy egy párt gyönyörű, forradalmian lobogó sörényű lófeje egyszercsak belendül mellénk. Vakarózik, mert viszketeg. Aztán ha harap, vagy kiröhögjük, vagy elszaladunk.

  

Kilométer magasan

A hét végén voltak jó dolgok is. Szombaton takarítottam és rendezkedtem, ami nem jó. (Nem az egész lakást, csak azokat a területeket, amiket jobbára a kisfiammal lakunk.) Vasárnap nagyon hamar lezavartam a fűnyírást, mert azt ki nem állhatom. Ha viszont nem nyírom hetente, akkor annál rosszabb lesz.

Még egy kicsit piszkáltam az autót. Át akarok állni bioetanolra, legalábbis felesben. Most még csak harmadolok, mert a szerelő barátom elsőre azt tanácsolta. Nem csak környezetvédelmi okokból döntöttem így, hanem igenis azért is, mert száz forinttal olcsóbb, mint a benzin, és pont a szomszédomban van egy kút, ahol lehet kapni. Annyira kísérleti, hogy nem lehet egyszerre kifizetni a benzinnel. Tankolok benzint, aztán be kell menni, kifizetni, aztán tankolok etanolt, megint mehetek fizetni. A pénztáros sajnálja, de a kút nem engedi, hogy fizetés előtt újra használjuk. Amúgy szerintem kifejezetten jobban megy tőle a kocsi. De lehet, hogy csak ezt akarom érezni.
Pakolgattam az új könyvemet, mert a jövő héten be akarom mutatni KPJ-nek, a kiadónak. Már azt, ami megvan belőle. Bár csak egy hosszabb novella hiányzik. Az lesz a címe, hogy Virágevő Margit. Mármint a novellának. De  az nem novella, hanem hosszú történet lesz. Tán még húsz oldal is. Ezen kívül dolgoztam az új tudományos rovatunkon. Semmivel se lettem kész, mert mégiscsak a vasárnap az a vasárnap.
Amúgy se tudok rendesen dolgozni, ha egész nap számolgatok. A múlt héten a gázosok küldtek el levelet, hogy ha nem rendezem a tartozást, akkor kikapcsolják a gázt. Kaptam egy határozatot az APEH-től is, amelyben lényegében kigúnyolnak azért, mert a segítségüket kértem. Ettől aztán elért az az elemi félelem, ami akkor jön, amikor már nincs tovább, jönnek a megaláztatások, kölcsön kell kérni, munkát kell találni, bármi áron. Kicsit fura, ha az ember szinte hatvan évesen jut idáig, de úgy látszik, egyszer meg kell ismerkedni ezzel is. Kósa és Szíjjártó urak még kettőt mondanak, és mindenünk elúszik. Ez aztán rendesen matat az ember lelkében, nehéz bármire odafigyelni.
Hanem aztán délután mégis úgy döntöttem, hogy azértis legyen időm eget nézni. Az nekem nagyon fontos, órákig bírom, és mindig találok valamit, mindig van egy történet odafönt valami odafönt. Most például ott volt egy madár, egyetlen egy, kilométer magasan, és csak úgy röpködött. Köröket, nyolcasokat írt le, időnként kvak-kvakkogott egyet. Bár ragadozó volt, egészen biztosan nem azért ment föl olyan magasra, hogy valami zsákmányra lessen. A repülésének semmi értelme nem volt. Hacsak az nem, hogy élvezte. De elképzelhető-e, hogy egy nagy madár azért menjen föl olyan magasra, mert szeret röpülni? Láttam én már kifejezetten játszó, légiakrobata mutatványokkal szórakozó varjakat és fecskéket is. Azok csapatban voltak, és egymást szórakoztatták. De ez egyedül volt. Hosszasan és szemmel láthatóan boldogan.
Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy mire vágyom! Áztatni szeretném a lábamat! Nem is emlékszem, hogy ilyesmi valaha is eszembe jutott, de most hirtelen rájöttem, hogy ezt akarom. Méghozzá forró vízben.
Biztos van még valaki, aki emlékszik Zsombolyai János Kihajolni veszélyes című filmjére, amelyikben Tomanek Nándor állomásfőnök állandóan iszonyatosan forró vízben áztatja a lábait, és amikor Szikora János megkérdezi, hogy ezt miért csinálja, akkor azt mondja, hogy azért, mert nagyon jó érzés, amikor elkezd hűlni a víz. És akkor ebben benne volt az egész szocializmus. Nem tudom miért, de tényleg benne volt.
Olyan forró vizet készítettem, hogy vagy öt percig hol az egyik, hol a másik lábamat kellett kirántani. De az bebizonyosodott, hogy csakugyan az a legjobb benne, amikor vagy megszokjuk vagy hűlni kezd. Ráadásul elfelejtettem törölközőt vinni a teraszra, így még napon is szárítgathattam a talpaimat, ami külön öröm, ha úgy vesszük.
Alighanem lesz egy újabb vasárnapi szokásom.
Aztán még olvastam is. Az elég baj, hogy nincs annyi pénzem, hogy elmenjek a könyvheti forgatagba, de azért szerencsés vagyok, mert kapok könyveket. Például nagy örömömre egyszercsak a fakkomban találtam Bächer Iván két új kötetét. Mindkettőt elkezdtem olvasni, ami kicsit macerás, és úgy oldottam meg, hogy a lakás egyik szobájában tartom az egyiket, a másikban a másikat, és azt olvasom, amelyik a közelemben van. Na, majd írok róla, meg talán Ivánról is. Csak annyit, hogy akkor is megrázó, ha az ember az írások többségét már olvasta valamikor. Elképesztően jó író.
Délután még kertészkedtem egy kicsit. Igazából készülök a tovább mélyülő nyomorra. Vetettem kaprot, madársalátát és pemetefüvet - az utóbbi jó lesz köhögés ellen. Kikelt egy dísztököm. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Végülis az érdekel, hogy a tök, amiből a magot nyertem, az valami hibrid, vagy mégis inkább kitenyésztett, tehát a magjából olyan gyümölcs lesz, mint az eredeti. Nem mintha nem lenne mindegy, de jó játszani ezekkel. Kata paradicsomkái túlélték a borzalmas időjárást. Sőt már két növényen meg is jelentek a virágok. Milyen jó lenne egy kis üvegház! Végülis egész életemben szerettem volna egyet. Talán majd egyszer.

 

Mélyegezz léleket!

Ülök, várom, hogy varratokat szedjenek ki belőlem, és persze leginkább az izgat, hogy megjött-e végre a lelet. (Tudom előre, hogy nem jön meg. Az nem úgy van. Később a nővér elárul titkokat. Szerinte például nem fogok meghalni, hanem az lesz a sorsom, hogy állandóan vissza kell járnom ellenőrzésre. De ezt legalább egy hét múlva tudjuk meg, mert akkorra várható a lelet a szövettanról.)
De mielőtt bemegyek, előveszem a Magyar Hírlapot, mert valaki a kezembe nyomta, hogy  olvassam, mert akkor legalább nem azért idegeskedem, amiért egy sebészet folyosóján illik.
"... Mészáros Tamástól Vicsek Ferencig  hiába szörnyülködnek a maradék balliberális véleményterroristák, valóban forradalmi változások történek ezekben a hetekben. - olvasom a bérnáci napilapban - amelyik egy darabig bérantijobbikos volt, most megint húzódik a Jobbik felé, mert a tulajdonosa besértődött: Orbán átverte, nem lett miniszter, így aztán miniszterelnök se lesz, ha Orbán úgy dönt, hogy mégis inkább elnök lenne, újalkotmányosan. Máshova nem is helyezkedhet, csak megint a vérjobb felé. (Bár ott nehéz lesz Bayer ötös számú párttagkönyvével villogni.)
Természetesen semmiféle forradalom nem történt, bár az kétségtelen, hogy Orbán korlátlan lehetőséget kapott. Mint véleményterrorista, most jelzem, hogy a forradalmárnak kijáró tisztelettel hódolok neki, ha végrehajtja azt a forradalminak is mondható változást, amelyik megnyugtató módon, visszafordíthatatlanul emberséges irányba fordítja a szegények, a cigányok sorsát. Vagyis akkor, ha mondjuk ciklusa végén - nem tíz, nem húsz, hanem négy év múlva - nem Ausztria teljesítményének felére-harmadára leszünk képesek, hanem, mondjuk hetven százalékára. (Azért Ausztria, mert ahhoz mérjük magunkat. De nem a teljesítményünket, hanem az életszínvonalunkat.) Ha nem egyik zsebből a másikba pakolással teremt munkahelyeket, hanem úgy, hogy kitalálja, hogyan adhatjuk el az ipari-, mezőgazdasági- és szellemi termékeinket, és minden erejével a termelést, a termelőket segíti. Ugyanis minden más: duma. Jobblét csak termelésből, gondolatokból és kereskedelemből lehet.
Ezt csak azért írtam le, mert a szerző, a következőket találja fontosnak megjegyezni:
"Szegény Várkonyi Tibibá írja a Népszavában, hogy az ilyesmi csak olyan pártoknál és vezéreiknél szokás, amelyek „kultuszban” fogantak. Azt, hogy mire gondol, úgymond udvariasságból nem írja le, csupán finoman utal az unalomig csépelt Hitler-hasonlatra. Pedig Tibibá, aki végiglihegte a Kádár-féle május elsejéket, igazán láthatná, hogy egészen másról van szó."
A szerző, bizonyos Huth Gergely, aki a fényképe alapján fiatal embernek tűnik, egy maholnap nyolcvanhat éves emberről beszél. Honnan benne az a gügyis pofátlanság, amivel oda mer tibibázni? Ha Orbán ezután is eltűri a csahosaitól ezt a stílust, akkor itt a kádári forradalmi munkás-paraszt kormány helyén egy forradalmi bunkó-paraszt kormány cseperedik.  Nyilvánvaló, hogy ennek a Huthnak fogalma sincs kit gúnyol. El se tudja képzelni, hogy azok, akik a szocializmusban is írtak, nem voltak mind veszett kommunisták. Legalábbis kínos Kádár-lihegőnek minősíteni valakit, akit 1958-ban azért rúgtak ki az MTI-ből - másodmagával, Korolovszki Lajossal -, mert nem volt hajlandó leírni azt, hogy "ellenforradalom". Várkonyi Tibort Antall József kormánya diplomatának küldte Párizsba. Ugye, talán nem feltételezhető arról a kormányról, hogy nem ellenőrizte, és nem találta makulátlannak azokat, akik külföldön szolgálták? Várkonyi Tibor értelemszerűen MSZMP-tag sem volt, viszont azért menekült a Magyar Hírlaptól a Népszavához, mert érzékelte annak elhitványulását.
Természetesen többször megkérdeztem Várkonyi Tibortól, hogy vannak-e olyan cikkek, vagy mondatok, amelyeket ma már nem írna le. Természetesen úgy gondolja, hogy vannak olyanok. (Mint ahogy nekem is, és bizony már ebben a rendszerben is írtam olyat, amit röstellek.)
Na de nehogy már egy Huth Gergely szóljon be "Tibibának" attól a laptól, amelyik rövid pár hónap alatt megmutatta nekünk a harmincas évek vérnáci stílusát, majd hirtelen - parancsra - egy nap alatt antifasiszta lett, mert Orbán fölismerte, hogy mégis inkább a Jobbik a fő ellensége. Most meg forradalmi örvendezésében bemutatja nekünk a rákosista újságírás teljes eszköztárát. Bizony Huth Gergely: Várkonyi Tibor nem Hitlerre gondolt, hanem Rákosira.
Ha megenged egy szakmai megjegyzést tőlem, aki nyolc éven át szenvedett attól, hogy kormánypárti szerepbe kényszerült: nagyon dilettáns dolog volt ráállni erre a kristálytisztán elmebeteg forradalmi vonalra, és azonnal kultuszba emelni Orbánt. Ha valaki húsz éves kormánypárti újságírásra készül, tudnia kell, hogy ha a lécet fölemelte, azt ott is kell ám tartani. Baromi nehéz lesz ezerrel pörögni két évtizeden át.
Egy, a háztartásunkban élő gyermeklány tanácsát tudom hatalmas győzelem esetén figyelembe ajánlani: "Mélyegezz léleket!"
Különben az egész jobboldali médiabirodalom úgy jár, mint Bayer Zsolt, aki lelkileg előkészítette a cigánygyilkosságokat, letette a modern rasszista újságírás alapjait, majd a végén odáig jutott, hogy öngyilkosságra buzdítja egy magánellenségét, sőt halállal fenyegeti. Már szemmel láthatóan összepisizi magát kínjában, hogy egyre nagyobbakat mondjon, mert retteg, hogy úgy jár, mint Lovas István - mestere és példaképe -, aki a megtűrve elfeledettek kategóriájába jutott. Az a sorsa, ami Széles Gáboré: legföljebb akkor kap valami posztot, ha Orbán megsajnálja. Mert a fideszesek már nekem (!) is pusmognak Bayer háta mögött: Orbán se normális, ha ezzel az emberrel együtt mutatkozik.
Igaz volt: a Magyar Hírlap olvasásánál kicsit jobb egy varratszedés.

  

Elnöknőt Szimbóliának!

Szanyi Tibor szerint az lenne a legszerencsésebb, ha Sólyom László mandátumát hosszabbítanák meg. Vannak ugyan vele szemben fönntartásai, de az elnök alkotmányos érzéke, jogfölfogása kiemelkedően nagyszerű - mondta a HVG.hu-nak. Sólyom - szerinte - „abszolút nem" fideszes pártkatona. „Most, amikor alkotmányozó nemzetgyűlésre törekszik a Fidesz", a hatalmi súlyok és ellensúlyok egyensúlyát Sólyom szakmai fölkészültsége nagyban elősegítené. 

Ha a Fidesz jelöltje „többé-kevésbé elfogadható" az MSZP számára, akkor „az MSZP-nek nem dolga cirkuszt csinálni", hanem támogathatja a kormánypárt jelöltjét. 

Értem én Szanyi Tibort, bár lennének érveim arra vonatkozóan, hogy az sem igazság nélkül való, ha az Elnök Úr országlásából valaki éppen az ellenkezőjét látja annak, amit ő.
Azzal azonban mindenképpen vitatkoznom kell, hogy az államfő jelölés csakis cirkuszos dolog lehet. Egy olyan rendszerben, amelyikben a magyar baloldalnak föl kell mutatnia valamit a Fidesz szimbolikus politizálása ellen, szimbolikus jelentősége van annak, ha az MSZP önállóan jelöl, ha kell, bizony szimbolikus személyiséget. Akkor is, ha esélye nincs annak elfogadására. Én például - ebben sokan egyetértünk, és ezt hirdetjük is - egy nőt javasolnék köztársasági elnöknek. Ha kell, igen: fideszes asszonyt. Hogy legyen valami kis esélye. Mert ez azt fejezné ki, hogy látunk valami méltatlant a szinte "nőtlen" parlamenti- és kormánypolitizálásban. Tekintettel arra, hogy a Jobbik is egy nőt javasol, ráadásul Morvai Krisztinát, én bizony egy cigány asszonyt jelölnék.
A reménytelen üzenet is üzenet. Irányt mutat, méltóságot ad. Nem csak a pártnak, hanem a választóknak is.

  

Talán, majd egyszer

Mostanában azt érzem, hogy bármennyire is védekezem, bele kell néznem egy csomó örvénybe, amik körülöttem forognak. Nem arra a fenyegető hatalomra gondolok, ami a szemünk előtt cseperedik, és nem is arra, hogy valami elképesztő dolog történik a törvényhozásban, hiszen csak azért jönnek létre abszurd törvények, hogy valami forradalmi hatalom nagyon gyorsan lenyomja az egyetlen veszedelmes ellenfelét, és szemmel láthatóan semmi nem számít, sem a szlovákiai magyarok, sem nemzetileg konzultálni próbáló, vagyis a pusztába jajgató jogászok, sem az európai jogrend.

Közben szembe kell nézni azzal, hogy minden egyes ostoba mondaton súlyos ezreket veszíthet az, akinek kölcsöne van, miközben a környezetemben már akad olyan ember, aki szomorúan jelentette be, hogy idén nem megy ki a könyvhétre, mert minek, annyi pénze sincs, hogy egy könyvet vegyen.

Volt idő, amikor együtt jártunk, és esténként egy-egy teli szatyorral tértünk vissza a sátor- és pavilontáborból. Ezek voltak életünk legrosszabb évei amúgy, egy sunyi diktatúrában. Igen, ki lehet mondani, hogy sorsunk vigasza az olvasás volt.

Hát, most majd nem lesz.

Barátom ezt mondja erről: ha elmegyek a könyvhétre, találkozom legalább tíz íróval, akit ismerek, abból, mondjuk ötöt még szeretek is. Ha nem veszem meg a könyvüket, akkor megsértődnek, ha igen, akkor az olyan 25-30 ezer forint. Közben meg tárgyalásban van a gázszolgáltatóval, mert nem tudja egyben befizetni a márciusi-áprilisi számlát.

Másik író barátom beteg lett, és nincs annyi pénze, hogy egy kis műtétet magánorvossal végeztessen el. Így aztán várhat a sorára. Most arra gyanakszik, hogy elrontott valamit: majdnem hatvan évesen illene, hogy legyen annyi pénze, hogy ha bajban van, ha az időre játszik a halál ellen, akkor tudjon magán segíteni. Már nem csak azért vigyáz a fogaira, mert az úgy egészséges, hanem azért is, mert tudja, hogy ha elromolnak, nem tudja fizetni a pótlást.

Ez ma a polgári életszínvonal vezető értelmiségiek, művészek köreiben.

Nyomasztó ez a kiszolgáltatottság, ez a folyamatos görcs, ez a sok méltatlanság.

De a héten volt alkalmam végignézni fotográfus barátaim képsorozatait arról, mi történt az árvizekben, Magyarország északi vidékein. Elárasztott falvak, elmosott utak, hidak, házak, amelyekből mindent kisodort a víz, amit hagyott az meg iszap, mocsok, örökké megmaradó doh, hogy minden nap emlékeztessen a keserűségre. Emberek sírva, nyomorultan, félelemben, kilakoltatva, ácsorogva az összedőlt házak előtt, kutatva kacatok között, hogy legalább valami, valamicske emlék maradjon. Döglött állatok, testek, amelyek valaha nem csak úgy voltak a világban, hanem legalább egy emberhez tartoztak... Faluházba kényszerült, padlónalvó öregek, gyerekek, kétségbeesett családfők, akiknek az lenne a dolguk, hogy férfiként a vállukra vegyék a vészt, de nincs mit vállra venni, nincs mit menteni, mert minden összedőlt és minden elúszott, nincs biztosítás, nincs ruha, nincs ágy, nincs hűtőszekrény, nincs munka, nincs remény. Talán, majd egyszer lesz valami segély. Ha kegyelmesék döntenek. Lehet várni. Állni a semmiben, sírva, és várni, hogy hátha. Hátha valakik, valahol.

Ha rosszul érzed magad, ha örvényt látsz magad előtt és azt gondolod, hogy már nincs tovább, nem bírod tovább, gondolj azokra, akik úgy feküdtek le, hogy kicsit esik az eső, és úgy ébredtek, hogy menekülni kell, és nincstelenek lettek. A nincstelen nem az, akinek nincs semmije, hanem az, akinek reménye sincs. Csak vár, és azt se tudja, mire. Vár: gyerekekkel, öregekkel meg a kutyával, mert a macska megdöglött, alighanem. És kiszolgáltatottságának hatodik napján egyszercsak férfi létére zokogni kezd. És hátralévő életében sohase érti majd, hogy miért éppen attól omlott össze, hogy egy elveszett macskára gondolt.

Vajon ennek az embernek a gyereke tíz év múlva, könyvhéten vesz majd csak egyetlen egy kötetet is? 

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

  

Meghalt Furmann Imre

Magyarország egyik legtisztességesebb embere picike volt, törékeny, soványka, de csak messziről látszott ilyennek. Akit az aurája közelébe engedett, érezte az erőt, nem mert gonosz lenni, hiszen tudta, hogy Imre átlát rajta, és nem lesz kegyelem.
Amikor megtudtam, hogy halálos beteg, beszéltem vele. Akkor még reménykedett, azt hitte, hogy akár egy-két évig is élhet.

Keserű volt, azt mondta, talán lesz annyi ideje, hogy rendbeteszi a dolgait. Persze seholse volt már a régi Imre, a fergeteges humora, az elképesztő irónia, amivel hentergésig tudta röhögtetni az embereket, ha alkalma nyílt arra, hogy így mutasson tükröt. Már akkor megroppant, amikor majdnem négy éve elvesztette csodálatos, okos, huszonhét éves fiát. Beszélgettünk erről is, hogy nem is értem, hogyan tudta túlélni. Azt mondta: sehogy.
Pedig próbálkoztam, hogy kizökkentsem. Amikor a halálról beszéltünk, azt mondtam neki, hogy ha van Isten, és ő az ítélőszék elé jut, kérvényezi majd, hogy a pokolra mehessen, mert a Mennyek Országában mi dolga lenne. A jók között elemésztené az unalom.
Azt mondta, lehet, és kicsit nevetett.
Készültem, hogy meglátogatom. Nem akartam üres kézzel menni. Hetek óta mondogatom magnóra azt a verses füzetkét, amit még januárban küldött, amit feleségének - társának - Mártinak ajánlott. Gondoltam, talán így megérti, mennyire szeretem, és talán lesz egy kis öröme abban, ha kap egy olyan hangoskönyvet, amiből csak egy példány készül, és az minden szavában az övé. Elkéstem. Mentségemre: nehéz ilyen sorokat szépen kimondani: "Figyelem a fejleményeket magamban. Máj-rák feltéttel, bocsánat: áttéttel".
Arra gondoltam, ha meglátogatom, talán ráveszem, hogy egy jó nagy interjúban összefoglalja azt, amit búcsúzóul illik egy olyan embernek, akit azért szerettek azok, akik nem gyűlölték, mert elképesztően bátor volt, merészelt a legkirekesztettebbek, a legmegbélyegzettebbek, a cigányok védőügyvédje lenni. Az MDF alelnökei, a lakitelki alapító atyák közül ő ezt az utat választotta, miközben egy másik megalapozta a politikai újnácizmust. Csurka nyert, Imre vesztett: mindaz ami ellen harcolt, most ott feszít a parlamentben, fertőz és gyilkol szerte az országban. Nem csak a cigányok az áldozatai, hanem azok az önnyomorítók is, akikből kiöli a lelket a gyűlölet.
Gúnyolták persze, amikor erre előre figyelmeztetett, eleve vesztesként is kérlelhetetlenül küzdött mindenféle kirekesztés ellen. Vannak ilyen vesztes típusok, akik tulajdonképpen megmagyarázhatatlan okból szembe mernek szállni az ember leghitványabb természetével. Végülis mindig ők győznek, vagy a példájuk viszi győzelemre a jóságot.
Imrének már csak ez az esély marad. Nyomorúságában is boldog lehet az az ország, amelyiknek volt egy ilyen fia.

 

Megint tökéletesebb

A hét vége megint az őstermelésnek szenteltetett. A rettenetes idő után talán életben maradnak a paradicsomok. Kata mindenesetre mély gyásszal figyel minden beteg levelet. Nem is csoda, hiszen maga nevelgette a palántákat. Ki-be cipelte őket, hogy levegőzzenek, napot lássanak, ha jó az idő. Ez akkor is jó dolog, ha végül a paraszti lét végső keservével kell megismerkedni: nem lesz termés az ostoba, gonosz időjárás miatt. De lesz, azértis!

Egy hete vetettem hibiszkuszt, sövénynek, de tartok tőle, hogy nem kelnek ki. Bár sose lehet tudni a növényeknél. Van például két ginko bonsaim, amikről már-már elhittem, hogy meghaltak a télben. Főleg a harmincévest sajnáltam, mert gyönyörű, és sokat gondozgattam. Valahogy, valamiért belém fészkelt, hogy abban az évben halok meg, amikor elpusztul. És most minden jel arra mutatott, hogy ez bekövetkezett. És persze összeállt bennem a kép: a héten kivágtak belőlem egy darabot, ami mindjárt a titokzatos nevű szövettanra került.
Amúgy tulajdonképpen nagyon élveztem a műtétet. Ez elég talányos, de megmagyarázom: az én szememben az abszolút profik a sebészek, lenyűgöző a bátorságuk, a merészségük, a példátlan felelősségük. Még az én kínosnak mondható helyzetemből is érdekes figyelni őket. Nem is értem, mekkora lélek kell ahhoz, hogy valaki kétségbeesett embereket vagdosson naphosszat, lényegében teljesen elidegenedve.
Én például meg se ismerném azt a doktornőt, akinek a munkadarabja voltam, csak a hangjáról. Jóformán csak álarcfélében láttam, többnyire a hátam fölött mesterkedett. A hangját viszont megismerem, mert erős orosz akcentussal állandóan beszélt hozzám. Folyton aggódott, hogy én nem veszem komolyan ezt az egészet, pedig ez műtét, és bármi baj lehet. Mondtam, hogy csak megpróbálok laza lenni, mert macsónak neveltek. De hogy miért izzadok? Mert meleg van, és igaz ugyan, hogy le kellett vennem minden ruhát, viszont nájlon van a takaróköpönyegemben, amit nem bírok. Jó, akkor szóljak, ha zsibbad a karom.
Nem zsibbadt, nem is éreztem semmit, csak négy apró tűszúrást. Csak annyit kérdeztem, hogy mit nyomogat a bőrömön. Elmagyarázta, hogy valami vérzést csillapít egy szerkezettel.
Hanem aztán, amikor fölállhattam, úgy találta, hogy sápadt vagyok. Hiába mondtam, hogy semmi bajom, megparancsolta, hogy feküdjek le fél órára. Közben többször kijött, megnézett, érdeklődött, rámküldte a nővéreket, hogy mérjék a vérnyomásomat. Persze az is jó volt. Én meg már siettem volna a gyerekemért. Mindjárt kijön az edzésről... (Mert közben teljesült a vágya: bevették vízilabdásnak a BVSC-be. Büszke is vagyok rá.)
Naná, hogy a félelemtől izzadtam, és attól voltam sápadt is. De ez olyan legbenső félelem, amit nem is érzek igazán, hanem tudom, hogy bennem van. Mint ahogy a szövettanról is komolyan gondolom, hogy ráérek két hét múlva izgulni, ha majd rossz lesz, de ez nyilván nem igaz, mert dolgozik bennem.
De a legfontosabb mégis az, hogy a fiatal ginko száraznak látszó ágai tegnap kirügyeztek, és az öreg törzsén is megjelent egy rügyecske. Vagyis él.
Elhatároztam, hogy ezen a hétvégén most az egyszer csakugyan pihenek. A legjobb ilyenkor az olvasás. Pénteken megkaptam Bolgár György Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten című regényét, és már szinte ki is olvastam. Mert jó. Nem csak azért érdekelt, mert sokszor dolgozunk együtt, és talán a barátom is, hanem, mert kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a saját ötletével. Ez nagyon egyszerű: a cím Georges Seurat képére utal, ami csakugyan egy Szajna-parti vasárnap délutánt ábrázol, sok szereplővel. Az ő történetükről szól a regény. Rendkívül egyszerű szerkezet, és nem lehet letenni. Mert ugye Bolgár György jó író, csak ezt kevesen tudják. Gondolom túl híres rádiós meg újságíró ahhoz, hogy még az írók közé is belopakodhasson, beeresszék a reteszesek. Sok is lenne, nyilván.
Ja, azért is érdekelt nagyon, mert nekem is volt egy hasonló ötletem, írtam is belőle egy harmadnyi regényt, csak sose tudom már befejezni, mert nincs bennem elég erő és tehetség. Az arról szól, hogy egy ember bemegy egy antikváriumba, ahol régi családi fotókat talál. Megveszi őket, és otthon rájön, hogy nincs múltja. Kitalálja magának. Ennyi. Ugyanolyan egyszerű ötlet, mint Bolgár Györgyé, képes is, csak az a különbség köztünk, hogy ő meg is tudja írni a könyvet. Szemmel láthatóan élvezi, ahogy a tizenkilencedik század majdnem végének Párizsát ábrázolja. El tudom képzelni, hogyan gyűjtött hozzá, mi mindent kellett megtanulnia.
Ma végre megoldottam, hogyan tudok a kertben Bolgár olvasása közben úgy zenét hallgatni, hogy másokat ne zavarjak. Elővettem a régi, rádiós fülhallgatómat, behangoltam, és működik. Fura módon kezd szétesni, bizonyos műanyag részei elillannak, de hát tíz éves szegény. Viszont tökéletes hang jön belőle, és száz méterig jó. Vagyis ezen a hétvégén megint tökéletesebb lett az életem. Ha még hozzáveszem, hogy Kata elképesztően finom krumpliféléket készített, amihez kiváló, saját termesztésű teákat ittam... Végülis az a fura, hogy az egyre mélyülő szegénységünkben arra kényszerülünk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet két kiló krumplival két napig eléldegélni. De biztos ebben is van valami jó a jövőre nézvést. Ha csak az nem.

 

 

Isten kegyelméből

Semmiképpen nem szeretném megbántani Orbán Viktort, hiszen ha az ötös számú fideszes tagkönyv arra használható, hogy boldog tulajdonosa selyemzsinórt küldhet és halállal fenyegethet, mekkora hatalma lehet az egyes számúnak. Pusztán csak csöndesen szeretném megjegyezni, szinte elnézést is kérve, hogy át kellene gondolni ezt a sok istenezést.
Kezdődött azzal, hogy Semjén Zsolt föltétlenül szükségesnek találta bepasszírozni egy törvénybe, hogy Isten a történelem ura.
Majd Kőszegi Zoltán fideszes képviselő a háromcsapásos törvény parlamenti vitájában ezt találta mondani: "Ha valaminek a tagadását büntetjük, akkor szívem szerint elsősorban az istentagadást kezdeném el büntetni..." Talán el lehetne küldeni az iszlám Kelet valamelyik morcosabb államába valami nagykövetnek, hogy egyszer-kétszer boldogan nézegethesse a hitehagyottak nyilvános lefejezését. Ugyanazt az Istent tagadják, mint a hazai ateisták. (Én mindenesetre a jövő héten megpróbálok Vatikántól menlevelet kérni. Biztosan megadják, mert ott tudják, hogy ezek az apró hülyeségek hová fajulhatnak.)
De ez nem volt elég egy hétre: most meg a kormányprogramban azt a Lincoln-idézetet találjuk, miszerint "...ez a nemzet Isten uralma alatt újjászülessék a szabadságban, és hogy az állam, mely a népé, a nép által és a népért van, ne tűnjék el a föld színéről"
Nyilván teljesen véletlen, hogy Obama beiktatási ceremóniája is erre az idézetre épült. Nem szégyen persze önálló gondolatok híján ellesni ilyesmit, mint ahogy tulajdonképpen az sem volt az, amikor az idei évértékelő beszédben egy az egyben fölbukkant egy Róna Péter-szöveg. Legalábbis nem láttuk a pírt Orbán arcán. A kérdés az, hogy mit szól ehhez az Obamához igazodáshoz Oroszország. Elég lesz-e Putyin rendszerét átvenni, vagy keresni kell hozzá valami idézetet is?
Az ember arra gyanakszik, hogy pusztán az istenezés kedvéért kellett ez az amúgy iskolateremtő szöveg, mert ugye lássuk be, miközben Lincoln valóban egy nemzethalál-közeli állapotra utalva mondta, amit mondott, a magyar nemzet egészen jól megvan, éppen kilábal egy válságból, tehát semmi szükség újjászületésre. (De ha feltétlenül ragaszkodunk ahhoz, hogy az utóbbi években itt is - legalábbis hideg - polgárháború és kettőshatalom volt, akkor meg ez azért hamis, mert ezt az állapotot - legalábbis nem kis részben - maga Orbán Viktor idézte elő, hogy aztán megoldhassa az istenadta nép magas fölhatalmazásával. Van ebben valami kínosan képmutató, különös tekintettel arra, hogy ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot, Lincoln eszményei nem nagyon hasonlíthatók össze az orbáni eszmerendszerrel - az utóbbi ugyanis nem nagyon létezik. Hacsak nem tekintjük annak azt, amit egy szélkakas mozgásaiból a gondolkozásáról levonhatunk.
A magyar állam meg nemhogy eltűnne a föld színéről: éppen egy előre bejelentett diktatúra-féle korszakába lépünk, ahol az állam egészen biztosan kiválóan működik majd, pláne, hogy megszabadulhat a demokrácia béklyóitól. Ehhez nem kell Isten uralma: bőven elég lesz nekünk Orbán Viktoré. Bár kétségkívül nagy szerep jut Istennek is: lehet hozzá szorgalmasan imádkozni, ha védtelennek érezzük magunkat.
Ha már Orbán Lincolnt választotta, találhatott volna a helyzetére és a csapatára, valamint Magyarország történelmi állapotára nézve találóbb bölcsességeket is: "Ha igazán próbára akarjuk tenni egy ember jellemét, adjunk neki hatalmat". Vagy: "Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk, mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni efelől." Esetleg: "Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás. Semmi jó nincs a háborúban. Kivéve a végét."
Mindenki látja, hogy gyönge lábakon áll ez a fülkeforradalom dolog, és mint minden rendes uralkodáshoz, kell isteni felhatalmazás is, de kezd egy kicsit zavaros lenni: ezek szerint ez itten a jövő héttől egy Isten nevében uralkodó nemzeti-forradalmi adatbáziskormány lesz? Mert ugye utalni kell a hatalom megragadásának valódi körülményeire is.
Az az érzésem, hogy a következő években senki nem meri majd megmondani az Isten kegyelméből az egyes számú Fidesz-tagkönyvet szíve fölött hordozónak, hogy a politikai kereszténység fundamentalista-típusú nyomulása nem csak azok ízlését sérti, akik nem hisznek semmiféle Istenben, ám legalább annyira erkölcsösek és tisztességesek, mint a hívők. Akik viszont valóban megélt hitükben tudják, hogy az efféle jelenségek mindig visszacsapnak egyszer. Mint az Isten, ha hamis tanúbizonyságra lel.

 (Mai ajánlatok még: Bartus, Debreczeni, Lincoln http://www.andgond.blogspot.com)

 

 

Az istenkedő kevélysége

"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni"... ésatöbbi.
Így kezdődik a legújabb, talán új típusú törvényjavaslat, ha Semjén Zsolt jegyzi. Az  idézett szöveg Istenre való hivatkozás utáni része nyilván Kövér László társszerző hatására került a szövegbe. Bár talán úgy lett volna pontos, hogy "s azok, akik szerint nincs is Isten".
A dolog úgy áll, hogy pontosan tudjuk, kicsoda Semjén Zsolt, és mi mindenre képes. Jobb lett volna, ha Kövér László lebeszéli az istenezésről. Mindjárt a Tíz Parancsolatra hivatkozhatott volna, hiszen ott kőbe vésve vagyon, hogy nagy bűn az Ő nevét hiába venni. Nem csak arról van itt szó, hogy egy olyan államban élünk, ahol jó régen, és elegendő okkal, történelmi tanulságokra tekintettel választottuk szét az egyházakat az államtól, ahol Isten dolgával a templomokban kellene foglalkozni, ahol korlátlan jog van a rá való hivatkozásra.
Hanem inkább arról, hogy Isten becsempészése a törvényekbe az első lépés abba az irányba, aminek aztán az lesz a vége, hogy az Alkotmányban, annak preambulumában is ott lesz. Nem kétséges, hogy a kétharmados Fidesz - amelynek szellemi vezetője önbevallása szerint Semjén - belediktálja majd a szövegbe.
Lehetnénk persze megértőek, hiszen Trianon ügyét és a magyarok kétségkívül méltatlan, sanyarú sorsát kilencven éve szokás isteni dimenziókba emelni - bár inkább csak a dolog második felét: hogy Isten segítsen visszacsinálni a dolgot. Ritkán hallunk olyan imát, hogy Isten világosítson meg minket arról, hogy miért kaptuk ezt a rettenetes csapást. Mégis, talán egyszer mondhatnánk azt, hogy ez egy kivételes törvény, most az egyszer istenezzünk.
De vigyázni kell, mert Semjén hajlamos rákapni az ilyesmire: ez az elhivatott ember azon lehet, hogy az egész törvénykezést teleszórja isteni hivatkozásokkal.
Pár hónap és esetleg ilyen törvénybevezetőkkel kell majd szembesülnünk: "Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a biológia ura" - ha például a génmódosításról lesz szó - "akik hiszünk abban, hogy Isten a szóbeszéd ura", ha a médiatörvény kerül napirendre. De ha például arról lesz szó, hogy a katonák bevethetők az eső ellen, akkor Isten, mint a hadak ura lesz megemlítve.
Normális ember az ilyesmi ellen tiltakozik. Mert kilóg az ördög lába. Bizony az ördögé, aki soha nem rest minket parancsolatszegésre, és a hatalommal való visszaélésre, a kétharmadosokat kevélységre biztatni - hogy egy tízparancsolaton túli főbűnre is legyünk figyelemmel. 

Szégyen

Olyan párt felügyeli majd a nemzetbiztonságunkat, beleértve a titkosszolgálatokat is, amelyik folyamatosan fölforgatásra uszított, megtagadta a bírósági ítéletek végrehajtását, ellenállt a rendőrség törvényes intézkedéseinek, nyíltan vállalt kapcsolatban áll a rendszeresen az államrend megdöntésére uszító kurucinfoval, terrorizmussal alaposan gyanúsítható emberek kiszabadításán mesterkedett, viselkedésével szomszédos országokat, magyarországi közösségeket és magánembereket provokál. Nemzetbiztonsági szempontból a Jobbik nevű náci pártot már égen be kellett volna tiltani. Ehelyett most arra ébredünk, hogy valami gárdaegyenruhás őriz majd minket. Nem kellene azért ennyire mélyre jutni. A Fidesz cinikus és ostoba mesterkedése sem hatalmazza föl a szocialistákat arra, hogy valami kis hatalommorzsákért föladjanak mindent, amit eddig állítólag képviseltek.
Ki kell mondani, hogy a Jobbik ne kapjon semmiféle bizottsági posztot. De ha mégis, akkor se legyen közük - szimbolikusan sem! - a biztonsághoz, sem az ifjúsághoz - ezen az alapon az amúgyis a Magyar Pedofil Pártnak járna -, sem az oktatáshoz, sem a külügyhöz. Legalább. Ha már mindenképpen demokráciát kell játszani egy nyíltan antidemokratikus erővel szemben, akkor afféle fideszes humorral lehet megtréfálni őket. Ki kellett volna találni egy új bizottságot: például a Magyar őstörténeti-, vagy a Rovásírásos helyesírási-, esetleg a Csudaszarvas és Óriásturul bizottságot. Ha nem kell nekik, akkor sajnáljuk, nincs más, ha mégis, akkor meg ücsörögjenek benne és duruzsolják ott önfeledten a marhaságaikat. Mi meg röhöghetnénk, szégyenkezés helyett.

   

Kés van, víz van, kedvem van

Reggel a másik rendelőintézetben kicsit más, mint tegnap. Gyönyörű minden, udvariasak az alkalmazottak, a pultos eligazító mindent elmagyaráz. Egyedül várok az orvosra, nézem a tévét. Nem hallom, csak nézem. De jó is így, mert legalább zavartalanul figyelhetem a rettegésemet. Csak egy öregasszony van a közelben. Amikor jön a doktornő, elkapja, kezet akar csókolni neki. Udvariasan elhárítja, hogy siet, át kell öltözni, kezdődik a rendelés. Az öregasszony kétségbe esik. Mondja nekem, hogy ő csak…, és akkor most mit csináljon. Fölállok, fölé hajolok, hogy erő legyen abban, amit mondok: - Menjen csak haza, a doktornő tudja, értette.
Az öregasszony föltápászkodik, elcsoszog a liftig, aztán visszanéz. Üveges tekintettel néz rám.
Aztán szólítanak. A doktornő centiről-centire végignézi a testemet egy vicces kis kukkerrel. Nyilván valami mikroszkóp. Azt kérdezi, miből jöttem rá, hogy a hátam közepén lévő anyajeggyel baj lehet. Mondom, hogy az öcsémtől kaptam egy mikroszkópot, amit a számítógépre lehet csatlakoztatni. A hátamra teszem, és még le is fényképezhetem az anyajegyeket, kétszázszoros nagyításban. A képet elküldtem a barátom feleségének, aki egy olyan cégnél dolgozik, ahol éppen ilyesmivel foglalkoznak. Ő megmutatta a képet egy orvosnak, aki azt üzente, hogy azonnal mutassam meg szakorvosnak.

Miközben végignézegeti az egész testemet, a doktornő már diktálja is a diagnózist: ki kell vágni, azonnal. Én meg értem. Nincs ezen mit kérdezősködni. Évtizedek óta abból élek, hogy figyelem a testbeszédet. Aztán mégis megmondja, hogy vannak ott mindenféle sérülések, ezért nem biztos mindenben, de nagyon valószínű. Ugye.
Még megkérdezi, hogy nőt akarok-e, vagy férfit. Sebésznek. Mondom, hogy úgy általában utálom, ha férfiak érnek hozzám, de ha szikével jönnek, akkor tulajdonképpen mindegy. Ám valahogy bőr dolgában talán jobb, ha nő...
Még lefagyaszt egy száraz gubócskát a lábamról, aztán azzal búcsúzik, hogy ha megkapom a szövettani eredményt, jöjjek vissza. És hogy lehetőleg még ma, de legkésőbb holnap reggel jelentkezzem a sebészeten.

Munkába menet, az autóban azon gondolkozom, hogy miért nem vagyok ideges. Meg azon, hogy azért annyi szeretnivaló nincs ebben a városban, mint amennyit időnként összelelkesedünk érte.

A munkám annyi, hogy mégegyszer elolvasok egy nagy írást Inotaitól, aztán berakom a rendszerbe, és megbeszélem Sebes Gyurival, hogy a többi dolgomat elvégzi helyettem. Mert ugye, vissza kell mennem.
Délután a sebészet ajtaja előtt végre legyőzöm a telefonomat dámában. Hónapok óta megver, minden nap többször, de most valamiért megadta magát.

Mellém sántikál, aztán leül egy olyan nagykamasz lány, kérdezi, hogy csókolom, szólítják-e az embert. Mutatom a villanytáblát, hogy majd azon jön ki a sorszáma, de ne aggódjon, még hatan vannak előttem. Nézem a lábát, kicsit mintha kifordult volna, mezítláb van, mellette a magas sarkú cipője. Mondom, hogy ez egy veszélyes jószág. Elmeséli, hogy három hónapja bicsaklott ki a lába először, aztán egy hónapja másodszor, most megint. Mondom, hogy talán nem kellene magas sarkúban, ha ilyen bicsaklós. Erre azt tudja mondani, hogy először lapos sarkúban bicsaklott. Mielőtt elmagyaráznám neki, hogy azóta nem kellene ilyenben járni, szólítanak.
A sebésznő nézegeti a hátamat. Azt mondja, na jó, keres egy közeli időpontot. Szerencsére valaki lemondta a jövő hét csütörtököt, berak oda. Próbálkozom azzal, hogy mi lenne, ha most itt, kivágná. Azt nem lehet. Hiába mondom, hogy kés van, víz van, kedvem van.

Kiröhög. Jó orvos, aki ezt meri, mert igenis megnyugtat.

Vissza a munkába kicsit sétálok, mielőtt lemennék a metróba. A belváros lassan olyan, hogy Idegen Városnak kellene nevezni, mert szinte csak turisták járják. Jól van így, szép is, de valahogy üres akkor is, ha tele van.

A metró hasznos dolog, de méltatlan az emberhez. Van valami szánalmas abban, ahogy a föld alatt, egy rohanó vasdobozban kuporgunk, és az ablakon át ádázul nézzük a rohanó semmit.

 

A hóhér háta

Soha ne kezdd úgy a napot, hogy reggel elmész a bankba, hogy a jövőről egyezkedj, aztán meg elmész az orvoshoz, mert kíváncsi vagy, hogy a gyanúd igazság-e. Ez azért nem jó, mert a bankban akkor is bűnös vagy, ha még nem kéred a kölcsöneid átütemezését, és vizslatva néznek, miközben arról beszélnek, hogy milyen termékeket ajánlanak, és olyanokat mondanak, hogy mennyibe kerül majd a közjegyző a módosításnál, aztán meg csöndesen megjegyzik, hogy a kölcsönöket vissza kell ám fizetni. És amikor azt mondod, hogy dehiszen azért vagy itt, akkor látod az arcukon, hogy járkálj csak halálraítélt. És hogy most elteszik a papírt, de ne várjak rövid ügyintézésre, mert sokan vannak az olyanok, mint én. De, mondom, én még nem, nem egészen, én még csak tájékozódom, hogy mit lehet, mit lehetne, és akkor gyorsan elköszönnek.
Ettől még egy hóhér hátát is kiverné a víz.
Nem jó ilyen bőrrel orvoshoz menni. Bár ma mindegy volt, mert orvos engem ugyan nem látott. Én se őt. Elüldögéltem két és fél órát a váróban. Az asszisztensnő háromszor jött ki előadást tartani arról, hogy tizenegyig az előre bejelentettek jönnek, aztán a többiek utána. Erre mindig kitört a feleselés, hogy de hiszen honnan tudjuk, hogy be kell jelentkezni, és hogyan. Meg hogy nincs is telefonjuk az öregeknek, meg a számot se tudják. Az asszisztensnő meg elmagyarázta, hogy azért kell bejelentkezni, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint most: tessék, őket be kell engedni, az a néni meg herpeszes, fertőzhet, az a hölgy terhes, előre kell engedni, és azt a hölgyet is a kisbabával, az a hölgy meg veseátültetésre vár... És hogy többé soha nem jön ki, nem teszi ki magát ennek, mindenki álljon úgy sorban, ahogy akar.
A veseátültetésre váró asszony mondja, hogy ő bejelentkezett, de csak június közepére volt hely. Mondom neki, hogy ha az a bajom, amire gyanakszom, én addigra simán meghalok. Meg ő is, ha nem kapják ki addig a rossz veséjét.
Hát ez az.
A legjobb az egészben, hogy az asszisztensnő utolsó kirohanásakor minduntalan rám nézeget, amikor arról beszél, hogy a kormány tehet erről a tumultusról, mert szerintük elég ennyi orvos. Naná, hogy tudja ki vagyok, az orvos megmondta neki. Régen ismer, az egyik legkitűnőbb doktornő, egyszer az életemet is megmentette. Azért mentem volna hozzá.
De délben föladom, mert fél óra van hátra a rendelésből, de hatan vannak még előttem, azokról nem beszélve, akiket úgyis magam elé engednék, mert nagyságrendekkel szerencsétlenebbek nálam, és igenis sajnálom őket. Plusz még lejár a parkolójegy, ami nekem a múlt héten négyezer-négyszáz forintomba került, mert én barom, mindig elfelejtem, hogy most már a belvárosban este nyolcig szedik a harácsot. És ilyesmire már mostanában nem nagyon fussa.
Nem baj, majd holnap. Jobb is, mert talán nem leszek büdös valami újabb megaláztatástól.

  

Palántázás

A hétvége megint megajándékozott a jóparaszt élménnyel. Ezt én szeretem. A feleségem hosszú hetek óta igazi anyaként, magról nevelgeti a palántákat, és most végre úgy döntöttünk, hogy kiültetjük őket. Ástam, a kezemmel túrtam a földet, ő egyenként hozta a palántákat, a madzagot, és ez jó vala. A maradékot ládákba ültette, meg cserepekbe. És ez is jó vala. Aztán locsolt, mert jó asszony. Aztán együtt örvendeztünk, hogy szépen föléledtek. Aztán együtt lestük, hogy jön-e jégeső. Jó ez így. Szeretek földmíves lenni. És még jobb lesz, hogy a gyerekek majd örvendeznek minden szem paradicsomnak. Ja és  a kerti petrezselyemmel és a kerti bazsalikommal fűszereztük az ebédet. Én meg ittam teát a kerti mentából és a kerti citromfűből. Ezen a hétvégén nem voltam annyira idegbeteg, mint a többin. A paraszt nem lehet ideges, mert megnyomorítja a palántát.

Közlemény

Illő tisztelettel kérem a magyar újságolvasókat, hogy ne azonosítsák az újságírással azt, ami az utóbbi hetekben Daróczi Dávidról megjelenik az úgynevezett bulvármédiumokban. Ennek szakmai értelemben nincs köze sem a tényföltáráshoz, sem az olvasói igényekhez - bár kétségkívül az érdeklődés fönntartását szolgálja. Ez vélhetően mindaddig tart, ameddig meg nem jelennek a Daróczi Dávidról szóló haszonkötetek és egyéb kiadványok. Alighanem merőben üzleti okok miatt a legaljasabb módon bánnak a halott szüleivel, szerelmével, barátaival. Ismerjük ezt a technikát Zámbó Jimmy halála óta. Akkor kétségkívül bejött, meg is erősítette az aszfaltlapokat. Gondolom, várva vártak a következő nemzetivé fújható tragédiára. A különbség talán annyi, hogy most barátot és kollégát boncolnak, és élőket aláznak nyilvánosan.
A szakmám nevében elnézést kérek minden tisztességes embertől.

   

Macsóbuli

Akárhogy keresgélek magamban, egy csöppnyi jelet sem találok, aminek alapján azt lehetne mondani, hogy feminista lennék. Fura módon, látva az új hatalom most épülő adatbáziskormányát, mégis úgy önt el a szégyen, mintha valami hormonok hatnának: egy csomó dolmányosvarjúnak és pingvinnek öltöztetett, rendkívül komoly tekintetű férfit látok, a jövőnk letéteményeseit. Nehezen hihető, de csakugyan az történt, amit előre gondoltunk: Orbán meg merte tenni, hogy egyetlen nőt sem választott országvezető pozícióba.
A mostani európai kultúrában ez azt jelenti, hogy semmibe veszi a nőket, akik ugye mégiscsak legalább annyian vannak, mint a férfiak. Sőt, megkockáztatom: talán tőlük több szavazatot kapott a Fidesz, mint a férfiaktól. Orbán ezzel azt üzeni, hogy minden marad a régiben: a nők ne is számítsanak arra, hogy jobb elbánásban részesülnek, mint eddig, hiszen senki nem lesz, aki képviselné az érdekeiket. (Bár talán majd Semjén Zsolt imádkozik értük.) Nem az általános emberi jogokról van szó, hanem a nagyonis női érdekekről. Például el kellene jutni odáig, hogy négy év múlva ne fordulhasson elő, büntethető legyen az a disznóság, hogy egy nő ugyanazért a munkáért nyilvánvalóan jóval kevesebb jövedelemhez jut, mint egy férfi. Feltéve persze, hogy egyáltalán őt választják, ha férfi jelentkező, lehetséges jelölt is verseng a munkáért vagy a posztért. És ez csak egy példa. Az családon belüli erőszakról és száz más szégyenről még szó sem esett.
Persze európai kultúráról nehéz beszélni Magyarországon. Még a kormánynál is rémisztőbb képet mutat majd az a macsótöbbség, amit nemsokára a parlamenti széksorokban látunk. Kár értünk.