Matematika

A matematika lényege a szabadságban rejlik, mondta Georg Cantor. Biztos így van. Ez nagyjából olyan, mint amikor valaki azt mondja, hogy Isten lényege maga a szabadság. Egyrészt ugye feltételezhetjük, hogy a világban van egy rend, ami mindenre vonatkozik, és ha rendetlenséget tapasztalunk, akkor vélhetően az csak a mi fejünkben van, vagyis nem tudjuk, hogy abban a rendetlenségnek látszó dologban mi a törvény. A matematikai. Mert buták vagyunk. Ez relatív butaság. Én például nagyon buta vagyok, tudatlan, mert úgy alakultak a dolgok, hogy vélhetően valamikor az általános iskola fölső tagozatában hiányoztam egy matematikaóráról, és azóta nem lelem a fonalat. De a matematikus is buta egy határon túl.
Volt egy osztálytársam, akiből matematikus lett, egyetemi tanár. Abból lehet gondolni, hogy jeles, hiszen Oxfordban is megjelentek könyvei. Egyszer valaki megkérte a feleségét - aki szintén matematikus -, hogy mondaná el, mégis mivel foglakozik Laci. Nem tudta elmondani. Valami olyasmivel, amit csak pár tucat ember ért a világon.
Ugyanígy, ha valami borzalmat látunk, az istenhívő nem azt gondolja, hogy Isten elrontotta a teremtést, hanem azt, hogy terve, célja van a borzalmakkal, a nyilvánvaló igazságtalanságokkal. Az emberek többsége előtt a matematika ugyanolyan fal, mint a hit nélkül élők előtt Isten.
A múlt héten hagyományosan megemlékeztünk az atombombák ledobásának évfordulójáról. Különös emlékezés ez: egy legyőzött, nyilvánvalóan a rossz, gonosz oldalon álló ország szerencsétlen áldozatairól emlékezünk jó szívvel. Ritka az ilyen, talán nincs is hasonló. A japánok égbekiáltó embertelenséggel küzdöttek a hatalomért, a félvilághatalomért, de azokkal a lebombázott emberekkel is olyan égbekiáltó borzalom esett meg, amit nem szabad elfelejteni. Értem én, hogy az atombomba ledobása mondjuk egymillió amerikai életet mentett meg, de biztos vagyok abban is, hogy másképp is lehetett volna demonstrálni a bomba hatását. Mindegy, most már nem tudjuk visszafordítani, de legalább ne feledkezzünk meg róluk. Ilyenkor – és általában évfordulókon, mert hiszem, hogy az emberiség jó okkal találta ki az emléknapozást - az a szokásom, igyekszem valamit megtudni arról, amire emlékezünk.
Most például Yosuke Yamahata képeit nézegettem. Ez a huszonnyolc éves korában elpusztult fiatal ember arról lett híres, hogy a halála előtt még öt órán át fotózott Nagaszakiban. Százötven kép maradt a filmjein.
Nem esett pánikba, sokkba, mélyletargiába, hanem dolgozott. Nagyon ritka az ilyen. Az atomrobbanás hatására anyák jutottak olyan állapotba, hogy nem gondozták többé a gyerekeiket, például. A fotósok szentje lehetne, ha katolikusnak születik. Nyilván nem tudta, hogy esélye sincs a túlélésre, mert akkora sugárdózist kapott, amit nem lehet semeddig se cipelni. Láttam már sokszor ezeket a képeket, de így együtt, ahogy a Google kigyűjtötte nekem, még nem. Nem is azt mondom, hogy rémisztő, hanem inkább szánandó. Magasztosan szánandó, ahova akkor az emberiség jutott.
Emléknap kellene annak a negyven-negyven ezer (pont ennyi, mindkét részről! Mindkét önrészről.) amerikai és szovjet katonának is, akiken a két hatalom kipróbálta az atomfegyvert. A sajátjaikon. Nem is kell több az ilyen hatalmak természetéről. Persze mind meghaltak. Lassan, kínokkal, sokára.
Valamelyik éjszaka néztem egy filmet arról, hogy az amerikai filmesek együtt jártak a nyugaton partra szállókkal, és színes filmeket készítettek a hadműveletekről meg a városok fölszabadításáról. Gyönyörű képek. Istenem, ott lenni Párizs fölszabadításakor! Gyönyörű nők – még ma is, noha semmi nem romlandóbb, mint a női szépség. Gyönyörű emberek. Mert boldogok.
Csak éppen az a baj, hogy nem gyönyörködhettem sokáig, mert ezek a filmesek ott voltak a lágerek fölszabadításánál is. Meg a tömegsírok kiásásánál. Minden magasztosság nélkül volt szánandó, amit láttak.
Drezda bombázásánál többen vesztek oda, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve. Semmivel sem volt kevésbé aljas az a technika, amit ott alkalmaztak a szövetségesek. Szénport juttattak a levegőbe, egy olyan város fölött, ahol okkal nem vártak támadást, aztán berobbantották. Ez azonnal kiszippantotta az oxigént. Ami meg elhullott az hamar elégett. Mégsem emlékezünk úgy a drezdaiakra, mint a japán városok lakóira. Talán azért, mert kevesebbet tudunk a japánok borzalmas cselekedeteiről, mint arról, amit a németek műveltek. És még mindig Európa mondja meg, ki az, akit gyászolni kell. Ki mert volna egyetlen németért is harangozni vagy imádkozni a háború után?
Egyébként – ha valaki nem tudná – 1996-ban a Hágai Nemzetközi Bíróság betiltotta az atomfegyvereket. Tehát, ha valaki arról vesz tudomást, hogy bármelyik országban van atomfegyver, az éppen uralkodó kormányt köteles följelenteni Hágában. Ez világpolgári kötelesség. Gondolom ugyanolyan tárgyalás következik, mint mondjuk a vegyifegyver tartása esetén. Vagy nem?
Mit gondolhat Isten? Úgy megkérdezném.

Rikoltás

Ámulattal olvasom a polgári napilap interjúját a Magyar Gárda nemző lelkével. Az ámulatom oka az, hogy eddig nem tudtam: a magyar jobboldal ennyire védtelen a saját hülyeségével szemben. Egy magát polgári értékeket őrzőnek mondó újság készítői nem veszik észre, hogy hol a határ. Hacsak nem éppen azon kapjuk a magyar jobboldalt, hogy nincs határ, egy a zászló, egy a jelszó, egy a gárda.
Megtudom, hogy jól behatárolható körökből félelmet és nácizmust "rikoltó" tiltakozások vannak szerte az országban. Ennyi talán elég is. Akkor rikoltsunk világosat: ha egy folyamatosan, kényszeresen zsidózó, buzizó - ezek Dunába lövetését utcán skandáló - cigányozó, nyilas zászlót lengető párt olyan alakulatokat hoz létre, amelyek tagjai lőkiképzést kapnak, és ráadásul olyan egyenruhát viselnek, amelyik hasonlít a világtörténelem legmocskosabb eszméjét megtestesítők egyenruhájára, akkor nem is beszélhetünk másról, mint fasizmusról.
Azok az emberek, akik ezt ránk szabadítják, nem valódi fasiszták, hanem megélhetési nyilasok. Időben észrevették, hogy mekkora üzlet van a magyar társadalom mintegy ötödét-tizedét kitevő teljesen sötét erőben. Ez egy rendkívül buta, a saját tehetségtelensége és lustasága miatt folyamatosan kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő, azt az egész magyarságra kivetítő, mindig másokra mutogató, szinte bármire kapható réteg. El kell látni őket könyvekkel, filmekkel, zászlókkal, párttal, a legbetegesebbeket egyenruhákkal. Ez kitűnő üzlet. Ehhez kell a Magyar Gárda is. Für Lajos védnökségével - hogy ügyesen belekeverjék az egész jobboldalt.
Akár azt gondolhatnánk, hogy ennek nincs jelentősége, hiszen eddig is masírozgattak itt néha nyilvánvalóan beteges külsejű ifjak. Kinek ártottak? Röhögtünk rajtuk, undorodtunk tőlük. Most majd újabb fegyverre és egyenruhára gerjedő szerencsétlenek is vonulgatnak.
Itt arról van szó, hogy a legnagyobb ellenzéki párt kis mutyiszövetségese alakít a fasisztákéra erősen emlékeztető vérmeskedő alakulatot.
Aki a fasisztákra emlékeztet, az arra is, hogy a fasizmus a világ leggyilkosabb ideológiája. Sőt, lényegében semmi másról nem szól, mint mások kipusztításáról. Hangsúlyozom: nem kirekesztésben, elszigetelésben, hanem "végső megoldásban", gyilkolásban. Nem jó, ha ezek lőni tanulnak.
Aki mindezzel akár csak tűhegynyi közösséget vállal az vagy teljesen hülye, vagy politikai bűnöző.
Ezért rikoltozunk, ha mindhiába is.

Gyógyíthatatlanok

Ha a fölmérések másra nem jók, arra biztosan, hogy kérdések fogalmazódjanak meg bennünk. Most a Medián kérdezgette az orvosokat, amiből az a kevéssé meglepő képlet jött ki, hogy ők inkább jobboldaliak. Ez mindig így volt, amióta emlékszem. Vélhetően összefüggésben azzal, hogy egy - fura módon éppen a szocializmusban megszilárdult - feudális jellegű rendben élnek, a háziorvosok például a köznéphez képest gyakran kifejezetten arisztokratikus körülmények között, és az is lehet, hogy lelkileg is szükségük van arra, hogy a társadalom fölé emelkedjenek, némi távolságot tartsanak. Ha úgy értjük a jobboldaliságot, hogy az orvosok konzervatívok, akkor az igenis jó, ha az életet őrző pozíciókban bizonyos alapértékekhez erősen ragaszkodó embereket tudunk. (Bár nem értem, hogy az emberi nyomorúságot legmélységesebben ismerő művelt emberek hogyan lehetnek politikai értelemben jobboldaliak.)
Nyilvánvaló, hogy a jobboldal szélén álló, néha kifejezetten fasiszta eszméket valló orvosok ritkák. Néha fölbukkannak, főleg, ha valami belerondít az ostoba világképükbe. Soha nem gondoltam volna, hogy egy esküdt orvossal kapcsolatban fölmerülhet bennem, hogy amennyiben bizonyos nézeteket vall, talán nem szívesen vetném magam a kezelése alá. Az utóbbi hetekben azonban ez sajnos eszembe jutott, mert például, ha én tudom, hogy a nemi identitás kérdése az anyaméhben dől el, és attól lesz valaki meleg, hogy magzati korban nem jut hozzá bizonyos molekulákhoz, akkor ezt az orvosnak kötelessége tudni. Ha viszont ezt betegségnek tekinti, és ráadásul a betegséget bűnnek, vagyis börtönnel fenyegetné, akkor a tudományos világképe, műveltsége, etikai alapállása alkalmatlan a gyógyászkodásra.
Ami a fölmérésből érdekes, az az, hogy az orvosoknál is érvényes: amíg őket szervezetileg és pláne anyagilag nem érinti a reform, addig - legalább részelemeivel - egyetértenek. Mondhatjuk ez is olyan konzervatív dolog, abban az értelemben biztosan, hogy mindannyian ilyenek vagyunk az idők kezdete óta.
Igen érdekes: az orvosok úgy emlékeznek, hogy átlagosan havi 46 ezer forintnyi paraszolvenciát kaptak a vizitdíj előtti időkben - a bevezetés után ez 40 százalékkel csökkent! -, míg a betegek ennek a több mint két és félszeresére. Attól tartok, hogy ebben az orvosi emlékezet lehet szitás - megint csak az érdekeknek megfelelően.
Horváth Ágnes miniszterasszony csodálkozik: nem érti, miért törölnék el a háziorvosok a vizitdíjat, hiszen annak ők a nyertesei. Ha néha elbeszélhetne a választókkal, legalább az öregasszonyokkal, azok elsutyorognák neki, hogy eddig ötszázat adtak az orvosnak, például gyógyszerfelíráskor, most meg semmit, hiszen miért adnának, ha egyszer már vizitíjat fizettek. Vagyis, ha mondjuk 600 lenne, dehogy törölnék el az orvosok. Lehet, hogy ebből az következik politikai - sőt, népszavazásdis - értelemben, hogy nem is volt olyan rossz lépés a vizitdíj bevezetése.
A fölmérés végső tanulsága persze most is az, hogy ilyen pitiáner világban élünk, és ennyire a javak és a pozíciók határozzák meg a tudatot. Még a mélységesen elhivatottak körében is. (Népszava)

A bűnbeteg

Buzi barátunk arról híres, hogy ő volt a környéken a legvérmesebb buzivadász. Nem tudott úgy ember mellett elmenni, hogy ne vizsgálja meg a gyanús jeleket: aki kigyúrt volt, azért, aki femininke volt, azért, akin álcát, álságot látott, azért volt meleg. Dehogy meleg: buzi. Olyan nyilvánvaló jelekről nincs is mit beszélni, mint a fülbevaló, karkötő, csizma, a szőrtelenítettség, a tetkó, a motor, pláne SS-sisakkal, bármilyen nácis ruha. Gyakorlatilag minden harmadik-negyedik embert buzinak nyilvánított – ami egyébként a látenciák figyelembe vételével nem is annyira rossz diagnózis.
Az volt a baj, hogy társasági életének jelentős részét betöltötte az ádáz buzizás. Mivel nem volt amúgy rasszista, ami pedig sokat segít az embereknek a társadalmi betagozódásban, a homoszexuálisok voltak az ő zsidajai, vagy éppen cigányai – az utóbbiakra elsősorban azoknak van szükségük, akik annyira bénák, hogy még a zsidókat sem képesek fölismerni. Nem tréfálkozott, és nem lehetett tréfának venni, hogy állandóan erről pusmogott, ha ivott, akkor pedig hangoskodott. Kapott néhány pofont is, főleg olyankor, amikor tévedésből köcsögözött oda valakinek, aki nem volt az.
Aztán beleszeretett egy rendkívül büdös szegedi illetőségű pasiba. Otthagyta érte a feleségét – szerencsére nem volt gyerekük. Kitagadatta magát a családjával, amúgy meg titokban tartotta metamorfózisát. Addigra küzdelmes lelki tusakodások árán, és főleg a gyerekkori emlékek miatt, csak páran maradtunk mellette, szeretetünk maradékával. Aztán az volt az érdekes, beszéltünk is róla, hogy visszaszerettük. Így, esendően, a büdös barátján lógó ájtatos szemekkel mégis szerethetőbb lett.
Hanem amikor engedett a természetének, és legalább a barátai előtt fölvállalta, amit nem lehetett már elfödni, újabb ellensége kelt. A Katolikus Egyház. Mert buzivadászként nem átallott katolikuskodni, buzgón, hogy kijátsszam ezt a szép kifejezést, amikor meg üldözötté lett, ezt legelőször az egyháztól tudta meg: az ostoba elment gyónni. Mi, a barátai már buzivadász korában azon is csodálkoztunk, hogy egy keresztény hogyan utálhat bárkit. Ezt a lehetőséget valahogy nem leltük Jézusnál. Mintha arról lenne szó az Újszövetségben, hogy valami felebarátokat kell szeretni, mint tenmagunkat. Sose értettük, hogy ez miért csak olyanokra vonatkozik, akikről még nem derült ki, hogy mások, vagyis valami kisebbséghez tartoznak. Mint mindenki. Aztán vagy kiderül, vagy nem. Aztán vagy üldözendő, vagy nem. Aztán vagy megelégszenek az üldözők a csúfolással és megaláztatással, vagy nem. És ha nem, akkor vagy verős-típusúak, vagy gyilkosok. Szerencse dolga.

A gyóntató pap megmondta neki, hogy elkárhozik, de alaposan, és ne is jöjjön mégegyszer ezzel a borzalmas bűnbetegséggel, mert abban a pillanatban, amikor legközelebb férfiemberhez ér, vegye úgy, hogy ki van rúgva az egyházból. És nem is adott neki föloldozást.

Amikor elmesélte, azt nem értettük, hogy amennyiben az egyház bűnnek, betegségnek tartja ezt a dolgot, akkor Jézus vajon mit mondana: el kell taszítanunk azt, aki ilyen szerencsétlen, vagy inkább magunkhoz kell ölelni, istápolni, imával gyógyítani. Szeretettel. Valami ilyesmi is írva vagyon. Mondva is. Harsogva. Szinte minden vasárnap.
Évek óta beszélgetünk erről. Pár napja is, vendégségben azon tanakodtunk, hogy vajon az egyház miért matat állandóan a nemiségben. Na jó, persze bosszantó, hogy az embereket mindennél, minden hitnél jobban érdekli a szex, de még mennyire elkárhozunk ezért, de hát akkor is: nem túlzás az, hogy félóránként kell valami morcos állásfoglalás? Arra jutottunk, hogy a katolikusok ugyanúgy vannak a nemiséggel, mint a zsidókkal: ahogy nem bírják megbocsátani, hogy a zsidók találták ki őket, és ez minden lappangó és nyílt keresztény antiszemitizmus alapja, úgy nem tudnak mit kezdeni azzal sem, amit Jézus fogantatásáról kieszeltek. Azzal meg pláne nem, hogy ebből egy olyan lény született, aki szakállas ugyan, vagyis férfinak látszik, de mégis inkább nemtelen, nőhöz meg állítólag semmi köze. Arról nem is beszélve, hogy miután merőben gazdasági és titokvédelmi okokból az egyház kitalálta a papi nemtelenséget, ami sehogyse jön össze, közröhej tárgya évszázadok óta, a saját szorongásait és lelkiismeret-furdalását annyira sikerült rávetíteni a népekre, hogy még a házassági szex is bűntudatos lett. Hát még a homoszexualitás! Ajaj! Mert az aztán sehogyse jön össze a nulladik parancsolattal, miszerint sokasodjunk és szaporodjunk. (Mire? Minek? Hova?)
Nem könnyű az egyháznak se. Szeretettel, imával lehetne gyógyítani. Hogy megértse: vagy komolyan vesszük, hogy Isten teremtette a világot, és akkor ő tudja, mire jó a melegség, majd kiderül, de ha nem, akkor is vegyük alázattal. Vagy mondjuk ki: Isten néha csak úgy teremtgetett, szórakozott, elrontott ezt-azt. Vagy nem is szerette az embert, néha jól megviccelte.
Éppen itt tartottunk, amikor híre jött esemesben, hogy egy magyar államtitkár vállalta a homoszexualitását. A mi buzi barátunk erre fölpattant, hogy akkor ő is. A munkahelyén bejelenti. Kicsit óvtuk, de azt gondoltuk, hogy nyilván úgyis tudja mindenki, mit árt, ha megteszi?
Megtette. Állítólag kínos volt. Olyan HUHos. Estig kapott két nyájas fiúmosolyt. Afféle összenézőset.
Aztán kimerészkedett a melegjárásra. Vagyis nem egészen, csak a közelébe. Mellékutcába. Jól megverte két náci buzivadász. Kicsit megpogromozták.
Amikor ezt meghallottuk, jót vitáztunk a barátainkkal az interneten. Hogy akkor most a mi barátunk megérdemelte, vagy nem. Az előző korszakáért. Abban maradtunk, hogy várjuk meg a jövendő szívmelengető hírét: a két volt náci, akik 2007-ben buzit vertek, alázatos házasodási kérelemmel fordul az illetékes hatósághoz. (Hócipő)

Három tanulság

A múlt hét végén három történet végződött valahogyan. Bár mindegyiknek lesz folytatása, lehet tanulságozni.
Az egyik az volt, hogy a kilencszeres gyilkossággal – talán most már eléggé alaposan - gyanúsított N. László öngyilkos lett a zárkában. A börtönőrök nem nagyon szabadkoznak – ők úgy őrizék, ahogy azt előírták nekik, aki meg akar halni, az meg is tud. Biztos így is van.
Nincs jogunk megítélni, hogy egy embernek joga van-e az öngyilkosságra, pláne olyan helyzetben, amikor valakit csakugyan az élet végéig tartó elzárás fenyeget. Nem akarom gyalázni, hiszen végülis bármit tett, megbűnhődött, ezért csak halkan jegyzem meg: nem bántam volna, ha megvárja a bíróság ítéletét. Mert talán tartozott volna nekünk, pláne az áldozatok családtagjainak azzal, hogy kiderüljön az alaposan vélhető igazság. Ha volt benne annyi bátorság, hogy egy szerencsétlen postásra fegyvert emelt, és meg is ölte, ha volt annyi, hogy még nyolc embert elpusztított – vagy egyáltalán részt vett ebben –, akkor lehetett volna annyi is, hogy egy csöppet segít az áldozatokon. Az igazsággal. Ha az nem is gyógyít, talán enyhít. De nem volt ennyi bátorság benne. Kár. Nyugodjék úgy, ahogy tud, ha hitt valami túlvilágban.
Egyébként meg azt gondolom, hogy tényleges életfogytiglanra ítélteknek föl kellene ajánlani az öngyilkosság lehetőségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a halálos ítélet ellensége vagyok. Nem tudom, hogy nagyobb büntetés-e a halálnál az örökre bezárt élet, de biztos, hogy az öngyilkosság lehetősége – vagyis az, hogy ugyan az állam nem ölhet, de hagyja, hogy a rettenetes bűnöket elkövetők magukat halálra ítéljék, és azt végre is hajtsák – talán megvitatható kérdés. Ez éppen olyan, mint az eutanázia.
N. László tehát levonta, amit kellett, vagy lehetett, és így döntött.
Mészöly Kálmán is levonta, miután azt a rasszista megjegyzést tette nagyon nyilvánosan, hogy az afrikai focisták még le se jönnek a fáról, már hozzák őket… Mészöly – akinek persze hatalmas szíve van, és sokat adott nekünk - sokszor adta tanúbizonyságát annak, hogy a kultúrált viselkedés dolgában kihívásokkal küzd, ilyen kocsmabudi-szintű tréfálkozásra eddig nem ragadtatta magát. Vagy igen, csak nem kamerák előtt. Valaki erre azt mondta nekem, hogy Mészöly azt se tudja, mi az a rasszizmus – azt visszhangozta, amit valahol hallott. És szellemesnek talált.
Mindegy. De legalább volt benne annyi tisztesség, hogy miután fölfogta, mit beszélt, lemondott. Nem tudom, hogy az összes posztjáról-e, és azt se, hogy amiről le, az fontos, jelentős, de legalább tett egy gesztust. És mivel Mészöly nem csak kiváló sportember, hanem önkéntes politikai tényező is, nem csak a sportolók tanulhatnak tőle.
Répássy Róbert módot kapott arra, hogy levonjon egy következtetést: miután az Országos Választási Bizottság fideszes tagja kiszivárogtatta egy beadványtevő nevét. Az adatvédelem biztosa szerint ez bűncselekmény. Az MSZP lemondásra szólított, Répássy pedig odáig merészkedett, hogy az MSZP-nek kellene bocsánatot kérnie. Arra hivatkozik, hogy mire való a fideszes tag az OVB-ben, ha nem arra, hogy kiadja az információkat. Hogy az mennyire természetes, hogy igenis kiadja. Nevestül, címestül. Én még csak hajlanék arra, hogy na jó, esetleg pusmoghat a rettenetes bérenc, áruló nyelvészről Orbánnal, netán Répássyval - bár a környezetemben minden jogértő azt mondja, hogy még ez is büntetendő -, na de ahhoz sem Orbánnak, de még Répássynak sincs joga, hogy fölhívja a Hír TV-t, és bemondja a nevet és a címet, ahova ki kell menni ádázul riporterkedni. És Répássy - rendkívül tehetségesen - addig diskurál minden másról, amíg csak egy kérdésről feledkezik el mindenki: a Hír TV-s kollegák informálásának jogáról. Ki tette? Ő mondjon le, vagy legalább ő kérjen bocsánatot, a főnöke pedig tanuljon Mészölytől. Pláne azután, hogy ez az adatlopdosás már nem az első eset. Valaki vállalta a felelősséget a szerverbetörésért? Nem emlékszem.
Egyébként mindig volt a környezetemben olyan ember, aki lyukat beszélt mindenki hasába, és a végén mindig az lett, hogy inkább hagytuk a francba az igazságot, csak fogja már be.

Szivárgó jogok

Nagy baj van ott, ahol a közszolgálati igénnyel szerkesztett televízió is elkezdhet paparazzóskodni. Pláne, ha ez nem jöhet másképp létre, csak jogsértéssel.
Történt ugyanis, hogy a Hír TV egyszercsak megjelent annak az embernek a lakásánál, aki beadott három olyan kérdést, amellyel kicsit belezavart a Fidesz népszavazásosdijába. A dolog rendben is lenne, ha az Országos Választási Bizottságnál a kérdésbeadó személyes adatait nem védené a törvény. Az nem adható ki csak úgy, az engedélye nélkül. Nem is merek a legrosszabbra gondolni: esetleg az OVB valamelyik tagja vagy munkatársa, közszolgája úgy gondolta, hogy ez a nyilvánosságra tartozik, és hogyan, hogyan nem, éppen a hírtévések telefonszáma volt meg neki, hát őket értesítette. Arról pláne nem merek találgatni, hogy egy olyan szervezetben, amelyben a kormánypárt és az ellenzék delegáltjai dolgoznak, melyik oldalhoz tartozhatott az, aki lazán kezelte a személyiségi jogokat.
Ehhez képest már csak részletkérdés, mondjuk sajtóetikai, hogy azért mégiscsak az a szokás, hogy ha a sajtó írott vagy elektronikus képviselője valakit a lakásán fölkeres, akkor előtte fölhívja, hogy alkalmas-e. Ha valaki kamerákkal, stábbal megy, akkor pláne így illik, mert akár az is sértheti a személyiségi jogokat, ha a szomszédok értesülnek a politikai vagy egyéb szerepünkről. De mindegy, a Hír TV-től a tévészékház ostroma óta nem várhatunk el ilyesmit.
Bár, lassan mástól sem. Gondoljunk bele: oldalakat írhatnánk tele csak az esetek fölsorolásával, annyiszor történik hasonló a mi állítólagos jogállamunkban, amiben a jog nagyjából annyit takar, hogy ezt jogom van megemlíteni. Ha ugyan.
Itt úgy jönnek-mennek, szivárognak ki a hivatali, rendőrségi, ügyészségi adatok, jegyzőkönyvek, mintha nem is lennének törvények.
Aztán lehet alázni, szembesíteni, csúfolni. Most például azzal, hogy aki a Fidesznek nem tetsző, az álnépszavazási játszmájában zavaró kérdéseket tesz föl népszavazásra, az csakis valami bérenc lehet. Nem csodálnám, ha hamarosan megjelenne a telefonszáma, aztán a lakása előtt a sípolászók meg a kereplők árpádsávosan.
A sajtó dolga az, hogy a jogokat védje. Akkor is, ha az állam erre már képtelen.
Tudom, hogy későn szólok.

Az elnöki megalázás rendje

Sólyom László aggályosnak tartja Horn Gyula kitüntetését, mert „1956-os tevékenysége ellentétes a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével”. Megvárja az Alkotmánybíróság döntését, hátha törvényesen megtagadhatja.

Mert ugye Horn Gyula ötvenhatban karhatalmista volt. Sose tagadta. Azzal indokolta, hogy a testvére meggyilkolása után így találta helyesnek - szerinte a törvényes rendet védte. Arról semmiféle hitelt érdemlő adatunk nincs, hogy bárkit is megölt, megkínzott, részt vett - például a testvére haláláért felelősökkel szemben - az akkor szokásos vadállati bosszúakciókban.

Fontos jelenség, hogy miközben a baloldal is méltó helyére tette ötvenhat ügyét, éppen csak firtatgatja az akkor – az egyébként „jó" oldalon is - elkövetett köztörvényes és háborús bűntetteket. Pedig egyszer majd nyíltan kell arról is beszélni, hogy aki október 23.-án még az életét adta volna a magyar történelem legcsodálatosabb fordulatáért, másfél hét múlva akár ellene is fordulhatott. Vannak, akik így reagálnak a lincselés látványára, például. Nem emlékszem, hogy a baloldal a legmagasabb szintű állami megalázás eszközeit vetette volna be olyan rehabilitáltak vagy kitüntetettek ellen, akik részt vettek a forradalomban, ám tevékenységük, életük bármely szakaszában netán ellentétes lett volna a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével.

A Magyar Köztársaság elnöki megalázásának az a rendje, amit Sólyom László volt szíves bevezetni például Fekete János kitüntetésének ürügyén, talán aggályosabb, és szembenállóbb az alkotmány értékrendjével, különösen, ha azt feltételezzük, hogy a nép többsége adna kitüntetést Horn Gyulának. (Javaslom egyébként népszavazásra.)

Annak a Horn Gyulának, akit ötvenhatos szerepe tudatában emelt miniszterelnöki rangra az a nép, amelyiknek van az a bizonyos Sólyom László által hivatkozott Alkotmánya.

Bár nem emlékszem, hogy az Alkotmányban tételesen szerepel, miszerint a köztársaság elnöke senkit nem alázhat meg, talán van ott valamicske passzus az emberi méltóságról.

Nem kezet fogni valakivel, akit én tüntetek ki a magyar nép nevében, különösen súlyos tett egy amúgy is teljességgel eltahósult politikai környezetben.

Mostanában sok jótanácsot kap Horn Gyula. Például hetvenötödik születésnapja alkalmából írjon egy levelet Gyurcsány Ferencnek, amelyben megtisztelve bár, de lemond a kitüntetésről, mert nem akarja megosztani az ország népét – ha már Európa népének egységesüléséért volt szerencséje és tehetsége tenni valamicskét. Pár napja a Klubrádióban hallottam egy még érdekesebb népi javaslatot: nyilatkozzon oda, hogy köszöni szépen, de ő nem vesz át kitüntetést olyan embertől, aki posztumusz visszaadta Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredesi rendfokozatát. Csak emlékeztetőül: a német megszállás idején a vele tárgyaló német tiszteket támogatásáról biztosította, a nyilas puccs idején a „nemzetvezető" mellé állt, ezért Szálasi soron kívül előléptette vezérezredessé, aztán elhelyezési kormánybiztos volt, majd a Magyarország háborús kiugrási kísérletében részt vevő katonatisztek perében a bíróság elnökeként munkálkodott, nyilván mélyen alkotmányosan.

A Köztársasági Elnöki Hivatal akkor erről azt bírta mondani: Sólyom László csak törvényességi okok miatt tagadhatta volna meg, hogy poszthumusz visszaadja azt, amit Szálasi adott…, tartalmi szempontok alapján csak akkor, ha az előterjesztés teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan veszélyeztetné.

Biztos nem veszélyeztette. Az meg föl sem merült, hogy esetleg Kisbarnaki vezérezredes tevékenysége ellentétes volt a Magyar Köztársaság Alkotmányával. Bár amióta kiderült, hogy Ságvári Endre tulajdonképpen terrorista volt, mert jogilag ugye a törvényes államrend ellen fegyvereskedett, már ezen se lepődnék meg.

Nem gondolom, hogy Sólyom László – a rend kedvéért Szekeres Imrével, az óvatlan előterjesztővel - tudatosan adott muníciót a már amúgy is egyre életerősebben tobzódó magyarországi újfasizmusnak. Egyszerűen tévedett, figyelmetlen volt, vagy nem volt kedve tenni valamicskét a Magyar Köztársaság méltóságáért. Rossz döntést hozott. Van ilyen. Elnézést lehet kérni, ahogy azt Szekeres legalább megpróbálta.

Nem tudom, hogy Horn Gyula ötvenhatos döntése jó volt-e – bár becsülöm azért, hogy vállalja. (Ma már lassan ott tartunk, hogy azért is adhatnánk valami kitüntetést, ha valaki legalább vállalja a múltját.) Csak abban vagyok biztos, hogy egy súlyos történelmi helyzetben a fatális véletleneken, a személyes tapasztalatokon is múlik, hogy hova sodródunk. Nem nehéz elképzelni, hogy akadt olyan becsületes ember, aki a forradalmat nem annak látta, ami volt, vagy aminek mi ma látjuk, és ha ráadásul a testvérét is fölkoncolták, ellene fordult. Addig nem lesz megbékélés, ameddig nem feltételezzük, hogy 1956-ban a „másik” oldalon is voltak olyanok, akik nem puszta gazemberségből álltak Kádár mellé. Annál is inkább, mert 1957. május elsejére a mellé állók igen megsokasodtak, a szocializmus végjátéka előtt meg már kifejezetten az „apánk” lett. Szembeköpnénk magunkat, ha erről megfeledkeznénk.

Különösebben nem kedvelem Horn Gyulát. Nem az ötvenhatos szerepe miatt, hanem azért, mert miniszterelnöksége idején addig várt a Bokros-csomaggal, amíg elszalasztotta az alkalmat. Neki kellett volna megkezdenie azt, amire Gyurcsány most végre rászánta magát. Ma nem itt tartanánk, ha nem ijed meg a bénaságig majd egy évre attól a csakugyan meglepő jelenségtől, hogy a nép – például a jobboldali újhatalom meglehetősen solyomlászlós, krakélerkedő magatartása miatt – hatalomba emelte.

De ez sem feledteti azokat az érdemeit, amelyeket úgynevezett reform-kommunista társaival együtt azzal szerzett, hogy egy bizonyos Gorbacsov nevű ember adta lehetőségeket úgy használták ki, hogy a világtörténelemben is egyedülálló módon sikerült egy összeomló világrendszer romjai alól vér nélkül kimászni. Történelmi léptékben teljesen mindegy, hogy Horn Gyula kitüntetésben vagy elnöki megalázásban részesül születésnapja alkalmából – legföljebb száz év múlva, ha utódaink azt kutatják, hogy miképpen veszítettük el minden méltóságunkat, rálelnek egy pitiáner történetre a sok között.

Alighanem azt gondolják majd, hogy aggályos megalázni azokat, akiknek a „köpönyegéből” bújhattunk ki. Mindannyian. Alkotmányostul. Elnököstül. (Népszava)

Olvasom

Olvasom, hogy nagy az aggódás Magyarországon, sőt az egész Nyugaton, hogy annyira elöregedik a nép, hogy a kevés fiatal nem tudja majd eltartani a nyugdíjasokat. És akkor be kell telepíteni, például Magyarországra egymillió ázsiait. Most azt leszámítva, hogy ez már csak azért is marhaság, mert a – mondjuk tíz év múlva - ide települők jelentős része nyilván fölnőtt, olyan harmincas ember, tehát gyorsan megöregszik, és egyáltalán nem biztos, hogy itt sok olyan gyereket csinál, akik egyébként csak a második generációban, immár jól beszélve magyarul, kitanultan tudnák segíteni az elöregedett ősmagyarok eltartását. Viszont a honosítás - lakás, nyelvoktatás, szakmai fejlesztés - iszonyatosan sokat vinne el. Kár is lenne idősebbekbe befektetni. Ha már termelő élőerőre költünk, akkor most kellene egymillió csecsemőkorú ázsiai és afrikai árvát örökbe fogadni, hogy húsz év múlva, immár magyarként csakugyan el tudják tartani az elöregedő népességet. Igaz, kicsit olcsóbb lenne, ha az erre szánható erőforrásokat a cigány gyerekekre költenénk, akik itt is vannak, magyarok is, munka és egyáltalán emberi sors nélkül mégis inkább eltartásra szorulnak majd fölnőtt korukban, mert hülyék vagyunk. Igaz, ha így maradnak, azon nem nagyon kell gondolkozni, hogy miből jut nekik nyugdíjra, mert úgyis tizenhét évvel előbb halnak meg, mint a "magyarok". Ha meg életben maradnak, akkor nem nyug- hanem legföljebb kegydíj jár majd nekik.
Az ország közhülyesége nem abban nyilvánul meg leginkább, hogy bal meg a jobb addig feszül egymásnak, míg minden energiánk odalesz, hanem abban, hogy amióta emlékszem, az állam, és az úgynevezett „politika” nem tud mit kezdeni a cigányokkal. Ez egyébként abszurd, elképesztő. Vajon mivégre valók, ha egy ország legfontosabb bajának megoldásáról még csak víziójuk sincs? Ha egy kicsit túl leszünk a reformokon, neki kellene állni valami tervnek, mert fontos ugyan az egészségügy, a felsőoktatás, a közlekedés meg minden más is, de az igazán rettenetes és szégyellni való az az, ahogy a cigányokkal (el)bánunk. Valóságos öngyilkosság.
És ha már elöregedés: senkinek nem jut eszébe, hogy esetleg olyan életminőséget kellene teremteni, hogy az emberek akár életük végéig dolgozhassanak? Úgy, hogy jól is járjanak, de el is tartsák magukat. Persze csak, ha kedvük van, és annyit és olyat, amire erejük maradt. A legtöbben abba betegszenek, aztán halnak bele, hogy kiesnek a munkából, a közösségből. Akkor is, ha utálták a munkát is meg a közösséget is. Ilyen az ember. Nem lehetne egy olyan világot kitalálni, hogy aki ért valamihez, annak a tudása, tapasztalata és tennivágya ne vesszen oda csak azért, mert hülye a rendszer, és megbélyegzi, halálra ítéli azokat az öregeket?

Olvasom a HVG-ben, hogy egy volt FBI-tanácsadó, bizonyos Paul Williams szerint hét atombombát robbantana az al-Kaida az USA-ban, egyidejűleg New Yorkban, Washingtonban, Las Vegasban, Miamiban, Bostonban, Houstonban és Los Angelesben. Robert Mueller FBI-igazgató egy interjújában megerősítette Williams alapállítását: az al-Kaida célja egyértelműen az, hogy atombombát robbantson és több százezer amerikait megöljön. Mueller úgy nyilatkozott: olyan valóságosnak érzi a fenyegetést, hogy sokszor éjszakákon át virraszt a lehetséges következményeket mérlegelve.
A hírszerzési értesüléseket felsorakoztató, szakértők egész sorát megszólaltató volt FBI-tanácsadó azt állítja, hogy az al-Kaida már a 2001-es merényletek előtt, az 1990-es években hozzáfogott a nukleáris támadások tervezéséhez. Michael Scheuer, a CIA vezető beosztású tisztviselője - aki néhány éve a már megszüntetett, bin Ladent üldöző csoportot vezette - a könyvben megerősítette: az al-Kaida minden más hasonló szervezetnél kifinomultabb úton igyekezett atomfegyver birtokába jutni. Oszama bin Laden tíz éven át pénzt és időt nem kímélve derítette fel a lehetőségeket. Williams "első számú titkos FBI-forrására" hivatkozva azt írta: az al-Kaida bizonyíthatóan vásárolt nagy fokon dúsított uránt Szudánban, továbbá nukleáris robbanószerkezeteket a csecsenektől és az orosz maffiától.
Az uránt pakisztáni laboratóriumokban finomították, hogy 10 kilotonnás bombákat lehessen készíteni az "amerikai Hirosimához". A szakértő azt állítja, hogy bin Laden és követői számára a nukleáris kataklizma lesz "az iszlám napja", amelyről a radikális muzulmánok álmodnak, amikor térdre kényszeríthetik a "nagy sátánt", az Egyesült Államokat.
A szerző szaúdi hírszerzési források alapján azt írta, hogy bin Ladennek több tucat taktikai atomfegyver van a birtokában.
Ez csak azért érintett engem talán a szokásosnál erősebben, mert pont egy hete mondtam valakinek, hogy ez így lesz, ugyanazzal a szorongással ébredtem egyszer, mint Robert Mueller szokott. Fura. Annyi volt a különbség, hogy amikor én magam elé képzeltem a célpontokat Miami és Houston helyett San Franciscót és Hollywoodot gondoltam. Bár Hollywood Los Angeles városrésze tulajdonképpen, arra gondoltam, hogy azt vélhetően annyira utálják a terroristák, hogy oda szánnak valami pici különbombát, legalább jelképeset.
Borzasztó látni, hogy az emberek milliói védtelenül élnek, és csak idő kérdése, hogy egyetlen perc alatt kiirtsák őket.
A sápadt arcú ember megtalálta Amerikát, üveggyönggyel édesgette az indiánokat. Később kiderült, hogy édesdeden is útban vannak, hát kiirtotta őket. Fura módon az immár sápadtarcú USA legeladhatóbb terméke a fegyveren kívül az üveggyöngy. Minket is jól ellát vele – Hollywood, kényszerdemokrácia, álszabadság – de mintha lennének mérges és undorodó népségek, amelyek nem vevők. Az utolsó alkalom, amikor még tárgyalni lehetett volna velük egy értelmes, mindenki számára előnyösebb világrendről, az az ikertornyok lerombolása utáni hét volt. Ha akkor az amerikai elnök nem a háborúsdiba kezd, akkor ma már lenne remény.
És még valami: nem látok elegendő okot arra, hogy ne legyenek tervek európai atomrobbantásokra.

Méltatlan és megengedhetetlen

Magyarországon az a legérdekesebb, hogy minden héten történik valami, amire rémálmában sem gondol az ember. Kádár csontjainak kiásása, az elképesztő rendőrügyek, a halálra éhező kisgyerekes család... És gyakorlatilag nincs olyan hét, amelyiken ne bukkanna föl ilyesmi.
Az meg egyszerűen rémisztő, hogy miközben már az egész ország másról se szól, mint a lebukott rendőrökről, már váltják le a tábornokokat, még két rendőrbűnöző csapat bukik le, tettenéréssel. Micsoda biztonságérzetük lehet, ha egy ilyen helyzetben még mernek például embert rabolni? És micsoda erő és bátorság lehet abban a cigarettamaffiában, amelyik meg meri tenni a szintén cigarettás rendőrmaffiával, hogy papírral tömött dobozokat ad át nekik. És milyen pitiáner üzlet lehet az egész, ha egy emberrablásban mindösszesen 300 ezret követelnek a rendőrök?
Az, hogy fölmerül a gyanú, miszerint rendőrök erőszakot követnek el egy zsarolható nővel, természetesen rémálom, bár ilyen már biztosan előfordult. (Én például egy igen részletes vizsgálatot végeznék a prostituáltak körében. Nagyon érdekes, hogy az illetékesek, még csak pletykákat sem hallottak az úgynevezett „rendőr kedvezményekről”. Most van itt az utolsó alkalom, hogy föladják ezt a cinizmust.) A rendőrök ártatlanságának teljes vélelme mellett fölbukkant most az a híresztelés, miszerint a lány maga ajánlotta föl ezt a természetes fizetési lehetőséget, tehát nem történt erőszak. Én meg azt gondolom, hogy a zsarolt állapot kihasználása akkor is erőszak, ha nincs fizikai odahatás. Vagyis nekem - bár az ítélkezésnél nyilván számít - nincs igazi különbség a hatalommal való visszaélés két változata között. Azt meg végképp nem értem, hogy amennyiben egy megzsarolt embertől pénzt vesz, vagy fogad el egy rendőr, akkor az miért megvesztegetés, miért nem rablás.
Az meg, amit Eörsi Mátyás mondott egyenesen a parlamentben, miszerint előfordulhat, legalábbis beszélik, hogy a némely rendőrök baleset esetén kirabolják a halottakat, megint olyan, ami eszembe nem jutott volna.
Nem tudom, hány éve jelezzük, hogy baj lesz abból, hogy szinte mindenki találkozott már valamiképpen megvesztegethető rendőrrel.
Az alapképlet ugye az, hogy mondjuk lejárt a zöldkártya. Ezt a rendőr észreveszi, utal arra, hogy a dolgot a helyszínen is el lehet intézni. Kap, mondjuk ötezret, és mindenki megy a dolgára. Én is leírtam már többször, hogy ha ezt most megengedjük a rendőrnek, akkor a gátlástalanság oda vezet, hogy egyszer majd gyilkost fedez egy jelentősebb összegért.
Azért választottam a zöldkártya-motívumot, mondjuk a gyorshajtás helyett, mert ezen érhető tetten az a jelenség, amikor fölösleges hatalmat adunk, és ezzel kiszolgáltatottá tesszük magunkat.
Ha lejárt a zöldkártyám, akkor azzal az égvilágon senkit nem veszélyeztetek - azt a kivételes esetet leszámítva, ha a rendőr azt észleli, hogy dől a mocsok a kipufogómon. Semmi nem történik, ha akár még egy hétig vagy egy hónapig járok lejárt kártyával. Bőven elég lenne, ha a rendőr ilyenkor figyelmeztetne, fölírna, azzal, hogy mondjuk egy hónapon belül jelentkeznem kell a környezetvédelmi vizsgálatot igazoló papírokkal. Jó, esetleg tegyünk rá ezer forintnyi okmánybélyeget, hogy éreztessük az autóssal: használta a közalkalmazottak idejét. És kész.
Ne lehessen olyan hülyeségekkel sem zsarolni, mint a rendszámtábla-megvilágítás, vagy a kisolló a segélydobozban. Békásmegyernél volt egy borzalmas rendőr, még a szocializmus idején, aki például folyamatosan ilyesmiket keresgélt nálam. Aztán kaptam egy kisollós svájci bicskát, és azt mutattam föl neki, a legközelebbi éjszakai ellenőrzésen. Bosszúból háromnegyed órán át vizsgálta az autót, miközben a lányaim az autóban aludtak. Legközelebb fölismert, és - becsületére - azt mondta, hogy "na húzzon innen a svájci késével”.
Nagyon jó, hogy most van olyan telefonszám – 0680204830 -, amin jelenthetem, ha vesztegetésre akartak rábírni. Igenám, de ezt csak akkor tudom bizonyítani, ha meg is vesztegettem a rendőrt. Ha viszont ezt megteszem, akkor engem is meg kell büntetni. Az ördögi kört úgy lehet kinyitni, ha az állam kinyilvánítja, hogy az, aki rendőrt - vagy bármilyen hatósági személyt - megvesztegetett, és azt azonnal jelenti, az nem büntethető. Igenám, de hogyan bizonyítsuk, hogy - a közjó érdekében - vesztegettünk? Először is, tegye mindenki a mobiltelefonjába a bejelentő számot – 0680204830 -, hogy azt bármikor tudja hívni. Aztán tegyen félre legalább egy ötezrest és egy tízezrest, de előtte írja föl annak számait. Az se baj, ha lefényképezi a pénzt, legalább. Utána már csak annyit kell tenni, hogy a bejelentésnél bediktáljuk a számokat. A többi buktató rendőrök dolga.
Mindebben az a legrémisztőbb, hogy most szembesülnünk kell: idáig jutottunk. Nincs mentség. Döbbenetes ellentmondás, hogy miközben – legalábbis én biztosan – egyre szimpatikusabb, egyre értelmesebb rendőrökkel találkozom – közrendőrökkel is -, akiknek teljesen rendben van a lelkük, és bár – különösen a „sajnálatos utcai események” tükrében - keresik a helyüket, teljesen megbízom bennük, úgy látszik a rendőrségen belül van egy alvilág. Márpedig nincs veszedelmesebb alvilág az ilyennél. Szembesülnünk kell: mi, személyesen mennyire voltunk hibásak abban, hogy ez kialakulhatott? És persze a rendőröknek is, egyenként. Nem igaz, hogy semmit nem tudnak a többiek stiklijeiről! Meg az államnak is szembe kell néznie azzal, hogy például az mégiscsak méltatlan és megengedhetetlen, hogy egyáltalán fölmerülhet: egy rendőr azért „kényszerül” kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetésére, mert nem tud megélni a fizetéséből. Ha ebben van valami, és csak egy kicsit, egészen kicsit is igaz, ha ezt a dolgot nem tesszük rendbe, magunk termeljük a legveszedelmesebb bűnözőket.

Kár lenne

Végre napirendbe kerül a párt- és kampányfinanszírozás kérdése a parlamentben. A képlet nagyon egyszerű: a tizenhét éve hozott szabályok idejétmúltak. Pontosabban: az a pénz, ami akkor elegendőnek látszott, ma már semmire sem elég. Ezért aztán a pártok csalnak, ahol tudnak. Ellenőrizetlenül áramlik a pénz az alapítványokon és vállalkozásokon át. Ez a legutóbbi választások idején már odáig fajult, hogy minden leplezés nélkül, arcátlan cinizmussal szegték a törvényt. Adózatlan – vagyis praktikusan lopott, de legalábbis kilopott – pénzeket használtak, a törvény szerint elkölthető összegek sokszorosát.
Érdekes, hogy az ellenzék most csak azt bírja hangsúlyozni, hogy azért van szükség a szabályozásra, hogy a kormánypártok ne tudjanak állami pénzekből kampányolni. Ez persze jogos, bár kicsit árulkodó. Csak nem az van, hogy a saját ciklusuk végén maguk is ezt cselekedték, és most az az igazságtalan, hogy a másik oldalnak már két lefölözés jut? De aligha csak az a baj, hogy a kormányon levők visszaélnek a lehetőségekkel. Az ember sejti, de nem tudja biztosan, nem meri kimondani, hogy honnan, hányféle helyről ömlenek vagy csordogálnak a mosott vagy mosatlan pénzek.

Ráadásul mekkora lehet a korrupció ebben a viszonyrendszerben? És mekkora lehet az egyéni haszonfogás? Ezt fölmérni nem, csak elképzelni tudjuk.

A pártok nyilván egészen pontosan tisztában vannak egymás forrásaival, csak ugye nem annyira napi politikai érdekük a leleplezés, pláne, hogy azonnal maguk is lelepleződnének. Igazi politikai bűnszövetség ez, mérhetetlenül ártalmas.

Hogy a dolognak mekkora jelentősége van a haza sorsát illetően, arról nekem van egy saját elméletem. Azt hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc valamikor a választások után fölhívta Orbán Viktort, és közölte vele, hogy vége az autópálya-pénzek közös fosztogatásának. Az eladósodott Fidesz elnöke erre azt mondta, hogy ha ezt megteszi, napvilágra küldi az őszödi beszédet, és ribilliót csinál, az utcán söpri el Gyurcsányt. Fura módon pont akkoriban csökkentek a világon példátlan módon ötven százalékkal a hazai autópálya-építés költségei.

Lehet, hogy nincs igazam, de "belefér”, hogy így működik a mi szomorú kis történelmünk. Kár lenne, ha így maradna.

Kellene egy krízisközpont

Vagy negyven telefont kaptunk, hogy miért nem írunk a lelőtt bankrabló házának kerítésén az árpádsávos zászlóról. Pedig látszott a tévében is. Aztán még húsz telefont, amikor kiderült, hogy ez a szegény ember a szobájában Hitler és Oszama bin Laden fényképét tartotta - talán a példaképei voltak.
Én azért nem írtam erről, mert a bankrabló tévében szereplő szerencsétlen édesapja arról beszélt, hogy ő rakta ki az árpádsávos zászlót és ezért fasisztázzák. Nem hiszem, hogy a legalkalmasabb idő belerugdosni egy amúgy is betegnek látszó emberbe, aki éppen most, ilyen szégyenletes módon veszítette el a fiát. Akármilyen volt, akármit tett, akkor is a fia volt. Végülis azokat is beleszámítva, akik megsebesültek, és azokat, akiket súlyos, vélhetően életre szóló trauma ért, már ő ennek a borzalomnak az igazi vesztese. Meg az a rendőr, aki a bankrablót lelőtte. Meg az a túsztárgyaló, aki ebben a helyzetben kimondta az ítéletet. Ők ketten teljesítették a kötelességüket, nem is tehettek mást, éltek a jogpauza esetére tőlünk kapott jogukkal, kötelességükkel és hatalmukkal, hiszen egy törvényen kívüli állapotban embereket védtek. Mégis áldozatok, mert aki embert öl, az sohasem heveri ki.
Hogy van-e összefüggés az árpádsávos zászló és a hitlerimádat, valamint az oszamázás, valamint a házban tartott fegyverek között, és mindezek az erőszak felé mutatnak-e, azt én nem tudom. Bár nehéz nem látni némi összefüggést.
Személyesen az árpádsávos zászló használatát – különösen akkor, ha ez egyenruházkodással, pláne nyíltan fasiszta maskarázással, fegyverkezéssel mutatkozik - visszataszítónak tartom. Olyan üzenetnek, amelyik azt mutatja, hogy hordozója súlyosan szerepzavart, bizonyos körülmények között veszedelmesen kíméletlen ember, és végtelenül ostoba is. Politikai értelemben persze. Van olyan, hogy „erőszak a puszta megjelenéssel”. Üzenet. Bizonyos vagyok abban, hogy ha valaki a környezetemben elkezdene árpádsávozni, megpróbálnám rávenni, hogy nézesse meg magát szakorvossal, vagy pszichológussal. Akkor is, ha ma már tömegjelenségről van szó. A fasizmus teljesen elpofátlanodott terjedéséről. A fasizmus ma jól érzi magát ebben az országban. Tervei vannak. Taktikája és stratégiája. Élettere.
Alighanem kellene alapítani egy krízisközpontot, ugyanolyat, mint azok, amelyek drogosokkal foglalkoznak. Ha valaki észreveszi magán, a gyerekén, vagy a barátján, hogy hajlamos erőszakos eszmék iránt vonzódni, nyílt szívvel van irántuk, akkor meg lehessen nézettetni. Legyenek ott szakemberek, akik elbeszélgetnek az ilyenekkel, és legalább arra rámutatnak, hogy honnan, miből ered a vonzódás. (Mielőtt valaki félreérti: az is kapjon segítséget, aki otthon szeret munkásőr egyenruhában parádézni, és mondjuk Rákosit, mint a munkásmozgalom egyik kiemelkedő alakját nézegeti naphosszat egy fényképen.)
Ha azt venném észre, hogy valaki a környezetemben Hitler képét tartja a szobájában, és bizonyosságot szereznék arról, hogy azért, mert az az imádat vagy a tisztelet tárgya, szintén megpróbálnám szakemberhez irányítani. Ha valaki azt állítja, hogy az oktatás vagy a média hiányosságai miatt ma nem lehet megfelelő információkat szerezni arról, hogy ki volt Hitler, miket gondolt és pláne miket cselekedett, annak figyelmébe ajánlom, hogy ha máshol nem, a tudományos csatornákon gyakorlatilag nincs olyan két nap, hogy ne lenne valamilyen tanulságos film a második világháborúról. Ezek jelentős része valóban tudományos objektivitásra törekvő, többnyire tényekre épülő dokumentumfilm. Nem csak azért készítik őket, mert érdekesek, hanem azért is, mert az a háború még nem fejeződött be a lelkekben. Volt azóta sok háborúság, népirtás, amelyekben többen haltak meg, mint a második világháborúban, egyebek mellett összerogyott a világ leghatalmasabb birodalma, azt a traumát mégsem bírja semmi fölülírni. És jól is van ez így, mert a világháború történetében – az előzményekkel és a következményekkel együtt - benne van minden, amit az emberi gonoszságról, gyávaságról, szerencsétlenségről, bátorságról, és minden fontos tulajdonságunkról tudni kell, ha hosszabb távon, pláne népestül életben akarunk maradni.
Akad-e olyan ember, aki nem vinné el egy krízisközpontba a gyerekét, ha azt látná, hogy Oszama bin Laden fényképét tartja a komódon? (Én már akkor is elvinném az enyémet, ha Gyurcsány Ferencét vagy Orbán Viktorét tenné ki. Hacsak nem tréfából.)
Azt meg valahogy el kellene érni, hogy aki túlságosan nagy érdeklődéssel van a fegyverek iránt, olthatatlan vágyat érez arra, hogy ezeket birtokolja, erősödő késztetés van benne a használatra, netán közben szerepekben képzeli magát – ha amúgy normális -, magán vegye észre, hogy valami nem egészen stimmel. Mondok egy példát: ha én egyszercsak azon kapnám magam, hogy keresem a kislányok, pláne kisfiúk látványát és hosszasan elmélázok, netán képzelődöm, akkor elmennék egy pszichiáterhez, mert arra gondolnék, hogy valami rettenetes történik velem, amit nem akarok, de félő, hogy egyszer majd elragad egy halálos erő, amiből csak öngyilkossággal menekülhetek. A fegyver is hormonturbózó játék, bizonyos értelemben fütyihosszabbító. Egy bizonyos Csehov nevű illetőnek volt egy elmélete arról, hogy ha a színpadra tesszük, akkor előbb-utóbb elsül a darabban. Bár manapság inkább akciófilmekbe képzelegjük bele magunkat, azok is drámák.
Elsültek a fegyverek egy jól ismert bankdíszletben. Nem okolok senkit, de nem is menthetek föl mindenkit, akinek köze volt a bankrablóhoz. Észre kellett volna venni a jeleket.

Hetedíziglen

Nem helyes, ha Moldova György egy reggeli, közszolgálati műsorban legyilkosozza Ferenczi Krisztinát, csak azért, mert ő meg meri említeni, hogy Kádár János nevéhez vér tapad, vagyis gyilkos. Nem helyes, hogy Ferenczi Krisztina nem hagyja ott azonnal a műsort. Ha ennyire elragadtatjuk magunkat, akkor ne csodálkozzunk, ha elborult agyú és jellemű, adrenalin-mámorban kutakodó sírásó partizánok az éj leple alatt csontokat szedegetnek a temetőben. Annyi eszük nincs, hogy még azt se tudták fölmérni, mekkorát használnak ezzel Kádár jó hírnevének. Aki eddig nem nagyon szerette az emlékét, vagy aki semleges volt a megítélésében, ettől az abszurd esettől inkább a pártjára áll. Elemi emberi tisztességből.
Moldova most ezen rontott. Biztosan igaza van abban, hogy köztörvényes bűnözőket is elitéltek 1956 után és miatt, vagy ürügyén, de azért talán mégsem ez a lényeg, hanem az ártatlanok és az olyan igaz forradalmárok halála, mint amilyen Moldova György is volt akkor és ott, 1956 októberében.
Hogy Kádár miről tehetett és miről nem, hogy közvetlenül bűnös-e emberek százainak halálában, a csak félelem keltésére alkalmas megtorlásokban, majd eldöntik a történészek. Én, személyesen hajlok arra, hogy aki elvállalja egy bármilyen reménytelen forradalom leverését, pláne annak ellenében, aki parlamenterként az ellenséghez tárgyalni küldte, és ezzel – akár bábként – legitimizálja az általa „behívott” megszállók csapásait, majd azok „törvényes” gyilkolásra kényszerítő stratégiáját, az nem lehet bűntelen. Igaz, hogy Kádár bizonyos szemszögből nézve, bizonyos korszakokban nagy formátumú politikusnak is mondható, de az ötvenhat utáni megtorlások idején nem viselkedett államférfihoz méltó módon. És ezt nem szabad neki megbocsátani.
Aki egy ország élére áll, felelős szinte mindenért. Például a halottgyalázásokért is. Moldova Györgynek tudnia kell, hogy Nagy Imrét és „társait” arccal lefelé dobták jeltelen sírokba a Kádár alatt szolgáló segédpribékek. Micsoda mély, torz, rettegő, babonás hitvilágról tanúskodik ez! Az ilyen cselekedetek megátkozzák azt is, aki ezt megengedi vagy elvárja. Most az átok beteljesült. És tovább átkozódnak azok, akik - immár jogfolytonosan - Kádár csontjait dugdossák. Minket is átokkal sújtanak. Hetedíziglen, alighanem.

Most szólok

Járkáltam a városban a Lehel téri csarnok és a Nyugati között, valamint az új, leendő kormányzati negyed közelében. Azon gondolkoztam, hogy alapítok egy utazási irodát, ahova azok fizethetnek be, akik kíváncsiak a politika és az ahhoz kapcsolódó médiasóbiznisz alatti való világra is. Sétálgathatnánk aluljárókban fényképezési lehetőséggel. Esetleg elintézhetném, hogy – természetesen féregmentesített eszközökkel - az érdeklődő nagytőkések, menedzserek, úriasszonyok és politikusok kipróbálhassák például az aluljárói alvási lehetőségeket. Csírátlanított szemét eszegetésével. Igazi katasztrófaturizmus. Érdekel valakit? Szívesen önidegenvezetek. Lenne magvas beszélgetés is a nyomorultakkal. Nincs romantikusabb a valóságnál!
Esetleg megszervezhetek egy olyan kalandot, amibe magam keveredtem. Lottót vettem, mert nagy szükségem lenne kétmilliárdra. Ahogy jöttem ki az aluljárói lottózóból, láttam, hogy egy olyan húsz év körüli, magaskás, vékony, kopottas suhogósba öltözött ifjú letesz egy műjuta bevásárlós szatyrot az aluljáróban, nézelődik, majd bemegy a lottózóba. Az elárusító valamiért „hátra” ment, erre a suhogós fiatalember berontott, majd fölfeküdt a pultra, és mögötte keresgélt önfeledten. Talált egy pénztárcát, a gatyájába dugta, majd indult kifelé.
Megállítottam, és mondtam neki, hogy ne féljen, nem ütöm meg, de láttam, amit csinált, és ha visszaadja a tálcát, elengedem. Kijött a lottózós emberke, és érdeklődött, hogy mi van. Mondtam, hogy nézze meg, hiányzik a tárcája. Megnézte, hiányzott. A suhogós mondta, hogy nem ő volt: jöjjön ki a lottózós és kutassa át. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, láttam, amit láttam, adja vissza, aztán békében elmehet. De ez csak rikácsolt, hogy ő nem lopott. Kutassa ki. A lottózós kijött, már majdnem kutatta…
Mindegy, az lett a vége, hogy kitört, elszaladt a tolvaj. Én voltam a hülye, mert be kellett volna csukni az ajtót. Föl kellett volna venni az aluljáró padlójáról a műjuta zsákot és kiönteni a lottózóban, miközben ő matat a pultra feküdve, mint a rossz kamerás-tovajos reality műsorokban a kisrablók. Le is üthettem volna, amikor menekült, de végigfutott rajtam: azért egy pénztárcáért mégsem kockáztatom, hogy esetleg ott hal meg.
Elment. Mindegy. A tárcában nem volt pénz. Az egész jelenet inkább a pitiánersége miatt borított ki. Látni, szabad szemmel ezt az egészen alja viselkedést: ahogy a tolvaj lop. A nyomorultságát.
Aztán sétálgattam. Hemzsegnek a hajléktalanok, a véglénységig lepukkant emberek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy szegények, hanem arról, hogy az arcukon, a testükön, a ruházatuktól függetlenül immár visszafordíthatatlan nyomot hagyott a kilátástalan nyomorúság. Az ilyenekre mondják úribb körökben, hogy „rosszarcú”. De nem: itt rossztestűségről, megtörtségről van szó, ami leginkább a tekintetekből sugárzik. És ez igenis félelmet kelt a szemlélődőben, mert ha végig gondolja, akkor arra jut, hogy teljességgel érthetetlen: ezek az emberek miért nem lázadnak föl?
Május elsején például. A nagy baloldali ünnepen. Amikor befogadott minket a kegyes Európa.
Anélkül, hogy egy szóval is védelmezni akarnám a „létező” szocializmust, amit egyszer abba kellett hagyni: azért ilyesmit, akkor nem láthattunk. Tudom, hogy az a rendszer is oka a mai szerencsétlenségünknek, de valahogy a rendszerváltáskor mégiscsak le kellett volna fektetni azt a baloldali vagy éppen keresztény alapot, hogy akár a közép és fölső osztályok kárára is megakadályozzuk, hogy emberek a teljes kilátástalanság állapotába jussanak. Nem igaz, hogy erre ne lett volna mód. Már csak a fölső- és a közép védelmében is. Nem csak a zsákmányon kellett volna osztozkodni. A kötelességeken is.
Mert azt most megjósolom, hogy ha ez a lenyomorodás tovább folytatódik, vagy így marad, abból nagyon nagy baj lesz.
És most nem is a cigányokról beszélek. Nem is láttam cigányt. Igaz, ők nem lesznek hajléktalanok, és sose felejtse el az, aki ócsárolja őket lenézett és rettegett állítólagos tulajdonságaik miatt, hogy náluk működik a szociális háló: nem engedik hajléktalanságba egymást, akármilyen szegények. Jó lenne, ha a szocialistáskodók és a kereszténykedők utána néznének, hogyan csinálják, mert hátha tanulhatunk tőlük valamit. Emberséget, például.
Ahol az aluljárókban most már bútorokkal, rendes kis lakásszerű miliőt teremtve élhetnek emberek, ahol huszonéves fiatalok a lehető legtermészetesebb módon koldulhatnak, ahol a kurvák már jókedvet sem mímelve délidőben ajánlgatják kapualjmeleg szájukat, ahol tízméterenként kuncsorog valaki alkoholtól szétfolyt arccal cigarettáért vagy bármiért, ahol fényes nappal esnek el az utcán a részeg és a belőtt fiatal nők, az egy szarházi ország, szarházi politikusokkal, szarházi felsőbb osztályokkal, szarházi szocialistákkal és szarházi keresztényekkel, nem is beszélve a szarházi liberálisokról.
A város egyes részei visszaestek a középkorba. Csak régies gúnyák kellenének, és jót kereshetnének a filmiparosok. Ezt már nem lehet az egyéni szerencsétlenségre, az önhibára fogni. Túl sok, túl sűrű a nyomor. És amikor csőcselékről beszélünk, az is jusson eszünkbe, hogy a hordák a lecsúszottság széléből táplálkoznak. Azok lesznek erőszakosak, akik még nem erőtlenedtek el az alkoholtól, a megalázottságtól, a visszafordíthatatlan kilátástalanságtól. Ezekre épül, épülhet a fasizmus, aminek terjedését csak az nem veszi észre ebben az országban, aki hülye.
Baj lesz. Most szólok.

Tahók módjára

Az IWIW-en indult egy jó dolog: A reklámHANGERŐ elleni szerény civil mozgalom mindenkinek, aki utálja aztat (525 „ismerőse” van már neki, de lesz az még ötezer is). Ezt írja magáról: „Jelöljön be mindenki aki nem szereti a brutális hangerejű reklámokat, előzeteseket, stb... legyen az tv, rádió, mi van még? Aki csak egyszer is frászt kapott már az arcába üvöltő reklámtól bármilyen műsor közben, az tudja miről beszélek.
Itt csak a HANGERŐről van szó. A reklám, mint olyan ellen úgyse lehet...
Természetesen olvassunk, kiránduljunk, élvezzük a családunkat, barátainkat, de ha mégis a tévé, akkor ne úgy, ahogy most csinálják...
Majd ha nagyon sokan leszünk, az egyik jogász kitalálja, hogy kinél/minél kell elindítani és micsodát, hogy ezt a hülyeséget a hangzó médiánál korlátozni lehessen.”
Teljesen rendben van ez, mozgalmat kell indítani. Arról van szó – már számtalanszor írtam -, hogy amikor tévét nézünk, tulajdonképpen vendégül látjuk a csatornákat. Megengedjük nekik, hogy belépjenek a magánszféránkba. Amikor fölhangosítják a reklámokat, akkor ezzel élnek vissza. A bizalmunkkal. Tahók módjára.
Egyébként praktikusan is kárt – vagyis frászt – okoznak a reklámozók. Nálunk például természetes állapot, hogy Kata alszik, én meg még megnézek valami tudományosat vagy katasztrófásat – halkan, persze. Ha nem vigyázok, reklámkor úgy beleordítanak a szobába, hogy Kata fölébred. Pláne lengyelül vagy románul, vagyis végképp fölöslegesen. Nem is értem, hogyan képzelik. Hogy egyáltalán eddig még nem tiltotta be ezt a disznóságot valamilyen hatóság.
Mint ahogy azt se értem, hogyan lehetséges, hogy egy ismeretterjesztő – utazásos – csatorna egyszercsak átválthat keménykedő pornóra. Gondolom, sok százezer ember ízlését sérti. Meg talán a jogait is. Vannak például gyerekek, akik még nem szoktak hozzá az olyan látványhoz, hogy egy nőt alaposan seggbe dugnak, miközben egy másik pasi farka a szájában van, a harmadik meg erősen onanizál, mert történetesen nem jutott neki alkalmatos rés – lehetőleg a nő arcára, hiszen van abban valami izgalmasan megalázós juj de kemény. Az van, hogy mondjuk egy tizenhárom éves és tizenegy hónapos gyerek, ha éjjel fölébred, esetleg bekapcsolja a tévét. Nem biztos, hogy jót tesz a nembéli fejlődésének az ilyesmi. Biztos az is fontos dolog, ha hibbant politikusok azért hőbörögnek, hogy a tizenhat éves fiatalok börtönbe juttathatók legyenek, ha egymást pőrén fényképezik a hülye mobiltelefonokkal, de ez teljesen rendben van. Törvényes, nyilván. (Itt jegyzem meg: semmi kifogásom a pornó ellen, bár engem különösebben nem mulattat. Érthetetlen, miért kell kábelen nyomatni, miközben gyakorlatilag mindenhol, korlátlanul lehet kapni DVD-n.)
Ha már a hírközlés: szombaton – munkanapon - reggel kihunyt a Chello. Hívjuk a központot, és közlik, hogy kedden délután bírnának kijönni. Kata alkudozik: esetleg hétfőn jönnek mégis. Végigjárom az emeletet: kiderül, hogy még két lakásban van se kép, se hang. Hívom a szolgáltatót: arra hivatkozik, hogy azért tud csak kedden jönni, mert csak egyetlen-egy bejelentés érkezett. A miénk. Mondom neki, most jeleztem, hogy még két lakásban nincs internet. Az nem számít: ez még mindig csak egy bejelentés. Jelzem, hogy azért ez így egy kicsit pitiáner. Ráveszem a többieket is a bejelentésre, de természetesen nem jönnek ki se vasárnap, se hétfőn. Egy szegény diszpécserlánynak magyarázom igen mérgesen, hogy szerintem ők egy közszolgáltatást nyújtó hírközlési üzem, és egyszerűen fölfoghatatlan, hogy szombaton és vasárnap nincs emberük. Csak a mi emeletünkön havonta hetvenezret kaszál a UPC, nem létezik, hogy ennyi pénzből ne futna állandó szolgálatra. Mi az, hogy szombaton és vasárnap nem dolgoznak? Az internet ma már nem játék, hanem munkahely is: törvényt kellene hozni arra, hogy csak az szolgáltathat hírközlő alkalmatosságokkal, aki olyan szakemberhálózatot mozgat, amelyik képes, mondjuk négy órán belül a hibaelhárításra. Ha nem képes, ne szolgáltasson. Vagy ha huszonnégy óránál hosszabb a kimaradás, akkor legyen ingyenes az a hónap. Mondjuk.
Végül csakugyan nem tréfáltak: kedden délután lett internet. Mint kiderült, ki kellett cserélni a modemet. Na de miért? Mi okozhatta, hogy három lakásban ugyanazt az eszközt kell kicserélni? Valami történt, és nem hiszem, hogy nem tudták előre, hogy ez be fog következni.
Más: ez is hírközlés: B. meséli, hogy indult a TESCO-ba, és a szomszédasszony megkérte, hogy hozzon neki egy Magyar Nemzetet. Az áruházban megkereste az újságos gondolát, közelített és a következő jelenetnek lehetett tanúja:
Jött egy jól öltözött, bár régebben talán jobb időket látott idősebb úr, fölkapott egy stóc Magyar Nemzetet, majd fogta magát, és minden napilap elé tett belőle néhányat. Hogy eltakarja azokat. Szépen, gondosan. Aztán elment.
B. figyelte, mi történik. Jött a vásárló, látta, hogy csak Magyar Nemzet van, szóvá is tette, és inkább nem vett semmit. És így, tovább.
B. gondosan visszaállította az eredeti állapotot.
Na nekem meg erről jut eszembe: föltűnően sok olvasónk panaszkodik arra, hogy a boltokban és áruházakban nem nagyon lehet kapni Népszavát. Arra kérek minden olvasónkat, hogy vizsgálja meg: nincs-e valami ravasz, takarásos-trükkös oka a baloldali lapok hiányának bizonyos üzletekben? Sajnos el tudom képzelni, hogy ez központilag, persze teljesen alulról jövő népnemzeti ötletből kitalált partizán-cirkusz. Erősen emlékeztet a – tényleg - legszebb kommunista idők kisgenya harci módszereire. Mivel a mai jobboldal jelentős része akkor szocializálódott, nem csoda, ha ilyenek.

Így élünk

Láttam Tornóczky Anita robogóját a földön, mert éppen arra mentem, véletlenül. Borzasztó, hogy összetört szegény. Remélem nyom nélkül fölgyógyul. Fél óra múlva láttam egy háromfős egykerekező motoros társulatot a szinte tömött Szentendrei úton. Az egyik majdnem elesett. Ezen kívül az utóbbi héten még két földön fekvő motort nézegethettem. A múlt hét végén legalább három motoros halt meg.
Már csak azért is emlékezetes Tornóczky Anita robogójának látványa, mert két sarokkal arrébb majdnem ütköztem egy másik robogóval. Amióta erős fenyegetőzéses kaffogásba kerültem a motorosokkal, fokozottan figyelem őket. Meg az autósokat, mert ugye abból indulok ki, hogy a motorosok szerint az autósok nem csak hülyék, hanem kifejezetten direkt leszorítják őket, vagyis gyilkosok. Erre még nem láttam konkrét bizonyítékot – de el tudom képzelni, hogy vannak ilyenek -, ám a saját viselkedésemből le kellett vonnom bizonyos következtetéseket.
Szerencsére a tél elmaradásának egyik jótékony következménye, hogy most szinte alig vannak kátyúk a főutakon. De azért most is akadnak lyukak, rések, vagy például leesett tárgyak. Többször észrevettem magamon, hogy az ilyenek hirtelen fölbukkanásakor nem nézek a tükörbe, csak elrántom a kormányt. Nem azért, mert felelőtlen vagyok, hanem azért, mert nincs idő. Ösztönösen, de egyébként szabályosan cselekszem: mivel nem megyek át a másik sávba. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a mellettem levőben is közlekedik egy autó. Csak akkor van - lehet - baj, ha ugyanezekben a töredékmásodpercekben éppen előz minket egy motoros. Mégpedig szabálytalanul, hiszen az előzés csak akkor lehet szabályos, ha az előző a másik sávot használja. Ez a motorosra is vonatkozik.
És itt nagyon fontos a sebesség-tényező. Az autók - mondjuk - a megengedett ötven kilométerrel mennek, jön mögöttük százzal a motoros, ráadásul a szaggatott vagy pláne a záróvonalon. A motorosok - régebbi vitánkban - arra hívták föl a figyelmemet, hogy tessék használni a visszapillantó tükröt. Én használom is. De ez nem jelent többet, mint azt, hogy időnként belepillantok, egyébként pedig az úgynevezett periférikus látásommal figyelem. Igenám, de ha hirtelen fölbukkan előttem egy kikerülendő dolog, vagy bármilyen más, vélt vagy valódi veszély leköti a figyelmemet, akkor az agyam nyilván kevéssé figyel a tükörre. Ha ilyenkor érkezik közénk a motoros, akkor nagy valószínűséggel ütközünk. Meg kellene érteni, hogy fölvett - vagy pláne megengedett - sebesség többszörösével érkező jármű észlelése akkor is meglepetést kelt, ha az szabályosan a másik sávban jön, nyílt úton. De ha az észlelést még az autósor is akadályozza, akkor ebből nagy baj lehet.
Nem gondolom, hogy ilyen ütközés esetén az autós bunkó vagy gyilkos, pedig valóban „rárántja” a kormányt a motorosra. Csak úgy működik, mint bármelyik élőlény vészhelyzetben: beszűkül az agya pár másodpercre.
Különösen nagy a veszély, ha egyszerre két oldalról kerülnek. Igen gyakori, hogy lassan megyünk, és jobbról egyszercsak közelít egy biciklista. De motoros is jön, gyakran. Ha észreveszem, segítek neki: kicsit balra húzódom. Az is lehet, hogy előtte belepillantok a bal tükörbe, aztán fordítok a kormányon. De az is lehet, hogy ösztönösen húzódok pár centire, balra a saját sávomban. Gyakori, hogy ilyenkor előbukkan – a két sáv között a záró, vagy a szaggatott vonalon – a sorhoz képest száguldó motoros. Vagy egy másik biciklista. Gyorsan. Ha föllököm, lehet, hogy nem hal meg. Ha a motorossal ütközöm, a súlyosabb test miatt nagyobb lehet a kár. Bár neki legalább van bukósisakja.
Ha már a biciklisekről – bár állítólag ők még a motorosoknál is modortalanabbak, ha bíráljuk őket… Én megértem, hogy miért választják a járdát az út helyett. De az mégiscsak túlzás, hogy a gyerekeket már nem engedhetem ki csak úgy a kapun, ahogy szokás kilépni egy városban. Inkább én megyek előre, én nézek körül, de ha ők, akkor kötelesek kipillantani, körülnézni. Hangsúlyozom: a járdán vagyunk. Nincs rajta kijelölt bicikliút. Szinte minden nap elhúz mellettünk egy bringás. Teljes sebességgel. A járdán. Ha elüti valamelyik gyerekünket, akár meg is halhat. Egy öreg is. Bárki. Értem, miért mennek a járdán. Oda menekülnek a félhülye autósok elől. De akkor is meg kellene ezt beszélni, mert baj lesz.
Szóval, mielőtt Tornóczky Anita robogójának roncsát megláttam, majdnem föllöktem egy másik robogóst, mert egyrészt azt figyeltem, hogy mikor vált pirosra a lámpa, tehát fölfelé néztem, másrészt elém ugrott egy szórólap-dugdosó, tehát nem tudtam a tükörbe nézni, ő meg egy pillanat alatt előttem volt, mert elém kanyarodott, de úgy, hogy gyorsulás közben majdnem érintett. Ha bármilyen úthiba vagy rossz mozdulat miatt elém esik, átmegyek rajta.
Nem én lettem volna a hibás, de az én életemet is megnyomorította volna.
Mint ahogy az a szórólap-dugdosó is, aki előző nap ugrott elém, amikor éppen indultam, mert zöldre váltott a lámpa. A reflexeimnek köszönhettük, hogy nem ütöttem el, csak majdnem. Még jó, hogy nem jött belém senki, hátulról. Mondjuk egy motoros, vagy egy biciklista. Értem, hogy szegény ember miért dugdossa a szórólapokat, miért szambázgat naphosszat az autók között. Értem. Én újságot hordtam, neki meg ez jutott. De neki is meg kellene értenie, hogy nem csak a saját életéért felelős, hanem egy halom embert veszélyeztet.
Így élünk. Meg kellene beszélni.
Pláne azért, mert az lesz a vége, hogy egyszercsak valamelyik kormány igen drasztikus intézkedéseket hoz a közlekedésben. Addig gyilkolunk, amíg ötven kilométeres lesz a megengedett sebesség az országutakon is, és akit túllépésen kapnak, annak elkobozzák a járművét. Nem viccelek: addig felelőtlenkedünk, amíg a legkisebb vétségért is nagyon súlyos büntetést mérnek ránk. És akkor már hiába mutogatunk a csakugyan hülye autósokra, motorosokra és bringásokra. Nem nehéz megjósolni például, hogy pár éven belül kijön egy rendelet. Akit iváson kapnak, azt örökre eltiltják a vezetéstől. De tényleg, mit lehet tenni egy olyan országban, ahol az előre bejelentett húsvéti ellenőrzéseken százával buknak meg a piások? Egy nő kétszer. Ugyanaznap.
Tornóczky Anitára egyszer nagyon haragudtam, mert beállt abba a kórusba, amelyik azt harsogja, hogy el kell törölni a sebesség-korlátozást. (Szegény Toller László is ezen volt.) Talán most megérti, hogy nem csak rajtunk múlnak a dolgok. Jön valaki, elég egy rossz mozdulat, és ripityára törnek a lábaink. Bárhol, bármikor. Így élünk. Ehhez rövid az időnk.

Biztost a jövőnek

Nagyon jó dolgot olvastam. Nem tudom, lesz-e belőle valami, de legyen! Már csak azért is, mert példaértékű, hogy a Védegylet kitalál valamit és hét év alatt képes ötpárti konszenzust létrehozni egy Európában egyedülálló dologban. (Mármint: egyedülálló lesz, ha lesz.) Arról van szó, hogy kitalálták: az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese pozíciójának megszüntetésével létre kellene hozni egy új intézményt. A jövő nemzedékek ombudsmanjának az lenne a dolga, ami benne van a nevében. A jövő nemzedékeket képviselni. Most.
Lehet, hogy akadnak, akik legyintenek erre, pedig nagyszerű ötlet. Egyrészt azért, mert ha ugyanolyan lehetőségeket kap, mint bármelyik jogbiztos, akkor valóban hatékonyan tud képviselni, figyelmeztetni, fölhívni. Tán még kényszerítheti is a törvényhozókat. Ráadásul komolyan kell venni, ha olyan jogsértésekre hívja föl a figyelmet, amelyek a most, vagy majd születőket érintik. Másrészt már az is nagy haszon lenne, ha egyáltalában tudatosulna az emberekben, hogy van ilyen, lehetséges ilyen pozíció is egy társadalomban. Talán valahogy leszivárogna, hogy mindannyian a jövő nemzedékek jogbiztosai vagyunk.
Én például úgy gondolom, hogy ha egy kormány tudatosan államháztartási hiányt tervez, és ezt hosszú távú kölcsönökből fedezi, akkor megmagyarázhatatlanul felelőtlen. Vannak persze esetek, katasztrofális évek, amikor létrejöhet hiány, kölcsönt is föl lehet, sőt kell venni, de hogy ez legyen az általános gyakorlat, éveken, évtizedeken keresztül, az oda vezet, ahol most tartunk: fejenként és személyesen milliókkal tartozunk, és aligha hiszem, hogy az ezt megalapozó kölcsön-fölvételeknek akár csak a töredéke is valóban indokolt lehet. De ha igen, akkor is valami baj van a rendszerben.
De még ennél is fontosabb most, hogy folyamatosan, szinte naponta kapunk újabb és újabb adatokat arról, hogy mi minden várható az általános fölmelegedés következtében. (Ráadásul a legsúlyosabb adatokat még nem is ismerhetjük, mert a világ legnagyobb hatalmai nem engedik azokat napvilágra hozni. Nem is értem! Hogyan lehet joga az Egyesült Államoknak, Kínának vagy Oroszországnak ilyesmire? Milyen alapon? Milyen alapon engedelmeskednek a tudósok? Azzal zsarolják őket, hogy akkor nem kapnak pénzt a kutatásokra?
Megjegyzem: aki pontosabb információk birtokában van a jövőről, az jobb stratégiát alakíthat ki. Nem arra gondolok, hogy kevesebb gázt bocsát ki vagy bármiben visszafogja magát, hanem például arra, hogy a Föld milyen területeire kell kiterjesztenie a hatalmát, ha a népét életben akarja tartani. Például az ivóvízért folytatott harcban. Lehet, hogy egy idő múlva a bányáknál is fontosabbak lesznek a folyók, például. Mindenkinek tudnia kell, hogy ha így folytatjuk fasiszta és kommunista vagy – „semleges” – katonai diktatúrák jönnek. Egy folyamatos, létért való harcban elporlad a demokrácia.
Aki a jövő nemzedékek jogait képviseli, már a hivatalba lépésének napján fölléphet az ivóvízbázis védelmében. Ezt se értem: a világ tudósai erősen figyelmeztetnek, hogy az ivóvízzel lesz a legtöbb baj, mert abból lesz a legkevesebb. Mi a világ ivóvízkészletének jelentős részével rendelkezünk. A parlamentnek azonnal törvényt kellene hozni arról, hogy a legsúlyosabb bűncselekmény legyen a bázisok szennyezése, sőt a fölösleges pazarlás is.
Tudjuk, hogy csak úgy tudjuk megakadályozni a gázkibocsátás növekedését, ha alapvetően megváltoztatjuk a szokásainkat. Például nem hallom, hogy Demszky Gábor rendeletet készítene elő, amely kimondja, hogy mondjuk két év múlva már nem kell adót és parkolási díjat fizetni az olyan autó után, amelyik négy liternél kevesebbet fogyaszt. Pedig egy ilyen rendelet olvastán az emberek azonnal elkezdenének számolgatni, és igen rövid idő alatt lecserélnék a kocsikat, amik 8-10-15 liter helyett négyet fogyasztanának, még ha kisebbek is lennének, mint amilyet eddig használtak. Az ipar és a kereskedelem pontosan értené az üzenetet.
Kapjon jogbiztost a jövő, én meg majd minden héten bombázom az ötleteimmel.


Szegény Bayer Zsolt írt a Magyar Nemzetbe:
"1998 volt tehát akkor, tavasz és választási kampány. Mikor ezt megírtam, ide, a Magyar Nemzetbe, mindazok, akik roppant tehetséges és szeretetre méltó fiatalembernek tartottak engem, egy csapásra rádöbbentek, hogy kígyót melengettek a kebelükön, mert hát én egy roppant tehetségtelen és gyűlöletre méltó fiatalember vagyok. Emlékszem, akkor beszéltem utoljára Andrassew Ivánnal. A Budagyöngye bevásárlóközpontban találkoztunk. Én a zöldségesnél álltam a sort, jó krumpliért, és akkor hozzám lépett Iván, úgy éppen, mint valami Örkény-groteszkben, köszönt, kedvesen mosolygott, de azért volt ott a mosoly mögött valami hűvöskés huzat, és azt mondta nekem:
- A többiek azt üzenik, hogy most már elég lesz…
- Milyen többiek, Iván?
- Hát a többiek.
- Ja, a többiek…!
- Na szervusz.
- Szervusz.
És vettem krumplit. És eltelt majd egy évtized, és azóta is azt hazudom magamnak, hogy nem tudom, kik azok a „többiek”. Pedig tudom ám, csak nem mondhatom el senkinek. (Milyen jó lenne most hozzátenni: elmondom hát mindenkinek… De nem lehet hozzátenni sem.) És Iván elügetett a többiek felé.”

Zsolti, drága, sokszor elsiratott barátom: a „többiek” azok, akikkel együtt dolgoztunk a Népszabadságban, akik megszerettek téged, és azt érezték – talán te is belátod, okkal –, hogy kígyót melengettek a békájukon.
Tekintettel arra, hogy tudták, mennyire szeretlek, ahányszor szóba kerültél, gúgyolódva meghagyták, hogy adjak át egy üzenetet. Rosszul emlékszel: nem azt üzenték, hogy „most már elég lesz”, hanem azt, hogy menj a picsába. (Elnézést kérek, de sajtótörténeti okokból híven kellett idéznem.)
Csak a rend kedvéért: én még soha az életben nem mondtam ki azt a szót, hogy „szervusz”.
Még mindig gyászollak.

Ördöglakat

A sátánian ravaszkás Csontos János így világosít a Magyar Nemzetben rólunk, a balodaliságról szóló vitánkról: "… a hajdan szebb napokat látott napilap vitasorozata a baloldaliság új értelméről szemlátomást azt a gyakorlati politikai célt szolgálja, hogy a polémiát indító és nyilván majd bezáró Szili Katalint a Gyurcsány Ferenc várható bukása utáni időkre felépítse."Tudom, hogy Csontos kollega számára fölfoghatatlan: úgy is lehet újságot készíteni, hogy az tükrözzön valamit azoknak a csoportoknak és rétegeknek a véleményéből, amelyekhez a lap szól. Tudom, hogy szégyenletes szembesülni azzal, hogy miközben a jobboldali agitprop-gépezet szerint a Népszava Gyurcsány kezéből eszik, mi valahogy mégiscsak merünk olyan írásokat közölni, amelyek a pártelnök-miniszterelnököt is tetemre hívják. Fontosabbnak találjuk, hogy a hozzánk érkező írásokat minden cenzúra nélkül közöljük, mint azt, hogy kényszeresen igazodjunk. Olyan írások tekintetében is, mint például Szanyi Tiboré, amelyben Nagy Imrét gyalázza szerintünk is megengedhetetlenül, vagy mint Hajdú Jánosé, aki szerint az MSZP olyan fiatalembert emelt maga fölé „akinek egész eddigi életútja tudatos szembemenetel minden szocialista alapértékkel…” Akkor sem, ha ezeket bizony durva támadásoknak találjuk. Van ilyen egy demokráciában. Mi legalábbis így képzeljük el, és nem úgy, hogy a gyáva politikusok különvéleményét álneves írásokban hozzuk...Valahogy Csontos kollega nem vette észre, hogy Szili Katalin már föl van építve. Akár holnap átvehetné a miniszterelnöki megbízást, hiszen az ország egyik legnépszerűbb politikusa. Ám a baloldal mégsem tervezi Gyurcsány Ferenc lemondatását. Mert egyrészt nem nagyon akad a baloldalon olyan ember, aki képes végig vinni az ország rendbetételének programját – benne a saját, nagyon súlyos hibáinak jóvátételét is -, másrészt nincs más, aki megállíthatná a mindenféle program- és vízió nélkül handabandázó, önsorsrontó jobboldalt. Tudom, hogy valóságos ördöglakatot dugok Csontos kollega fejébe, de elárulom, hogy mindaddig, amíg Orbán Viktor vezeti a jobboldalt, egészen biztosan föl sem merülhet Gyurcsány távozása - teljesen függetlenül attól, hogy amúgy kormányzásával, időnkénti megnyilvánulásaival a baloldaliak jelentős része sem maradéktalanul elégedett.Ha tehát Csontos kollega azt akarja, hogy Gyurcsány esetleg távozzon, akkor próbáljon meg leírni, vagy beszerkeszteni a bizonyára legszebb napjait élő Magyar Nemzetbe néhány Orbánt bíráló megjegyzést. De semmiképpen se vegye ígéretnek, amint az imént írtam: nagy valószínűséggel akkor is Gyurcsány marad a miniszterelnök, ha Orbán végre oda kerül, ahova egy olyan politikus való, aki a polgárháború széléig uszította az országot.Ha Csontos kollega föl akarta hívni a miniszterelnök figyelmét arra, hogy húha itt valami készülődés van ellene, akkor kiábrándítom: Gyurcsány Ferenc beszél ugyan néha butuska dolgokat, de esze az van neki.Ami a vitát illeti, mi legalább megpróbálunk valamilyen irányba mozdulni abból a képtelen állapotból, hogy a magyar baloldalnak szinte semmiféle mondanivalója nincs a baloldaliságról, hiszen "történelmileg úgy alakult", hogy teljes a zűrzavar a fejekben.Ennél nagyobb zűrzavar csak a jobboldalon látható. Fölötte kíváncsi lennék, mit tudna kihozni a virágkorában tobzódó Magyar Nemzet egy "hol a jobb" vitából. Bele se mernek kezdeni, mert előre látható, mennyi sületlenséggel, baromsággal és ártó, gyilkos gondolattal kellene szembesülni.Amúgy én – rovatvezetőként - egyáltalán nem vagyok elégedett a mi baloldaliságról szóló vitánkkal. Nem csak az az érdekes, hogy kik szólalnak meg, hanem az is, hogy kik nem. Például kifejezetten sokatmondónak találom majd, ha esetleg Gyurcsány Ferenc nem küld nekünk hozzászólást. Már az is szomorú, hogy nyilvánvaló hívei tartózkodnak a véleménynyilvánítástól. Mi hamarosan lezárjuk ezt a vitát – bár terveink szerint az interneten mindenképpen folytatjuk. Közben nagy figyelemmel várjuk, mikor jelenik meg az első olyan írás a Magyar Nemzetben, amelyik arra utal, hogy a jobboldali pártasajtóban a Fideszből kisugárzó ősbolsevista demokrácia fölfogás bomlani látszik.

Én röstellem

Tóta W. megint odanyomott az Indexen. Igenis van a léleknek sara. Sz-szel, persze. Most Bodor Pált találta meg egy jelölős rittyentésre. Aszondja - mert ha már egyszer blogja van neki, akkor kényszeresen kell valamit mondani, de minden áldatlan napon -, hogy "Azt sejthettük mindig, hogy némely kollégák bensőséges viszonyt ápolnak a nekik kedves politikusokkal." A kollegák alatt persze újságírókat ért. Na most, arra lennék kíváncsi, hogy mi a baj a viszony ápolásával? Ugye azt nem gondolja komolyan senki, hogy lehet úgy újságot, vagy affélét csinálni, hogy nem ápolunk „viszonyt” a politikusokkal? Komolyan azt hiszi, hogy ha nem kommunikálunk, akkor függetlenek vagyunk? Persze a lényeg az, hogy ez a viszony "bensőséges"-e. A bensőséges, az feltétlenül pozitív, „nekünk kedves”? Én például tartok kapcsolatot olyan emberekkel, akiket ki nem állhatok. Mondhatni: bensőségesen utáljuk egymást, legalább annyira, mint Tótával. Bár rá inkább a belsőséges lenne a jó kifejezés, mert nem a lelkemben tartom, érzem a hiányát, hanem alantabb. Kifejezetten sajnálom, hogy nem vagyok semmiféle viszonyban Orbánnal, vagy például Kövérrel, akikkel néha szívesen beszélgetnék. Már csak azért is, mert meg kellene győződnöm bizonyos szavaik és cselekedeteik okairól és céljairól, hogy ne ítéljek róluk felelőtlenül.
Ezt írja a vérföldműves Tóta Bodor Pálról, akinek most itt azértsem fogom leírni az életútját, nem sorolom föl „mind a száz kötetét”: „Ki az a Diurnus, ugye, merülhet fel a kérdés az ifjabb generációkban. Nos, Bodor Pál erdélyi származású magyar újságíró, a Népszabadság (korábban az MN) őskövülete; talán Pilhál Györgyhöz lehet hasonlítani funkciójában, csak nem volt annyira hülye.”
Nekem már az is mutat valamit, ha valaki nosozik egy mondat elején. Nem tudom, miért.
Ugye, először is, ha Tóta kollega lenne, kiderítené, hogy mitől és hogyan lett Diurnus Bodor Pálból. Legalább. Nem segítek. Talán csak annyit, hogy egyebek mellett azért írta álnéven – 1985-ben vagyunk! - a kicsi jegyzeteit, mert féltette a gyerekét, akit menekültében nem tudott magával hozni Romániából. Hogy úgy mondjam, fémjelzett egy, a magyar sajtóban szinte egyedülálló, megismételhetetlen rovatot-sorozatot. Hogy Tóta is értse: ebben az országban Bodor Pál volt az ősblogger. („Diurnus” latinul: mindennapos, mindennapi. Az a dolga neki, hogy minden nap ügyeletben legyen, és leírja, amit gondol.) Ha Tóta venné a fáradtságot, amit egy ilyen hányaveti odarondító soha nem tesz meg, hamar rájönne, hogy azokban az írásokban annyi tudás (élet) van, amennyi Tótában már sose lesz. Mert nincs olyan szerencséje, mint Bodor Pálnak, akinek volt élete.
Lehet, hogy ebben az életben Bodor Pál tett, vagy leírt olyasmit, amit talán nem kellett volna, belement olyan kompromisszumokba, amelyeket meg kell magyarázni, de volt – és van – hozzá akkora tőkéje, amennyiből bőven fussa. (Direkt fussáztam, mielőtt Tóta nahátolna, nosozva az elején.) És akkor még azt is meg kellene vizsgálni, hogy amit tett, miért tette: magán- vagy közérdekből, például. Mint abban az esetben, amin Tóta W. olyannyira fölhorgadt. Mert Tóta W. írásában mégis az a legérdekesebb, hogy arra hivatkozik, miszerint Bodor Pál az egyik naplóbejegyzésében szinte tanúságot tesz arról, „hogyan ajánlotta fel becses ártatlanságát a szocialistáknak.”
Az van, hogy Bodor Pál éppen úgy nem emlékszik a saját ártatlanságának idejére, mint ahogy én sem. Aki itt született, azt már az anyja hasában is megmérgezték, megrontották, megalázták. Ehhez csel se kellett, csak egy ilyen mérgezett, brutális világ, amiben élünk. És ne legyen kétség senkinek afelől, hogy ez ma is így van. Gondolom Tóta W. Árpád a kivétel. Ő ártatlan. Független. Szabad. Ettől aztán joga van neki. Vélhetően azért van megsértődve mindenre és mindenkire, mert még arra se kell senkinek, hogy megrontsa. Most jegyzem meg: nagyon meg fog lepődni, amikor jobboldali tulajdonú felülete betokozódik valahova, és észreveszi, hogy más érdekek is vannak, mint az övé.
Bodor Pál hivatkozott naplóbejegyzése egyébként arról szól, hogy aggódott egy – szocialista pártkötödésű – fővárosi lap (egy közösség) sorsáért, és a megmentése érdekében tárgyalt volna szocialista vezetőkkel. Azok meg vele nem akartak. Mindenki – az olvasó is - tudja, hogy az az – egyébként kitűnő – havilap szocialista pártpénzekből készül. Bármelyik pártnak, vagy pártkörnyezetnek joga van ilyet fönntartani, és bármelyik újságíró közösségnek joga van ilyet előállítani. Az ilyesmi szokás a polgári demokráciákban. A szerkesztőség legtekintélyesebb munkatársának joga van lobbizni, tárgyalni a szerkesztőség érdekében. Bodor Pál naplóbejegyzésének legfőbb üzenete: a szocialisták apparátusában milyen lelketlenség és bunkóság tapasztalható. Mintha csak Tóta W. nézne vissza veres sarokból.
Na és Bodor Pált Pilhállal – még ha azt a szerencsétlent lehülyézve is – egy lapon említeni: ez mocskos, pitiáner gonoszság.
Én röstellem magam. Mint ahogy egy másik történet miatt is. Meghalt Lehoczki István karikaturista. Ismertem, néha-néha találkoztunk. Zseni volt. Ide másolom, amit Föld S. Péter barátom írt róla, remélem, nem bánja:
„…ez volt az utolsó akarata: ne legyenek róla nekrológok. Amíg élt és dolgozni tudott, addig kellett – miután megbetegedett, elfeledték. (Nem ő az első, és persze nem is az utolsó, akivel ez történt). Mindenkit elfelednek, tudta jól, de nem vigasztalta. Fájt neki, hogy a számos szerkesztőségből, amelyeknek dolgozott, nem hívta fel soha senki. Nem kérdezték meg, hogy van, tud-e már (még) dolgozni? Pedig a politikai napilapban hosszú éveken át naponta jelentek meg rajzai, a humoros kéthetilapban egész oldala volt.
Lehoczki István – Leho - nem most halt meg, hanem hetekkel ezelőtt. Közös barátunktól, Krenner Pistától kaptam akkor a hírt, tőle tudom, hogy azt kérte: akik még életében elfeledkeztek róla, most, halálában se keressék.”

Nem baj, azt is megkapod

Elképesztően sok kedves levelet kaptam abból az alkalomból, hogy idén nekem (is) ítélték a Táncsics-díjat. Ezeket, és a többi üzenetet köszönöm. Fura módon kevés volt a gyalázkodó. Mondjuk volt, aki azt üzente, hogy eltöri a kezemet, de teljesen zavarosan, helyesírás nélkül. Sokan kérdezték, hogy miképpen is van ez, hogyan ítélik, hogyan tudatják, miképpen megy az ünnepség.
A tudatás egyszerű volt: a szerkesztőségben az értekezlet közepén kaptam egy esemest, amelyben az egyik kollegám gratulált a Táncsics-díjhoz. Visszaírtam neki, hogy nem azt, hanem a Fejtő-díjat kaptam meg, nem is olyan régen. Erre visszaírt, hogy nem baj, azt is megkapod. Aztán jött másik kedves kollegától is kedves levél.
Kínban voltam, mert azon gondolkoztam, hogy talán nem kellene átvenni, mert nem igazán jön ki jól, hogy az ember baloldali meg a kormány is az… Hogyan lehetne ezt úgy, hogy azért mégse sértsek meg senkit, mert csakugyan meg vagyok tisztelve, és nem szeretném ezt tiszteletlenül kifejezni. Jeleztem ezt az aggodalmamat olyan barátaimnak, akik tőlem mesze jobbra állnak, szinte a másik lövészárokban, és csak azért tudunk még beszélgetni, mert gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és tudjuk a másikról, hogy nem lő hátba. Mondták, hogy nagy hülyeség lenne ezt visszautasítani, mert tisztán szakmai díj: a szövetségek ajánlásait eddig mindig maradéktalanul elfogadták a kormányok. A miniszter, csak átad.
Aztán semmi, hetekig. Már bántam is, hogy szóltam Katának. De egyszercsak jött egy levél a minisztériumból, meghívóval, visszajelzős telefonszámmal, adatlappal, amit majd le kell adnom. Hívtam, töltöttem, aztán már csak el kellett mennünk az Iparművészeti Múzeumba. Maga az ünnepség egyszerű volt: rövid Hiller-beszéd, azzal a mondanivalóval, hogy bár most elismerést kapunk, akkor lesz baj, ha az értelmiségiek, az alkotók elégedettek lesznek azzal, amit létrehoznak.
Ettől kezdve egyre jobban sajnáltam Hiller Istvánt, és el is határoztam, hogy semmiképpen nem vállalok miniszterséget. Olyan kétszáznyolcvan embert tüntetett ki, ami egyrészt olyan sok, hogy a végére elkopott a keze a sok rázástól, másrészt vegyük hozzá, hogy mindenkinek motyogott egy kicsit, kedveset. Gondolom a végére úgy elfáradt, mintha bányászott volna. Egyszer kellene egy jó riportot írni az efféle politikusi kötelezettségekről. Lehet, hogy sokan meggondolnák a belekezdést.
Az egész ünnepségen a legnagyobb tapsot egy – ha jól emlékszem – balatonedericsi, nyilvánvalóan mindenki számára teljesen ismeretlen, nagyon idős tanítóbácsi kapta. De tényleg akkorát, mintha világsztár lenne. Jó volt az az érzés, amit ez kifejezett.
Még azt szerettem az egészben, hogy egymás mellett ültünk Bodor Bélával és Szkárosi Endrével – ketten a három kedvenc költőm közül -, valamint L. Somon László is velünk volt, akit szintén kedvelek. Ők József Attila-díjat kaptak, teljesen megérdemelten.
A kitüntetésekről, díjakról, álszerénykedés nélkül: természetesen mindig meghatódom, ha elismernek. Emlékszem, hogy – különféle pályázati helyezések és irodalmi nívódíjak után - az első, amit újságírásért kaptam a Mai Nap aranygyűrűje volt. Én akkor tényleg azt gondoltam, hogy ennél több elismerést már nem kaphatok, és ez érdekes módon pontosan ismétlődik minden egyes alkalommal.

Közkívánatra nagyapám 1917-es, háborús naplójából:
Szeptember 7. Reggel elmegyünk ruhafaszolásra, de ruhát csak annak adnak, akié teljesen rongyos. Később lénungot fizetnek az országút közepén. Engem már kifizettek, s most az országút közepén az isztungomon ülve írom naplómat. Nem tudom, civilben mennyiért ültem volna így ide. De a r. egye, míg jön egy kocsi, várok. Vagy kikerül, vagy ha nem, akkor tévedtem, s én leszek kénytelen kerülni. – Kikerült. Hiába a tekintély!
Szerencsésen elköltöttük az ebédet. A sajkámból nagyszerűen lehetne enni, ha valami jó lenne benne. Na, megint kezdik a transzportot összeírni. Nem bánnám, ha már engemet is bevágnának valamelyikbe.
Úgy látszik, itt csak kívánni kell, s mindjárt teljesítik, mert már a pokolban, a városon kívül vagyunk egy gyepen. De ha itt kell aludnunk, nem tudom, hogy a szúnyogok hagynak-e belőlem valamit. Már megint rá kell gyújtani egy cigarettára. Hogy az a r. egye meg, hát ha az Isten szúnyogot teremtett, adna elég cigarettát is, aminek az irigyelt füstjével el tudná az ember őket hajszolni.

Szomorú grund

Lebontották a kordont. Jó kis kordon volt pedig, kitűnően lehetett játszani vele. Akkora jelkép lett belőle, mint a berlini falból, még jó, hogy a szocialisták és a rendőrök visszafogottabban demagogizáltak, és nem csináltak kínai nagy falat belőle, amelyik megvédi a hazát, de legalábbis annak szívcsakráját, a Parlamentet. Vagy mit.

Igazából az a talány, hogy miközben a magyarok, pláne a fővárosiak túlnyomó többsége egyetértett a kordon fölállításával, mert rettenetesen unta már a gyülekezési joggal való visszaélést, lehetett belőle a szabadság meg a lobogó ketrecét vagy mifenét tupírozni. Föl lehetett használni arra, hogy a Fidesz heteken át tematizálja a politikát azzal, hogy ha egy apró területen – a tapasztalatokból okulva – nem lehet tüntetni, akkor máris diktatúra van. Volt kordonbontás, kifaroló államfő, zászlófölvonást bojkottáló ellenzék – minden, ami a politikai műbalhéhoz szükséges.

Figyelemre méltó, hogy mérések szerint az "emberek” túlnyomó többsége sem azzal nem ért egyet, hogy a kordont elbontották, sem azzal, hogy a téren – bizonyos visszafogottsággal – tüntetni lehet ezután. Ez azért talányos, mert közben a Fidesz-hívek jó nagy többségben látszanak a közvélemény-kutatásokban. Vagyis van az egyik oldalon egy "új többség”, miközben bizonyos kérdésekben nem ért egyet önmagával sem. Vagy egyszerűen csak félti a városát. Jó okkal.

A bontást valami politikai szabadsággyőzelemnek beállítani: gyönge dolog – persze meg kell szokni, hogy eztán új cirkuszhelyet kell keresni. Egyszerűen arról van szó, hogy a rendőrség fölnőtt a feladatához. Fél év alatt, de még nem későn. A forradalomnak most vége. Csőcselékkel győzetni: esélytelen, aki erre játszik. De még lehet egy kicsit fuvalkodni, Gergényizni.

Most majd átépítik a teret. (Gondolom, kicserélik a pisás-mocskos földet, elszállítják végre Szamuely láthatatlan lovas szobrát, és helyére Horthyé kerül, hasonló látványminőségben.) Az egész nem lesz majd több ötmilliárdnál – de ha kivesszük belőle a föld alatti parkoló árát, akkor is kettő. Nem vagyok biztos abban, hogy most kellene erre költeni. De az is lehet, hogy megéri, bár olcsóbb lenne egyszerűen rendet tartani, mint politikai parkot építeni. Vagy játszótér lesz ott, vagy valami más. Eddig is az volt. Szomorú grund kínos játszadozókkal.