Kedves Zsolti, rajta vagy kapva

Talán észrevetted, hogy nem írtam alá az ellened való tiltakozást. Azért nem, mert elhatároztam, hogy az antiszemitizmus elleni közháborgásban ezentúl csak akkor veszek részt, ha találok ötszáz olyan embert, aki nem zsidó, sőt inkább keresztény, sőt inkább jobboldali, legalábbis konzervatív. Ha nem találok, akkor úgyis mindegy. Akkor győzzetek ti. Te meg Széles úr, a nemzet önjelölt Széchenyi-inkarnációja, meg a magyar gárdátok. Akkor eljött az időtök, és a magyar népnek nyilván szüksége van arra a bajra, amit ráhoztok.
Amikor a Népszabadság szerkesztőségében, ahol együtt dolgoztunk, és ketten megalapítottuk a Magyar Hazugság és Halál Pártját, henteregtünk a röhögéstől Csurka nyomorult szövegeitől, gondoltad volna, hogy te leszel az új Csurka? Hogy a Zsírtáltos egyszer – szellemi értelemben persze – kimúlik, és akkor te azt teszed majd, amit Orbán tett a politikában? Ha ti láttok egy rést, ahova be lehet állni, akkor be is álltok. Résbubusok vagytok. Így lett ő vérliberálisból álkonzervatív, most meg már a kommunistákkal is szövetséges baloldali izé. Így leszel te vérlibelárisból álkonzerv, aztán meg fasiszta, vagy nyilas. Vagy mi ez a végvidéki duma, amit itt előadtál. Annyira provinciális, annyira porbolhás, annyira áporodott, annyira röstellem magam.
Csak szeretnél persze valami ilyen nyilaskás lenni, de te soha nem leszel, hiába van rád bensőséges igény. Azért, mert te zsidó vagy. Te vagy az a hülyezsidó pesti újságíró, akiről írsz. Aki hol a zsidók barátja, hol meg gyalázza őket. Ebben is Csurka klón vagy. Klaun.
Teljesen mindegy, hogy te azt gondolod magadról, hogy nem is vagy zsidó. Azt nem te mondod meg, hanem például a kurucinfo. Az meg biza azt mondja, hogy az vagy, és akkor az is vagy. Ha nyilvánosan, az Echo tévé kamerái előtt Pörzse Sándor épületes műsorában lehányod a zsinagóga falát, akkor is. Ez van, én is ilyen zsidó vagyok. (Bennem ez nem okoz meghasonulást, mert egyrészt van zsidó fiam, tehát zsidó vagyok, másrészt inkább vagyok zsidó, mint keresztény egy olyan országban, ahol Semjén „barátod” Jézus földi párttitkára.)
Csurkához abban is hasonlítasz, hogy nagyon tehetséges voltál. Különös jelenség ez. Ő is remekíró volt mindaddig, amíg a fejébe nem vette, hogy neki nem elég, ha irodalom érettségi tétel lesz, bekucorodna a történelmünkbe is.
A te tragédiád meg az, hogy író szerettél volna lenni, de nem lettél az.
Erről szólt az az ostoba medencézős írásod, nem az antiszemitizmusodról. Az történt, hogy már gyerekkorodban írónak álmodtad magad, aztán bátran odamentél az utcán a „nagy magyar íróhoz”, megmondtad neki, hogy egyszer majd írsz egy könyvet, és akkor ő mutassa be. Ő meg mondta, hogy jól van. És amikor megírtad, megint odamentél, hogy ímé, itt a könyv, mutassa be. És ő bemutatta, rendesen, nyilvánosan, ahogy szokás. Megmondta, hogy szar a könyved. Ott voltam. Ezért törlesztesz azóta is. Ez így eléggé pitiáner. Szakmailag meg egyenesen szemétség.
Kifejezetten aljas ez a taknyos történet. Mert nem igaz. Ha igaz lenne, tisztességes ember akkor sem írná le. Ha mégis, akkor előbb utána jár, és nem egy fürdőbéli hallomás után jegyzi le. Nagyon szánalmas, hogy második írásodban azért fohászkodsz, hogy jelentkezzen az, aki mesélte neked. Én utána jártam. A nagy magyar írónak valóban volt egy zsidózós fürdőkonfliktusa. Csak éppen úgy történt, hogy őt zsidózták le, miután mert tiltakozni, hogy lefröcskölték, és ettől az amúgy is rossz szemeivel nem látott. És ezért tiltakozott, hogy már a fürdőben is zsidózzák.
Annyi takony volt a történetben, amennyit az az ember nyomott, aki ezt másképp mesélte neked – föltéve, hogy ő is arra úszkált. Szégyelld magad, Zsolti. Ezzel az egyetlen történettel, amit bosszúból írtál le, mert annyira megsértődtél a nagy íróra, hogy nem lettél író, kiírtad magad a polgári újságírásból is. Egy kis pöcs lettél. Jutta Müllernek évekbe telne, mire rendbeszedne.
Hazudsz akkor is, amikor úgy állítod be a nagy magyar írót – aki csakugyan remek író -, úgy érezteted, mintha ő zsidó mivoltából gyűlölne sokkal jobban „titeket, mint ti minket”. (Ezt a magunfajta-magukfajta dumát inkább Morvai testvérasszonynál kutatgasd.) Ha lenne újságírói tisztesség benned, megkeresed, hogy valójában mit írt az ÉS-ben - 1993 december 2. –, és megtalálod öt perc alatt. Vagy megtaláltad, de ez nem fért bele a koncepciódba:
„Nagyon elgondolkodtam azon, hogy a szélsőjobb a Tégy a gyűlölet ellen mozgalmat utálja a legjobban az összes ellene fellépett irány közül, ez valamiért zsigerileg idegesíti őket. Ők gyűlölnek. Őszintén. Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket mint ti minket.”
Ez szégyen, Zsolti.
Hazudtál akkor is, amikor ezt adtad Ungváry Rudolf szájába: "a Fidesz és hívei a házmesterek Magyarországának követői, akiknek elődei zsidókat lőttek a Dunába."
Ezzel szemben Friderikusznál Ungváry ezt mondta:"...ott álltam szemben a kordon mögött azzal a tömeggel, amelynek fiatalabb tagjai kivörösödött, dühtől eltorzult arccal rázták felém az öklüket. És ezek az emberek még kevésbé zavartak engem, mert ezek valóban annak a 'házmester Magyarországnak' a képviselői, akiknek elődei annakidején zsidókat lőttek a Dunába."
Zsolti, ez egy szakma. Ennyire nem lehet hülye valaki. Rajta vagy kapva.
Ami zsidózásodat illeti, azt a szöveget én ötvenhat éve hallom abból a kereszténykedő-polgárkodó középosztályból, ahonnan származom. Van az a fajta praktikus, önigazoló antiszemita, amelyik folyamatosan idézeteket gyűjtöget, és napjainak nagy része azzal telik, hogy ezeket kívülről mondogatja. Engem már gyerekkoromban fertőztek ilyenek, ezért aztán immúnis lettem, így a szövegeidtől inkább csak elszomorodtam. Meglep, hogy te is ilyen lettél, de mégsem lep meg azután, hogy nem is olyan régen aljas módon cigányoztál. Ha szorgalmasan írtál volna, ha író lettél volna, talán az megvéd ettől az oly közönséges elmebajtól. (Én például szeretek kis író lenni. Ha elfogadod a harmadikvonalbéliséget, mert tudod, hogy ennyire futja a tehetségedből, az sokat segít.)
Mivel szerintem mindenki előítéletes – mert különben meghalna -, és genetikailag kicsit rasszista, az csak morális kérdés, hogy kimondjuk, amit érzünk, gondolunk, vagy nem. Tovább fertőzzük-e a gyerekeket és a butákat, vagy nem. Töltényt adunk-e azoknak, akik belenyormorodtak a saját tehetségtelenségükbe és lustaságukba – mert például nem lettek írók, és ezt másokra hárítják – vagy nem. Aki kimondja, pláne leírja, pláne újságban, az közönséges bunkó ártány. Emberáruló.
Kifejezetten örülök, hogy leírtad, nyilván a főszerkesztőd és a laptulajdonos erős, számítgatós igényére, mert így legalább tudjuk, mi van: a kurucinfo papírváltozatát úgy hívják, hogy Magyar Hírlap. Hátha most már mégse zsidóznak téged annyira ezentúl a kuruczok. Vége a sunnyogásnak.
Bár sose lesz vége. Hacsak nem találok ötszáz értelmes és tisztességes keresztényt ebben a nyomorkás országban.

Föltámadás

Húsvét van, ünnep, elhatároztam, hogy azért se beszélek politikáról. Elég volt, unom.
Be kell vallanom, hogy bár ma már hitetlen vagyok, de annyira, hogy még az istentagadásban sem hiszek, valaha, gyerekkoromban elbűvölt a föltámadás, és még egy kicsit ma is. Nem az enyém, nem abban hittem, hogy esetleg egyszer majd én is, mert már akkor is éreztem, hogy hogy jövök én ahhoz, hanem csak úgy, a föltámadás puszta lehetősége. Gyerekkoromban, húsvét idején egyszerűen annyira irtóztam az ünnep halálos üzenetétől, hogy kitöröltem a tudatomból Jézus szenvedéstörténetét, nem vettem tudomást arról sem, hogy keresztre feszítették, meghala és eltemették, hanem csak azt fogadtam el, csak abban éltem, húsvétkor, hogy föltámadt, és fölméne a mennyekbe. Ez annyira lenyűgözött, hogy álmodtam vele, képzelődtem, és boldoggá tett a tudat.
Azt is megmondom, hogy miért nem bírtam elviselni Jézus halálát, meg azt, hogy ott fekszik a mi kis falusi templomunkban az egyik mellékoltár alatt, békésen, mintha csak szenderedne.
Nem értettem, miért hagyta Isten, az apja, hogy meggyalázzák, megkínozzák és elveszejtsék. Sőt, már akkor arra gondoltam, hogy ez a történet Ábrahám és Izsák történetének vége. A Biblia szinte azzal kezdődik, hogy Ábrahám föláldozná a fiát, levágná, mint egy kecskét, csak hogy Isten kedvébe járjon, de végül ez elmarad. Isten viszont a Biblia végén példát mutat: amit nem fogadott el Ábrahámtól, azt megteszi, megengedi: a szeme láttára ölik meg a fiát, mégpedig eléggé rituálisan, áldozat gyanánt. Arra gondoltam, Isten azért nem várhatta el Ábrahámtól ezt az áldozatot, mert Ábrahám nem tudta volna föltámasztani Izsákot. Jézus viszont föltámadhatott, mert Isten megadta neki ezt a kivételes jogot.
Egyébként nekem ez az egész istengyilkolás eléggé gyanús, zavaros volt. Miért kellett például Júdásnak megcsókolni Jézust, hogy így mutassa meg, hogy ő az, őt kell elkapni, ha egyszer mindenki ismerte Jézust Jeruzsálemben? Igazi sztárprédikátor volt. Ha nem lett volna az, nem jelentett volna veszélyt a hatalomra, és nem is kellett volna megölni. Mindenki őt akarta hallani.
Egy gyerek fejében ezek nagyon súlyos kérdések. Nem is tudtam földolgozni, így aztán nagyon sokáig mélységesen irtóztam attól, hogy a templomokban, az utak szélén mindenütt, ahol csak lehetett egy halott lény függött a keresztfán. Arra gondoltam, miért nem ahhoz találtak méltó jelképet a keresztények, hogy Jézus föltámadt. Miért a halálról szól ez az egész, amikor az élet győzedelmeskedett - még ha isteni segítséggel is.
Ez az igazi üzenet. Még ma, amikor már semmiben nem hiszek, még ma is biztos vagyok abban a húsvét legfontosabb üzenete a feltámadás. Ha maradt volna hitem, azt mondanám, hogy Isten magára hagyta az embert, az emberiséget, olyannyira, hogy azt a borzalmas dolgot is csak szemlélte, nézegette, ami a fiával történt, ám valahogy úgy alakította a világot, a világ rendjét, hogy mindig a jó győz. Az emberiség története arról szól, hogy bár rettenetes árat fizetünk, rettenetesen sokszor, végül a gonosz erői legyőzettetnek. Igenis van föltámadás. Genetikailag úgy alakultunk, hogy olyanok vagyunk, olyan az életünk, mint egy esztendő, négy évszakkal. És bármilyen hosszúra nyúlik a tél, végül kirittyen a világ. Mindig a jó győz, mindig az igazság, mindig a becsület.
Kellemes, jó húsvétot! Kérem, adjanak öt percet az evés és ivás szüneteiben, öt percet maguknak. Kérem, imádkozzanak, vagy gondolkozzanak, ami ugyanaz, akkor is, ha akad olyan ember, akinek első hallásra különösnek tűnik ez a mondat. Hátha ugyanarra gondolunk, és ha együtt akarunk valamit, előbb jön el. Talán. (Klubrádió, Hetes Stúdió)

Százszor adta

A múlt szombaton végre olyan idő volt, hogy Milossal kirándulhattunk egy kicsit. Elkezdjük fölfedezni Veresegyház környékét. Most csak úgy, hogy ha látunk egy utat, és az vélhetően valami erdőbe vezet, akkor arra fordulunk. Aztán majd megtaláljuk azokat a helyeket, amelyeket érdemes sokszor megnézni.
Most egy fenyőerdőre leltünk, amelyben Milos nagy kalandokat sejtett, hiszen eléggé sötétnek látszott ahhoz, hogy akár medvével vagy farkassal is találkozzunk. Hiába magyaráztam, hogy azok ritkák errefelé, de ha szerencsénk van, láthatunk őzet, rókát, efféléket. Vittünk magunkkal fényképezőt, amit állandóan bekapcsolva kellett tartani, mert egyszer véletlenül azt mondtam neki, hogy úgy is vadászhatunk, ha becserkésszük az állatokat, de nem lövünk rájuk, hanem csak lefényképezzük őket. Igazán az illik az emberhez. A gyönyörű állatokhoz meg pláne.
Vigyázni kell, miket beszélek, mert úgy járok, mint Dáviddal, akinek nyilván hasonlókat mondtam hatéves korában. Először akkor szembesültem azzal, hogy magamra hoztam a bajt, amikor a Tahi fölötti hegyekből egy hátizsáknyi szeméttel tértem haza, mert eszébe jutott, hogy kiettük belőle az uzsonnát, tehát fér bele szemét, mások szemete. Dávidka kegyetlenül összeszedett mindent. Ez aztán odáig fajult, hogy Greenpeace, ugye, meg Tubes, bazsarózsa, fákon alvás mínusz tizenöt fokban. És évekig - ha nem mondta meg, hogy hova megy, csak jelezte, hogy nem lesz három napig - leshettem a tévét, hogy hol verik éppen bilincsbe.
De nem csak környezetvédő lett. A múlt héten esemesezte, hogy túl van a századik véradáson. (Pont azon a héten, amikor eltörölték az ebből fakadó egyetlen előnyét: neki nem kellett volna vizitdíjat fizetni.)
Baromi jó dolog, ha az ember büszke lehet a gyerekére. Ilyesmik miatt. Mert az nem pofázás, nem humbug, ha valaki százszor adja a vérét. Ráadásul nem csak úgy "hagyományosan", mert ebből hetvenkét (!) ferezis volt, ami annyit jelent, hogy több mint egy órán át leveszik és visszatöltik a vérét, és közben kiszűrik belőle a trombocitát. Mert az kell például a rákos kisgyerekeknek, akik meghalnának enélkül. Mivel én is voltam ilyenen, tudom, mit jelent két tűvel, kifeszített kezekkel, mozgásképtelenül feküdni. Ha mindenki, csak egyetlen-egy dologban ennyit teljesítene, minden rendben lenne ebben a világban.
De ez csak arról jutott eszembe, hogy Milossal hatalmas szeméthegyeket fedeztünk föl az erdőben. Készíttetett magáról egy képet: az egyik halom előtt áll és a szemétre mutat. Sajnos nem hangoskép, mert azt mondta, hogy „borzalmasak az emberek”. Hat éves, és tudja. Magától. Ha ő is zöld forradalmár lesz, ez a kép forrásértéket kap majd.
Sajnos sem medvével, sem farkassal nem találkoztunk, viszont volt sok őznyom, és vaddisznókra utaló jel. Ezen kívül még találkoztunk egy csomó lovassal, az egyik megengedte, hogy Milos megsimogassa a paripáját.
Ja, és mostanában sakkozunk. Amióta Polgár Apukától hallottam, hogy azokban az osztályokban, amelyekben a sakkot tanítják, minden más tantárgyban is egy jeggyel jobbat kapnak a gyerekek – átlagban persze -, arra gondoltam, abból nagy baj nem lehet, ha Milossal sakkozgatunk. Szerencsére nagyon érdekli. Már föl tudja rakni a táblát, és tisztában van a lépésekkel is. Azt még nem nagyon érti, hogy minden egyes lépés célja a másik királyának elfogása, de nem baj. Most az a lényeg, hogy hány bábumat tudja leütni.
Ami nagyon érdekes az az, hogy azonnal újított. Van négy sakkom – köztük az is, amin még a dédanyám tanított. Egy másik, fából faragott készlet bábuit is berakta a táblára. Így két, kettős hadsereg áll egymással szemben. A nagyobbak hátul, a kisebbek elől. Ezek kisparasztok, a kiskirály meg a pónik, például. Ezek vesznek oda először, nyilván, mert csak úgy lehet mozdulni, ha ütünk. Érdekes, hogy tulajdonképpen így is játszható a sakk.
Erről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban terveztem olyan táblát, amelyiken három-, aztán olyat is, amelyiken négy sereg csaphatott volna össze. Biztos más is kitalálta, és biztos oka van annak, hogy nem terjedt el ilyesmi. Például az, hogy ha három ember játszik egymás ellen, akkor kettő összefog az egyik ellen. Ha négy, akkor kettő kettő ellen, vagy három egy ellen, aztán kettő egy ellen. És mégiscsak az lesz, hogy a végjátékban egy egy ellen küzd, vagyis a játék eleje fölösleges volt. Nem mondom, hogy ez van a világban, de ez van.

Sakk

A tüchtig tahóság üzenete

Tegnap az egész ország azzal volt elfoglalva, hogy mit mondott Horn Gábor. Csúnyát mondott a hiénatévé dugikamerája előtt, úgy, ahogy minden nap ezerszer beszélünk egymásközt. Egyetlen dologban tévedett: Gyurcsányra vonatkoztatva egyes számot használt, holott többest kellett volna - magát is beleértve.
Pedig a legsúlyosabb mondat másnap Semjén Zsolt szájából dőlt ki a kapák mögül. A KDNP elnöke, tüchtig tahó módra azt találta mondani, hogy „Gyurcsány Ferenc és a magyarul beszélő kormánya ezentúl nem ejtheti ki a haza szót a Parlamentben”.
A weiszschwarzos keresztény nyilván idegenszívűségre utalt - mi meg pontosan tudjuk, mit értsünk ez alatt egy, az antiszemitizmussal való állandó kacérkodással szexuális jellegű izgalmi hormonfüggésben lebegő szerencsétlen alaktól.
A baj az, hogy az utolsó nyomorult reménységet vette el. Vasárnap este Orbán élete legvisszafogottabb győzelmi beszédét mondta, és egészen meglepő módon végre megint Orbán Viktor volt, csak pár másodpercre győzikésedett el, amikor nem bírt magával, mert jól odaköphetett Gyurcsányra meg a pártjára. Ezt a dürgő, zsigeri torokhangban föltoluló kárörömöt leszámítva Orbán beszéde bizodalmat keltett: most, hogy végre győzött, ereje van neki, van mire arcot emelni, van mire elegánsnak lenni, talán még érdemi vita is lesz a parlamentben, netán tárgyalások, háttérben. Hogy megszűnjön az a lehetetlen állapot, hogy az ország rettenetes bajban van, és ezt nem csak nem veszi figyelembe, hazafiságból például, hanem ki is használja alpári demagógia folytatólagos bevetésével az ellenzék.
Most múlt el az alkalom, és ezt Semjén önfeledt fröcskölődése jelezte. Jelt adva például Hódmezővásárhelynek: folytatjuk az osztjónapot politikát is. Nem kell megvárni, amíg a vereséget szenvedett kormány a lehető leggyorsabban vonja vissza a vizit- és napidíj fizetési kötelezettséget, azonnal be kell szüntetni, hiszen győztünk, és kit érdekel a törvény.
Most már csak az a kérdés, hogy a semjénkedés jeladása vonatkozik-e március tizenötödikére is, és úgy értsük, hogy nehogy má' emberségesen ünnepeljünk a legyőzöttekkel.
Olvasgatni kellene a Bibliát: többnyire jaj a legyőzötteknek, de Isten a kivagyi mértéktelenséget is bünteti.

A pöttyözés technikája

Mit érlel annak a sorsa, aki nem ért egyet a Fidesszel, mert mondjuk, mégis inkább úgy gondolja, hogy szükség van a vizitdíjra? Gondolhatnánk, hogy aki csak egyszerű szavazó, és nem nagyon harsogja a véleményét, az nem számíthat semmi rosszra. Sas nem vadászik légyre. Ez nem dakota mondás, de Orbán Viktor biztosan mondta, vagy gondolta már. Ám ha valaki odáig merészkedik, hogy minősített ellenségként, háziorvosként háziorvosokat szervez, hogy egységesen álljanak ki a vizitdíjért, arról hamar kiderülhet valami.
Még egy újság legfontosabb politikai híreknek fönntartott helyére is bekerülhet.
Ez föltűnően spontánul úgy működik, hogy a Fideszhez közelálló Magyar Nemzet újságírója fölhívja annak a kerületnek a polgármesteri hivatalát, amelyikben a "reformer" háziorvos dolgozik, cégszerűen, önkormányzati bérleményben, hogy van-e neki valami piszkálni való sara. És a polgármester kabinetfőnöke, bizonyos Váczy János azonnal fölkészülten tájékoztatja a világsajtót, miszerint igenis ez az ember tartozik az önkormányzatnak, nem is kevéssel. Valami 260 ezerről van szó. A részletek nem érdekesek. Legalábbis a lap számára. Hogy például a doktor úr merő aljas kaparcsi megátalkodottságból nem fizetett eddig, vagy valami jogvita miatt? Netán túl soknak találja az összeget, például fűtésre. Hangulatilag persze jól hangzik, hogy valaki tartozik, kivéve azok előtt, akik kifizetés előtt megnézik a számlát, és néha rákérdeznek. Nekem például egy hónapon belül három olyan számlám akadt, amit illő tisztelettel megkifogásoltam, és mit tesz Isten, kiderült, hogy a szolgáltatóknak jócskán akadt korrigálnivalójuk. Ám volt olyan pillanat, amikor bármelyik ellenségem megtudhatta volna rólam, hogy van kifizetetlen tartozásom - vagyis nyilván becstelen vagyok, és teljesen mindegy, miket mondok vagy írok a népszavazási kérdésekről. Pedig csak nem hagytam magamból hülyét csinálni, és meg is spóroltam hatvanezret.
Bennem persze az is fölmerül, hogy ha valakinek vitathatatlan tartozása van a vele szerződött önkormányzattal, akkor az önkormányzat miért nem inkasszózza a pénzt? Fura lenne, ha a szerződésben nem kötött volna ki ilyen jogot.
Mindegy, a lényeg az, hogy Komáromi Zoltánt, a sajtó segítségével le kellett valamivel járatni, és most már az se számít, ha befizette a pénzt: a pötty ott maradt rajta.
A kérdés már csak az, hogy amennyiben a Fidesz egyszer hatalomra jut, folytatja-e ezt a technikát. Engem megnyugtatna, ha már most jeleznék, hogy Simicska Lajos egykori helyére, az APEH élére nem Váczy Jánost tervezik, és nem Szabó Zsolt magyarnemzetes újságíró lesz a sajtófőnöke.

Az extraprofit elmaradása

Mostanában egy két lábon vánszorgó Jogi Esetek vagyok. Valahogy így alakult, biztos a sorsomba van írva, amiben nem hiszek, de jobban hangzik, mintha azt mondom, hogy úgy egy éve meglepően sokan néznek hülyének. Lassan a világ elé kell tárnom jogi vesszőfutásaim részleteit. Csak azért, mert tanulságosak. Idegesítőek. Tipikusnak mondható, bár elég pitiáner a T-onlie eset. Nézzük:

"Tisztelt T-online, Alulírott Andrassew (Andrasev) Iván Tahitótfalu (...) ügyfél azonosító: (...), sokéves előfizetés után a mai nappal elköltözés miatt lemondom Internet előfizetésemet.
Az Ügyfélszolgálaton érdeklődtem ennek módjáról, azt az információt kaptam, hogy ennek van egy formanyomtatványa, azt azonban nem találtam meg, így kénytelen vagyok ezt a formát választani.
Az Ügyfélszolgálat arról is tájékoztatott, hogy a lemondáskor 35 ezer forintot kell fizetnem, mert egyéves hűségnyilatkozatom van Optimum díjcsomaggal. Ezzel szemben az az igazság, hogy nekem semmiféle hűségnyilatkozatom nincs. Néhány hete bementem a szentendrei T-online irodába, és kértem egy megoldást, hogy az eddigi 11424 ezer forintos díj mérséklődjön. Kifejezetten ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyen hűségnyilatkozat, hiszen tudtam, hogy néhány hét vagy hónap múlva elköltözöm. Megállapodtunk, 8 ezer-valahányszáz forintos Optimum-díjcsomagban, és természetesen nem írtam alá semmiféle hűségnyilatkozatot. Hogy miképpen lett ebből ötezer-valahányszáz forintos egyéves hűségnyilatkozatos Optimum, azt nem tudom, de én biztosan nem fogok 35 ezer forintot fizetni az előfizetés megszüntetésével.
Kérem ügyem mihamarabbi rendezését, annál is inkább, mert az előfizetéshez tartozó (...)-es telefonvonalat is szüneteltetem a T-com-mal."

Ezt 2007.december 27.-én írtam. Néhány nap múlva fölhívtak, hogy megkapták, köszönik, vizsgálják. Mármint azt, hogy volt-e hűségnyilatkozat. Én tudtam, hogy nem volt, ők udvariasan bár, de nem voltak erről meggyőződve. Az ügyintéző jelezte, hogy harminc nap alatt kivizsgálják. Én meg azt jeleztem, hogy nem vagyok attól boldog, hogy a T-Online vizsgálóinak kegyelmére vagyok bízva, noha pontosan tudom, hogy nem írtam alá hűségnyilatkozatot.

Telt-múlt az idő, néha telefonáltam, néha ők hívtak, kedélyesen elbeszélgettünk. Például arról, hogy nem fogom befizetni az ötezer valahányszáz forintos számlát, amit küldtek, mert azzal elismerném, hogy van egyéves hűségnyilatkozatom, hanem csak egy nyolcezerrel kezdődőt vagyok hajlandó befizetni, ha elsőre hülyén is hangzik.
Persze egy hónap után sem találták az aláírásomat, de azért még egy fél hónapig vizsgálgatták az ügyet.
Végülis február 21.-én kaptam egy levelet:

"Tisztelt Andrassew Iván Úr!
Társaságunkhoz érkezett megkeresésével kapcsolatban az alábbiakban tájékoztatom.
Nyilvántartásunkat, kiállított számláinkat, valamint a benyújtott számlareklamációt figyelembe véve a szükséges korrekciót az Ön folyószámláján elkészítettem. A jóváírást a mellékelt számla tartalmazza.
Társaságunk az ADSL szolgáltatásának megszüntetéséért szerződésbontási díjat nem számláz.
Türelmét köszönöm, remélem, reklamációját megelégedésére rendeztem."
STB.

Nem írom ide annak az úrnak a nevét, aki ezt aláírta, mert ő nyilván tisztességgel végezte a dolgát, és formalevelet küldött nekem.
Abból azonban hiányolok valamit. A türelmemet köszöni, ami szép, de nem kér elnézést.
Azért, mert a T-Online nem hitte el nekem - aki egy idősödő, némi köztiszteletnek (is) örvendő ember vagyok -, hogy igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy nem írtam alá hűségnyilatkozatot. Ha nagyon akarom, ezzel csorbult a becsületem. Megrongálták az önbecsülésemet. Hazudni nem szoktam. Értelmetlen is lett volna, hiszen, ha aláírtam, akkor van nyoma.
Nem kér elnézést azért, mert a T-Online szervezete valahol hibázott. Bejegyeztek a nevem mellé valamit, ami nem volt igaz. Nem mondom, hogy ezt a munkatársuk készakarva tette, de megtette, és ezzel engem kellemetlen helyzetbe hozott. Semmi baj, van ilyen, én is hibázom minden nap, de akkor oda kell írni, hogy hibáztunk, valamit félreértettünk, elnézést.
Ennyi. És akkor helyreáll a rend. A bizalom. Az én jó hírnevem után a vállalaté is. Legalább bennem. Már csak azért is érdekük lenne, mert akkor ezt is mesélném róluk.
Ha én lennék a T-Online vezére, nagyon adnék az ilyesmire, sőt talán még arra is áldoznék, hogy valami csekélységgel meglepjem a meggyanúsított, megbántott ügyfelet, de ez már csakugyan nem várható el. Nyilván más iskolába jártunk, más nevelést kaptunk. Én hiszek abban, hogy bármilyen szolgáltatás - még akkor is, ha az látszólag személytelen - az emberek közti legmagasabb szintű kommunikáció. A kölcsönös megbecsülés jó komfortérzetet teremt, ami a végén még pénzzé is fajulhat, extraprofittá. Ez éltetne egy emberségesebb kapitalizmust, ha találnánk hozzá társakat.

Személyesen

Nem olyan régen új városkába költöztem. Hallván ezt, az egyik ismerősöm megkérdezte: fasiszta vagy kommunista a polgármester? Az ismerősöm külföldi, csak itt él, nagyon figyel, és szinte állandóan gúnyol minket. Fasiszta vagy kommunista a polgármester?
És erre nem azt válaszoltam, hogy na, menjen a francba, mit képzel, itt se fasiszták, se kommunisták nincsenek, hanem azt mondtam, hogy nem tudom.
Vagyis pontosan értettem a kérdését, és ha meg is hökkentem egy másodpercre, elfogadtam a jelrendszerét, nem kértem magyarázatot. A fasiszta azt jelenti, hogy jobboldali, a kommunista meg azt, hogy baloldali. Addig kaffogtunk, hörögtünk, vartyogtunk és ugattunk egymásra, amíg ez maradt nekünk.
Mi van itt? Hogyan lettünk ilyen alpári, bunkó ország, ahol már mindent lehet, ahol csalhatunk, hazudhatunk, hamiskáskodhatunk, úgy szidalmazhatjuk egymást, ahogy a tahók káromkodnak? Kötőszó lett a hazaáruló, a fasiszta, a kommunista, a hazug, a csaló, már a gyilkos is. Mi van itt?
Hogyan jutottunk odáig, hogy valami választás vagy népszavazás ürügyén az egész társadalom nézi, ahogy választott szószólói lealjasulnak, és lealjasítanak mindent.
A választás, a szavazás a demokrácia ünnepe lehetne. Ha valóban olyan kérdésekben döntenénk, amelyekben van választási lehetőségünk. Ha úgy készítenénk elő döntéseket, úgy vitatkoznánk, úgy próbálnánk híveket szerezni, ahogy az olyan emberekhez méltó, akik képesek még ünnepelni. Azt, hogy van lehetőség, azt, hogy megint nem engedtünk a természetünknek, megint nem hagytuk, hogy ránk telepedjen valami diktatúra.
Ehhez képest választunk, és szégyenkezünk. Aki ma nem szégyenkezik ebben az országban, az nem demokrata. És senki ne nyugtassa magát, senki ne mutogasson másra: ez, ami itt van, mindannyiunk személyes szégyene. Tessék egy kicsit személyeskedni. A tükör előtt. Még van rá egy hét. Mindenekelőtt, tessék szíves lenni megkérdezni: mi magunk, személyesen valóban fasiszták vagy kommunisták vagyunk, avagy esetleg, legalább akkor, ha önmagunkról van szó, akkor bírunk egy csöppet árnyalni. És akkor talán a másik megítélésében is. És akkor talán kicsit múlik a rontás. (Klubrádió, Hetes Stúdió)

Königreich am Rande

http://www.gabrieleschaeferverlag.de/4693.html?*session*id*key*=*session*id*val*

A rabsic szákja

A jobboldal propagandagépezete negatív kampányának legújabb állomásához érkezett: az amúgy kedves, visszafogott és korrekt embernek látszó Tarlós István Fideszen kívüli Fidesz vezér jóelőre népszavazási csalásról beszél. Meg kell teríteni a magyarázkodáshoz arra az esetre, ha a Fidesz megint úgy járna, mint a kettős állampolgárság dolgában: a saját népét se tudja az urnákhoz csalni. Ez tökéletesen beleillik abba a képletbe, amelyik a baloldali csalás lehetőségét állandóan lebegtette, napirenden tartotta, még akkor is, amikor a Fidesz-kormány felügyelte a választásokat, és belügyminisztere, Pintér Sándor (!) mindent rendben lévőnek talált. Jól jött az őszödi - a rendszerváltás óta első őszinte, bár sajnos zártkörű - beszéd, ami után már azon az alapon lehet senkinek, törvényen kívülinek tekinteni a miniszterelnököt, ezzel tulajdonképpen a kommunisták kivételével az egész baloldalt, hogy ő meg hazudós. Apróbb és nagyobb setét ügyek után persze ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy ezek mind lopnak is - áttételesen, ám mégis közvetlenül, bár nem annyira bűnügyi értelemben most leginkább az orvoshoz járókat és a diákokat lopják meg, hiszen ez a népszavazósdi témája. Bár az egész népet is, mert a kormány, amelyet most népszavazás támad, állampénzen merészeli magyarázni, hogy miről is van szó. Mindegy, a lényeg az, hogy a baloldal hazudik, lop és csal.

Mindezt abban a környezetben harsogják, amelyikben egyszercsak megint fölmerül, hogy az istenes, igazmondó, tehát minden porcikájáig becsületes Orbán Viktor pártelnök legeslegeslegeslegjobb barátja és szövetségese, bizonyos Simicska Lajos annak idején, mint APEH-elnök - egyes hírek szerint - hazaküldte a dolgozókat, hogy a "hosszú bájtok éjszakáján" zavartalanul matattasson a hivatal adatbázisában. Nagyon úgy néz ki, hogy eredményesen halászgattak egynémelyek. Hogy aztán saját titkos elektronikus rabsicszákba dugták, amit összefogdostak, vagy más is tudott a zsákmányról, arról feltételezésünk sem lehet, amíg a rendőrök ki nem derítenek mindent. Sajnos talán mégis okkal feltételezhető, Simicska úr legeslegeslegbensőbb bizalmasairól lehet szó - hiszen kik mások kerülhetnek egy kapitalista társadalom legbefolyásosabb hivatala informatikai rendszerének közelébe? Az a hír járja, hogy akkor, bár az is lehet, hogy máskor, de házon belül, tehát vagy Simicska úr bizalmi szolgálatában, vagy apehlása után ott felejtve nem csak afféle adatokra leltek, amelyek netán politikailag használhatónak látszottak, hanem olyanokat is találtak, amelyekből nagyon sok készpénzt lehet csikarni. Ráadásul adózatlant, mert a zsarolásból származó bevételt ritkán vallják be az emberek. Mert ugye, állítólag - bár ez aligha hihető, annyira borzasztó - az Orbán-Simicska bizalmi tengelyre fölkapaszkodva munkálkodó "szakemberek" Csányi Sándortól, Magyarország talán leggazdagabb emberétől 50 millió euró - 12 milliárd forint - kifizetését követelték azért, hogy egy nagy értékű ingatlan adásvételével kapcsolatos iratokat ne hozzanak nyilvánosságra.
Mi van akkor, ha ilyenkor fölvetődik, de éppen csak halványan, mintegy kombináció gyanánt - ugyanúgy, ahogy az ártatlan tekintetű Tarlós úrnak jut eszébe a népszavazási csalás -, hogy ha ez bármelyik részletében igaz, akkor a becsületes Orbán és a gyakran mérgelődő, ám föltétlenül tisztakezű Simicska vállal-e legalább valami "politikai felelősséget" minden idők legnagyobb zsarolási ügyében - és levonják-e az ilyenkor Európában szokásos következtetéseket? Annál is inkább, mert mi van akkor, ha az ördögagyú baloldalon fölmerül, hogy netán a folyamatosan anyagi gondokkal küszködő Fidesznek 2010-ig bőven elég lett volna 50 millió euró, minden költségre, beleértve a tervezett népszavazások kampányait, meg a nagy választásit is? Aljas rágalom lenne egy ilyen utalás? Mit várjunk egy lopós, csalós, hazudós - tehát velőig aljas - baloldaltól? Elvárható, hogy egy végtelenségig elállatiasodott politikai légkörben a baloldal ugyanúgy hagyja ezt az ügyet is elhamvadni, mint a piti szerverbetörés esetét a legutóbbi választás után, és a kerületi polgármesteri székig engedi futni a politikai felelőst?
Ehhez képest a Zuschlag-ügy, az SZDSZ pitiáner belső választási csalfáskodása, és a baloldal összes bűne és hülyesége - légypötty.
Milyen érdekes, hogy Kósa Lajosnak hirtelen éppen most jut eszébe, hogy esetleg miniszterelnök is lehetne pár év múlva. Csakugyan nőttek az esélyei. Feltéve, hogy nem jelenti be előre, hogy az amúgy nyilván derék, ebbe az ügybe is csak véletlenül, ártatlanul fölbukkanó Simicska urat tervezi APEH-elnöknek, és a következő hónapokban szájára nem engedi a "hazugság", a "csalás" meg az efféle morcos szavakat.

Teccettek volna

A szomszédom azt kérdezi, hogy most akkor mi van, megyünk-e szavazni. Népszavazni. Nem, így mondja: NÉP S Z A V A Z N I! Van benne erő. Rákérdezek, és az mondja, hogy igenis, most megmutathatja.
Mit, mit mutatsz meg? Hát, hogy el lehet zavarni Gyurcsányt.
Ő persze tudja, hogy én is elmegyek szavazni, és most nem akarom elzavarni Gyurcsányt. Vitázni akar, mert délelőtt van, unalom, és az is lehet, hogy van benne bizonytalanság. Nem jobboldali. Ő mindenkit utál, és nem mondom, hogy nincs igaza. Ha most Orbán ellen menne a népszavazás, akkor őt akarná elzavarni. Csak akkor nem lenne miről vitázni, és a jobboldali szomszédot izélgatná. Bár az is lehet, hogy el se megy szavazni, mert nem egyszer előfordult, hogy választáskor hirtelen dolga akadt. Van lelkiismerete: ha bizonytalan, inkább nem megy el. Nem tömbösített szavazó. Ha politikus lennék, megbecsülném az ilyet - egyébként milliószámra vannak az országban, a látszatok ellenére.
Jó, mondom, vegyük sorba. Én az egészségüggyel eddig is elégedett voltam. Azt leszámítva, hogy kénytelenségől egy fülkéből hallgattam végig anyám boncolását, valamint egy hétig az egyik kórházban nekem kellett fürdetnem a nyolcvan éves nagyanyámat, engem trauma nem ért. Mindig kiváló orvosokkal, nagyszerű segédszemélyzettel találkoztam. De elhiszem, hogy változtatni kell. A vizitdíj bevezetését politikai hibának tartom. Molnár Lajos pont úgy viselkedett, mint annak idején Bokros Lajos: nehézségek idején direkt hergelte a népet, teljesen fölöslegesen. Bár - mint ahogy Bokros Lajosnál értettem, mit üzen például az egyetemistáknak - Molnár doktor üzenetét is értettem: tessék érezni, hogy semmi sincs ingyen. De mégis hülyeség volt bevezetni, pláne a nyugdíjasokra is kötelezően. Most már mindegy. Ami az ellenzéket illeti, számomra például Mikola doktor kicsit ellenszenvesebben viselkedett Molnár doktornál is. Ahányszor hallom, az jut eszembe, hogy "teccettek volna reformot csinálni". Vagy legalább víziót vázolni.
Ami a kórházi napidíjat illeti, egyszerűen azt kellett volna mondani, hogy étkezési hozzájárulás: otthon is enne a beteg. Ennyi. Mindenki értette volna. Mert valóban meggondolandó, hogy mi a gyógykezelésre fizetünk járulékot, nem az etetésre. És ha jár is valami alapkoszt, és az elviselhetetlenül gyatra, akkor azt föl lehet javítani ebből a nem túl borzalmas mértékű napidíjból. De mindegy, ezt is elrontották.
Akárhogy is, ez a két külöharács nem olyan mértékű, nem annyira méltánytalan, hogy ne tudnánk elviselni - természetesen hozzátéve, hogy aki nem tudja elviselni, attól át kell vállalni. Azt tudom, hogy változtatások kellenek, azt is, hogy számos hibát követnek el, ellenszenvesen viselkednek a változtatók, mégsem fordulok ellenük, mert Isten mentsen azoktól, akik pontosan tudják, hogy a változtatásra szükség van, akkor is tudták, amikor hatalmon voltak, mégse tettek semmit. Most meg csak ellene dolgoznak. Meg kell érteni, hogy egy repedt, számtalan eresztéken szivárgó edényt be kell foltozni, és eközben persze az is lehet, hogy ronda vagy kicsit használhatatlan lesz. Sőt az is lehet, hogy többe kerül, mint amennyit ér. Bár megtehetnénk, hogy időnként lerombolunk mindent, és az alapoktól építünk újat.
A tandíjról meg az a véleményem, hogy ne hülyéskedjünk. Gondolja végig mindenki, hány diplomás embernek, hány százezer forintot fizetett ki például pecsétekért, aláírásokért. Aki diplomát szerez, egy évtizeddel él többet, mint az, aki nem tanul "tovább". (Ha a nemtanulós történetesen cigány, akkor két-három évtizeddel.) Aki közepesen vagy rosszabbul teljesít, az igenis fizessen. Sem nekem, sem senki másnak nem lehet kötelessége, hogy olyanokat istápoljunk, akik nem kiválóak, vagy nem jók legalább, ám esélytelenek lennének a segítségünk nélkül. Az is hülye, aki nem veszi észre, hogy a mi adónkból tanul - és gazdagszik aztán - egy csomó rendkívül középszerű ember. Egyébként pedig nagyon jól meg lehet viccelni az államot. Úgy lehet elkerülni a tandíjfizetést, ha a hallgató kitűnő tanuló lesz. Ha pedig mindenki kitűnő lesz, akkor pukkadjon bele a költségvetés. Már jövőre meg lehet mutatni: bukjon ebbe Gyurcsány, nem bánom.

A francba

Amit most ide leírok, azért rettenetes szidalmakat kapok majd, ízléstelenséggel, lélekrontással vádolnak, jogosan, mégis megteszem: A kultúrált ember naponta egyszer maga alá néz. Egészségügyi okokból.
Ez a Magyar Gárdáról jutott eszembe. Arról a látszólag csodálatos, valójában teljesen törvényszerű, ám csakugyan ijesztő jelenségről, hogy pár hónapja még, mint valami kínos érdekesség, röstellni való, de egyáltalán nem túlságosan fontos "határesetként" lépett be Magyarország életébe ez az eredetileg nyilván üzleti megfontolásból létrehozott szánalmasan visszataszító küllemű, a kispolgári erőszak minden elemét megtesetesítő horda. Most meg itt van, megkerülhetetlen, és tényező. Napjaink része, lassan olyan, mintha természettől való lenne.
Merthogy az. Az emberi természetből való.
Persze, ordítoztunk, tiltakoztunk, erősen, mert ami szégyen, az szégyen, ami undorító, az undorító, a cinizmus, ami ezt létrehozta, a jogállamtalanság, ami ezt hagyta létrehozni, átokként hullhat vissza ránk. Tudjuk, láttuk, így kezdődött minden önkényrendszer gyilkos országlása. Sorakoztak, vonulgattak, erőt éreztek, erőre kaptak, aztán gyilkoltak. Ne legyen kétség: ha a Magyar Gárdát hagyjuk fölfejlődni, életekkel fizetünk.
Most megy a félhülye vita, születnek a határozatok, kitiltások, elhatárolódások, sőt, odáig jutottunk, hogy az ügyészség a gárda betiltásán dolgozik, valami hibbant őrsereget nem jegyzett be a bíróság. De nem a francba küldte el őket, hanem valami formai hiátusra hivatkozott. Ez is valami.
Ilyen ország. A demokráciának van egy különös tulajdonsága: naponta degenerálódhat. Ennek az a biztos jele, amikor emberjogi okokból elveszti az önvédelmi képességét. Ezt ki is használják a totálisan degenerált gárdafélék. Aztán a demokrácia vagy meggyógyul, vagy nem. Az reményt keltő, hogy az egyetlen lényszerű dolog, amelyik képes halottaiból föltámadni.
Mostanában valahogy odáig jutottam, hogy talán mégse kellene betiltani a Magyar Gárdát. Tessék szembesülni amikor magunk alá nézünk: ez van, ilyenek vagyunk, ezt érdemeljük. Nem kell betiltással elfedni a fasizmust. Legyen itt, masírozzon csak boldogan. Egy hülye ország azt érdemli, hogy állandóan szégyenkezzen.

Amikor a nyomorúság az agyig kúszik

A magyar jobboldali sajtó példátlan erősödéséhez - ezt a múltkor maga Kerényi Imre ünnepelte önfeledten Pörzse Sándor ámulatba ejtő műsorában - alighanem múlhatatlan érdemeket szerez Pilhál György. Aki nem nagyon szokott jobboldali lapokat olvasni, az sem tudja megállni, hogy néha ne öntsön magába egy kis Pilhált, mert annyira jó. Komolyan. Mindeddig, vagyis a múlt hétig, azt hittem, hogy az az arcátlan gátlástalanság, ami mondjuk a Magyar Nemzetben lelhető, jól kiszámított, építkező, okos taktika. Hülyeséggel is lehet ellenséget őrölni. Bármilyen aljasságot, baromságot szemrebbenés nélkül képviselnek: a feltétel, hogy "nemzeti" és jobboldali legyen a szédült orbánus közönség ízlése szerinti. (Persze nemzeti és baloldali, olyan nincs is.) Én ugyan nem olvasok Magyar Nemzetet, munkatársaim - tulajdonképpen egyetlen - munkaköri kötelessége a liberális diktatúrámban, hogy fölolvassák nekem a legjobb részeket. Most jutottam el először odáig, hogy nem hittem el, amit hallok: el is kellett olvasnom Pilhált. A bhutáni példa című remeklésében először nyomat egy kis demagógiát: a himaláj királyságban a bruttó nemzeti boldogságot tartják a legfontosabb mutatónak. De jól is érzi magát a bőrében az a pici nép: az oktatás és az egészségügy teljesen ingyenes. Csak megjegyzem, ez csalóka dolog: amikor gyerek voltam, az oktatás és az orvos ingyenes volt, mi meg boldogtalanok. Kivéve a Pilhálokat, akik visszavágynak Kádár alá, amit meg is értek.
Bhutánban Pilhál szerint az egyik legfontosabb a hagyományőrzés: a közintézményekbe csak nemzeti viseletben lehet belépni.
És, most jön a lényeg: Pilhál eljátszik a gondolattal. Azzal ugyanis, hogy mi lenne, ha nálunk is törvénybe tennék: csakis nemzetiben lehet belépni a hivatalokba.
Persze nem oda lukad ki, ahova én - hogy fetrengenénk a röhögéstől -, hanem: ez "persze nemzeti érzelmű többségű parlament esetében válhatna valóra."
Itt azért álljunk meg. Nem arról van szó, hogy Pilhál, a jobboldal mértékadó vezérpublicistája hülyéskedik. Ezt ő komolyan végig gondolta, beleélte magát, jó érzések töltötték el, és vágyik valami ilyesmire. Tán föl is merül valahol, jobb jobbos körökben, hogy ha győznek, bevezetik a kötelező népviseletet. És akkor még jól járunk, ha nem kell valami ómagyar kacagányban feszíteni. Aki figyelmesen nézi, mondjuk Pörzsét és olvasgatja Pilhált, és mögéjük képzeli a Kossuth térieket, az tudja, hogy ez nem vicc. Ezek képesek. Pláne, ha Orbánnak szüksége van rájuk. A vezér gátlástalan: bármikor kinézi magának a legcsinosabb jelmezt, aztán választ magának népséget, tájat, származást, vallást, éppen úgy, ahogy eddig az ideológiákkal tette. Az ember könnyedén elképzeli, hogy mondjuk Kövér László cifraszűrben feszít, mert annyira öntudatos, hogy föl nem venne díszmagyart. A szilaj Répássyt pazorai sárcsülkösben, a székelyesen csavaros eszű Szijjártót subában, a fejére kitűnően csúszó köcsögkalapban. A többit el se merem képzelni. Na de Orbán bőgatyában? Pörge kalapban? Ustorral?
Komolyan összeroppanok a gondolattól is.
És én mit vegyek föl? Már a nevemből is látszik színmagyar mivoltom. Erdélyi őseim miatt hordjak bökörnyés pásztorövet? Taplósapkát? A szerbek miatt kogymányos panyókát? Az osztrák ükapám miatt meg jódlizzak hozzá?
Ki ez a Pilhál, hogy az őrletbe kerget? Mindenki köteles lesz származása szerint öltözni? Aki nem hajlandó így vallani, azt genetikai vizsgálatra kötelezik? Vagy egységes, új hagyományörző népvseletet kapunk? Olyasmit, mint a magyargárdáé, csak optimistábbat? Zsinórosat, bütyköset, puzdrásat? Mi legyen a cigányokkal? A zsidók csak kaftánban járhatnak majd? A tótok meg ablakkal a hátukon? És a bajusz nem lesz kötelező? A magyaros, nem ám a fittyedt!
A legjobb az egészben az, hogy Pilhál György a jobboldal zseniális vezérszólója, a mindig morci humorzsák, ezt az egészet csak azért írta le, hogy a saját kényszeres vízióját elővezesse. Hogy tudniillik az eszdéeszesek biztosan "borsot törnének a tisztviselők orra alá". Képzeljük el a mondjuk huszáros egyenruhában virító magyar hivatalnoki kart, hogy mennyire fölbosszantanák minden nap magukat, mert a rohadék liberálisok, lepukkant bakancsban meg koszlott svájcisapkában járulnának eléjök. Mert ez Pilhál víziója, ez az, mi miatt nem élhetünk mi soha bhutáni boldogságban, ezért nem lesz ingyenes az egészségügy, meg az iskola.
Talán ha személyesen visszalopná Kádár csontjait, matyóhímzésbe bugyolálná, mellé temetne egy fehér lovat, meg egy totyogós turult... vagy mit tudom én, tegyen is valamit végre, ne csak vizionáljon. Vagy nyerjenek már végre egy választás, hogy a nép egyszer és mindenkorra szembesüljön azzal, hogy milyen, amikor a nyomorúság az agyig kúszik, és politikai erővé lészen.

Sólyom László a csángó bálon

Két jobboldali napilapban is ugyanazzal a címmel jelent meg tudósítás a csángó bálról. A díszvendég, Sólyom László elnök úr szavaiból egybehangzóan azt emelték ki, hogy "ez nem a hiúság bálja".
Pedig talán azt kellett volna kiemelni, amit erről a csodálatos népzárványunkról mondott: az aggódást, ami az elnök úr szeretetteljes figyelmét indokolja. Jómagam nem kedvelem azt a borúlátást, ami mindig oda lukad ki, hogy a magyarság odavész, mert nyelvét fertőzi az idegen kultúra, de aki ismeri a csángók nyelvét, életkörülményeiket, lehetőségeiket, az tudja, hogy alighanem olyan helyzetben vannak, mint a bánáti bazsarózsa volt a Zengőn lokátorozás idején. Azt is ki lehetett volna emelni, hogy az elnök úr lényegében - szokatlanul és nagyon igazságosan - megfeddte a katolikus egyházat, mert a magyarul misézés és imádkozás dolgában nem áll ki a csángók mellett.
De a folyamatosan demagógizáló jobboldal mégis inkább arra csapott le, hogy az elnök úr azt a megjegyzést tette, miszerint "más a csángó bál, mint a többi, ez nem a gazdagok fölvonulása, nem a hiúság vására". Elég szerencsétlen megjegyzés, mert nem gondolom, hogy az össznépi bálozás a gazdagok fölvonulása lenne, és azt is gondolom, hogy hiúság nélkül nincs bálozás - csángó se. Sőt örülök, ha a gazdagok - akiknek szintén elnöke az elnök úr - báloznak, pláne közben jótékonykodnak is, esetleg. Ami meg a gazdagságot illeti, ha az elnök úr az Operabálra gondolt, annak közönsége puccostul pereputtyostul nem hordoz magában annyi gazdagságot, mint az, aki a csángók boldogságos nyelvét beszéli. (Népszava, A nap embere 080205)

Élménypedagógia

Nyilván ezer és ezer, a magyar filatalkorú bűnözés állítólagos terjedése miatt folyamatosan aggódó szíve dobbant meg erősen ettől a hírtől:

Nevelési célzattal Szibériába küldtek a hesseni tartományi hatóságok egy 16 éves diákot, aki korábban több erőszakos bűncselekményt követett el. A diák gondozójával együtt a nyár vége óta tartózkodik mostoha körülmények között Szibériában. A giesseni hivatal illetékese a Süddeutsche Zeitungnak elmondta, hogy a diák "rendkívül ingerszegény" környezetben, egy távoli kis szibériai faluban él. A házban nincs folyóvíz, s az ottani körülményeknek megfelelő, jellegzetes illemhelyet az udvaron magának kellett építenie. "Ott nincs televízió, nincs internet, nincs semmi olyan, ami kizökkenthetné a fiút a normális életből." Fát is saját magának kell vágnia, ha be akar fűteni szobájában. A jelenlegi rendkívül kemény hidegben napi 2,5 kilométert kell megtennie ahhoz, hogy eljusson a számára kijelölt iskolába. A rendkívül nehéz feltételek és a mindennapos kemény fizikai munka remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy a diák képes lesz megfékezni saját agresszivitását. Utalt arra, hogy az érintett fiatal évek óta több erőszakos bűncselekményt követett el, nevelőit és diáktársait számtalanszor tettlegesen bántalmazta. Sem az iskolában, sem a nevelőotthonban, sem pedig a pszichiátrián nem bírtak vele. Az Ural mögötti úgynevezett átnevelő "tábor" napi 150 euróba kerül. Ez az összeg egyharmada annak, amibe az esetleges németországi "kezelés" kerülne. Becker hangoztatta: egyedi esetről, és semmi esetre sem holmi szankcióról, hanem "élménypedagógiai" intézkedésről van szó. Hazatérése után lassan és fokozatosan igyekeznek visszaszoktatni majd a fiút az "ingergazdagabb" környezetbe.

Éredkes ez a megjegyzés: "Ott nincs televízió, nincs internet, nincs semmi olyan, ami kizökkenthetné a fiút a normális életből." Csakugyan fontos lenne, hogy egyszer végre indítsunk egy nagyon átfogó, mindenre kiterjedő vizsgálatot arról, hogy miképpen hatnak a fiatal- és fölnőttkori viselkedésünkre a médium-minták. Nem biztos de lehet, hogy ennek van akkora jelentősége, mint mondjuk a környezetvédelmi- és az éghajlat-kutatásoknak.

(Talán ebből a szempontból tanulságos, hogy az amerikai forgatókönyv-írók sztrákja miatt nem jut más a producerek eszébe, mint újabb pár jó nagy valóságshow. Köztük megalázós. Az se biztos, hogy nem tenne jót a világnak a jelenlegi forgatókönyv írók lecserélése. Bár aligha jönnének jobbak, például olyanok, akik azért sztrájkolnak, mert hitvány filmekben kell dolgozniuk. Nem lehet őket egységesen megítélni, de összességében az, amit a világgal műveltek, inkább borzalom.)

Látom a jövőt: ha igény van erre a német módszerre, akkor nincs más dolgunk, meg kell állapodni az oroszokkal, és Szibériába, bérrabságba küldhetjük nem csak a fiatalkorú, de az idősebb bűnözőinket is. Ráadásul harmadáron. Mert ezek szerint Oroszországban már van ilyen élménypedagógiai vállalkozás. Sőt, a bűnözőkkel is megállapodhatunk: amennyiben ezt vállalják, akkor - legalábbis időben - mérsékeltebb büntetéseket kapnak. Esetleg, ha akarják, vihetik magukkal a felséget, tán a gyerekeket is - azon az alapon, hogy azoknak se árt, ha előre tanulnak. Hatalmas iparággá válhatna ez az egész, mindenki jól járna, Európa megtisztulna, Szibéria meg végre visszakaphatná a régi hírnevét. És alapos magyarázatot kapnánk arra, hogy ez így rendben is van, a Boldog Európa jól jár, pláne hogy így még segíti is Oroszország boldogulását, ami a békéhez segít minket.

Ama Sumani

Hogy hol tartunk Európában, hogy miképpen sunnyog alánk, belénk a fasizmus - mindenféle utcapiszkító gárda nélkül -, arra jellemző ez a hír:
A 39 éves Ama Sumanit, akinek szervezetében csontvelőrák fejlődött ki, míg Cardiffban élt és dolgozott, a múlt héten küldték vissza Ghánába a hatóságok. A nő öt évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába, ahol tanulni kezdett, majd - megsértve a vízumszabályokat - munkát is vállalt. Azért utasították ki, mert lejárt a tartózkodási engedélye. A kétgyerekes özvegyasszonynak vesekárosodása miatt rendszeres dialízisre van szüksége az életben maradáshoz. Több mint egy évig az egyik cardiffi kórházban látták el, hazájában azonban nem biztos, hogy hozzájuthat a kezeléshez. Az accrai kórház ugyanis csak akkor vállalja Ama Sumani ellátását, ha egy összegben kifizeti az első három hónap kórházi költségeit, közel 6 ezer dollárt (több mint egymillió forintot). A brit bevándorlási hivatal vezetője, Lin Homer a belügyi választmányi bizottság előtt azt mondta: a ghánai származású asszony esete nem különleges, csak egy a sok bonyolult ügy közül.
Pedig nem annyira bonyolult: az állítólag keresztény Európában kérdés az, hogy amikor Isten megteremtette a Földet, akkor kijelölte-e a határokat, vagyis megmondta-e előre, hogy ki hol lakhat. Van-e olyan parancs, utasírás, hogy aki Ghánában született, annak ott is kell meghalnia, ha egyszer halálos beteg? Ha nem adott ilyen jelzéseket, akkor az embernek tulajdonképpen nincs joga korlátozni más emberek mozgását. Mégis megtesszük, mert nem tehetünk mást. Hiszen, ha nem tennénk meg, a szegényebb vidékekről olyan sok ember áramlana az éppen gazdagabb, nagyobb eltartó képességű területekre, hogy azok pillanatok alatt lepusztulnának. Ez történik egynémely nagyvárosokban, hiszen számos szabadnak mondott országban nem lehet korlátozni az emberek mozgását. Isten, mint rendesen, kicsit elrontotta a teremtésnek ezt a részét, mégis, tudnunk kell, hogy Isten ellen vétünk, amikor határokat találunk ki, és a velünk amúgy mindenben egyenlő értékű embereket korlátozzuk a mozgásban. Akkor is vétünk, ha vétkünk jogos önvédelem. De ha egy beteg, elesett embert nem kezelünk azon az alapon, hogy ő nem is itt lakik, és jogtalanul él a földünkön, vagyis a jogtalanságra jogot, abból fakadó halálos ítéletet építünk, és az újabb jogtiprásra használjuk, akkor főbenjáró bűnt követünk el.
Ha Európában nem a hétköznapi, nyárspolgári fasizmus uralkodna szinte mindenhol - hanem például a kereszténység vagy a szociáldemokrácia -, akkor lettek volna államok - például a magyar - amelyek erre a hírre azonnal közölték volna, hogy a gyerekeivel együtt befogadják és gyógykezelik Ama Sumanit. Vagy valamelyik egyház, vagy valamelyik jótékony szervezet. Amíg legalább eddig nem jutunk el egyszer, addig közönséges szófosás szolidaritásról, szeretetről meg efféle marhaságokról beszélni, pláne szónokolni. Igaz, de nem lehet, hogy ennyire irigyek és ocsmányak vagyunk.

Általános felhíg

A remeterák szabadsága

Sokan kérdezték, mért nem írok naplót pár hónapja. Fura módon, így újév körül még többen kérdezték. Meg tudom magyarázni, de nem akarom. Midenféle válságokat éltem át, olyanokat, amelyekről nem lehet nyilvánosan beszélni, írni. Viszont – tekintettel arra, hogy más nem nagyon érdekelt, csak ezek – hamis lett volna másról írni. Magámmal a naplómmal, az internettel kapcsolatban is bajba kerültem. Tudni kell, hogy engem a rendszerváltás óta fenyegetnek, rendszeresen, néha halálosan is, de eddig ezeket nem vettem komolyan. Most azonban jött egy olyan, amelyik nagyonis konkrét volt, és nem csak becsületsértő, nem csak általánosságokban fenyegető. Arra gondoltam, hogy mégsem lehet a végtelenségig azt játszani, hogy mindent lehet, mert ilyen a szabadság. A szemébe akartam nézni annak, aki üzent. Segítséget kértem, és – bár jó hosszú időbe tellett – ma már tudom, ki volt. És most én érzem furán magam, mert egy olyan ismerősöm fenyegetett, akit kifejezetten kedveltem, sose bántottam. Jó, súlyosan zavart személyiséggel él, sohasem lesz ép ember. De nem gondoltam, hogy ennyire sunyi, ennyire sérült. Talán olyan ez, mint amikor az ember rájön, hogy besúgó van, vagy volt a közelében. A barátai között, vagy olyanokból egy, akik iránt jó szívvel érzett. És tulajdonképpen agyonrugdosná, de sajnálja is. Mert biztosan van mentsége.
Végülis az, ami ma az interneten megy, nagyon hasonlatos spionkodáshoz. Gyáva, kicsi emberkék, akik ráadásul tudják is magukról, hogy gyávák és aljasak, a névtelenségben, az arctalanságban bármit megengedhetnek maguknak. Ez nyilván valami izgalommal jár. Boldogsággal. Szégyentelenül lehet aljas valaki, mert nincs ki előtt szégyenkezni. Maga előtt meg ma már csak a hülye röstell valamit is. Nem tudom, hogy régen hogyan volt, de mintha az emberekben lett volna némi szégyenérzet. Talán akkor is, ha nem látták őket. Például féltek a tettenéréstől. Ma van olyan dolog, amin tetten érnek valakit, és az kárt tesz magában? Semmiben nem különbözik ez a fasizmus vagy a kommunizmus följelentgetős nyomorúságától, csak abban, hogy nagy nyilvánosság előtt zajlik. Bátrak, mert azt képzelik, hogy névtelenek. De pici matatás után bárki megtalálható. A jelrendszerekre épülő világban nem lehet jelek nélkül mozogni. Azok meg ott maradnak valahol. Legalábbis akkor, ha valaki annyira biztos magában, hogy nem tesz óvintézkedéseket. Bár azok meg macerásak, érteni kell hozzá az internetet. És nem annyira jó az a szabadság, ami kényelmetlenségekkel jár.
A kérdés az, hogy mit tegyek egy olyan emberrel, aki gyalázott és erőszakkal fenyegetett? Megtehetem-e, hogy gyalázattal és erőszakkal válaszolok? Nyilván nem. Akkor hogyan? Egyáltalán megmondjam-e neki, hogy tudom, amit tudok?
Ha már az internet, akkor azért van, amit nem értek. Hogyan létezik, hogy különféle egyezmények, törvények tiltják a spam, a kéretlen levél küldését, és valahogy mégis úgy esett, hogy az elmúlt harminc napban 5887-et kaptam. Direkt számolom, mert kíváncsi vagyok. Ez azért mégiscsak elképesztő mennyiség. Nem létezik, hogy nem lehet semmit tenni ellene. Ez olyan, mint egy hatalmas dugó az internet rendszerében. Nem is értem: a szolgáltató lobbinak okozza a legnagyobb károkat. Nekem nem, mert nem is látom őket, elnyeli szinte mindet a szűrő. Csak hetente egyszer futom végig a listát, nehogy fontos levél is legyen köztük. Az meg pláne érthetetlen, hogy mivel szinte már mindenkinek lehet szűrője, vagyis aki nem akarja, nem is látja ezeket, tehát praktikusan úgy is lehetne, hogy senki nem olvas kéretlen levelet, akkor minek ez az egész?
Karácsony után Veresegyházra költöztünk. Hamarosan eladom Tahit. Kicsit fura pakolgatni egy házban, amit nemsokára örökre elhagyok. Meg fura egy másikban is, ahol életem végéig akarok élni. Alkalom arra is, hogy megszabaduljak életem különös hordalékétól. Tárgyiasult emlékektől. Miután rájöttem, hogy az eddig fontosnak gondolt dolgok többségéhez valójában semmi nem köt, csak valami fura kötelességtudat, egy kicsit fölszabadultam. Néha azt gondolom - de nem komolyan -, jó lenne úgy élni, hogy nincs semmim. Az is lehet, hogy szinte csak a tárgyaink azonosítanak minket. Ismertem embereket, akik jobban ragaszkodtak a tárgyaikhoz, mint az emberekhez, az állítólagos szeretteikhez. Inkább nem költöztek velük, például össze, mert lehetetlennek tűnt magukkal cipelni a tárgyaikat, a lakást, és más hiábavólágokat. A legjobb a csigáknak meg a kagylóknak. Bár talán mégis a remeterák igazán irigylésre méltó. Nem kell kikínlódnia a házát.

Történelem

Dávid fiam a következőt üzente ma, éjfél után pár perccel: „Nálunk határtalan jókedv, az osztrákoknál kapunyitási pánik.”

Igenis futkossanak!

Horváth Gyula szocialista alelnök indítványára nem járult hozzá a fővárosi közgyűlés városképvédelmi bizottsága egyetlen jövő évi utcai futóverseny közterület-használati kérelméhez sem. Demszky Gábor megígérte: megpróbálja megakadályozni, hogy a döntés érvénybe lépjen.
Igen, tény, hogy a versenyek – többnyire hétvégeken – akadályozzák a forgalmat. Jómagam autóval járok, és keveset futkosok – sajnos –, de valahogy eszembe nem jutott volna, hogy pont a sportversenyeket kellene betiltani. Nem érdekel, mekkora hasznot hoznak – az emberek igenis szabadon szaladgáljanak, mert az jár nekik.
Ha már a hét végi útakadályokról van szó, idén legalább háromszor jártam úgy, hogy vasárnap mentem volna át a Lánchídon, és mivel nem futkosok, nem elég jó az agyam vérellátása, így mindig csak a híd közvetlen közelében jutott eszembe, hogy valami vásár miatt le van zárva. Bosszantott a nagy kerülő, de eszembe nem jutna, hogy ezrek örömét be kellene tiltani.
Igenis zavar a biciklisfölvonulás is, de drukkolok nekik, hogy évről évre, mind nagyobb erővel bizonyítsák, hogy figyelni kell rájuk. Szeretném, ha a városban előnyt élveznének, de legalább a motorizáltakkal egyenrangúak lennének – ez mindannyiunk érdeke.
Ha már a tiltásról van szó, ezzel az erővel minden tüntetést, vonulást, fáklyásmenetet be lehetne tiltani, hiszen egyrészt jóval több van belőlük, mint futó- versenyből, másrészt nem csak az autós, de a gyalogosforgalmat is akadályozzák, és zavarják a közelben lakókat. Nem beszélve a rendőri biztosítás áráról, és a zavargások költségeiről. Sőt némely népgyűlések, mint például az Astoriánál, túl nagy biztonsági kockázattal járnak. De kinek jutna eszébe ilyeneket betiltani? Mondjuk az autósok érdekében. Kik azok az autósok?
Azt hiszem, mindenféle közlekedési érdekben első a gyerek, második a rokkant, harmadik a gyalogos, negyedik az izomerővel közlekedő, ötödik a tömegközlekedő, és csak az­után következik bárki más jogos vagy jogtalan igénye. A város azért van, hogy örömöt leljünk benne. Mind, együtt, egymásra figyelve.