Tibor (Várkonyi) folyamatosan olvasgatja a francia lapokat, és néha fölkiált. Például: most halt meg egy bizonyos Jean Grelaud nevű ember - 108 évesen - a Becsületrend Lovagja, aki részt vett az első és második világháborúban. Először úgy néz ki, hogy ő volt az utolsó francia, aki még részt vett az elsőben. Mire én azonnal fölkiáltok, hogy akkor ő győzött. De aztán - mivel Tibor 82 évesen kitűnően tudja használni az internetet - kiderül, hogy él még két 109 éves francia veterán, később megtudjuk, hogy valójában még harminchatan vannak obsitban. Vajon hány magyar lehet? Mindenesetre a nagyapám (anyai), aki éppen most lenne 109 éves, már szép korában, 77 évesen meghalt. Ha Jean Grelaud az olasz fronton jeleskedett volna, akkor kettejük párharcában mindenképpen Jean bácsi győzelmét kellene kihirdetnünk. Ha van még magyar, életben, és kiderítjük, hogy hány olasz él még - alighanem több, mint magyar -, akkor, amikor az utolsó magyar vagy az utolsó olasz meghal, végeredményt hirdethetünk. És az is lehet, hogy egy végső, nagy összesítésben mégsem az Antant győzne. Mert végülis az a győztes, aki mindenkit túlél.
Bár nem mindegy, hogyan: valahogy történelmileg úgy alakult, hogy bár a nagyapám részt vett az elsőben is meg a másodikban is, nem nagyon lett semmiféle rendnek semmije, pláne lovagja. Nem elég, hogy a frontokra csalták vagy zavarták a szerencsétlen embereket - a nagyapám az elsőben még szinte gyerek volt -, tán még röstellniük is kellett volna, hogy ott kínlódtak.
Megvan nekem a nagyapám naplója (1917. szeptember harmadikán nyitotta Németh Béla önkéntes a viaszkosvásznas kockás füzetkét. Akkoriban – legalábbis a naplóban talált 7236-os számú „Kopfzettel” szerint már egy évet töltött a fronton, és szabadságra hazaeresztették.)
Az első bejegyzés: "Szabadságom letelik, de nem tudok hazulról eljönni. Végre rászánom magam, hogy csak 4.-én este, a 7 órai vonattal indulok. Az utazás nagyon kellemetlen, annál is inkább, mert szívem fáj, hogy itt kellett hagynom azokat, akiket oly forrón szeretek. Sokkal nehezebben megyek ki, mint először, lehet mivel eggyel megszaporodtak azok, akiket nem lehet egykönnyen elfelejteni. Csáktornyánál még visszanézek kedves hazámra, búcsúcsókot intek, s még fájóbb szívvel utazom tovább. Istenem, jövök-e még erre vissza egyszer?”
Nem jött haza. Ott maradt egész életében. Otthagyta a lelkét. Mert embert ölt. (Azért olvastam nagyon kíváncsian a naplóját, mert azt hittem, ezekről is szó lesz benne. De sajnos nem. Kár, de értem.)
Más: ma rádióban egy orvos beszélt, aki hamarosan Indiába megy a feleségével, önkéntes munkára. Vagyis ingyen gyógyít majd ott gyerekeket. Szépen beszélt, nagyon tisztességesen. Azt mondta például, hogy tudomásul kell venni: egy átlagos színvonalon élő magyar ember benne a van a világ népességének felső nyolc százalékában. Ez eléggé megdöbbentő.
Ebben a folyamatosan – velem az élen - síró-rívó országban nem ártana egy olyan számítógépes programot közzétenni, amelyikkel mindenki kiszámíthatná, hogy hol is az ő helye a világban. Lehetne külön a magyar viszonylatokra, külön az egész emberiségre programozni. Én például Magyarországon a közepesen kereső, élő, közép-középosztályhoz tartozom. Benne lehetek a fölső harminc százalékban. De ez az itthon szerénynek mondható státusz is bőven elég ahhoz, hogy a világ népességének legszerencsésebb öt százalékához tartozzak, mondjuk. Talán jót tenne néha, hogy zokogásaink szüneteiben kicsit szembesüljünk a valósággal.
(Van ilyen egészségügyi játék: rákérdez az életkorra, a súlyra, a betegségekre, a szenvedélyekre, és megmondja, mikor halunk meg. Kicsit kínos, amikor az ember rájön, hogy öntúlélő. Mint szegény jó Abody Béla (1931–1990) mesélte egykori csodás jegyzetében: olvasgatott egy ilyen tesztcikket, és rájött, hogy ő már tíz éve halott. Bár, ha úgy vesszük ez is olyan, mint magányosan legyőzni az Antantot.)
Bár nem mindegy, hogyan: valahogy történelmileg úgy alakult, hogy bár a nagyapám részt vett az elsőben is meg a másodikban is, nem nagyon lett semmiféle rendnek semmije, pláne lovagja. Nem elég, hogy a frontokra csalták vagy zavarták a szerencsétlen embereket - a nagyapám az elsőben még szinte gyerek volt -, tán még röstellniük is kellett volna, hogy ott kínlódtak.
Megvan nekem a nagyapám naplója (1917. szeptember harmadikán nyitotta Németh Béla önkéntes a viaszkosvásznas kockás füzetkét. Akkoriban – legalábbis a naplóban talált 7236-os számú „Kopfzettel” szerint már egy évet töltött a fronton, és szabadságra hazaeresztették.)
Az első bejegyzés: "Szabadságom letelik, de nem tudok hazulról eljönni. Végre rászánom magam, hogy csak 4.-én este, a 7 órai vonattal indulok. Az utazás nagyon kellemetlen, annál is inkább, mert szívem fáj, hogy itt kellett hagynom azokat, akiket oly forrón szeretek. Sokkal nehezebben megyek ki, mint először, lehet mivel eggyel megszaporodtak azok, akiket nem lehet egykönnyen elfelejteni. Csáktornyánál még visszanézek kedves hazámra, búcsúcsókot intek, s még fájóbb szívvel utazom tovább. Istenem, jövök-e még erre vissza egyszer?”
Nem jött haza. Ott maradt egész életében. Otthagyta a lelkét. Mert embert ölt. (Azért olvastam nagyon kíváncsian a naplóját, mert azt hittem, ezekről is szó lesz benne. De sajnos nem. Kár, de értem.)
Más: ma rádióban egy orvos beszélt, aki hamarosan Indiába megy a feleségével, önkéntes munkára. Vagyis ingyen gyógyít majd ott gyerekeket. Szépen beszélt, nagyon tisztességesen. Azt mondta például, hogy tudomásul kell venni: egy átlagos színvonalon élő magyar ember benne a van a világ népességének felső nyolc százalékában. Ez eléggé megdöbbentő.
Ebben a folyamatosan – velem az élen - síró-rívó országban nem ártana egy olyan számítógépes programot közzétenni, amelyikkel mindenki kiszámíthatná, hogy hol is az ő helye a világban. Lehetne külön a magyar viszonylatokra, külön az egész emberiségre programozni. Én például Magyarországon a közepesen kereső, élő, közép-középosztályhoz tartozom. Benne lehetek a fölső harminc százalékban. De ez az itthon szerénynek mondható státusz is bőven elég ahhoz, hogy a világ népességének legszerencsésebb öt százalékához tartozzak, mondjuk. Talán jót tenne néha, hogy zokogásaink szüneteiben kicsit szembesüljünk a valósággal.
(Van ilyen egészségügyi játék: rákérdez az életkorra, a súlyra, a betegségekre, a szenvedélyekre, és megmondja, mikor halunk meg. Kicsit kínos, amikor az ember rájön, hogy öntúlélő. Mint szegény jó Abody Béla (1931–1990) mesélte egykori csodás jegyzetében: olvasgatott egy ilyen tesztcikket, és rájött, hogy ő már tíz éve halott. Bár, ha úgy vesszük ez is olyan, mint magányosan legyőzni az Antantot.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése