Révész Máriusz (A nap embere)

Meglőtték, szerencsére csak gumilövedékkel, tán meg is ütötték, ami eléggé szomorú dolog. Ezt már az egész felejtős ország tudja, hiszen akinek kiesett volna a fejéből az egykori szóvivő, aki annak idején belebukott a Fidesz kommunikációs csűrcsavarjaiba, az most aztán fényképek százain láthatja. Csodás gézsüvege mindenütt ott virít: jelzi, hogy igazi kommunikációs mártír született a jobboldalon október huszonharmadikán, akit nagyon megtaposott az újkommunista hatalom. Még azt is kiérdemelte, hogy olyan méltóságok látogassák meg betegágyánál, mint Navracsics, sőt Semjén. Tényleg rendes tőlük, hogy dologidőben vigasztalták. (Hogy Orbán hol volt, nem tudni, talán aludt egy kicsit, vagy már elindult Strasbourgba kommunistázni.)
Ráadásul Révész úr az, akivel kapcsolatban még azt se kérdezhetjük, hogy na jó, de mit keresett a csatában, hiszen aki csak egy kicsit is ismeri, tudja, hogy ő aztán egy jó ember. Egészen biztosan csakugyan azért közelített a rendőrökhöz, mert kérni, békíteni akart. És egyébként is: egy politikusnak ez a dolga, még akkor is, ha a felejtős, vagy eleve tudatlan, politikailag aztán végképp alulképzett rendőrök föl se ismerték. Meg az igazolványát se. (Én kérek elnézést, ha a rendőrök nem tették volna meg.)
Már csak arra lennék kíváncsi, hogy nem azért ment-e be a kórházba a csavaros eszű Semjén és a ravaszkás Navracsics, hogy rábeszéljék: Révész Máriusz lábadozását megszakítva az invalidusság szánalmat keltő jeleivel látványosan vonuljon be a parlamentbe, lehetőleg úgy, hogy jó sok fotós vegye észre. Mindenesetre nem az a típus, akinek ilyesmi csak úgy magától eszébe jutna. Az a baj, hogy ez igazi kommunikációs csapda: ha a közönség megsejt valamit a sajnálatkeltő manipuláció szándékából, akkor azonnal Révész úr és pártja ellen fordul, nevetségessé teszi azt, aki megérdemelné a sajnálatot. (Népszava)

A sajnálatos eseményekről

A legújabb „ötvenhatos sajnálatos eseményekről” szögezzük le a tényeket. Az ünnep előtt azért nyomták ki a Kossuth térről az úgynevezett demonstrálókat, mert nem tartották be az egyezséget, ráadásul kiderült, hogy a rendőrség már-már nevetséges türelmével visszaélve fölfegyverkeztek. Komoly veszélyt jelentettek az állam vezetőire és vendégeinkre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek a morcos emberek megpróbálnak majd visszatérni az állami ünnepségek idején. Világos volt, hogy ebből utcai küzdelmek lesznek.
Amikor Orbán Viktor eldöntötte, hogy külön ünnepel, és az Astoriához hirdetett ünnepi óriásgyűlést, pontosan tudta, milyen veszélyekkel számolhat. Különös tekintettel arra, hogy ultimátumot adott a parlamentnek, majd a saját demonstráció-sorozatát a Kossuth térre, a már hetek óta tartó hagymázdemonstrációkra szervezte, sőt nyilvánvalóan tudatosan az árpádsávos zászlók alatt vonuló újfasisztákat is népébe fogadta. Aki ilyenekkel veti a szelet, az halált arat. Ha olyan a konstelláció. Ráadásul ünnepi beszédében éppen csak emlegette az ünnepet, folytatta ott, ahol a Kossuth téren ő és a szónokai abbahagyták. Szégyenszemre aktuálpolitizált, amivel saját ígéretét is megszegte: mindenkit hívott pártállástól függetlenül. Csak az következett be, amitől féltünk.
Beszéde alatt szemmel láthatóan tudta, hogy baj lehet, lázított, aztán jó vezérként mégis maradt a „demokratikus keretek” között: újabb „alkotmányos” zsarolásba kezdett. Most éppen ügydöntő népszavaztatna. Ahelyett, hogy beszéde előtt egyeztetett volna a rendőrséggel, fölhívta volna a hallgatók figyelmet arra, hogy a közelben harcok dúlnak, mindenki azonnal, rendezetten, lehetőleg javasolt irányokban hagyja el az Astoria környékét. (Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket és az öregeket már Philip is eltanácsolhatta volna.) Orbán pontosan tudta, hogy ha a saját mérsékelt keménymagosai összekeverednek a Kossuth téri keménykedőkkel, és összecsapnak a rendőrökkel, abból akár tömegkatasztrófa is lehet. Gondolom, ő maga szépen hazament, és jó lelkiismerettel átaludta az éjszakát, mint a tévészékház ostroma idején. Maga helyett az alvezéreiből csinált hülyét, akik hirtelen egy vita erejéig mégiscsak visszatérnének a parlamentbe, mindenféle vizsgálatokat követelnek, kérdezgetnének a miniszterelnöktől.
Ne kérdezzenek. Ha heteken át nem vették észre, hogy az október huszonharmadikára időzített utcai harcokat készítik elő, és nem tudták, hogy a rendőrség még egyszer nem ad esélyt a tévészékházas vereségre, akkor most fogják be a szájukat. Szégyelljék magukat. Ugyanúgy, ahogy mi, mindannyian. Legyen csönd. Különösen azok után, hogy még a Kossuth tériek elzavarásáért – aminek jogosságát még az épebb elméjű tériek is elismerték - a rendőrséget tették felelőssé. Azt a rendőrséget, amelyiknek az első „fűre lépni tilos” szabály megszegésekor el kellett volna zavarnia a joggal már hetek óta visszaélő csoportokat.
Hogy a rendőrség brutálisan lépett föl? Nincs ezen mit vitatni: iszonyatos volt látni, amit műveltek. És itt engedtessék meg, hogy személyes legyek. A saját fiam is csapdába esett, miközben a munkáját végezte. A rendőrök elől egy kávézóba menekült. Ők pedig – ki tudja milyen taktikai tankönyv alapján – könnygázt fújtak a zárt térben teljesen békésen várakozókra. Amikor a fulladás elől ki akartak menekülni, szembe találkoztak a rendőr-tömeggel. Órákba telt mire kiszabadultak. Senkinek nem kívánom, hogy – szülőként is – átéljen ilyet, meg azokat az órákat se, mire a gyereke végre hazajut. Azt hiszem, már soha nem fogok úgy emlékezni ötvenhatra, hogy közben ne legyen benne az, hogy tehetetlenül ülök otthon, mert hiába indulnék a gyerekemért, csak annyit tehetek, hogy a tévében és az interneten figyelem a híreket, és megpróbálom telefonon át terelgetni.
Mindezt csak azért írtam ide, hogy jelezzem: elfogult vagyok a rendőrökkel. Nekem legalább egy bizonyítékom van arra, hogy igenis időnként értelmetlen brutalitással léptek föl. De erre csak azt tudom mondani, amit a fiamnak mondtam: minden háborúban mindig, szinte mindenki megszegi az elemi normákat. Erről szól a háború. Egy harcoló alakulatban nincs demokrácia. Sem befelé, sem kifelé. Minden kívülállót ellenségnek néz, mert nem tehet mást, hiszen a saját életét védi. Nem ad esélyt az ellenfélnek. Különös tekintettel arra az esetre, ha előtte súlyos megaláztatásokat, vereségeket élt át. Aki háborúba keveredik direkt, vagy önhibáján kívül, annak ezzel számolni kell. A rendőrséggel kapcsolatban egyetlen dolgot vizsgálnak majd: szakszerűen meg tudta-e szüntetni a városra nézve életveszélyes zavargásokat, avagy sem. Mivel a feladatát teljesítette, a túlkapás kérdése akkor merülne föl, ha lettek volna halottak.
Ami meg ötvenhatot, és annak megünneplését illeti: az még csak hagyján, hogy játéktankkal rohangáló tüntetőkkel tettük magunkat a megérdemelt helyünkre. De hogy végig kellett hallgatni, hogy azokban a percekben, amikor egy ország némán lett volna köteles emlékezni a kivégzett forradalmárokra, a magát igaz ötvenhat kizárólagos örököseinek nyilvánító tömeg azt skandálja, hogy elkúrtad, elkúrtad… Hát akkor itt fejezzük be. Innen nincs tovább.
Ami pedig a morális válságot illeti, ami állítólag oka a kialakult helyzetnek: illő tisztelettel kérem a köztársaság elnökét, aki Gyurcsány Ferenccel ellentétben nem mert elmenni az emlékműavatásra, vagyis nem vállalta, hogy személyesen is szembenézzen viselkedésének lehetséges végkövetkezményeivel, vagyis azzal, hogy az életébe kerülhetnek a meggondolatlan szavai, gondolja végig, hogy csakugyan hiteles-e az a morál, amelyik hetek óta válságosdit játszik, ha megtestesítői a nyilas zászlók alatt tomboló csőcselék, és az elkúrtadozó ünneplő tömeg. Ha Gyurcsánytól messzemenő következtetések levonását várja, akkor itt az ideje, hogy jó példával járjon elő.
Ugyanez vonatkozik Orbán Viktorra. Azok után, amiket az utóbbi hetekben elkövetett azzal, hogy az utcára vitte a politizálást, és zavargásokig uszította az embereket, nem merülhet-e föl még az elfogulatlan szemlélőben is, hogy mára legalább akkora bűnöket követett el oly szeretett népe ellen, mint Gyurcsány Ferenc? Nem gondolja-e, hogy az ország számára legalább annyira üdvös lenne, ha a politikai karrierjéhez úgy viszonyulna, mint amit az ellenségének ajánl megoldás gyanánt?
Megszégyenültünk. Szerencsésen, mert Isten csakugyan védi a hülyéket: megint megúsztuk halottak nélkül. De ha most nem állunk meg, nem gondolom, hogy lesz még egy esélyünk. (Népszava)

Két pofon, meg a fiam látlelete

Ötvenhattal kapcsolatban mindig volt valami torokszorító érzésem. Talán ez abból adódik, hogy azokban a napokban távol voltam a szüleimtől, a kisöcsémtől - a nagyapáméknál, és bizonyára éreztem, ami a levegőben volt. Én is ott ültem – gondolom a padlón, mert játszottam -, és hallgattam a rádiót, biztos féltem, féltettem. Később megtudtam, hogy volt is okom rá, mert az anyám majdnem meghalt. Az apám a lövöldözések kezdetekor megtiltotta neki, hogy elhagyja a házat – az öcsém másfél éves volt -, de ő kicsit kiszökött és forradalmi nézelődésbe kezdett. Az apám a Körtérről hozta vissza, ahol szorgalmasan lövöldöztek. Őket is, körbe. Meg is pofozta, amit meg is értek, és azt is, hogy anyámnak később se volt érdemi kifogása ezellen. Az sem biztos, hogy jó, hogy az öcsém első összetett kifejezése az volt, hogy „tank puff”.
Valami maradt bennem, valami nyomasztó. Egészen biztos, hogy négyévesen is értettem a szavakat, mert másként hogyan tarthattam volna kis idő múlva a nagybátyámék falujában előadást, miután átszöktem valamelyik szomszédhoz, egy hokedlin vagy asztalon állva a szájtátó embereknek arról, hogy én megtanultam hogyan kell fölakasztani a kommunistákat és Nagy Imre rendes ember Kádár meg egy gazember. Még jó, hogy nem jelentették föl a családomat. Kaptam pár pofont, de ezellen, így utólag sincs érdemi kifogásom.
Ami most itt van az országban, pláne a Kossuth téren, az nem is csak nyomaszt, hanem valami mélységes szégyenérzettel tölt el. Az ötvenedik évforduló alkalom lett volna arra, hogy vagy megbékéljünk, vagy legalább méltósággal legyünk békétlenek. Ez nem jön már össze. Úgy néz ki, hogy ötvenhatot akkor ünnepeljük majd megtisztult lélekkel, ha mi, akik éltünk már akkor, mind egy szálig kipusztulunk. Talán a századik évforduló olyan lesz, mint ahogy már negyvennyolcat ünnepelni tudjuk.

Jut eszembe, a fiam írt valamit a Kossuth térről, egészen érdekes:

„Az elmúlt majd egy hónapban a Kossuth térre rendszeresen látogatók gondosan tanulmányozhatták az emberi társadalom fejlődésének kialakulását, különös figyelemmel az egyes részletek menetrendszerinti megjelenésére.
Az első szakaszban az akkor már napok óta demonstráló néptömeg egy kisebb csoportja állandósította jelenlétét. Ehhez sátrakra - úgyis, mint lakóhelyekre - volt szüksége, amelyekre később számos civilizációs eszköz telepedett.
Mint minden emberi tömegben, akadtak olyanok, akik magukhoz ragadták az irányító szerepet, így az addig anarchikus jeleket mutató tömeg föl tudott sorakozni a vezető réteg mögé. Mint minden ad hoc csoportosulásban, természetesen megjelentek olyanok is, akik a nagy többséggel szemben kirívóan viselkedtek, ezért szükséges volt kialakítani egy, az állami rendőrségtől független, önálló rendvédelmi szervet - ezt a szerepet kapta a Nemzetőrség.
Az állandóan a téren tartózkodóknak szükségük van ételre és italra, amit önálló gazdálkodás híján a külső támogatóktól folyamatosan megkaptak. Számos nincstelen és hontalan is megjelent, és ideológiáktól mentesen csatlakozott a tömeghez az ingyen élelem reményében. Az ingyen ételosztás megszűntével ezek kívülállók el is tűntek.
Mivel a térnek az alapvető funkciói merőben különböznek attól, amire mostanában használják, a környék szórakozóhelyeinek mellékhelységeit leszámítva nem volt lehetőség a mindennapi szükségletek elvégzésére, így az adományokból bérelni kellett mobil wc-ket. Az adományok idővel elkezdtek megcsappanni, jelenleg „becsületkasszás” rendszer működik, amolyan „kakiadó” gyanánt, hogy a higiénés körülmények legalább részben fönntarthatók legyenek. (Közben kialakult a közpénz-kezelés rendje is – ám ebbe kívülről nehéz belelátni.)
Az ingyen ételosztók mellett természetesen azonnal megjelent a kereskedő réteg is, akik gyakorlatilag bármit el tudnak adni a zászlótól az újságokon át a kitűzőkig. Kissé abszurd látvány ugyan az amerikai hot dog, a popcorn és az árpádsávos zászló egymástól pár méterre, a sötétben világító kacatok pedig már végképp megkacagtatják a bámészkodót.
Minden közösségnek – különösképpen, ha tagjai bajban érzik magukat - szüksége van egy közösen elfogadott feljebbvalóban való hitre, amelytől segítséget remélhetnek, ezért a következő társadalmi szükséglet a közös szakrális hely, vagy templom mintájára létrehozott Imasátor létrehozása volt.
Az emberi, közösségi lét egyik elengedhetetlen igénye, hogy a senki ne unatkozzon, ugyanis az megöli a lelket. Nincs az a társadalom, amely unalmában ne enné meg önmagát. Ezért az egyik legfontosabb feladat az emberek figyelmének folyamatos ébrentartása, amit zenével, előadásokkal és folyamatos felszólalásokkal oldanak meg. Itt nagy lehetőség, ha mindenkit engednek szóhoz jutni, mert egyrészt így nem mindig ugyanazok beszélnek, valamint ugyanazt a témát ezerféle szemszögből is meg lehet közelíteni, különösképpen ügyelve a személyes sorsok és vélemények kihangsúlyozására.
Közben a természet jelez: a hűvösödő idő beálltával minap felállítottak egy közös óriássátrat, ami leginkább egy sörsátorra emlékeztet, melyben meghúzódhatnak mindazok, akik az eső vagy a hideg elől bemenekülnek, továbbá akinek szükségük van rá, elsősegély igénybevételére is van lehetőség. Feltételezhetően egy tábori kórház szintjét nem üti meg a szolgáltatás, de apróbb sérülések kezelésére bizonyára alkalmas az „intézmény”.
Most itt tartunk. Nem tudjuk, meddig maradnak a téren a demonstrálók, az biztos, hogy hosszú távra berendezkedtek. Függetlenül attól, hogy elérik-e a politikai céljukat, az is kérdés, hogy az idő elteltével milyen nézetkülönbségek alakulnak ki a spontán életközösséghez tartozók között, és milyen okokból. A történeti példák alapján ezek a „népesség” szétszakadásához, akár felbomlásához is vezethetnek. Ennek bizonyos jelei már most is mutatkoznak.”

Drága Zsolti! (Levél Bayer Zsoltnak)

A Magyar Nemzet nevű papír, amelynek mind a mai napig nem értem, hogyan lehetsz a munkatársa, tegnap olyasmit tett, ami még egy ilyen szélsőségesen polgári napilapnál is elképzelhetetlen volt: már a címlapon nyílt rasszista uszításba kezdett, amikor főcímben közölte, hogy „Cigányok lincseltek Olaszliszkán”. Azt gondolom, hogy polgárember ezután ezt a lapot nem veszi a kezébe. Aki meg bele ír, nem tekinthető újságírónak.
De ne legyünk naivak, nem egyszerűen csak velőtrázó gusztustalanság történt a szerkesztőségben. Hanem nagyon is pontos stratégiai ötletelés után a kijelölt dolgukat tették: azért készült a cím alatt pöffeszkedő pontosan kiszámított effektusokkal uszító riportféle, mert hátha a forradalmi ünnepségek előtt - pláne alatt - ki lehet még játszani a cigány-kártyát. Hátha úgy föl lehet piszkálni a sápadtarcúakat, hogy szerte az országban - netán Budapesten - bosszút állnak a szegény tanárember förtelmes meglincselésért, hátha be lehet indítani a szkinhedeket, és más vérbarom csoportokat, éppen úgy, ahogy hónapja a tévé székháza ellen. Abban a számotokra kétségbeejtő helyzetben, amikor már petyhül a „forradalom”, egyre nevetségesebbé és visszataszítóbbá válik a többség előtt. És egyre nyilvánvalóbbá, még Orbán előtt is, hogy Gyurcsány idén már nem nagyon látszik lapos dumákkal eltávolíthatónak. Hátha lesz valami, ami ismét lángba és erőszakba borítja az utcát, és ki lehet kaparni a jókora, mocskos gesztenyét. Mert már semmi nem drága.
Erről van szó, kedves Zsolt, te is tudod.
Nem az a bajom, hogy a ti amúgy is a háború előtti nyilas hangnemre emlékeztető nyomorúságos papírotok ilyesmiben részt vesz, hiszen mi a fenét várhattunk. Az se lett volna baj, ha mondjuk Lovas vagy Pilhál, vagy más szerencsétlenek veszik a bátorságot, hogy egy ilyen írásra még egy jó kis publicisztikával is ráerősítsenek. Ők már nem tudják, mit cselekszenek. Akkor se, amikor belemennek a szabadságharcosozásba, az amnesztiázásba, és más - szintén jól kiszámított - hibbantságokba. Hanem, hogy te, drága Zsolti.
Hogy ilyeneket merészelsz leírni Cigányliszka címmel: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe se jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják az autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak peche van.”
Vagy: „Zéró tolerancia. Legyen ez a jelszó. A mi jogainkat ugyanis nem fogja senki megvédeni. Csak mi. És ha Olaszliszkán ezt is megússzák a cigány lincselők, akkor velünk van baj. Óriási baj. Akkor velünk már bármit meg lehet tenni.”
Drága Zsolti, te itt uszítasz. Ez Tomcat hangja - biztosan jó barátod. Bizony. A tévé székháza előtt még pontosan tudtad, hogy nem szabadna dobálni a rendőröket. Legalábbis erről tanúskodott az a félmondatod, ami átjött a napokig uszító „Hír” tévén, mielőtt lekeveredtél, hiszen nem illettél bele a stratégiai koncepcióba. Elfelejtettek szólni, hogy mi van. Most szóltak.
Zsolti - komolyan elsírom magam -, te valaha tudtad, mit cselekszel, tudtad, mi az emberség, tudtad, hogy semmiféle cél nem szentesíthet ennyire aljas eszközöket. Tudtad, milyen hatalmunk van, hogy milyen ereje van a szónak. Tudtad, hogy egyetlen mondatunk elég ahhoz, hogy emberekben akár gyilkos indulatok is kéljenek. Vagy az eszedet vesztetted el, vagy a felelős újságírói tisztességedet. Semmi baj, ha politikusokat mocskolsz, még az se, ha egy kormány ellen uszítasz. De csak a bőrszínük alapján megkülönböztethető emberek ellen nem lehet. Soha, Zsolti. Soha.
Ha egyetlen-egy cigányt megölnek ebben az országban, ha egy kitörő zavargásban egyetlen egy „magyar” áldozatul esik, akkor te bűnrészes leszel, fölbujtó, és ha megszakad a szívem, akkor is azt fogom majd mondani, hogy felelősségre kell vonni. Hiába magyarázod aztán, amit írtál. Nekem hiába. Én ismerlek.
Egyszer, nagyon régen, amikor még ő is a barátom volt, hazajött a Kárpátaljáról Bencsik András, és azt mesélte nekem, hogy az ottani lapok sorai közül a halál néz ki, bele a szemébe. Nagyon plasztikus, kiváló kép volt, méltó András tehetségéhez. Most ezt éreztem, amikor olvastalak. A halál néz ki belőled Zsolti.
Ha valaki meg akar ölni ezért az írásodért, szólj, tudod a számomat. El foglak bújtatni. Ne bízz azokban, akik a tettestársaid. Nekik az az érdekük, hogy téged verjenek agyon, és lehetőleg a cigányok. Hátha akkor beindulnak a rajongóid, mert jó ám egy mártír a forradalomban. Majd cserébe utcát neveznek el rólad. A faludban.
Elbújtatlak, ha kergetnek. Tudd, hogy ma én vagyok az egyetlen ember, aki ezt megteszi érted. (Népszava)

Nem ér!

Az van, hogy szíveskedjék mégiscsak lemondani Gyurcsány Ferenc, mert gondolnia kell a baloldali szavazókra is legalább, akik kényszeresen figyelik a politikát, és mozdulni sem tudtak az ámulattól, amikor múlt pénteken Pelczné Gáll Ildikót hallgatták. Valóban bámulatos az a pofátlanság, hogy ilyen szónoki képességű, ilyen semmitmondó, és ráadásul ennyire kellemetlen hangú embert rá mer ereszteni az országra a Fidesz.
Egyáltalán hogyan gondolja Orbán, hogy téri forradalmat csinál olyan szónokokkal, akik egy héten át gyakorlatilag ugyanazt a mérhetetlenül demagóg szöveget zsolozsmázzák, hogyan képzeli, hogy ilyen dumákkal egyáltalán ki merészel állni a nép elé? Jó, eddig Pelczné volt a legborzalmasabb, de hát a ravasz Navracsics, a peckes Szájer, a szemforgató Semjén, de még az enervált Pokorni is alulmúlja magát. (A morcos-huncut Kövért most hagyom, mert kedvelem, Kósa pedig majdnem úgy beszélt, mintha nem is fideszes lenne, leszámítva a Gyurcsány-röfléneket, de nem akarok neki ártani.) Hol van bohókás Deutsch-Für? Hol van torokszoruló Mikola? Ő legalább tud beszélni, és még jókat is röhöghetünk az egetverő marhaságain. Vagy az ájtatos Szamóca! Komolyan mondom, őt annyira szeretem hallgatni, hogy néha könnybe lábad a szemem, mert nem bírok magammal a meghatottságtól. És Fábry? Miért nem hívják? Intellektuálisan mocskos szájú tréfásbeszédben simán leiskolázná Gyurcsányt.
Ha legközelebb forradalmat tetszenek csinálni, előtte szíveskedjenek valami színésziskolába beíratni a nagy csapatot, és nem ártana beszédírókat is alkalmazni.
Az valóban borzasztó és szégyenletes, hogy a hibbantságig lepcses szájú szocialisták egyre borzalmasabb szövegeit vagyunk kénytelenek hallgatni, mert már a föld alól is a hülyeségeik szivárognak. Na de azért ne legyen már az a büntetés, hogy a másik oldalról ez az üres rikácsolás zúdul a megafonokból. Pelczné nem ér! Ilyet nem illik bevetni! Talán a genfi hadijog is tiltja.
Kiszámoltam: ha ez a következő választásokig így megy, még legalább százszor lép az emelvényre Pelczné. Akkor inkább Kerényi! Az ő nyomorúságos humorában legalább van munka. És oly szépen búg a hangja. (Népszava)

Lélekemelgetők

A Kossuth tér orális forradalmának szellemébe a végsőt egy bizonyos Sasvári Sándor nevű énekművész döfte, aki Semjén Zsolt elődalnokaként Koppány áriáját adta elő az István a királyból. A szám közben hirtelen rájött, hogy van egy szövegrész, amelyik nem igazán méltó a helyhez és az alkalomhoz. Nagy lélekjelenléttel egyszerűen kihagyta. Nevezetesen azt, hogy "szemforgató, hamis papok".
És a nép nem röhögött, nem füttyögött, még csak azt se skandálta, hogy Sasvári elizélte... Sőt, ezek után Semjén kiállt, és szemrebbenés nélkül mert beszélni arról, hogy mi is van a lakájmédiával. Hát ez van. Bizony. Föltéve persze, hogy „média” alatt nem csak az újságokat és az elektronikus hírközlő eszközöket értjük.
Fölmerül persze, mi történik a kultúrában és sajtóval akkor, ha Semjén Zsolt egy Fidesz-kereszténydemokrata kormányban mondjuk vallás- és közoktatási miniszter lesz - aminek, gondolom én, jogos várományosa. És hozzá tartozik majd a médiaszabályozás és - finanszírozás is. Meg a lakájválogatás.
Lassan össze kellene írni, a fölkészülés jegyében, hogy milyen versek és regények kerülnek önkéntes indexre, mely darabok bemutatásától tartózkodnak majd szintén teljesen önként, imádságos lélekkel a színházak igazgatói, attól tartva, hogy nem jutnak támogatáshoz, nem nyerhetnek állami pályázatokon. Az sem lenne meglepő, ha a televíziók végig gondolnák, milyen filmek vetítésétől célszerű eltekinteni, csakis a nép érdekében, hiszen a média erősen felel a néplélek állapotáért, amit az égig kell végre emelni. (Esetleg nemes "álmosházi" lőgérpatonyi Hervay Tamás lélekemelgető táltospap, a magyarságtudomány magisztere segítségével, aki szellemével szintén ott virít a téren, és - legalább tanácsadóként - Semjén miniszter mellett lesz a helye, hiszen valamivel ki kell majd fizetni a szélsőjobbot.)
Bár az is megoldás lenne, ha bizonyos szövegeket - megvilágosodva - átírnának a szerzők. Az mégse várható el, hogy nevetség nélkül az egyébként oly népszerű István a királyt állandóan úgy adják elő, hogy Vikidál, vagy az őt helyettesítő Sasvári mindig elhallgasson a koppányos résznél. Mindenesetre szeretnék hallgatózni azon a tárgyaláson, amelyen Semjén Zsolt megpróbálja üdvös átköltésre rávenni Bródy Jánost. (Népszava)

A legelemibb

Ma legalább tízen kérdezték a véleményemet arról, hogy szerintem etikus-e a rádió eljárása, amikor napvilágra hozza a szocialisták belső megbeszélésein készült fölvételeket.
Nem mintha szakértő lennék újságíró etikai kérdésekben, de nyilván van valami zűrzavar, én is elmondom, mit gondolok. (Csak a rend kedvéért: egész pályavánszorgásom alatt egyszer álltam etikai bizottság előtt, rovatvezetőként, egy gyakornok írásának közlése miatt. Fölmentettek. Egyszer bíróság előtt, a Prolilétra című könyvem miatt. Az a pör megegyezéssel végződött.)
Az öszödi beszéd nyilvánosságra hozatalát nem tartom etikátlannak – a szakmai körülményeit azonban mégis. A választmányi Lamperth- és Szekeres beszéd közlését fölháborítónak találom.
Nem gondolom, hogy soha nem szabad titkos fölvételeket készíteni, vagy olyanok megszerzésétől tartózkodni. Azonban ezek közlésekor rendkívül körültekintően kell eljárni. Abból kell kiindulni ugyanis, hogy az embereknek joguk van bármilyen csoportban úgy megtárgyalni dolgokat, hogy közben az ne jusson nyilvánosságra. Ha úgy tetszik, létezik a csoporttitokhoz való jog.
Vannak azonban esetek, amikor ezt a jogot nem kell figyelembe vennünk. Ilyen például az, ha valamilyen bűncselekmény, vagy az ország életét jelentőse befolyásoló rontás nyomára jutottunk. (Bűnsúlyozás nélkül, például: egy miniszterelnök-jelölt törvénytelenségekre bíztatja híveit, alkotmányellenes összeesküvés készül, kiderül, hogy embereket alapvető jogaikban korlátoztak, tudatosan háborúba vagy polgárháborúba viszik az országot, politikusok csaltak vagy sikkasztottak, ésatöbbi..)
Az öszödi beszéd minden kétséget kizáróan olyan információkat tartalmazott, amelyek a közre tartoznak, függetlenül attól, hogy kinek jó ez, és kinek kifejezetten káros. Ahogy
Gyurcsány Ferenc beszélt, abból - pláne első hallásra – arra lehetett következtetni, hogy ő és a kormánya súlyosan vétett a politika írott és íratlan szabályai ellen, és ez a közre tartozik. Más kérdés, hogy én ebben az esetben behívtam volna a miniszterelnököt, szembesítettem volna a szöveggel, és lehetőséget adtam volna a magyarázatra vagy védekezésre. De - azt hiszem - etikai értelemben elfogadható a szöveg nyers, vágatlan közlése is. Az azonban semmiképpen, hogy csak néhány percnyi vágat jelenik meg, ráadásul a legkínosabb, mindenféle környezetből kiragadva. (Ilyenkor nem lehet arra hivatkozni, hogy hírműsorban milyen szakmai szabályokat kell betartani, nincs idő, például. Legyen idő! Egy ilyen súlyú közlésnél kivételesen ki lehet hagyni a Jó ebédhez szól a nótát, például, ha mondjuk egy óra kell a teljes közléshez.) Pláne akkor kell nagyon óvatosnak lenni, ha gyanítható, hogy a rádió egy választási kampányban előre leírt szerepet kapott, és egyáltalán nem véletlen, hogy pont akkor és pont oda jutott a titkos hangfelvétel. Nem etikai, hanem méltóságbéli kérdés, hogy a médium igyekezzen az eszköz-szerepet hárítani. Arról már nem is beszélve, hogy közszolgálati – de bármilyen - rádiónak azzal is számolni kell, hogy egy ilyen közlés egy választási harc idején, amikor az emberek fölfokozott idegállapotban vannak, milyen következményekkel járhat. (Esetükben: én összefüggést látok a rádió viselkedésese és a tévészékház ostroma között.)
Tehát: az öszödi beszédet szakmailag indokolt, sőt kötelező volt nyilvánosságra hozni, de minden egyéb ezzel kapcsolatos megnyilvánulás teljesen etikátlan volt.
A választmányi beszédekkel teljesen más a helyzet. Eleve tiszteletben kell tartani, ha egy csoport úgy dönt, hogy az újságírók nem kívánatosak egy teremben. Ha az ember mégis bejut, akkor kifejezetten tisztességtelen dolog hangfelvételt készíteni. Ha valamiért nem tudtuk, hogy az ülés zárt, és készítettünk felvételt, akkor azt semmiképpen nem szabad fölhasználni, nyilvánosságra hozni.
A kiszivárgott szövegekből semmi olyasmi nem derült k, ami arra utalt volna, hogy a szocialisták valami egetverő törvénytelenségre készülnek. Az egyik beszédben arról volt
szó, hogy a kormányzó párt a választási vereség ellenére meg akarja tartani pozícióit az uniós pénzek elosztásában, ám ezt törvényes, parlamenti eszközökkel gondolja, a másikban pedig arról, hogy a választásokon kicsit leértékelődött a szövetséges, míg nőtt egy másik párt befolyása, és ezt figyelembe kell venni. Ha nagyon akarom, akkor a Lamperth-szövegben van egy-két mondat, ami esetleg fölveti, hogy föl kell hívni az ország népének figyelmét valami készülő politikai huncutságra. ( Miután ebbe a szövegbe a rádiósok belepiszkáltak, minden etikai alapot elvesztettek a közlésre.) De hogy a Szekeres-beszédben ilyesmi nincs, az biztos.
Amit az újságíró a választmányi ülésen hallott, azt föl lehet használni háttér-információ gyanánt, de hangfelvételként közölni szakmailag és etikailag elképesztő.
Természetesen ezért az újságíró csak részben felelős. Neki tulajdonképpen kötelessége jelezni, hogy milyen anyaghoz jutott, ezután a szerkesztő döntése, hogy azzal mit kezd.
Amit a közszolgálati rádió művelt, az arról tanúskodik, hogy a szerkesztők a legelemibb újságíró-iskolai etikai oktatásban sem vettek részt.
Az újságíró élete során számtalanszor találkozik titkokkal. Például úgy, hogy valaki úgynevezett háttérbeszélgetésre hívja. Teljesen mindegy, hogy ezeken miről van szó, tudomásul kell venni, hogy az információk csak arra szolgálnak, hogy az újságíró képben legyen. Arról, amit megtudott egyetlen szót nem hozhat nyilvánosságra, és természetesen föl se merülhet, hogy bármilyen fölvételt készítsen. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre, amikor az újságíró beszélget valakivel, fölteheti a kérdéseit, válaszokat kap, ám partnere megkéri, hogy amit mondott, az ne jelenjen meg. Mindegy miért. (Én például többször jártam így Németh Miklóssal. Már azt hittem, hogy életem egyik legjobb interjúját készítettem a Parlament folyosóján, mondjuk magyar-szovjet viszony jövőjéről, aztán közölte, hogy erről még nem időszerű írni. Megértettem: ha úgy tetszik, nemzeti érdek, hogy a
miniszterelnöki vélemény, jövőkép még ne kerüljön nyilvánosságra. De ha nem értettem volna vele egyet, akkor is tiszteltben tartom a kérését.)
Az etika szabályokat már csak praktikus okokból is be kellene tartani. Ugyanis rá vagyunk utalva arra, hogy a politikusok szóba álljanak velünk. Ezt a munkát képtelenség háttérinformációk nélkül, megfelelő színvonalon végezni. Ha elveszítjük a minimális emberi bizalmukat, az a sajtó munkájának minőségére lesz igen káros hatással. (Ahogy ők meg ránk vannak utalva, és számíthatnak arra, hogy a velünk szemben elkövetett etikátlanságokra, visszaélésekre rosszindulattal, részrehajlással válaszolunk. Én például személyesen ilyenek miatt fordultam a Fidesz ellen. A saját sorsomon figyelhettem meg, mire képesek egy magamfajta, teljesen jelentéktelen ember ellen is, ha megtehetik, és ezért teszek meg mindent azért, hogy többé ne jussanak hatalomra.)

Ez van

Már most jelzem: tudom, hogy nincs különösebb jelentősége annak, amiről itt szó lesz, ám a személyes érintettség - a Népszava megfenyegetése - miatt mégis talán említést érdemel egy bizonyos Tóth Kálmán nevű New-York-i illetőségű távforradalmár fölhívása. Tudom, hogy az mostani népmozgalom - ami majd vélhetően, és remélem, okkal „orális forradalom” néven kerül majd be a történelmünkbe - szervezője nem nagyon törődik azzal, kiket mozdít meg, hiszen a cél szentesít, oszt jónapot. Végülis, ha nem hal meg senki, úgy is vehetjük a dolgokat, hogy például a Kossuth téren, majd a tévé székháza előtt és az utcán, majd megint a Kossuth téren följött, aminek egyszer jönnie kellett, és egyáltalán nem baj, ha tudjuk, mik rejtőzködtek a mélyben, az agyakban, a lelkekben. Most egy darabig nem hazudhatjuk magunknak azt, hogy ez itt kérem, egy békés, normális kis ország, amit csak szeretni lehet. Ha az egész nem veszélyeztetné a közrendet és az alkotmányos berendezkedést, jókat röhögnénk a kerényiken, az uszticsokon, a nemzetgyűlőkön meg a táltosokon. Talán lesz olyan történész, aki egyszer összeszedi a mostani napok legjobb elmebetegeit és nagyon is okos pojácáit - és remélem lesz is kedvünk - mondjuk ötven év múlva nevetni rajtuk.
Az a baj, hogy nem tudhatjuk, hova vezet az uszítás. Például ez a Tóth Kálmán nevű békés forradalomra szólítja föl a „világ tizenötmillió keresztény magyarját”. Gyújtó hangú, interneten keringő levele egy kis bankozással, médiázással, trianonozással kezdődik. Innen könnyedén pattan a lényegre: október huszonharmadik napján legyen forradalom! Békésen (!) foglalják (-juk?) el az Országházat, a a TV-t, a rádiót, a Népszabadság és a Népszava szerkesztőségét… Ez nagyon megbecsült hely az ellenség-listán, mert csak utánunk következik a Sándor palota, az összes minisztérium, sőt a kormánypárti székházak is. Tóth úr szerint Gyurcsányt le kell tartóztatni, föl kell oszlatni a parlamentet, és szélnek kell ereszteni a meg nem választott köztársasági elnököt. És egyebek mellett vissza kell állítani a Magyar Királyi Csendőrséget.
Én hiszem, hogy az ilyen buggyant embereknek nem lehet érdemi hatásuk Magyarországon, ám azt is hittem, még egy hónapja, hogy nem lehetnek tömegverekedések az utcákon. Mindenesetre jó, ha Orbán Vezénylő Tábornok is tudja, hátha nem hallja a zajtól a Kossuth tér egynémely sarkaiból (is) suttogó üzeneteket, hogy a távoli kiáltvány utolsó követelésblokkja így kezdődik: Le a Fidesz Gyáva Vezetőivel! (Így, csupa nagybetűvel, amit egy elmegyógyász jól kielemezhetne.)
Vicces ez, vagy nem is annyira? Majd kiderül. Mindenesetre ez van. (Népszava)

Egyazászló

Nincs mit csodálkozni azon, hogy Orbán nem szólalt föl a parlamenti bizalmi vitában, hiszen nagyon föl kellett tuningolnia magát péntek délutánra, hogy aztán tücsköt-bogarat összeordibáljon a Kossuth téren. De legalább nem tréfálkozott, és ez már önmagában is üdítő dolog, pláne ahhoz képest, hogy valami vidámságot ígért. Most rettentően komolyan vette magát. Bár csak szakaszosan tudtam követni, miket mond, mert a mellette immár állandó orbánállónak tűnő Semjén Zsoltot figyeltem, akinek ugye az a dolga, hogy testtartással és mimikával erősítsen, hátha hülye a közönség, és nem érti, miket beszél a vezér. Ez abból áll, hogy állandóan orcákat vág, ájtat, bólogat, csóvál. Sajnálom, de ettől nekem röhögnöm kell, és így nehéz Orbán súlyos szavaira figyelni. Azt észleltem, hogy kis túlzásokba esett, olyanokat mondott például, hogy Magyarország még soha nem volt ilyen válságban. Mondjuk szerintem a tatár is, Mohács is, Trianon is kicsit komorabb helyzetet hozott, mint Gyurcsány maradása, ötvenhat is, pláne a Kossuth téren, negyvennégyről már egyáltalán nem is beszélve. Bár ez legalább eszébe juthatott volna Orbánnak, ha másról nem, az árpádsávos, nyilas – na jó, finomítsunk: nyilasított zászlókról.
Erről a dologról világosan kell beszélni. Azok, akik ilyen lobogókat lengetnek, pontosan tudják, mit tesznek. Ezek nyilasok, vagy nácipeték. Aki hajlandó a zászlójuk alatt egyatáborban menetelni, ilyeneknek szónokolni, az politikai gazember. (Meg az is, aki Salkaházi Sára boldoggá avatása után pár héttel, a Dunába lövetettek emlékművétől nem messze ehhez kereszténydemokrata gyanánt ministrál.) Ha Orbánnak annyi hatalma nincs, hogy fölszólítsa a zászlósokat, hogy tüntessék el a jószágaikat, és lehetőleg takarodjanak is a népéből, ha pedig nem teszik meg, nem tudja kivezettetni őket, mit tesz, ha a tömeg vadulásba kezd?
Persze Orbán meg a Fidesze fölkészült arra, hogy szembe kell nézni a becsületes és naiv jobbosok között fölbukkanó árpádsávosokkal. Volt egyezetés arról, legalább elnökségi szinten, mit kell mondani, ha jönnek a csíkos zászlók. Ezt abból lehet tudni, Navracsics és Pokorni is szinte egyidőben, szinte egyformán beszélt erről két rádióban. Azt nyilatkozták oda, hogy az árpádsávos zászló nem betiltott önkényuralmi jelkép, tehát demokráciában használható, és attól, hogy bepiszkolták, még ősi magyar dolog – az utóbbi egyébként hülyeség. Ez az a pont, ahol világossá válik, hogy tulajdonképpen már bárkivel szövetkeznek, bárkit eltűrnek az egyazászló alatt. Navracsicstól nem vártam mást, de Pokorniban még hittem. Nem mintha nem látnám, hogy egyre cinikusabb, azt mégse gondoltam, hogy ehhez a politikai tahósághoz asszisztál.
Pár vekkert föl lehetne vinni a Sándor palota elé is. Az elnök talán ráébredne arra, hogy valaki, akiben meg volt a képesség, hogy a magyar konzervativizmus jeles történelmi alakja legyen – ha már jobbraátolt -, Csurka megüresedett helyét vette át. Ezért tűri a nyilasok zászlóit, ezért beszél hagymázasan, zagyván és sületlenségeket. Abban a pozícióban csak így lehet. Ezért lett oda a maradék humora is. Esélytelen az ordenáré ultimátumaival, a zsarolásaival, Semjénestül, pereputtyostul, mint az elődei. (Népszava)

Kicsi dumcsira!

Van abban valami elképesztő, kivagyi cinizmus, hogy amikor a Fidesz vezetői már pontosan tudják, hogy a parlament megerősítést ad Gyurcsány Ferencnek, miniszterelnök marad, ám ők azért még meghívják a frakcióvezetőket egy kis dumcsira, amelyen a szakértői kormányról lenne szó. (Csodálom, hogy a költségvetést ellenőrző és alkalmasint vétózgató önkormányzatosokból összekapott ellenparlamentről nem akarnak diskurálni. Pedig az is milyen jó ötlet volt.) Előre tudják, hogy sem a szocialisták, sem a szabad demokraták nem mennek el, de ők bizony jók voltak, szívesek, megadták az utolsó lehetőséget. Aztán meg az lesz, hogy hiába volt a szeretetteljes ultimátum, hiába mentek el elnöki szóra a bizalmi szavazásra, hiába istápolták a zavarodott baloldalt a kormánykeresgélésben! Ki más lenne a hibás, mint a megátalkodott, öngyilkosok módjára konok kormányzók, akik azt hiszik, hogy elég valami hajdanvolt választáson többséget szerezni? (Olyan ez, mintha Gyurcsány a tavaszi választások után meghívta volna a Fidesz vezetőit, hogy segítsen nekik új elnököt találni az évek óta szánalmasan, bár emelt arccal bukdácsoló Orbán helyére.) Sajnos a népítélet után nincs más út: aki hülye, haljon meg, ki kell menni a térre!
Ők a hibásak! Maguknak választották, hogy az utca népe - na meg a motorosok, na meg a traktorosok - zavarják el a kormányt.
Azért, mert Gyurcsány Ferenc hazudott.
Kicsit bezavar most ebbe a „hazudós” képbe és ürügybe egy bizonyos Körömi Attila, volt fideszes képviselő, aki nem átallja ezt híresztelni: "1998 és 2004 tavasza között jó néhány pártrendezvényen hallottam a párt vezetőinek beszédeit. Azok a mondatok, hogy nem csináltunk semmit, hogy hazugságainkkal becsapjuk az embereket, többször is elhangzottak, akkor is, amikor kormány voltunk." És állítólag Orbán is nagyon durván beszélt a képviselőkkel. (Arról nincs szó, hogy káromolt volna, és persze föl se merülhet senkiben, hogy egy olyan mélyen hívő ember, mint Orbán, ilyesmire vetemedjen.)
Kicsit korábbra vártam, hogy valaki megszólal a volt, és pláne mai fideszesek közül, mert föltámad benne az oly sokszor hivatkozott keresztényi lelkiismeret, pláne magyar becsület, vagy csak úgy az országféltés. (Vagy érdek.)
Nem akadt eddig ilyen fideszes. Körömi persze mától rohadt hazudozó, áruló, kommunista bérenc lesz, pláne hivatkozva arra, hogy lám a Jobbikból is távoznia kellett. De mi van akkor, ha nem hazudik? Mit tesz Orbán és csapata, valamint az egész frakció, meg a polgári körök talpashadai, ha még két fideszes előáll, és ugyanazt vallja?
Vigyázat! Ha Körömi igazat mond, ki fog derülni. Efelől senkinek ne legyen kétsége.
És mi van akkor, ha a köztársasági elnök fölkéri az Orbán-Torgyán-kormány volt tagjait és mondjuk, az akkori frakciótagokat, hogy szíveskedjenek aláírásukkal nyilatkozni arról, hogy Körömi hazudik-e, avagy sem.
Mi van akkor? Meghívják-e Gyurcsányt egy kis dumcsira?

(Kicsit finomabban, mint tegnap)

Elnöki beszédre várva

Az Elnök üzent. Levélben. Az idő sürgeti, mert hamarosan lejár az idő, az ultimátum ideje. Az már nyilvánvaló, hogy a miniszterelnököt megerősíti majd a Parlament. Vagyis: nem távozik. Az is lehet, hogy megtehetné, ha nem kapott volna ultimátumot, ha nem láttuk volna két hete, hova vezet a Köztársaság megzsarolása. Nem távozhat. Most nem azért, mert végre kell hajtani a kiigazítást. Nem is azért, mert ha ezt megteszi, a magyar baloldal évekre összeomlik, ami akkor is kárára lenne az országnak, ha most - legalábbis a választási tanulság szerint - kicsit többen utálják, mint ahányan kedvelik, követik.
Mondom ezt annak dacára, hogy meggyőződésem: Gyurcsány Ferenc történelmi mulasztást követett el az utóbbi két hétben. Ki kellett volna állni a nép elé, és igazi államférfi módjára bocsánatot vagy legalább elnézést kérni, mert - akárhogy csűrjük és csavarjuk - mégiscsak volt valami része abban, hogy tápot kaptak a tüntetők és a zavargók. Itt volt az alkalom egy tételes beismerő önvallomásra, de olyanra, amitől az ellenségei is megrendülnek, és ugyanilyenre kényszerítik a saját vezéreiket. Káromkodós félbeszédekkel nem lehet megtisztulni. Ahhoz gyónás és bűnbánat kell. Ezzel visszaszerezhette volna a bizalmat, a támogatást, és talán balra fordította volna a választási eredményeket. Nem tette, most meg már majdnem késő.
Ma már akkor is a posztján kell maradni, ha a szavak köznapi értelmében, minden elemzés nélkül fogadjuk el, hogy „hazudott” és „nem kormányzott”, ami egyébként sületlenség. Akkor is, ha kicsit vagy nagyon egyetértünk a köztársasági elnökkel az erkölcsi megítélés dolgában. Akkor is, ha Sólyom elnök úr meglepő tanúbizonyságot adott arról, hogy még egy ilyen kaliberű ember sem képes mélységében fölismerni egy szöveg mondanivalóját. Azért kell maradni, mert Gyurcsány Ferenc akármekkora bűnt követett el, az nagyságrenddel kisebb, mint amire az ellensége készül. Ha egy totális, cinikus, a legsötétebb erők hátán közeledő támadás előtt összeomlik a kormány, akkor már nem a gazdaságunk, a jövőnk, hanem puszta emberi életek vannak veszélyben.
Duplafenekű levelekkel ezt már nem lehet tisztázni. Ha az Elnök Úr ki tudott állni a nép elé, és lemondásra tudta szólítani a miniszterelnököt - mint ahogy most levelében a frakcióknak jelzi, hogy az „Országgyűlés a bizalmi szavazással arról is dönteni fog, hogy a miniszterelnök megengedhető eszközöket használt-e az országgyűlési választások megnyerése érdekében” - már nem elég, ha azt üzeni Orbánnak, hogy „a tömegtüntetések … semmiképp nem állíthatók szembe az Országgyűlésben folytatott politizálással.” Ki kell mondani: ha Orbán az utcára viszi a tömegeket, őt is eltanácsolja a politizálástól.
Az ultimátum lejárta előtt el kell döntenie, mi a köztársaság elnökének elsőrangú hivatása: az erkölcs vagy az Alkotmány őrzése? Vagy esetleg mindkettő. (Népszava)

Föltéve, hogy Orbán is

Kaptam egy levelet ma, kedden, ami nyilván holnapra, szerdára vonatkozik:

„Csendes baloldali szolidaritás holnap 5-től a Vörösmarty téren. Ne hagyjuk cserben őket. Küldd tovább.”

Én ugyan nem tudok elmenni, mert gyerekkel nem mehetek, de lélekben ott leszek. Bár – fura módon – nem értek egyet magammal. Talán még korai utcára, térre vonulni. Hagyni kell, hogy a jobboldal belefőjön a saját, szar és húgyszagú levébe a Kossuth téren. Orbán az ultimátumával kiírta magát demokrácia könyvéből, ahogy az Gyurcsányra zsolozmázza ő és a csapata. A köztársasági elnöknek most az lenne az erkölcsi, sőt, talán alkotmányos kötelessége, hogy Orbánt szólítsa föl a politikai életből való végleges távozásra. Egyébként ez tárgyalási alap lehetne Gyurcsány távozásának előkészítéséhez. Sajnálnám, mert nem látom, aki a helyébe léphetne, és végigvinné az állam rendbetételét, de be kell látni, hogy egy ember életét sem éri meg az, hogy ő a helyén maradjon. Föltéve, hogy Orbán is takarodik. Ezzel bebizonyíthatná, hogy a haza érdekében bármire képes. Egyébként be kell látni, hogy Gyurcsány is hibás a kialakult helyzetért. Nem azért, mert hazudott – mert ez hülyeség -, nem azért, mert nem kormányzott – ez is baromság -, hanem azért, mert nem találta meg azt a formát, amivel valamiképpen elnézést kér azért, amibe magát keverte az óvatlan, bár sok szempontból parádés és nagyszerű szövegeléssel. Azoktól, akiknek nincs olyan kifinomult fülhallásuk, ami alkalmassá tesz a beszéd sok rétegének megértésére. Vannak itt egyszerű emberek is. Közben tételesen el kellett volna magyarázni, mi az, amiben „hazudott”, és miért. Miért mondta, hogy nem kormányzott? Tételesen el kellett volna számolnia. Ha kell, akkor órákon át, végkimerülésig. Arról is, hogy hova tűntek a pénzek: ki, mikor, mit, mennyit, és hogyan lopkodott. Titokban elmondott félbeszédekkel nem lehet megtisztulni. Mindegy, ő pillanatnyilag nem tehet mást, mint azt, hogy nem mond le. Nem engedhet a nyilaskás, gőzmagyar „szubkultúra”, hátán bevonuló Orbánnak. Az a demokrácia vége lenne, beláthatatlan időkre. Most a köztársasági elnök beszédére várunk. Ha nem szólítja vissza Orbánt, ha nem küldi el a picsába – ez lenne a legjobb, mert akkor mindenki azonnal értené, éppúgy, mint Gyurcsány szövegénk felszínét -, akkor alkalmatlan. Mindig szerettem Sólyom Lászlót, és tiszta szívemből becsültem nagyra eddigi életteljesítményéért, de ki kell mondani: alkalmatlan. Ahogy Orbán is, nyilvánvalóan. Gyurcsány is, bár vele kapcsolatban finomítanék: békeidőben alkalmatlan. De most háború van, és ha a másik oldal nem vonul vissza, akkor maradnia kell.

Nem vagyok biztos abban, hogy már holnap ki kell állni a Vörösmarty téren, de nem merem ezt kategorikusan kijelenteni, mert hátha tévedek.

A Magyar Köztársaság színe előtt

Eléggé el nem ítélhető módon, a hét végén, figyelmen kívül hagyva a történelmi helyzetválságot, teljesen magánéletet éltünk. Bár, ami azt illeti, megjelentünk az állam kedves képviselője előtt, aki nagyon szép beszédet mondott – Kata kicsit könnyezett is -, majd megkérdezte, hogy igen, avagy nem, mire mi mindketten igent mondtunk, így házastársaknak nyilváníttattunk a Magyar Köztársaság színe előtt.
A dolog annyira diszkrét volt, hogy csupán Kata két barátnője volt jelen, tanúként. Nem mintha nem szeretnénk a rokonainkat, pláne a gyerekeinket, meg a többi barátainkat is, de valahogy úgy alakult, hogy közös életünk elejének végén, amikor ez a lehetőség szóba került, azt találtuk ki, hogy titokban esküszünk össze, és ehhez tartottuk magunkat. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy sok-sok esküvőn voltunk már, és ezeken külön-külön is azt a következtetést vontuk le, hogy ezek az események inkább kínosak, mint fölszabadultak. Ha viszont fölszabadultak, akkor meg attól kínosak. Talán ha két-három olyan mennyegzőn voltam, ahogy – egy-két verbális incidensecskét leszámítva – minden rendben volt. Mi erre a feszültségre most nem vagyunk fölkészítve. Ha még vártunk volna két-három évet, akkor talán, de most nem. Persze voltak, akik már sejtették a dolgot, de ők meg nem tudták az időpontot.
Végülis volt valami romantikus az egészben. Persze pláne attól, hogy szeretjük egymást. Nagyon. Azért, ha az embernek egy év alatt egyszer nem jut eszébe, hogy ki kellene menekülni egy szerelemből, az jó. Akkor azt okkal lehet remélni, hogy ez így is marad.
A rövid szertartás után elmentünk Dunabogdányba ebédelni - remek volt, meg az idő is gyönyörű -, aztán elindultunk nászútra. Nem mondhatom, hogy messze mentünk: Dobogókőn vettünk ki egy szobát. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen jól éreztük magunkat, tanulságként megjegyzendő, hogy esetleg nem egészen a valóságot mutatják az internetes kedvcsináló fényképek.
Este nagyon jót vacsoráltunk, aztán visszavonultunk. Reggel jót reggelizünk és hamar indultunk Tahiba, ahol leadtam a szavazataimat. Egyáltalán nem meglepő módon – az előző nap még üres – postaládában találtunk egy fideszes propaganda-füzetet. (Nyilván hitvány baloldali provokáció: a büdös kommunisták az éj leple alatt, a faluban lopakodva álfideszes anyagokat szórtak.) Igazából azt nem tudom, hogy a Fidesznek miért volt erre szüksége: normális ember nem szavaz törvénysértő párt jelöltjeire. (Persze szavaztak. Azért megint Budai Mihály győzött, ami várható volt. Én szavaztam olyan képviselő-jelöltekre is, akikkel szinte semmiben nem értek egyet, de kedvelem őket.)
Aztán a fővárosba hajtattunk, ahol Kata is szavazott.
Aztán aludtunk egy csöppet, de éppen fölébredtünk a köztársasági elnök hátborzongató beszédére. Nem mondom, hogy vidám este volt, hiszen végig kellett nézni a baloldal kínos vereségét. Végig arra gondoltam, hogy na hát akkor most ez az a pillanat, amikor a szocialistáknak és pláne a szabadnak mondott demokratáknak észre kell venniük, hogy vége, ez volt az utolsó figyelmeztetés: többé nem működik a kisebbik rossz választásának sajátos magyar szokása. Jobbnak kell lenni három év múlva.
Akkor még nem tudtam, hogy Orbán másnap egészen elképesztő módon bezsarol – az elnök intelmeire is erősen építkezve. Kíváncsi vagyok, mit lép erre a köztársaság elnöke. Ha nem szólítja föl távozásra – azok után, hogy vasárnap egy szót sem ejtett arról, hogy azért mégse illik ám árpádsávosok hátán alkotmányos kormányt buktatni -, vagy nem próbálja visszafogni Orbán talpasait, és ha csak egyetlen-egy ember is belehal valamilyen összecsapásba, akkor azonnal le kell mondania, hogy Orbánnal együtt valami magánrezidencián várja a Hágai Nemzetközi Bíróság hívó szavát. Egy köztársasági elnök, aki ráadásul az Alkotmány egyik alkotója és legfőbb őre volt, semmilyen úgy nevezett erkölcsi alapon nem adhat muníciót egy begőzölt kalandornak arra, hogy tömegzsarolással kényszerítsen ki bármit, aminek semmi köze az alkotmányos rendhez. A tömeg bármikor ölhet. Ha ezt nem tudja az elnök és a pártvezér, akkor jó lenne, ha valaki idejében szólna nekik: az emberhalált nem lehet megbocsátani.
Az se lenne baj, ha az újságok és más médiumok kioktatnák az embereket arról, hogy a polgárháború háború, és nem lehet tömeghatásra vagy parancsra való cselekvésre hivatkozni gazemberségek elkövetése után. Azokért hosszú, súlyos büntetés jár Európában. Nagyon jó, hogy a bíróságok elkezdték az ítélkezést a rendőrökre támadók ügyeiben. (Akik ugye már szinte ötvenhatos politikai foglyok, például a Fidesz lapja szerint.) Ezek még nem öltek, de így is éveket töltenek majd börtönben. Talán ez majd visszatart néhány embert az ádáz vonulgatástól. Mindenkinek tudnia kell, hogy ha belép egy békés, de amúgy agresszíven szónoklók uralma alatt mozgó tömegbe, akkor meghalhat, vagy gyilkosként szabadulhat a hatás alól. És nincs mentség. Aki odamegy, az felelős. (Egyébként a két hete volt eseményekben a legnagyobb talány az, miképpen volt lehetséges, hogy a tévé székháza előtt a rendőröket és az őket püfölőket néző, több ezres tömegből miért nem vált ki néhány száz férfi, hogy megállítsa a vadbarmokat. Ez sokkal veszedelmesebb jelenség, mint maga a vandalizmus.)

Éjjel még örömhír is volt azért: András öcsémet újraválasztották Mernyén, ahol nevelkedtem. Tudom, hogy meg is érdemli. Nem nagyon ismerek tisztességesebb, és a szó legnemesebb értelmében függetlenebb embert, mint ő. Különben el se tudtam volna képzelni, hogy nem választják újra polgármesternek.

Az elnöki mivolt

A Magyar Köztársaság elnökeinek életük végéig kijár az Elnök Úr megszólítás. Mert ki akarjuk fejezni, hogy egyszer a történelmünkbe emeltük őket, és arról életük alkonyáig nem feledkezünk meg. Cserébe semmit nem várunk el, legföljebb annyit, hogy őrizzék azt a tisztelet- és megbecsülés kincset, amit kiérdemeltek. Úgy viselkedjenek, mintha ma is a köztársaság elnökei lennének. Vagyis pártatlanul, legalább lehetőségeik szerint az Alkotmány szellemét őrizgetve.
Amióta itt a tüntetések és a zavargások tartanak, négy köztársasági elnökünk közül három szólalt meg. Sólyom László egyszer mintha súrolta volna a tisztéhez illő mértéket, ám ezt később többször példásan korrigálta. Lett is belőle „Kun Béla unokája”. Szűrös Mátyás, amikor beállt az árpádsávos zászlók alá, olyan ítélőképesség-elporladásról tett tanúbizonyságot, ami után legföljebb a lelki üdvéért imádkozhat, akinek van még kedve hozzá. Úgy néz ki, hogy már fogalma sincs, mit kiáltott ki annak idején a Parlament erkélyéről.
Az igazi meglepetés, hogy Mádl Ferenc is szükségét érezte a beleszólalásnak. El se tudom képzelni, ki és mivel vehette rá arra, hogy amikor megnyugodni látszik a tér, az utca, amikor az emberek már lassan azzal számolnak, hogy vége a rémálomnak, boldogok lehetünk, hogy legalább halottunk nincs, föltétlen fontosnak találta, hogy aláírjon egy teljesen fölösleges, századik nyilatkozatot, amelyik Gyurcsány Ferencet ismét lemondásra szólítja, és ezzel hátha újra föllobbantja a tüzet. Ráadásul, a nyilatkozat annyira elfogult, amennyire az lehet egy olyan szöveg, amelyet olyanok írtak alá, akik közül legalább ketten miniszterek lehetnek már Orbán vadul áhított „szakértői” bábkormányában is.
Őrizni az Alkotmány szellemét! Abból az következik, hogy Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. Sorsa nem az utcára, nem holmi össze-vissza hadováló, egymással is civakodó tüntetőkre, nem nyilatkozók hadára van bízva, hanem a szocialista frakcióra. Ha – akár a baloldali és liberális választók nyomására – ők úgy érzik, hogy Gyurcsányt le kell váltani, majd megteszik. Ha nem, akkor meg el kell viselni, vagy követni kell őt ízlés vagy hajlam szerint a következő választásokig. Ennyi. Ha pedig már megszólaltak az Elnök Urak, legalább egy fél mondatban jelezhették volna, hogy valójában miről szólnak pár nap múlva a választások. Hogy legyen vége a cirkusznak.
Göncz Árpád nem szólalt meg. Talán nem véletlen, hogy ő az elnöki mivolt mértékegysége Magyarországon.

Ima

Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt, az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is és nappal is nyitva volt, bárki, bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados. Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen hangosan beszélt, órákon át. Szép mély hangja volt, és ha nem volt értelem abban, amit maga elé, alá, vagy mit tudni hova mormogott, akkor is jó volt hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel beszélgetett. Néha, mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsiketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből, vagy a testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt, akkor elkopnak a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek sokatlanul nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején – ameddig a kolostorban maradhatott – nem beszélt imádság közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, lehunyt szemmel, aztán egyszercsak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos átváltozások, nem lebegett, nem fénylett – valaki a szerzetesek közül erre azt mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok, férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén és itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlen egy csoda történt. Avram imádkozott, és egyszercsak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.
Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az Úr ettől magányos lesz, és utána indul.
Egy hétbe se telt, elfogták és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán aztán, a priccsen – az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény kicsi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs is Isten.
Pedig jelet adott nekem, mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban. Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta: azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők elmúltával a napéjegyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igenám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog.Sohopin kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítás bevezették, minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség. Aztán Solopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel átkísérni a másik életbe. Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon. Nem csak Solopin üdve miatt aggódott – tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább idejében agyonlöveti magát.

A látnok

Az is lehet, hogy mégiscsak azonnal le kellene mondania Gyurcsánynak, de úgy, hogy feltétel nélkül adja át a hatalmat Orbán Viktornak, fölajánlva életét, vérét és minden szeretetét, mert nagyon úgy néz ki, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben mégis inkább egy látnokra van nagyobb szükségünk, mint gazdasági szakemberekre.
Mint Orbán Viktortól a napokban többször is megtudtuk az igazságot: ő bizony csak brüsszeli útján értesült a májusi Gyurcsány-beszédről, eddig még nem hallgatta meg, csak hazafelé jövet, a kocsiban olvasta - undorodva persze - a teljes szöveget. Az ő szava döntő bizonyíték arra, hogy dehogyis kapta meg már hetekkel, esetleg hónapokkal előbb a hangfelvételt, és semmiféle alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy netán egy forgatókönyv részeként jelent meg éppen pont a választások előtt két héttel.
Már tegnap idéztük azt a mondatot, amelyik Orbán augusztus nyolcadiki, Vízválasztó 2. című cikkében jelent meg. Ott a "dübörgő gazdaság" kapcsán így ír: "Ma már lassan minden magyar választópolgár ráébred, hogy ezeket a mondatokat nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt, hanem egy szervezett politikai hazugsághadjárat precízen koreografált táncrendje szerint adta elő Magyarország miniszterelnöke, szocialista tettestársai segítségével és a magyar elit többségének falazása mellett."
Ha valaki úgy gondolja, hogy a "szocialista tettestársak" már csak azért is kicsit árulkodó, mert Gyurcsány a szocialista frakció előtt szónokolt, és Orbán szövegéből föltűnően hiányoznak az SZDSZ-es tettestársak, az nyilván a magyar elit falazója.
Egy héttel a Gyurcsány szöveg nyilvánosságra bukkanása, a tüntetések és zavargások kezdete előtt a következőket olvashatjuk Orbántól, vízválasztós írásának harmadik – valamiért csak egy hónap múltán megjelent - részében:
"Mire beköszönt a tél, már nem jobb- és baloldal fog vitázni egymással, hanem egy elkeseredett és ingerült ország áll majd szemben illegitim kormányával."
Majd pedig:
"Egyértelművé kell tennünk, hogy az előttünk álló válságért, a fenyegető békétlenségért a demokratikus kötelékeit ledobó, az emberek véleményére fittyet hányó kormányzatot terheli a felelősség. Ma már nem jobb- és baloldal vitázik egymással, hanem a kormány vitázik az összes magyar emberrel.
A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. Az ellenállás rejtett útjait alaposan kiismerte Magyarország a Kádár-rendszer éveiben. Adóelkerülés, szürke- és feketegazdaság, korrupció, csendes munkalassítás. A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útlezárások, engedetlenségi mozgalmak."
Komolyan mondom: ha valaki ilyen pontosan látja előre egy egy hét múlva nyilvánosságra kerülő beszéd tartalmát és hatásait – hiszen Gyurcsány kormány a beszédben lelepleződött hazudozás miatt lett illegitimmé -, akkor az vagy szószátyár elemző, vagy látnok. De mivel mindannyian tudjuk, hogy Orbán Viktor még sosem hazudott, és csak tiszta eszközökkel játszik, marad a második lehetőség. Gyurcsány Ferencnek bizony el kell ismernie, hogy egy ilyen istenáldotta embernek át kell adni minden hatalmat.
(Népszava)

Tébolygók

Orbán Viktor stratégiai hibát követett el, amikor a hazugságos kormánybuktatós forgatókönyv tömegdemonstrációs részét olyan szervezetekkel szövetségben szervezte meg, mint a hatvannégyesek, a Jobbik, a MIÉP, és más, lényegében elenyésző társadalmi támogatottságot élvező, de a demokráciában még megtűrhető csoportok. Ezek nagyjából annyi szavazatra számíthatnak, mint ahányan esténként a Parlament előtt vannak, vagy az ország nagyobb városaiban a főtereken gyülekeznek. Stratégiai, sőt történelmi tévedés az, ha bárki azt feltételezi, hogy bármilyen magyar kormány megadhatja magát, vagy akár érdemben tárgyalhat árpádsávos lobogók alatt fölvonulókkal.
Ha ma Orbán Viktor vagy a Fidesz-kormány lenne hasonló helyzetben, akkor is azt mondanám, hogy - függetlenül attól, mit gondolok a politikai hazugságról, a választásokról - tartson ki, mert nem szabad félvilági politikai erőknek engedni. Ha ezt bármelyik miniszterelnök megteszi, soha többé nem lesz Magyarországon biztonságos kormányzás.
Még valami: a Fidesz simán megnyerte volna az önkormányzati választásokat, ha Orbán nem sunyiskodja ki a népet az utcára. Elhiszem, hogy nem akart ő harcokat, erőszakot. De tudnia kellett - ha másból nem, abból, hogy elégszer figyelmeztettük -, hogy folyamatosan beharsogott duplafenekű uszító mondatainak erőszak is lehet a következménye.
Nem tudom, végiggondolta-e, hogy azok a hagymázas erők, amelyek most a Parlament előtt tüntetnek meg alkotmányoznak, győzelmük esetén mit kezdenének vele. Ha nem hallott még arról a törvényszerűségről, miszerint a forradalom megeszi a saját gyerekeit, legalább nézzen végig magán: valóban azt képzeli, hogy egy ilyen ideges, bosszúgörcstől remegő, mindigbukó-típusú emberke fejére koronát nyom az adrenalintól tébolygó tömeg? Nézze meg a saját embereit! Például a szemmel láthatóan örökké frusztrált jótanuló Navracsicsot, akit már talán az általánosban is vertek az uzsonnájáért, pláne Szíjjártót, akit egy békés, jólelkű B-közepes már a külleme, pláne a beszédstílusa miatt is azonnal lefejel, ha útjába kerül egy meccs után. Nevetséges. Örüljenek, ha élve megússzák az esetleges győzelmet.
Orbánt gyakorlatilag már mindenki kérte, hogy ne rendezzen tömeggyűlést szombaton. Mindegy, hogy mi lett a vége, végsőkig megátalkodott magatartásából az derült ki, hogy annyi felelősségérzet, államférfiúi méltóság sincs benne, mint az egyetemistákban, vagy a biciklistákban, akik képesek voltak önmérsékletre.
Ha majd ennek az egésznek vége lesz - lemondásakor vagy a további harc előtt -, jó lenne, ha egyszer végre őszintén elmondaná, mi szüksége volt erre az életveszélyes cirkuszra. (Ha lesz halottunk, akkor természetesen egészen szoros elszámolás kéretik.)
(Népszava)

Veres zászlókkal

Valaki megmondhatná Orbán Viktornak, hogy fölfokozott állapotából pár percre lenyugodva legalább a saját maga számára megkereshetné azt a hibát, amelyik az egész érvelését hamissá teszi. (Erre azért lenne szükség, mert egyszerűen látszik rajta, hogy cinkelt kártyákkal játszik: ő is – mint ahogy az összes nyilatkozó morcos fideszes vezető is - pontosan tudja, hogy Gyurcsány miről beszélt, miképpen kell azt érteni, pontosan tudja mit értett hazudozás és nemkormányzás alatt. Mindenesetre nem azt és nem úgy, mint amit most ő, és mögötte a tüntető tömeg harsog.)
Most hagyjuk azt, hogy illegitimnek nevezi a teljesen jogszerűen országló kormányt, majd csupa illegitim ajánlattal áll elő. Mégis a legfontosabb az, hogy Gyurcsánynak és kormányának miért is kell, kellene lemondani. (Ezekre az összefüggésekre már más is rávilágított, én csak ismétlem, mert szükségesnek látom.)
Azért kellene lemondani ugye, mert Gyurcsány hazudott. Nyilván az egész népnek. Csakhogy a nép egyik fele nem hitt a hazugságainak, mert az éber Orbán Viktor és csapata mást se tett, mint rávilágított a vélt vagy valódi hazugságokra.
Vagyis a jobboldali tömegeket Gyurcsány Ferenc nem tudta becsapni. A baloldaliakat csapta be. Ha azt most nem elemezzük, hogy a baloldaliak esetleg becsapatásuk tudatában is a koalícióra szavaztak, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem a jobboldaliaknak, hanem a baloldaliaknak van elszámolni valójuk Gyurcsánnyal.
Nem látom, hogy tüntetnének ellene, vagy más eszközökkel a lemondását követelnék – szeretett TGM-et és a tisztelt Gazsó Ferencet leszámítva. (Hogy aztán ennek az az oka, hogy megértették Gyurcsány eredeti mondanivalóját, vagy Orbánt még hazugabbnak találják, az mindegy.) Vagyis Orbán Viktornak akkor lenne dolga ebben az ügyben, ha azt látná, hogy a baloldaliak veres zászlókkal a Parlament elé vonulnak, és őt kérnék arra, hogy vegye át az ország irányítását. Mindaddig minden ötlete és kitalálmánya illegitim. Hagymázas, amiket beszél.
Ha élve megússzuk ezt az egészet, akkor talán lesz valami haszna. Másképp látjuk a történelmet, és óvatosabbak leszünk. (Megjegyzem: évek óta harsogjuk, hogy egyszer valami baj lesz abból, ha nem lépünk föl idejében, kellő erővel a szélsőségesek ellen. Itt a baj.) Nem tudom, hogy jó-e, hogy pont az ötvenhatos forradalom évfordulójára kerültünk ilyen helyzetbe. Jó-e, hogy megmutattuk, milyen nem lehet egy forradalomnak nevezett dolog, és mégis, azt is, hogy mivel járnak az utcai harcok. Ha mondjuk a tévé előtti „sajnálatos események” átterjedtek volna az egész városra, és ez a kormány lemondásához vezet, akkor persze az egész átminősül forradalommá. És azok, akik ebben részt vettek, de a legocsmányabb gyújtogatók és fosztogatók is ötven év múlva őszinte szívvel mesélnék az unokáknak, hogy ez mekkora nagy hősi éjszaka volt. Pedig nem.Lehet-e forradalmat csinálni csőcselék nélkül? (Erre az a válasz, hogy dehiszen persze, hogy lehet: ott van ötvenhat!) Na, jó, akkor úgy kérdezem, hogy lehet-e mégegyszer?

Fricz Tamás

A miniszterelnök nagy lelepleződése után Fricz Tamás politológus a HírTV adásában úgy nyilatkozott oda, miszerint: "világos, hogy a kormány folyamatosan hazudott és hazugsággal nyerték meg a választásokat", ezért akár "forradalommal" is eltávolítható a hatalomból. Majd a Magyar Nemzetben már magát a köztársasági elnököt szólította föl a parlament feloszlatására.

Nem tudni, mennyire tekintik kollegának Friczet a politológusok, de hogy a szakértelmében és pláne objektivitásának dolgában lehetnek hiátusok, az már ennyiből is kiderül. A jobboldal ünnepelt értelmiségi szószólója tovább árulkodott magáról, amikor hétfőre virradóra az egyik rádió műsorvezetője az utcán találta, és onnan, telefonon, szinte helyszíni közvetítést adott az eseményekről. Vitapartnere azt állította, hogy a Fidesz áll az utcai események mögött, Fricz szerint pedig ezek spontán megmozdulások voltak. Végül szembesülnie kellett azzal, hogy ez az egész annyira spontán, hogy „te kevered”.
Másnap a tévé ostromát - mint a rádióműsorból, ahol megint távvendég volt, kiderült - már a tévén keresztül kísérte figyelemmel. Már megint elkezdte a forradalmazást, mire a műsorvezető rákérdezett, hogy ez neki a forradalom?… Aztán eljutott odáig, hogy azzal, ami történik, nemigen lehet közösséget vállalni, a forradalmat mégis inkább „idézőjelbe tette”. Amikor pedig azzal a véleményével szembesítették, hogy a köztársasági elnök alkotmányos joga lemondatnia a kormányt, mégis inkább úgy gondolta, hogy ezt ő „szimbolikus értelemben” gondolta.
Egy politológus szempontjából bizonyára nagyon tanulságos, hogy mi mindent lehet szimbolikusan értelmezni, ha a dolgok állása úgy kívánja. Tudom, hogy Fricz Tamás belerokkanna, ha mondjuk Gyurcsány öszödi beszédét egyszer megpróbálná úgy hallgatni, hogy abban hátha igen számos szimbolikusan értelmezhető mondat van, sőt egynémelyik szinte forradalmi tartalommal bír. Semmiképpen sem kívánnám, hogy értelmiségihez méltó módon ezt be is vallja, mert akkor miből élne, ugye. De talán kevésbé keverné. (Népszava, A nap embere)

Ön hogyan állna ellen a kormánynak?

Úgy, ahogy eddig. Ha azt látom, hogy a túladóztatásomnak és általában a sanyargattatásomnak semmi értelme, mert továbbra is mi - a közepesen élők és a szegények - viseljük a terheket, ám a lefölözmény például pártkasszákba vándorol, valamint még csak víziójuk sincs arról, hogy miképpen lehet az országban igazságos viszonyokat teremteni, mindent megteszek, hogy a lehető legkevesebbet tudják elvenni tőlem. De sípra akkor se költök, mert az is áfás. (Népszava Heten a hétről)

De jó, hogy van nekünk

Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé, de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett.” Meg volt valami érzése is. Mégis, csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?”.
„Avram szavát akarjuk hallani!” – mondta egy nő. Bár inkább lány volt, lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
„Megvárjuk.” – mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle. „Miről beszéljek?”, kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
„Magadról!” -, mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról”, de aztán összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú percekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait, aztán a jobb kezét maga elé emelte, ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy, ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat, például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torokból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán végre megszólalt, nagyon hangosan: - Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos, netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának hívtak megszólalt.
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott, mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak annyit mondott: - De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg haza széledtek. Némán mentek, de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról, hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának volt-e valami mélységesebb értelme.

Avram az osztag előtt

Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában. Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött, hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal kimondta a halált. Senkisem örvendezett. Még azok se, akik oda hurcolták.
A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta volna: Uram, Uram, miért hagytál el minket?
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni. Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni”.
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol, legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta, nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki, hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán öngyilkos lett, őt megerőszakolták, számszerint tizenketten, egymás után, és még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad elpusztítani. Hülye kis gondolat – gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben. Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi kötele, vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.
Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszercsak eszébe jutott: az asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is tette. Odaállt és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet. De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram. Sajnálom, mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott.Avram ott állt a puskák és az asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátra nézett, és látta, hogy az asszony meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban. Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.

09/11 eszmepiaci kínálat

Talán nem volt szerencsés az amerikai elnöktől, hogy szinte szeptember tizenegyre időzítve vallotta be, hogy mégiscsak vannak titkos CIA-börtönök. Mert az USA törvényei tiltják a kínvallatást, ezért azt máshol kell megtenni. Persze vélhetően a vendéglátó országokban is tilos – különben nem lehetnének az emberi jogokra oly kényes USA barátai –, vagyis nem csak egyes emberek, hanem egész népek jogai tipródnak, de hát ilyesmire ki ad nagyhatalmi pozícióból?
Az sem biztos, hogy pont most jó azon témázgatni, hogy az amerikai hadseregben végre betiltották a kínzást. Ha már a világ legfinnyásabb demokráciája valami rabszolgatartó korszakból csak most jutott el ebbe a mentális és erkölcsi állapotba, akkor ráértünk volna, mondjuk karácsonykor diskurálni erről. Annál is inkább, mert erre csak azért volt szükség, hogy megtudjuk: ez nem vonatkozik a CIA-ra, ahol állítólag nem katonák munkálkodnak a demokráciára éhes emberiség üdvére. Ott ezután is lehet villanydróttal herét matatni, éheztetni, szomjaztatni, csuklyázni, kutyával támadni megkötözött meztelen emberekre. Vagyis az a CIA, amelyik kilátástalan háborúkba sodorta Amerikát, a NATO országokat – így minket is -, bár hírszerzés dolgában amúgy évek óta a totális csőd állapotát mutatja, tovább küzdhet a szabad világ gestapojaként.
Persze, ha megtudnám, hogy Budapesten valakik atomfegyvert dugtak el, és a robbantást csak úgy tudjuk elkerülni, ha az egyik elfogott terroristából bármi áron információt csikarok ki, magam is megkínoznám. Utána vélhetően kár tennék magamban, de ennek történelmi szempontból már nem lenne jelentősége.
De ha a mi szabadnak mondott világunkban létezhet olyan szervezet, amelyik intézményesítetten, nem csak egészen kivételes helyzetekben sanyargathat embereket, ráadásul rendszeresen, módszeresen és puszta gyanú alapján is, akkor nagy a baj. Nem azért, mert sok millióan undorodunk. Hanem azért, mert ha a „demokrácia" védjegyű exportáru bármelyik pontja ennyire mocskos és embertelen, akkor terrorizmus nevű, még mocskosabb exportáru csereértékkel bírhat. Amúgy is szédült, csőlátó fejekben. És ebbe még sokan halunk bele.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a francia elnök pont szeptember tizenegyedike előtt találja fontosnak arról diskurálni, hogy netán atomfegyvert is be lehet vetni olyan államok ellen… Nem is folytatom, mert mindegy, milyen államok, népek ellen. Mindenki végiggondolhatja, milyen csereértékkel bír egy ilyen mondat a tébolyult eszmepiacon, pláne Iránban. Szeptember tizenegyedikén itt tartunk. Öt év után.

Balekok

Baló György, hazajött a szabadságból és a köztévében föltette az első lényeges, közérdeklődésre csakugyan méltán számot tartó kérdést az egészségügyi reformmal kapcsolatban magának a miniszternek. Azt, hogy lehet-e ellenőrizni, hogy ki fizet járulékot. A válasz: nem.
Erre az egész vizitdíj meg kórházi hozzájárulás-cirkuszra azért van szükség, mert kevesebbet fizetünk be, mint amennyibe az egészségügy intézményrendszerének fönntartása kerül. És ez tarthatatlan. Nem mondom, hogy ne fizessünk jelképes összegeket, bár az egész eléggé pitiáner és kiábrándító. Teljesen egyetértek azzal, hogy ha már átalakítjuk az egészségügyet, akkor lássuk a koncepciót, a teljes rendszert, és abban ezeket az anti-alamizsnákat, mert ha pontosan tudjuk, hogy mi és miért kell, és esetleg ez csakugyan egy lépés a hálapénz kiváltására, akkor talán el is fogadjuk.
De azt föl nem foghatom, hogy a teljes rendszer kitalálásának és működtetésének miért nem az az első eleme, hogy ellenőrizhetővé tesszük, ki fizet és ki nem. Ugyanis minden baj oka az, hogy ki tudja hány, de vélhetően többszázezres-milliós tömeg egészségügyi ellátását azok fedezik, akik nem tudnak, vagy nem akarnak csalni. Túl sokan csalnak.
Igenis tartsuk el, segítsük azokat, akik önhibájukon kívül nem tudnak befizetni, de egy percig sem tűrhetjük tovább, hogy olyanok szipolyozzanak minket, akik dolgoznak, keresnek, pláne gyarapodnak is. Ha megszorítunk, kezdjük azokkal, akiken van mit.
De mi az, hogy van egy rendszer, adók módjára beszedett kötelező járulékokkal, hatalmas beszedő és elosztó szervezettel, óriási számítógépes rendszerekkel, amelyek elvben másodpercek alatt kiadják, hogy ki, mikor és mennyit fizetett, vagy utána mennyit fizettek, és ezt nem lehet ellenőrizni? És nem lehet illő tisztelettel megkeresni azokat, akik ugyan igénybe veszik a szolgáltatásokat, ám nem, vagy föltűnően keveset fizetnek, hogy hogy is van ez.
Nem kell ám azonnal, már az orvosi rendelőben kimutatni, ha valaki nem fizet! Jó az egy hét múlva is. Olyan rendszert is ki lehet találni, hogy aki ingyen veszi igénybe a szolgáltatást, és nem munkanélküli vagy más okokból kedvezményezett, az utólag fizessen. Piaci áron. Miféle állam ez? Hova költötték azokat a milliárdokat, amelyeket erre szedtek be tőlünk? Bizonyos értelemben ott tartunk, hogy még a közteherviselésig sem jutottunk el. Mert az nem mondható annak, ha egy csomó balek tart el egy csomó szerencsétlent meg élősködőt. Bár, legyünk megengedők, és mondjuk ki: azért ők is balekok ám! Fizetnek ők is. Mostantól, a közértben például. (Népszava)

Sokat próbálta, és igaznak bizonyult

Mostanában ahányszor Tahiban vagyok, harangoznak, aztán látom, ahogy később a népek jönnek fekete ruhában a temetőből. Biztos csak véletlen. Most is harangoznak. Kata is pár napja volt a nagymamája temetésén. Orosz származású volt és mézeskalácsot sütött. Kár, hogy nem ismertem még a műhelyben, vagy mi az, ahol ilyesmiket készítenek.

Meghalt Faludy György. Volt egy reményem: ő lesz az, aki majd öröké él, vele tesz Isten csodát. Ez nem vicc, hogyan is mernék tréfálkozni a halállal? Egyszer találkoztunk, nagyobb társaságban, és messziről figyeltem. Egy széken ült, és járultak hozzá a rajongók, a tisztelők, meg az együtt mutatkozók, és arra gondoltam, hogy bár már az is csoda, hogy olyan sorssal, mint az övé, ilyen sokáig élt, mi lenne, ha az Isten úgy döntene, hogy vele igazi csodát tesz. Nem ilyen csip-csup mutatványt, amivel szentté lehet avattatni, hogy mondjuk meggyógyul valaki, hanem hagyja örökké élni. Egyszer megtehetné. Akkor is, ha nehéz lenne a csoda tényét megállapítani, hiszen az örökkévaló élet megvalósulásának megállapítása csak az örökkévalóság után lehetséges. De mégis, megpróbálhatná, megpróbálhatta volna valakivel, akinek nem csak elképesztő tehetséget és szeretetreméltóságot adott, hanem mindigis sokat próbálta, és igaznak bizonyult. Hány ilyen embert találunk? Persze már annak is lehet valami oka, hogy valakit ilyen sokáig hagy élni, és ráadásul tökéletes kommunikációs készséget enged az élet végéig. Hogy ne csak lássunk, halljunk is. Emberi beszédet. Este megnéztem a Faludy emlékműsort, reggel pedig a Fejtő Ferenccel készült születésnapi tévébeszélgetést. Hát ezek az emberek letették magukat. Megengedhetetlenül, de az is fölvetődött bennem, hogy esetleg a hosszú, értelmes élet titka a liberális gondolkozás. Vagyis inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a megengedőség. Nagy szociális- és igazság érzékenységgel.
Nagyon érdekes Fejtő Ferencnek az a nézete, hogy mindenkinek meg lehet bocsátani, aki nem ölt embert. Aztán megbocsát Kádárnak is. Vigyázni kell ezzel, mert ha odáig gyógyulunk egyszer, hogy elveszítjük az ölés képességét, akkor védtelenek leszünk. Mint ahogy a múlt század legnagyobb betegsége az volt, hogy bizonyos értelmi szint fölött az emberek képteleneknek tűnnek a nyilvánvalóan gyilkos ellenség idejében való elpusztítására. Faludy is ölt, amikor a távoli Keleten a japánok ellen harcolt. Későn, mert ha jókor kiirtják a fertőző gócokat, nem halt volna meg ötvenmillió ember, de még idejében, mert, ha ilyen áron is, az utolsó pillanatban még le lehetett győzni a fasizmust.
Moldova helyesen cselekedett volna, ha ötvenhétben, amint tervezte, lelövi Kádárt, persze, mondjuk hatvanötben már nem. Hitlert, Sztálint bármikor le kellett volna ölni, a román diktátort is. Egészen különös, hogy annyi milliók közül egy se akadt. Most, békeidőben, amikor még – hangsúlyozom, hogy MÉG – nem mutatkozik a kinövés, meg kellene állapodnunk abban, hogy melyek azok a jelek, amelyekből biztosan tudni lehet, ha valaki golyóra érett. Kétórai történelemolvasás után, biztosan föl tudjuk sorolni a tömeggyilkos tíz jelét. Mert a törvényeink nem segítenek, az sem, hogy vannak nekünk csodás prófétáink, még ha nem is örök életűek. Az államrendünk, az alkotmányunk, a rendvédelmünk mind-mind hatástalan, ha megszületik az új sátánság és a sátáni ember.
Faludyk, Fejtők irgalmazhatnak Jézus Herceg helyett is, megvan hozzá a méltóságuk, de mi tartsuk szárazon a lelkünket.

Legyen itt most az, amit Faludy kilencvenötödik születésnapjára írtam, és meg is jelent egy köszöntő kiadványban:

A föltámadó

Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy Szárszón, Farkasházy Tivadar összes találkozóján ott lehettem. Kár, hogy nem vagyok egy kicsit fiatalabb, mert amikor az ott történt dolgok már történelemmé lesznek, nem tudok majd mesélni ezekről a dédunokáimnak, hiszen addigra elhalok. Hacsak nem élek addig, mint hála Istennek Faludy György.
Vele is ott találkoztam először. Benne az a jó, hogy nem kell megvárni a történelemmé érést, máris mesélhető. Mert úgy kerek a sorsa, ahogy van.
Annál is inkább, mert ezek csakugyan különleges élmények. Mindjárt az első is, amihez tudni kell, hogy miközben cseperedtem, anyám folyamatosan dugdosta Faludy verseit. A legnagyobb kincsei között a Villon-kötetet, persze. Nem azért, mintha házkutatástól tartott volna - bár talán ez a magyar irodalom egyik legtöbb hatalom által és legtöbbször indexre tétetett könyve. Hanem azért, mert olyan közegben éltünk, amelyikben a könyvlopás nem volt bűn, Faludynak pedig hogyan is bírtak volna ellenállni az ilyen erkölcsi alapon éldegélő emberek? Márpedig egy Villon balladák elvesztése pótolhatatlan volt. Annak ellenére, hogy anyám fénymásolatot is csináltatott. Máig nem értem, hogyan, milyen technikával. Alighanem lefotózták az oldalakat, és egy titkos könyvkötő műhelyben fekete műbőrbe bújtatták. Az eredetit nem olvashattam, mert az érinthetetlen volt, ezt viszont betekintésre átengedte nekem anyám. Nem vagyok egy memoriterező típus, de egész versszakok vándoroltak az agyamba. Vagy talán a lelkembe. Ott meg is telepedtek, ugyanúgy, mint József Attila versei, például.
Ha már József Attiláról szó van, sokszor gondolkoztam azon, hogy sose mondjuk azt, hogy József költészete, ahogy Ady vagy Petőfi verseiről beszélünk. Egyszer Faludyt hallgatva gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egységesen Attilának mondanánk. Persze lehet, hogy csak Faludy szájából hiteles az ilyesmi.
Faludyról sokszor volt szó a családomban. De valahogy annyira múlt időben beszéltek róla, hogy bennem az az érzés maradt, hogy régen meghalt. Később, amikor már tudtam, hogy nem, akkor is megmaradt ez - talán annyira mélyen rögzült.
És egyszercsak ott állt előttem Szárszón. Fénylett. Ezt komolyan mondom. Nem úgy, mint egy kísértet, hanem úgy, mint aki föltámadt, valóságosan. És úgy is bántak vele. Igazi kísérete volt, azt hiszem, rajongókból. Ilyen csapatba persze én nem állhatok be, mert idegen lenne a szereposztásomtól, de jó volt messziről nézni. Jó volt látni, hogy azért mégiscsak van olyan ember, aki valóságosan is fejedelem lehet az irodalomban, szegényen, öregen, betegen is. Jó volt látni, hogy autót küldtek érte, lakást, mit tudom én, még mit adtak neki. Gazdag ember is, az állam is.
Meg is mondtam neki, hogy boldoggá tesz a puszta léte, látványa, és mérhetetlenül sajnálom, hogy anyám odaveszett, mert most elszaladnék, és elhoznám, hogy legalább öt percre lássa, messziről.
Később készítettem vele kicsi interjúkat is. Ezekben nem csak az volt a fontos, amit mondott, hanem az is, ahogy. Végtelenül hosszú és unalmas újságírói munkám során mindösszesen három emberrel találkoztam, aki úgy tudott beszélni valamiről, hogy a magnófelvétel átírása után egy szót sem lehetett a szövegben javítani: Göncz Árpád, Mészöly Miklós és Faludy György. Ez nyilván egyrészt képesség, másrészt azt jelzi, hogy bármilyen kérdést föltehetünk az ilyen embereknek, azért válaszolnak ívesen kerek, megszerkesztett mondatokkal és gondolatsorokkal, mert mindent végig gondolnak. Mindig. Készenlétben élnek. Akkor is, ha maguk sem tudják.
De legcsodálatosabb találkozásom Faludyval mégiscsak az a pár óra volt, amikor egyszer vendégül látott a szállodai szobájában. Történt, hogy éppen Fábry Sándorral beszélgettünk a folyosón, amikor Faludy arra jött, és hamarjában meghívott minket, vagyis persze inkább Fábryt, mert nem gondolom, hogy tudta ki vagyok.
Egy ágyon feküdt féloldalvást, valami fehér gyolcsféle ingben. Vörös bort ivott. És mesélt. Három történetet az életéből. Hihetetlen történeteket. Teli kalanddal, mesével, tanulsággal. Persze tudtam, hogy nem úgy estek meg, ahogy mondta, de azt is, hogy minden részlet igaz, csak éppen azért író az író, és pláne azért költő Faludy, hogy úgy rakja össze a világot, amelyik történetekből áll össze, olyan ízléssel és mértéktartással, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen. Mindenesetre - és lehet, hogy ez szakmai ártalom - közben arra is gondoltam, hogy ha most magnóra venném, amit mond, aztán leírnám a szöveget, azonnal nyomdába lehetne küldeni. Belepiszkálás nélkül.
És egyszercsak erős hiányérzetre lettem figyelmes. Nem tudtam, mitől. Aztán hirtelen rájöttem, hogy órák óta ülünk egy szobában, és nem hallom Fábry hangját. Ránéztem, oldalról, óvatosan, és azt láttam, hogy tátva a szája. Nem tudom, tudta-e Faludy György, hogy mekkora siker órákra szóharang alatt tartani, bámésszá tenni egy Fábry Sándort. Ennek majdnem annyira örültem, mint a föltámadásának.