Elképesztően sok kedves levelet kaptam abból az alkalomból, hogy idén nekem (is) ítélték a Táncsics-díjat. Ezeket, és a többi üzenetet köszönöm. Fura módon kevés volt a gyalázkodó. Mondjuk volt, aki azt üzente, hogy eltöri a kezemet, de teljesen zavarosan, helyesírás nélkül. Sokan kérdezték, hogy miképpen is van ez, hogyan ítélik, hogyan tudatják, miképpen megy az ünnepség.
A tudatás egyszerű volt: a szerkesztőségben az értekezlet közepén kaptam egy esemest, amelyben az egyik kollegám gratulált a Táncsics-díjhoz. Visszaírtam neki, hogy nem azt, hanem a Fejtő-díjat kaptam meg, nem is olyan régen. Erre visszaírt, hogy nem baj, azt is megkapod. Aztán jött másik kedves kollegától is kedves levél.
Kínban voltam, mert azon gondolkoztam, hogy talán nem kellene átvenni, mert nem igazán jön ki jól, hogy az ember baloldali meg a kormány is az… Hogyan lehetne ezt úgy, hogy azért mégse sértsek meg senkit, mert csakugyan meg vagyok tisztelve, és nem szeretném ezt tiszteletlenül kifejezni. Jeleztem ezt az aggodalmamat olyan barátaimnak, akik tőlem mesze jobbra állnak, szinte a másik lövészárokban, és csak azért tudunk még beszélgetni, mert gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és tudjuk a másikról, hogy nem lő hátba. Mondták, hogy nagy hülyeség lenne ezt visszautasítani, mert tisztán szakmai díj: a szövetségek ajánlásait eddig mindig maradéktalanul elfogadták a kormányok. A miniszter, csak átad.
Aztán semmi, hetekig. Már bántam is, hogy szóltam Katának. De egyszercsak jött egy levél a minisztériumból, meghívóval, visszajelzős telefonszámmal, adatlappal, amit majd le kell adnom. Hívtam, töltöttem, aztán már csak el kellett mennünk az Iparművészeti Múzeumba. Maga az ünnepség egyszerű volt: rövid Hiller-beszéd, azzal a mondanivalóval, hogy bár most elismerést kapunk, akkor lesz baj, ha az értelmiségiek, az alkotók elégedettek lesznek azzal, amit létrehoznak.
Ettől kezdve egyre jobban sajnáltam Hiller Istvánt, és el is határoztam, hogy semmiképpen nem vállalok miniszterséget. Olyan kétszáznyolcvan embert tüntetett ki, ami egyrészt olyan sok, hogy a végére elkopott a keze a sok rázástól, másrészt vegyük hozzá, hogy mindenkinek motyogott egy kicsit, kedveset. Gondolom a végére úgy elfáradt, mintha bányászott volna. Egyszer kellene egy jó riportot írni az efféle politikusi kötelezettségekről. Lehet, hogy sokan meggondolnák a belekezdést.
Az egész ünnepségen a legnagyobb tapsot egy – ha jól emlékszem – balatonedericsi, nyilvánvalóan mindenki számára teljesen ismeretlen, nagyon idős tanítóbácsi kapta. De tényleg akkorát, mintha világsztár lenne. Jó volt az az érzés, amit ez kifejezett.
Még azt szerettem az egészben, hogy egymás mellett ültünk Bodor Bélával és Szkárosi Endrével – ketten a három kedvenc költőm közül -, valamint L. Somon László is velünk volt, akit szintén kedvelek. Ők József Attila-díjat kaptak, teljesen megérdemelten.
A kitüntetésekről, díjakról, álszerénykedés nélkül: természetesen mindig meghatódom, ha elismernek. Emlékszem, hogy – különféle pályázati helyezések és irodalmi nívódíjak után - az első, amit újságírásért kaptam a Mai Nap aranygyűrűje volt. Én akkor tényleg azt gondoltam, hogy ennél több elismerést már nem kaphatok, és ez érdekes módon pontosan ismétlődik minden egyes alkalommal.
Közkívánatra nagyapám 1917-es, háborús naplójából:
Szeptember 7. Reggel elmegyünk ruhafaszolásra, de ruhát csak annak adnak, akié teljesen rongyos. Később lénungot fizetnek az országút közepén. Engem már kifizettek, s most az országút közepén az isztungomon ülve írom naplómat. Nem tudom, civilben mennyiért ültem volna így ide. De a r. egye, míg jön egy kocsi, várok. Vagy kikerül, vagy ha nem, akkor tévedtem, s én leszek kénytelen kerülni. – Kikerült. Hiába a tekintély!
Szerencsésen elköltöttük az ebédet. A sajkámból nagyszerűen lehetne enni, ha valami jó lenne benne. Na, megint kezdik a transzportot összeírni. Nem bánnám, ha már engemet is bevágnának valamelyikbe.
Úgy látszik, itt csak kívánni kell, s mindjárt teljesítik, mert már a pokolban, a városon kívül vagyunk egy gyepen. De ha itt kell aludnunk, nem tudom, hogy a szúnyogok hagynak-e belőlem valamit. Már megint rá kell gyújtani egy cigarettára. Hogy az a r. egye meg, hát ha az Isten szúnyogot teremtett, adna elég cigarettát is, aminek az irigyelt füstjével el tudná az ember őket hajszolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése