Van úgy, hogy szétfolyik minden. Mintha a dolgok fölmelegednének, a szilárdító szálak meggörbülnének, aztán föloldódnának, és elkezdenének széledni a szabályok. És aztán a tárgyak, az emberek, az idő, de még az ügyek is.
Például így jártam tegnap. Tizenöt év után eltört a kedvenc övem csatja, anélkül meg nem lehet járni. Értekezlet után úgy gondoltam, hogy elmegyek a közeli plázába, hátha találok. Nem találtam jót. Volt ugyan olyan, ami tökéletesen megfelelt volna, kivéve a hosszát. Nem értem pontosan, hogy miért és kiknek készítenek kifejezetten rövid öveket. Mondhatná erre bárki, hogy én vagyok kövér, de ebben az esetben nem ez az ok, hanem csakugyan nevetségesen kurták a marhabőr szíjak. (Disznóbőrt nem veszek, mert az disznósajtba való.)
Végül aztán találtam egyet, amit nem vettem volna meg, ha nem esne le a gatyám. Vagyis nem esik le, csak hamar kimászik a föltesti ruházatom, és fázik a derekam. Szóval vettem egyet, az hosszú volt, viszont valahogy úgy lukasztották ki, hogy az nálam, mondjuk ötven kilóval nehezebb embereknek lenne jó. Nem is a derekukra, hanem a hasukra. Szerencsére volt a plázában egy olyan bolt, vagy műhely, vagy mifene, ahol kulcsot készítenek, cipőt javítanak, ruhát tisztítanak, sőt fénymásolnak is, de a pultos hölgy azt mondta, hogy jöjjek vissza fél óra múlva, mert akkor ott lesz az övlyukasztó ember.
Gondoltam, de jó, bemegyek a bankba, ami mindjárt a szomszédba van, úgyis el kell intéznem egy párperces szerződést. Az az érdekes dolog történt, hogy amint kényszervállalkozóból átkényszerültem afféle szinte alkalmazotti státuszba, egyszeriben fontos lettem a banknak. Kevesebb pénz érkezik, mint azelőtt, ám most már az van odaírva a megfelelő rubrikába, hogy az bizony „munkabér”. Így hírtelen középosztálybéli lettem, vagy mifene. Nem tudom, beszámoltam-e a nyári banki kalandomról, amikor szükségem lett volna egy nem túl jelentős összegre, és egyszerűen visszautasítottak. Mert nekik csak a munkabér a jó, teljesen függetlenül attól, hogy mondjuk másfél évtizeden keresztül mennyi pénzemet használhatták.
Akkor úgy lett vége a bajomnak, hogy panaszkodtam a barátomnak, hogy ezek kifejezetten megaláznak. Azt kérdezte, mennyi kell. Mondtam, hogy úgyse tudsz annyit adni. Mennyi? Kétszázezer. Erre kivette a zsebéből: - most nyertem, tedd csak el.
De az utóbbi hetekben elképesztő gyorsasággal fölfedezett a bank. Telefonálgatnak, írogatnak, hitelkeretet, szolgáltatásokat ajánlanak. Szeretnek. Kifejezetten aranyosak. Nem haragszom, de nem is fogom elfelejteni, hogyan bántak velem. Igazából fölfoghatatlan: látszik a bankszámlán, hogy évek óta ugyanonnan, ugyanolyan összegek érkeznek, és ráadásul nyilvánvalóan munkabér-jelleggel, de nekik alkalmazotti státusz kell, mintha az ma biztosabb lenne. Mintha nem azért lennénk más besorolásban, mert a kormány megunta azt a kényszervállalkozósdit, amibe egyébként a kormányos kényszerítették az embereket a harácspolitikájukkal.
Szóval bementem, hogy matassunk egy kicsit a szerződéseinkkel. Már az elején láttam, hogy nem lesz könnyű, mert egy tanuló lány foglalkozott velem. Ez abból derült ki, hogy volt mögötte egy másik, akire minden mozdulat után kérdőn nézett. Az többnyire bólintott, csak néha instruált és mutogatott. Amúgy nagyon kedvesek voltak. Viszont egy idő után föltűnt, hogy mégiscsak baromi lassan mennek a dolgok. Erre odahívtak más embereket, sutyorogtak, a képernyőt nézték. Néha rám is pillantottak, amiről meg azt gondoltam, hogy velem lehet valami baj. Mondjuk, van az ő számítógépük képernyőjén valami fénykép, ami alapján azonosítottak, mint bankrablót, és azért húzzák az időt, mert már hívták a rendőröket.
De aztán kiderült, hogy csak a rendszer lassult le, és elnézést kértek. De annyira lelassult, hogy közben elmentem övet lyukasztatni, meg pogácsázni, mert megéheztem. Biztos attól az érzéstől, ami nyilván a várakozástól tört rám, kezdett körülöttem szétfolyni az idő, meg a tér is. Csapdában voltam. Menekülésre gondoltam, pláne, mert vissza kellett volna érnem a szerkesztőségbe, tördelni, de nem mehettem, mert félig már aláírtam mindent, és vannak olyan szakaszok egy ügymenetben, amikor már nem lehet kilépni. Ez hormonálisan is hatott rám: kivert a víz, és megéheztem. (Ráadásul én, ugye drogos is vagyok: nikotinfüggő.)
Az lett a vége, hogy a tízperces ügyből egy óra lett, én meg szétestem.
Este Kata megvigasztalt, egyebek mellett azzal, hogy főzött valami norbisat. Teljesen rendben volt.
Ja, még azt akartam följegyezni, hogy vasárnap este Milos már feküdt az ágyban, és a hátát simogattam, mert azt szereti elalvás előtt. Egyszercsak megfordult, és azt kérdezte, miért van az, hogy ő rosszakat álmodik. Mondtam neki, hogy azért, mert néha hülye rajzfilmeket nézett. (Itt jegyzem meg, hogy ő is, Saci is önként lemondott a Cartoon Network-ről, mert maguktól belátták, hogy nem gyereknek való, amit ott látnak. A Jetixet se nézik – az még brutálisabb.)
Milos fogta a fejét, erősen gondolkozott, aztán kibökte, hogy szerinte az agyában vannak ezek a rossz mesék, és amikor alszik, előjönnek álmában.
Ez a gyerek öt éves. Ő megérti. Pontosan. Azok, akik ezeket a filmcsatornákat fönntartják, kicsit idősebbek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése