Vagy negyven telefont kaptunk, hogy miért nem írunk a lelőtt bankrabló házának kerítésén az árpádsávos zászlóról. Pedig látszott a tévében is. Aztán még húsz telefont, amikor kiderült, hogy ez a szegény ember a szobájában Hitler és Oszama bin Laden fényképét tartotta - talán a példaképei voltak.
Én azért nem írtam erről, mert a bankrabló tévében szereplő szerencsétlen édesapja arról beszélt, hogy ő rakta ki az árpádsávos zászlót és ezért fasisztázzák. Nem hiszem, hogy a legalkalmasabb idő belerugdosni egy amúgy is betegnek látszó emberbe, aki éppen most, ilyen szégyenletes módon veszítette el a fiát. Akármilyen volt, akármit tett, akkor is a fia volt. Végülis azokat is beleszámítva, akik megsebesültek, és azokat, akiket súlyos, vélhetően életre szóló trauma ért, már ő ennek a borzalomnak az igazi vesztese. Meg az a rendőr, aki a bankrablót lelőtte. Meg az a túsztárgyaló, aki ebben a helyzetben kimondta az ítéletet. Ők ketten teljesítették a kötelességüket, nem is tehettek mást, éltek a jogpauza esetére tőlünk kapott jogukkal, kötelességükkel és hatalmukkal, hiszen egy törvényen kívüli állapotban embereket védtek. Mégis áldozatok, mert aki embert öl, az sohasem heveri ki.
Hogy van-e összefüggés az árpádsávos zászló és a hitlerimádat, valamint az oszamázás, valamint a házban tartott fegyverek között, és mindezek az erőszak felé mutatnak-e, azt én nem tudom. Bár nehéz nem látni némi összefüggést.
Személyesen az árpádsávos zászló használatát – különösen akkor, ha ez egyenruházkodással, pláne nyíltan fasiszta maskarázással, fegyverkezéssel mutatkozik - visszataszítónak tartom. Olyan üzenetnek, amelyik azt mutatja, hogy hordozója súlyosan szerepzavart, bizonyos körülmények között veszedelmesen kíméletlen ember, és végtelenül ostoba is. Politikai értelemben persze. Van olyan, hogy „erőszak a puszta megjelenéssel”. Üzenet. Bizonyos vagyok abban, hogy ha valaki a környezetemben elkezdene árpádsávozni, megpróbálnám rávenni, hogy nézesse meg magát szakorvossal, vagy pszichológussal. Akkor is, ha ma már tömegjelenségről van szó. A fasizmus teljesen elpofátlanodott terjedéséről. A fasizmus ma jól érzi magát ebben az országban. Tervei vannak. Taktikája és stratégiája. Élettere.
Alighanem kellene alapítani egy krízisközpontot, ugyanolyat, mint azok, amelyek drogosokkal foglalkoznak. Ha valaki észreveszi magán, a gyerekén, vagy a barátján, hogy hajlamos erőszakos eszmék iránt vonzódni, nyílt szívvel van irántuk, akkor meg lehessen nézettetni. Legyenek ott szakemberek, akik elbeszélgetnek az ilyenekkel, és legalább arra rámutatnak, hogy honnan, miből ered a vonzódás. (Mielőtt valaki félreérti: az is kapjon segítséget, aki otthon szeret munkásőr egyenruhában parádézni, és mondjuk Rákosit, mint a munkásmozgalom egyik kiemelkedő alakját nézegeti naphosszat egy fényképen.)
Ha azt venném észre, hogy valaki a környezetemben Hitler képét tartja a szobájában, és bizonyosságot szereznék arról, hogy azért, mert az az imádat vagy a tisztelet tárgya, szintén megpróbálnám szakemberhez irányítani. Ha valaki azt állítja, hogy az oktatás vagy a média hiányosságai miatt ma nem lehet megfelelő információkat szerezni arról, hogy ki volt Hitler, miket gondolt és pláne miket cselekedett, annak figyelmébe ajánlom, hogy ha máshol nem, a tudományos csatornákon gyakorlatilag nincs olyan két nap, hogy ne lenne valamilyen tanulságos film a második világháborúról. Ezek jelentős része valóban tudományos objektivitásra törekvő, többnyire tényekre épülő dokumentumfilm. Nem csak azért készítik őket, mert érdekesek, hanem azért is, mert az a háború még nem fejeződött be a lelkekben. Volt azóta sok háborúság, népirtás, amelyekben többen haltak meg, mint a második világháborúban, egyebek mellett összerogyott a világ leghatalmasabb birodalma, azt a traumát mégsem bírja semmi fölülírni. És jól is van ez így, mert a világháború történetében – az előzményekkel és a következményekkel együtt - benne van minden, amit az emberi gonoszságról, gyávaságról, szerencsétlenségről, bátorságról, és minden fontos tulajdonságunkról tudni kell, ha hosszabb távon, pláne népestül életben akarunk maradni.
Akad-e olyan ember, aki nem vinné el egy krízisközpontba a gyerekét, ha azt látná, hogy Oszama bin Laden fényképét tartja a komódon? (Én már akkor is elvinném az enyémet, ha Gyurcsány Ferencét vagy Orbán Viktorét tenné ki. Hacsak nem tréfából.)
Azt meg valahogy el kellene érni, hogy aki túlságosan nagy érdeklődéssel van a fegyverek iránt, olthatatlan vágyat érez arra, hogy ezeket birtokolja, erősödő késztetés van benne a használatra, netán közben szerepekben képzeli magát – ha amúgy normális -, magán vegye észre, hogy valami nem egészen stimmel. Mondok egy példát: ha én egyszercsak azon kapnám magam, hogy keresem a kislányok, pláne kisfiúk látványát és hosszasan elmélázok, netán képzelődöm, akkor elmennék egy pszichiáterhez, mert arra gondolnék, hogy valami rettenetes történik velem, amit nem akarok, de félő, hogy egyszer majd elragad egy halálos erő, amiből csak öngyilkossággal menekülhetek. A fegyver is hormonturbózó játék, bizonyos értelemben fütyihosszabbító. Egy bizonyos Csehov nevű illetőnek volt egy elmélete arról, hogy ha a színpadra tesszük, akkor előbb-utóbb elsül a darabban. Bár manapság inkább akciófilmekbe képzelegjük bele magunkat, azok is drámák.
Elsültek a fegyverek egy jól ismert bankdíszletben. Nem okolok senkit, de nem is menthetek föl mindenkit, akinek köze volt a bankrablóhoz. Észre kellett volna venni a jeleket.
Én azért nem írtam erről, mert a bankrabló tévében szereplő szerencsétlen édesapja arról beszélt, hogy ő rakta ki az árpádsávos zászlót és ezért fasisztázzák. Nem hiszem, hogy a legalkalmasabb idő belerugdosni egy amúgy is betegnek látszó emberbe, aki éppen most, ilyen szégyenletes módon veszítette el a fiát. Akármilyen volt, akármit tett, akkor is a fia volt. Végülis azokat is beleszámítva, akik megsebesültek, és azokat, akiket súlyos, vélhetően életre szóló trauma ért, már ő ennek a borzalomnak az igazi vesztese. Meg az a rendőr, aki a bankrablót lelőtte. Meg az a túsztárgyaló, aki ebben a helyzetben kimondta az ítéletet. Ők ketten teljesítették a kötelességüket, nem is tehettek mást, éltek a jogpauza esetére tőlünk kapott jogukkal, kötelességükkel és hatalmukkal, hiszen egy törvényen kívüli állapotban embereket védtek. Mégis áldozatok, mert aki embert öl, az sohasem heveri ki.
Hogy van-e összefüggés az árpádsávos zászló és a hitlerimádat, valamint az oszamázás, valamint a házban tartott fegyverek között, és mindezek az erőszak felé mutatnak-e, azt én nem tudom. Bár nehéz nem látni némi összefüggést.
Személyesen az árpádsávos zászló használatát – különösen akkor, ha ez egyenruházkodással, pláne nyíltan fasiszta maskarázással, fegyverkezéssel mutatkozik - visszataszítónak tartom. Olyan üzenetnek, amelyik azt mutatja, hogy hordozója súlyosan szerepzavart, bizonyos körülmények között veszedelmesen kíméletlen ember, és végtelenül ostoba is. Politikai értelemben persze. Van olyan, hogy „erőszak a puszta megjelenéssel”. Üzenet. Bizonyos vagyok abban, hogy ha valaki a környezetemben elkezdene árpádsávozni, megpróbálnám rávenni, hogy nézesse meg magát szakorvossal, vagy pszichológussal. Akkor is, ha ma már tömegjelenségről van szó. A fasizmus teljesen elpofátlanodott terjedéséről. A fasizmus ma jól érzi magát ebben az országban. Tervei vannak. Taktikája és stratégiája. Élettere.
Alighanem kellene alapítani egy krízisközpontot, ugyanolyat, mint azok, amelyek drogosokkal foglalkoznak. Ha valaki észreveszi magán, a gyerekén, vagy a barátján, hogy hajlamos erőszakos eszmék iránt vonzódni, nyílt szívvel van irántuk, akkor meg lehessen nézettetni. Legyenek ott szakemberek, akik elbeszélgetnek az ilyenekkel, és legalább arra rámutatnak, hogy honnan, miből ered a vonzódás. (Mielőtt valaki félreérti: az is kapjon segítséget, aki otthon szeret munkásőr egyenruhában parádézni, és mondjuk Rákosit, mint a munkásmozgalom egyik kiemelkedő alakját nézegeti naphosszat egy fényképen.)
Ha azt venném észre, hogy valaki a környezetemben Hitler képét tartja a szobájában, és bizonyosságot szereznék arról, hogy azért, mert az az imádat vagy a tisztelet tárgya, szintén megpróbálnám szakemberhez irányítani. Ha valaki azt állítja, hogy az oktatás vagy a média hiányosságai miatt ma nem lehet megfelelő információkat szerezni arról, hogy ki volt Hitler, miket gondolt és pláne miket cselekedett, annak figyelmébe ajánlom, hogy ha máshol nem, a tudományos csatornákon gyakorlatilag nincs olyan két nap, hogy ne lenne valamilyen tanulságos film a második világháborúról. Ezek jelentős része valóban tudományos objektivitásra törekvő, többnyire tényekre épülő dokumentumfilm. Nem csak azért készítik őket, mert érdekesek, hanem azért is, mert az a háború még nem fejeződött be a lelkekben. Volt azóta sok háborúság, népirtás, amelyekben többen haltak meg, mint a második világháborúban, egyebek mellett összerogyott a világ leghatalmasabb birodalma, azt a traumát mégsem bírja semmi fölülírni. És jól is van ez így, mert a világháború történetében – az előzményekkel és a következményekkel együtt - benne van minden, amit az emberi gonoszságról, gyávaságról, szerencsétlenségről, bátorságról, és minden fontos tulajdonságunkról tudni kell, ha hosszabb távon, pláne népestül életben akarunk maradni.
Akad-e olyan ember, aki nem vinné el egy krízisközpontba a gyerekét, ha azt látná, hogy Oszama bin Laden fényképét tartja a komódon? (Én már akkor is elvinném az enyémet, ha Gyurcsány Ferencét vagy Orbán Viktorét tenné ki. Hacsak nem tréfából.)
Azt meg valahogy el kellene érni, hogy aki túlságosan nagy érdeklődéssel van a fegyverek iránt, olthatatlan vágyat érez arra, hogy ezeket birtokolja, erősödő késztetés van benne a használatra, netán közben szerepekben képzeli magát – ha amúgy normális -, magán vegye észre, hogy valami nem egészen stimmel. Mondok egy példát: ha én egyszercsak azon kapnám magam, hogy keresem a kislányok, pláne kisfiúk látványát és hosszasan elmélázok, netán képzelődöm, akkor elmennék egy pszichiáterhez, mert arra gondolnék, hogy valami rettenetes történik velem, amit nem akarok, de félő, hogy egyszer majd elragad egy halálos erő, amiből csak öngyilkossággal menekülhetek. A fegyver is hormonturbózó játék, bizonyos értelemben fütyihosszabbító. Egy bizonyos Csehov nevű illetőnek volt egy elmélete arról, hogy ha a színpadra tesszük, akkor előbb-utóbb elsül a darabban. Bár manapság inkább akciófilmekbe képzelegjük bele magunkat, azok is drámák.
Elsültek a fegyverek egy jól ismert bankdíszletben. Nem okolok senkit, de nem is menthetek föl mindenkit, akinek köze volt a bankrablóhoz. Észre kellett volna venni a jeleket.
2 megjegyzés:
A túsztárgyaló és a rendőr nem áldozatok. Tették a dolgukat, ez a munkájuk. Semmi okuk, hogy lelkiismeretfurdalásuk legyen.
Én azt a jóakaratú embert, akinek bármilyen okból embert kell ölnie, vagy ki kell mondania a halálos ítéletet, bizonyos értelemben áldozatnak tartom. Ha az emberek figyeltek volna erre a bankrablóra, ha lenne arra mód, hogy a jelek alapján idejében olyanokhoz vezessük a veszélyeztetett embereket, ahol kezelni tudnák őket, nekik talán nem kellett volna ölniük.
Megjegyzés küldése