Láttam Tornóczky Anita robogóját a földön, mert éppen arra mentem, véletlenül. Borzasztó, hogy összetört szegény. Remélem nyom nélkül fölgyógyul. Fél óra múlva láttam egy háromfős egykerekező motoros társulatot a szinte tömött Szentendrei úton. Az egyik majdnem elesett. Ezen kívül az utóbbi héten még két földön fekvő motort nézegethettem. A múlt hét végén legalább három motoros halt meg.
Már csak azért is emlékezetes Tornóczky Anita robogójának látványa, mert két sarokkal arrébb majdnem ütköztem egy másik robogóval. Amióta erős fenyegetőzéses kaffogásba kerültem a motorosokkal, fokozottan figyelem őket. Meg az autósokat, mert ugye abból indulok ki, hogy a motorosok szerint az autósok nem csak hülyék, hanem kifejezetten direkt leszorítják őket, vagyis gyilkosok. Erre még nem láttam konkrét bizonyítékot – de el tudom képzelni, hogy vannak ilyenek -, ám a saját viselkedésemből le kellett vonnom bizonyos következtetéseket.
Szerencsére a tél elmaradásának egyik jótékony következménye, hogy most szinte alig vannak kátyúk a főutakon. De azért most is akadnak lyukak, rések, vagy például leesett tárgyak. Többször észrevettem magamon, hogy az ilyenek hirtelen fölbukkanásakor nem nézek a tükörbe, csak elrántom a kormányt. Nem azért, mert felelőtlen vagyok, hanem azért, mert nincs idő. Ösztönösen, de egyébként szabályosan cselekszem: mivel nem megyek át a másik sávba. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a mellettem levőben is közlekedik egy autó. Csak akkor van - lehet - baj, ha ugyanezekben a töredékmásodpercekben éppen előz minket egy motoros. Mégpedig szabálytalanul, hiszen az előzés csak akkor lehet szabályos, ha az előző a másik sávot használja. Ez a motorosra is vonatkozik.
És itt nagyon fontos a sebesség-tényező. Az autók - mondjuk - a megengedett ötven kilométerrel mennek, jön mögöttük százzal a motoros, ráadásul a szaggatott vagy pláne a záróvonalon. A motorosok - régebbi vitánkban - arra hívták föl a figyelmemet, hogy tessék használni a visszapillantó tükröt. Én használom is. De ez nem jelent többet, mint azt, hogy időnként belepillantok, egyébként pedig az úgynevezett periférikus látásommal figyelem. Igenám, de ha hirtelen fölbukkan előttem egy kikerülendő dolog, vagy bármilyen más, vélt vagy valódi veszély leköti a figyelmemet, akkor az agyam nyilván kevéssé figyel a tükörre. Ha ilyenkor érkezik közénk a motoros, akkor nagy valószínűséggel ütközünk. Meg kellene érteni, hogy fölvett - vagy pláne megengedett - sebesség többszörösével érkező jármű észlelése akkor is meglepetést kelt, ha az szabályosan a másik sávban jön, nyílt úton. De ha az észlelést még az autósor is akadályozza, akkor ebből nagy baj lehet.
Nem gondolom, hogy ilyen ütközés esetén az autós bunkó vagy gyilkos, pedig valóban „rárántja” a kormányt a motorosra. Csak úgy működik, mint bármelyik élőlény vészhelyzetben: beszűkül az agya pár másodpercre.
Különösen nagy a veszély, ha egyszerre két oldalról kerülnek. Igen gyakori, hogy lassan megyünk, és jobbról egyszercsak közelít egy biciklista. De motoros is jön, gyakran. Ha észreveszem, segítek neki: kicsit balra húzódom. Az is lehet, hogy előtte belepillantok a bal tükörbe, aztán fordítok a kormányon. De az is lehet, hogy ösztönösen húzódok pár centire, balra a saját sávomban. Gyakori, hogy ilyenkor előbukkan – a két sáv között a záró, vagy a szaggatott vonalon – a sorhoz képest száguldó motoros. Vagy egy másik biciklista. Gyorsan. Ha föllököm, lehet, hogy nem hal meg. Ha a motorossal ütközöm, a súlyosabb test miatt nagyobb lehet a kár. Bár neki legalább van bukósisakja.
Ha már a biciklisekről – bár állítólag ők még a motorosoknál is modortalanabbak, ha bíráljuk őket… Én megértem, hogy miért választják a járdát az út helyett. De az mégiscsak túlzás, hogy a gyerekeket már nem engedhetem ki csak úgy a kapun, ahogy szokás kilépni egy városban. Inkább én megyek előre, én nézek körül, de ha ők, akkor kötelesek kipillantani, körülnézni. Hangsúlyozom: a járdán vagyunk. Nincs rajta kijelölt bicikliút. Szinte minden nap elhúz mellettünk egy bringás. Teljes sebességgel. A járdán. Ha elüti valamelyik gyerekünket, akár meg is halhat. Egy öreg is. Bárki. Értem, miért mennek a járdán. Oda menekülnek a félhülye autósok elől. De akkor is meg kellene ezt beszélni, mert baj lesz.
Szóval, mielőtt Tornóczky Anita robogójának roncsát megláttam, majdnem föllöktem egy másik robogóst, mert egyrészt azt figyeltem, hogy mikor vált pirosra a lámpa, tehát fölfelé néztem, másrészt elém ugrott egy szórólap-dugdosó, tehát nem tudtam a tükörbe nézni, ő meg egy pillanat alatt előttem volt, mert elém kanyarodott, de úgy, hogy gyorsulás közben majdnem érintett. Ha bármilyen úthiba vagy rossz mozdulat miatt elém esik, átmegyek rajta.
Nem én lettem volna a hibás, de az én életemet is megnyomorította volna.
Mint ahogy az a szórólap-dugdosó is, aki előző nap ugrott elém, amikor éppen indultam, mert zöldre váltott a lámpa. A reflexeimnek köszönhettük, hogy nem ütöttem el, csak majdnem. Még jó, hogy nem jött belém senki, hátulról. Mondjuk egy motoros, vagy egy biciklista. Értem, hogy szegény ember miért dugdossa a szórólapokat, miért szambázgat naphosszat az autók között. Értem. Én újságot hordtam, neki meg ez jutott. De neki is meg kellene értenie, hogy nem csak a saját életéért felelős, hanem egy halom embert veszélyeztet.
Így élünk. Meg kellene beszélni.
Pláne azért, mert az lesz a vége, hogy egyszercsak valamelyik kormány igen drasztikus intézkedéseket hoz a közlekedésben. Addig gyilkolunk, amíg ötven kilométeres lesz a megengedett sebesség az országutakon is, és akit túllépésen kapnak, annak elkobozzák a járművét. Nem viccelek: addig felelőtlenkedünk, amíg a legkisebb vétségért is nagyon súlyos büntetést mérnek ránk. És akkor már hiába mutogatunk a csakugyan hülye autósokra, motorosokra és bringásokra. Nem nehéz megjósolni például, hogy pár éven belül kijön egy rendelet. Akit iváson kapnak, azt örökre eltiltják a vezetéstől. De tényleg, mit lehet tenni egy olyan országban, ahol az előre bejelentett húsvéti ellenőrzéseken százával buknak meg a piások? Egy nő kétszer. Ugyanaznap.
Tornóczky Anitára egyszer nagyon haragudtam, mert beállt abba a kórusba, amelyik azt harsogja, hogy el kell törölni a sebesség-korlátozást. (Szegény Toller László is ezen volt.) Talán most megérti, hogy nem csak rajtunk múlnak a dolgok. Jön valaki, elég egy rossz mozdulat, és ripityára törnek a lábaink. Bárhol, bármikor. Így élünk. Ehhez rövid az időnk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése