Járkáltam a városban a Lehel téri csarnok és a Nyugati között, valamint az új, leendő kormányzati negyed közelében. Azon gondolkoztam, hogy alapítok egy utazási irodát, ahova azok fizethetnek be, akik kíváncsiak a politika és az ahhoz kapcsolódó médiasóbiznisz alatti való világra is. Sétálgathatnánk aluljárókban fényképezési lehetőséggel. Esetleg elintézhetném, hogy – természetesen féregmentesített eszközökkel - az érdeklődő nagytőkések, menedzserek, úriasszonyok és politikusok kipróbálhassák például az aluljárói alvási lehetőségeket. Csírátlanított szemét eszegetésével. Igazi katasztrófaturizmus. Érdekel valakit? Szívesen önidegenvezetek. Lenne magvas beszélgetés is a nyomorultakkal. Nincs romantikusabb a valóságnál!
Esetleg megszervezhetek egy olyan kalandot, amibe magam keveredtem. Lottót vettem, mert nagy szükségem lenne kétmilliárdra. Ahogy jöttem ki az aluljárói lottózóból, láttam, hogy egy olyan húsz év körüli, magaskás, vékony, kopottas suhogósba öltözött ifjú letesz egy műjuta bevásárlós szatyrot az aluljáróban, nézelődik, majd bemegy a lottózóba. Az elárusító valamiért „hátra” ment, erre a suhogós fiatalember berontott, majd fölfeküdt a pultra, és mögötte keresgélt önfeledten. Talált egy pénztárcát, a gatyájába dugta, majd indult kifelé.
Megállítottam, és mondtam neki, hogy ne féljen, nem ütöm meg, de láttam, amit csinált, és ha visszaadja a tálcát, elengedem. Kijött a lottózós emberke, és érdeklődött, hogy mi van. Mondtam, hogy nézze meg, hiányzik a tárcája. Megnézte, hiányzott. A suhogós mondta, hogy nem ő volt: jöjjön ki a lottózós és kutassa át. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, láttam, amit láttam, adja vissza, aztán békében elmehet. De ez csak rikácsolt, hogy ő nem lopott. Kutassa ki. A lottózós kijött, már majdnem kutatta…
Mindegy, az lett a vége, hogy kitört, elszaladt a tolvaj. Én voltam a hülye, mert be kellett volna csukni az ajtót. Föl kellett volna venni az aluljáró padlójáról a műjuta zsákot és kiönteni a lottózóban, miközben ő matat a pultra feküdve, mint a rossz kamerás-tovajos reality műsorokban a kisrablók. Le is üthettem volna, amikor menekült, de végigfutott rajtam: azért egy pénztárcáért mégsem kockáztatom, hogy esetleg ott hal meg.
Elment. Mindegy. A tárcában nem volt pénz. Az egész jelenet inkább a pitiánersége miatt borított ki. Látni, szabad szemmel ezt az egészen alja viselkedést: ahogy a tolvaj lop. A nyomorultságát.
Aztán sétálgattam. Hemzsegnek a hajléktalanok, a véglénységig lepukkant emberek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy szegények, hanem arról, hogy az arcukon, a testükön, a ruházatuktól függetlenül immár visszafordíthatatlan nyomot hagyott a kilátástalan nyomorúság. Az ilyenekre mondják úribb körökben, hogy „rosszarcú”. De nem: itt rossztestűségről, megtörtségről van szó, ami leginkább a tekintetekből sugárzik. És ez igenis félelmet kelt a szemlélődőben, mert ha végig gondolja, akkor arra jut, hogy teljességgel érthetetlen: ezek az emberek miért nem lázadnak föl?
Május elsején például. A nagy baloldali ünnepen. Amikor befogadott minket a kegyes Európa.
Anélkül, hogy egy szóval is védelmezni akarnám a „létező” szocializmust, amit egyszer abba kellett hagyni: azért ilyesmit, akkor nem láthattunk. Tudom, hogy az a rendszer is oka a mai szerencsétlenségünknek, de valahogy a rendszerváltáskor mégiscsak le kellett volna fektetni azt a baloldali vagy éppen keresztény alapot, hogy akár a közép és fölső osztályok kárára is megakadályozzuk, hogy emberek a teljes kilátástalanság állapotába jussanak. Nem igaz, hogy erre ne lett volna mód. Már csak a fölső- és a közép védelmében is. Nem csak a zsákmányon kellett volna osztozkodni. A kötelességeken is.
Mert azt most megjósolom, hogy ha ez a lenyomorodás tovább folytatódik, vagy így marad, abból nagyon nagy baj lesz.
És most nem is a cigányokról beszélek. Nem is láttam cigányt. Igaz, ők nem lesznek hajléktalanok, és sose felejtse el az, aki ócsárolja őket lenézett és rettegett állítólagos tulajdonságaik miatt, hogy náluk működik a szociális háló: nem engedik hajléktalanságba egymást, akármilyen szegények. Jó lenne, ha a szocialistáskodók és a kereszténykedők utána néznének, hogyan csinálják, mert hátha tanulhatunk tőlük valamit. Emberséget, például.
Ahol az aluljárókban most már bútorokkal, rendes kis lakásszerű miliőt teremtve élhetnek emberek, ahol huszonéves fiatalok a lehető legtermészetesebb módon koldulhatnak, ahol a kurvák már jókedvet sem mímelve délidőben ajánlgatják kapualjmeleg szájukat, ahol tízméterenként kuncsorog valaki alkoholtól szétfolyt arccal cigarettáért vagy bármiért, ahol fényes nappal esnek el az utcán a részeg és a belőtt fiatal nők, az egy szarházi ország, szarházi politikusokkal, szarházi felsőbb osztályokkal, szarházi szocialistákkal és szarházi keresztényekkel, nem is beszélve a szarházi liberálisokról.
A város egyes részei visszaestek a középkorba. Csak régies gúnyák kellenének, és jót kereshetnének a filmiparosok. Ezt már nem lehet az egyéni szerencsétlenségre, az önhibára fogni. Túl sok, túl sűrű a nyomor. És amikor csőcselékről beszélünk, az is jusson eszünkbe, hogy a hordák a lecsúszottság széléből táplálkoznak. Azok lesznek erőszakosak, akik még nem erőtlenedtek el az alkoholtól, a megalázottságtól, a visszafordíthatatlan kilátástalanságtól. Ezekre épül, épülhet a fasizmus, aminek terjedését csak az nem veszi észre ebben az országban, aki hülye.
Baj lesz. Most szólok.
Esetleg megszervezhetek egy olyan kalandot, amibe magam keveredtem. Lottót vettem, mert nagy szükségem lenne kétmilliárdra. Ahogy jöttem ki az aluljárói lottózóból, láttam, hogy egy olyan húsz év körüli, magaskás, vékony, kopottas suhogósba öltözött ifjú letesz egy műjuta bevásárlós szatyrot az aluljáróban, nézelődik, majd bemegy a lottózóba. Az elárusító valamiért „hátra” ment, erre a suhogós fiatalember berontott, majd fölfeküdt a pultra, és mögötte keresgélt önfeledten. Talált egy pénztárcát, a gatyájába dugta, majd indult kifelé.
Megállítottam, és mondtam neki, hogy ne féljen, nem ütöm meg, de láttam, amit csinált, és ha visszaadja a tálcát, elengedem. Kijött a lottózós emberke, és érdeklődött, hogy mi van. Mondtam, hogy nézze meg, hiányzik a tárcája. Megnézte, hiányzott. A suhogós mondta, hogy nem ő volt: jöjjön ki a lottózós és kutassa át. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, láttam, amit láttam, adja vissza, aztán békében elmehet. De ez csak rikácsolt, hogy ő nem lopott. Kutassa ki. A lottózós kijött, már majdnem kutatta…
Mindegy, az lett a vége, hogy kitört, elszaladt a tolvaj. Én voltam a hülye, mert be kellett volna csukni az ajtót. Föl kellett volna venni az aluljáró padlójáról a műjuta zsákot és kiönteni a lottózóban, miközben ő matat a pultra feküdve, mint a rossz kamerás-tovajos reality műsorokban a kisrablók. Le is üthettem volna, amikor menekült, de végigfutott rajtam: azért egy pénztárcáért mégsem kockáztatom, hogy esetleg ott hal meg.
Elment. Mindegy. A tárcában nem volt pénz. Az egész jelenet inkább a pitiánersége miatt borított ki. Látni, szabad szemmel ezt az egészen alja viselkedést: ahogy a tolvaj lop. A nyomorultságát.
Aztán sétálgattam. Hemzsegnek a hajléktalanok, a véglénységig lepukkant emberek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy szegények, hanem arról, hogy az arcukon, a testükön, a ruházatuktól függetlenül immár visszafordíthatatlan nyomot hagyott a kilátástalan nyomorúság. Az ilyenekre mondják úribb körökben, hogy „rosszarcú”. De nem: itt rossztestűségről, megtörtségről van szó, ami leginkább a tekintetekből sugárzik. És ez igenis félelmet kelt a szemlélődőben, mert ha végig gondolja, akkor arra jut, hogy teljességgel érthetetlen: ezek az emberek miért nem lázadnak föl?
Május elsején például. A nagy baloldali ünnepen. Amikor befogadott minket a kegyes Európa.
Anélkül, hogy egy szóval is védelmezni akarnám a „létező” szocializmust, amit egyszer abba kellett hagyni: azért ilyesmit, akkor nem láthattunk. Tudom, hogy az a rendszer is oka a mai szerencsétlenségünknek, de valahogy a rendszerváltáskor mégiscsak le kellett volna fektetni azt a baloldali vagy éppen keresztény alapot, hogy akár a közép és fölső osztályok kárára is megakadályozzuk, hogy emberek a teljes kilátástalanság állapotába jussanak. Nem igaz, hogy erre ne lett volna mód. Már csak a fölső- és a közép védelmében is. Nem csak a zsákmányon kellett volna osztozkodni. A kötelességeken is.
Mert azt most megjósolom, hogy ha ez a lenyomorodás tovább folytatódik, vagy így marad, abból nagyon nagy baj lesz.
És most nem is a cigányokról beszélek. Nem is láttam cigányt. Igaz, ők nem lesznek hajléktalanok, és sose felejtse el az, aki ócsárolja őket lenézett és rettegett állítólagos tulajdonságaik miatt, hogy náluk működik a szociális háló: nem engedik hajléktalanságba egymást, akármilyen szegények. Jó lenne, ha a szocialistáskodók és a kereszténykedők utána néznének, hogyan csinálják, mert hátha tanulhatunk tőlük valamit. Emberséget, például.
Ahol az aluljárókban most már bútorokkal, rendes kis lakásszerű miliőt teremtve élhetnek emberek, ahol huszonéves fiatalok a lehető legtermészetesebb módon koldulhatnak, ahol a kurvák már jókedvet sem mímelve délidőben ajánlgatják kapualjmeleg szájukat, ahol tízméterenként kuncsorog valaki alkoholtól szétfolyt arccal cigarettáért vagy bármiért, ahol fényes nappal esnek el az utcán a részeg és a belőtt fiatal nők, az egy szarházi ország, szarházi politikusokkal, szarházi felsőbb osztályokkal, szarházi szocialistákkal és szarházi keresztényekkel, nem is beszélve a szarházi liberálisokról.
A város egyes részei visszaestek a középkorba. Csak régies gúnyák kellenének, és jót kereshetnének a filmiparosok. Ezt már nem lehet az egyéni szerencsétlenségre, az önhibára fogni. Túl sok, túl sűrű a nyomor. És amikor csőcselékről beszélünk, az is jusson eszünkbe, hogy a hordák a lecsúszottság széléből táplálkoznak. Azok lesznek erőszakosak, akik még nem erőtlenedtek el az alkoholtól, a megalázottságtól, a visszafordíthatatlan kilátástalanságtól. Ezekre épül, épülhet a fasizmus, aminek terjedését csak az nem veszi észre ebben az országban, aki hülye.
Baj lesz. Most szólok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése