szerda, június 09, 2010

Kilométer magasan

A hét végén voltak jó dolgok is. Szombaton takarítottam és rendezkedtem, ami nem jó. (Nem az egész lakást, csak azokat a területeket, amiket jobbára a kisfiammal lakunk.) Vasárnap nagyon hamar lezavartam a fűnyírást, mert azt ki nem állhatom. Ha viszont nem nyírom hetente, akkor annál rosszabb lesz.
Még egy kicsit piszkáltam az autót. Át akarok állni bioetanolra, legalábbis felesben. Most még csak harmadolok, mert a szerelő barátom elsőre azt tanácsolta. Nem csak környezetvédelmi okokból döntöttem így, hanem igenis azért is, mert száz forinttal olcsóbb, mint a benzin, és pont a szomszédomban van egy kút, ahol lehet kapni. Annyira kísérleti, hogy nem lehet egyszerre kifizetni a benzinnel. Tankolok benzint, aztán be kell menni, kifizetni, aztán tankolok etanolt, megint mehetek fizetni. A pénztáros sajnálja, de a kút nem engedi, hogy fizetés előtt újra használjuk. Amúgy szerintem kifejezetten jobban megy tőle a kocsi. De lehet, hogy csak ezt akarom érezni.
Pakolgattam az új könyvemet, mert a jövő héten be akarom mutatni KPJ-nek, a kiadónak. Már azt, ami megvan belőle. Bár csak egy hosszabb novella hiányzik. Az lesz a címe, hogy Virágevő Margit. Mármint a novellának. De  az nem novella, hanem hosszú történet lesz. Tán még húsz oldal is. Ezen kívül dolgoztam az új tudományos rovatunkon. Semmivel se lettem kész, mert mégiscsak a vasárnap az a vasárnap.
Amúgy se tudok rendesen dolgozni, ha egész nap számolgatok. A múlt héten a gázosok küldtek el levelet, hogy ha nem rendezem a tartozást, akkor kikapcsolják a gázt. Kaptam egy határozatot az APEH-től is, amelyben lényegében kigúnyolnak azért, mert a segítségüket kértem. Ettől aztán elért az az elemi félelem, ami akkor jön, amikor már nincs tovább, jönnek a megaláztatások, kölcsön kell kérni, munkát kell találni, bármi áron. Kicsit fura, ha az ember szinte hatvan évesen jut idáig, de úgy látszik, egyszer meg kell ismerkedni ezzel is. Kósa és Szíjjártó urak még kettőt mondanak, és mindenünk elúszik. Ez aztán rendesen matat az ember lelkében, nehéz bármire odafigyelni.
Hanem aztán délután mégis úgy döntöttem, hogy azértis legyen időm eget nézni. Az nekem nagyon fontos, órákig bírom, és mindig találok valamit, mindig van egy történet odafönt valami odafönt. Most például ott volt egy madár, egyetlen egy, kilométer magasan, és csak úgy röpködött. Köröket, nyolcasokat írt le, időnként kvak-kvakkogott egyet. Bár ragadozó volt, egészen biztosan nem azért ment föl olyan magasra, hogy valami zsákmányra lessen. A repülésének semmi értelme nem volt. Hacsak az nem, hogy élvezte. De elképzelhető-e, hogy egy nagy madár azért menjen föl olyan magasra, mert szeret röpülni? Láttam én már kifejezetten játszó, légiakrobata mutatványokkal szórakozó varjakat és fecskéket is. Azok csapatban voltak, és egymást szórakoztatták. De ez egyedül volt. Hosszasan és szemmel láthatóan boldogan.
Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy mire vágyom! Áztatni szeretném a lábamat! Nem is emlékszem, hogy ilyesmi valaha is eszembe jutott, de most hirtelen rájöttem, hogy ezt akarom. Méghozzá forró vízben.
Biztos van még valaki, aki emlékszik Zsombolyai János Kihajolni veszélyes című filmjére, amelyikben Tomanek Nándor állomásfőnök állandóan iszonyatosan forró vízben áztatja a lábait, és amikor Szikora János megkérdezi, hogy ezt miért csinálja, akkor azt mondja, hogy azért, mert nagyon jó érzés, amikor elkezd hűlni a víz. És akkor ebben benne volt az egész szocializmus. Nem tudom miért, de tényleg benne volt.
Olyan forró vizet készítettem, hogy vagy öt percig hol az egyik, hol a másik lábamat kellett kirántani. De az bebizonyosodott, hogy csakugyan az a legjobb benne, amikor vagy megszokjuk vagy hűlni kezd. Ráadásul elfelejtettem törölközőt vinni a teraszra, így még napon is szárítgathattam a talpaimat, ami külön öröm, ha úgy vesszük.
Alighanem lesz egy újabb vasárnapi szokásom.
Aztán még olvastam is. Az elég baj, hogy nincs annyi pénzem, hogy elmenjek a könyvheti forgatagba, de azért szerencsés vagyok, mert kapok könyveket. Például nagy örömömre egyszercsak a fakkomban találtam Bächer Iván két új kötetét. Mindkettőt elkezdtem olvasni, ami kicsit macerás, és úgy oldottam meg, hogy a lakás egyik szobájában tartom az egyiket, a másikban a másikat, és azt olvasom, amelyik a közelemben van. Na, majd írok róla, meg talán Ivánról is. Csak annyit, hogy akkor is megrázó, ha az ember az írások többségét már olvasta valamikor. Elképesztően jó író.
Délután még kertészkedtem egy kicsit. Igazából készülök a tovább mélyülő nyomorra. Vetettem kaprot, madársalátát és pemetefüvet - az utóbbi jó lesz köhögés ellen. Kikelt egy dísztököm. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Végülis az érdekel, hogy a tök, amiből a magot nyertem, az valami hibrid, vagy mégis inkább kitenyésztett, tehát a magjából olyan gyümölcs lesz, mint az eredeti. Nem mintha nem lenne mindegy, de jó játszani ezekkel. Kata paradicsomkái túlélték a borzalmas időjárást. Sőt már két növényen meg is jelentek a virágok. Milyen jó lenne egy kis üvegház! Végülis egész életemben szerettem volna egyet. Talán majd egyszer.

 

2 megjegyzés:

Péter írta...

Ereszd el a szakállamat?

Tokai András írta...

Ivánom, rémlik, szedtél te már uszadékfát is, még talán gáz se volt, amit most féltesz.
Ha nem egy barom mondta volna, azt üzenném:
Kitartást!
Mi véletlen a tavaly félretett sárgadinnyemagokat vetettük el az ugyancsak félretett dísztök-magok helyett; utólag aztán azokat is.

A lábáztatásnál már csak az jobb, ha az ember hasrafekszik, és megkér egy nem túl nagy gyereket, hogy sétáljon a hátán. Próbáld ki.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések