A héten, a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélete után megint mutogatták a boszniai népirtás képeit. Nem is annyira tanulság-, mint inkább afféle emlékeztetőképpen. Nemis: inkább csak illusztrálták a hírt. A kilencvenes évek közepén, amikor a délszláv háborúk pusztítottak, szinte észre se vettük, mi folyik a közelünkben. Ez bűn volt. Részben a politikusoké, akik alighanem úgy gondolták, hogy távol kell tartanunk magunkat ezektől a konfliktusoktól, és már az is belekeveredés, ha túl sokat beszélünk róluk, hiszen óhatatlanul állást kell foglalni. Az igazi bűn a sajtóé: akkoriban már réges-régen joga volt fölülírni bármilyen politikai akaratot. (Így szinte úgy jártunk, mint az egész világ a náci haláltáborokkal: le kellett győzni a németeket ahhoz, hogy tudomást kapjon az egetverő embertelenségekről.) Pedig nagyon fontos lett volna tudatosítani akkor a kilencvenes években is, hogy semmi sem véd meg minket a háború, a háborúság borzalmaitól, ha egyszer belekezdünk, vagy belekeveredünk. (Igen: most és itt arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindenki személyesen lesz felelős, ha a magyar népet sikerül belehúzni egy polgárharcba, vagy – például a cigányok ellen – pogromokba. Ugyanolyan állatalatti véglények vagyunk, ha fegyveres hatalmat kapunk, mint bármelyik másik nép emberféléi.)
A héten néztem egy „hitleres” dokumentumfilmet, talán a Dunán. (A „hitleres” nálunk egy kategória, műfaj. Ha semmilyen más nézhető nincs a csatornákon, Kata azt mondja, „keress egy hitlereset!” És szinte mindig találok is.)
A filmen bemutatták azokat a képeket, amelyek akkor készültek, amikor az amerikaiak egy német város teljes lakosságát bevitték egy koncentrációs táborba, és kegyetlenül végignézették velük a hullahegyeket, a rettenetes állapotban lévő túlélőket, mindent. Hogy tudják, mit cselekedtek a nevükben.
Igen tanulságos volt. Őszintén, mélyen megrendültek a németek. És persze undorodtak. (Ha törvénykező lennék, előírnám a bíróságoknak, hogy rasszista bűncselekmények esetén, még a legenyhébb esetekben is tegyék kötelezővé Auschwitz meglátogatását. Akár erre szakosodott rendőri-pszichológusi felügyelettel.)
Más, csak közbevetőleg: a hitleresben szó volt arról is, hogy az oroszok vagy kétmillió német nőt erőszakoltak meg. Iszonyatos lehetett. De valahogy sohasem hallunk arról, hogy vajon a németek – és a magyarok – mit műveltek az orosz nőkkel. És a zsidókkal például – bár arról itt-ott olvastam, hogy a legszebbeket bordélyokba kényszerítették. Arról is olvastam borzalmakat, hogy a japánok ugyanezt tették például a koreai nőkkel. Ja: és az, ha egy amerikai, mondjuk egy éhező német nőnek, netán anyának akkor adott élelmet, ha szexuális ellenszolgáltatást kapott, nemi erőszaknak számít-e, vagy nem?
Egyszer majd jó lenne, ha történészek, filozófusok és a közönséges jóemberek összeülnének, és megállapítanák, hogy melyik volt az emberiség legaljasabb cselekedete, és aztán valamiképpen rangsorolhatnák, mondjuk az ezer legkirívóbbat. Az áldozatok száma, a szenvedés mértéke, az elpusztítottak neme és kora szerint, például. Nyilvánvaló: az lenne a vége, hogy nem lehet rangsorolni, és szinte ugyanazok a jelenségek bukkannának föl mindenhol. Nem tudom, hogy nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik nyolc filippinó élve boncolásához:
Élve boncolták fel a magatehetetlen foglyokat
2007. február 27., kedd 5:55 InfoRádió / The Times
(…) Akira Makino 1944-ben kisegítő egészségügyi katonaként szolgált a császári haditengerészetben, és a Fülöp-szigetekhez tartozó, akkor a japánok által megszállt Mindanao szigetére vezényelték.
A férfi Japán fegyverletétele előtt néhány hónappal, 1945 elején nyolc filippínó fogolyt boncolt fel élve, köztük két fiatal lányt. Amputálta a végtagjaikat, felvágta és eltávolította a májukat, veséiket, a nők méhét és a még dobogó szívüket.
"Tanulási célja volt. Még ma is, ha orvosokhoz megyek, lenyűgözi őket az emberi testről megszerzett tudásom. De őszintén szólva leginkább meg akartuk bosszulni, hogy ezek az emberek az amerikaiaknak kémkedtek. Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt, és sokszor gondolok erre. Akkor azonban inkább gyűlöletet, mint sajnálatot éreztem ezek iránt az emberek iránt" - mondta el a japán férfi.
Az már korábban is ismert volt, hogy a japán hadsereg különleges titkos alakulata, a 731-es egység, kínai és orosz hadifoglyok ezreit ölte meg tudományos kutatásra hivatkozva. Akira Makino vallomása viszont az első, amely a Fülöp-szigeteken, és amely a haditengerészet által elkövetett atrocitásról szól.
”Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt…” Az a baj, vagy az a jó, hogy én is. Mert arra gondolok, hogy talán bennem is lakozik egy Akira Makino, és csak az alkalomra vár, hogy elősunnyogjon.
A héten néztem egy „hitleres” dokumentumfilmet, talán a Dunán. (A „hitleres” nálunk egy kategória, műfaj. Ha semmilyen más nézhető nincs a csatornákon, Kata azt mondja, „keress egy hitlereset!” És szinte mindig találok is.)
A filmen bemutatták azokat a képeket, amelyek akkor készültek, amikor az amerikaiak egy német város teljes lakosságát bevitték egy koncentrációs táborba, és kegyetlenül végignézették velük a hullahegyeket, a rettenetes állapotban lévő túlélőket, mindent. Hogy tudják, mit cselekedtek a nevükben.
Igen tanulságos volt. Őszintén, mélyen megrendültek a németek. És persze undorodtak. (Ha törvénykező lennék, előírnám a bíróságoknak, hogy rasszista bűncselekmények esetén, még a legenyhébb esetekben is tegyék kötelezővé Auschwitz meglátogatását. Akár erre szakosodott rendőri-pszichológusi felügyelettel.)
Más, csak közbevetőleg: a hitleresben szó volt arról is, hogy az oroszok vagy kétmillió német nőt erőszakoltak meg. Iszonyatos lehetett. De valahogy sohasem hallunk arról, hogy vajon a németek – és a magyarok – mit műveltek az orosz nőkkel. És a zsidókkal például – bár arról itt-ott olvastam, hogy a legszebbeket bordélyokba kényszerítették. Arról is olvastam borzalmakat, hogy a japánok ugyanezt tették például a koreai nőkkel. Ja: és az, ha egy amerikai, mondjuk egy éhező német nőnek, netán anyának akkor adott élelmet, ha szexuális ellenszolgáltatást kapott, nemi erőszaknak számít-e, vagy nem?
Egyszer majd jó lenne, ha történészek, filozófusok és a közönséges jóemberek összeülnének, és megállapítanák, hogy melyik volt az emberiség legaljasabb cselekedete, és aztán valamiképpen rangsorolhatnák, mondjuk az ezer legkirívóbbat. Az áldozatok száma, a szenvedés mértéke, az elpusztítottak neme és kora szerint, például. Nyilvánvaló: az lenne a vége, hogy nem lehet rangsorolni, és szinte ugyanazok a jelenségek bukkannának föl mindenhol. Nem tudom, hogy nyolcezer bosnyák lemészárlása hogyan aránylik nyolc filippinó élve boncolásához:
Élve boncolták fel a magatehetetlen foglyokat
2007. február 27., kedd 5:55 InfoRádió / The Times
(…) Akira Makino 1944-ben kisegítő egészségügyi katonaként szolgált a császári haditengerészetben, és a Fülöp-szigetekhez tartozó, akkor a japánok által megszállt Mindanao szigetére vezényelték.
A férfi Japán fegyverletétele előtt néhány hónappal, 1945 elején nyolc filippínó fogolyt boncolt fel élve, köztük két fiatal lányt. Amputálta a végtagjaikat, felvágta és eltávolította a májukat, veséiket, a nők méhét és a még dobogó szívüket.
"Tanulási célja volt. Még ma is, ha orvosokhoz megyek, lenyűgözi őket az emberi testről megszerzett tudásom. De őszintén szólva leginkább meg akartuk bosszulni, hogy ezek az emberek az amerikaiaknak kémkedtek. Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt, és sokszor gondolok erre. Akkor azonban inkább gyűlöletet, mint sajnálatot éreztem ezek iránt az emberek iránt" - mondta el a japán férfi.
Az már korábban is ismert volt, hogy a japán hadsereg különleges titkos alakulata, a 731-es egység, kínai és orosz hadifoglyok ezreit ölte meg tudományos kutatásra hivatkozva. Akira Makino vallomása viszont az első, amely a Fülöp-szigeteken, és amely a haditengerészet által elkövetett atrocitásról szól.
”Ma már persze szörnyen érzem magam a kegyetlenségek miatt…” Az a baj, vagy az a jó, hogy én is. Mert arra gondolok, hogy talán bennem is lakozik egy Akira Makino, és csak az alkalomra vár, hogy elősunnyogjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése