Lepkék

Amikor Putaj, a Kis Buddha kamaszodott, és persze még soványka volt, sokat kérdezett a szerelemről. Hogy meséljek.

Hát meséltem, mert miért is ne:

Egyszer a barátaim születésnapomra hoztak nekem sok száz gyönyörű, tenyérnyi lepkét. Nem Afrikából vagy Dél-Amerikából csempészték, hanem itt tenyésztették őket, inkubátorokban, valami alföldi tanyán. A barátaim mondták, a használati utasításban az volt, hogy csak egyre kell vigyázni: nem szeretik, sőt néha ki se bírják, ha rosszra gondolunk.

Csodálatos nap volt. Körbe-körbe röpködtek a pillangók, soha nem ütköztek egymásnak. Csak néha szálltak le az ételünkre, a születésnapi tortámra leginkább - pörge nyelvükkel nyalták a cukros kakaót. A virágokat is megtisztelték, amiket nőktől kaptam, mert így próbálták jelezni a szeretetüket. Akkor is, ha tudták, hogy nem szerethetem őket, mert egy asszony tölti be a lelkemet, akit csak ritkán láthatok, de akkor se érinthetek.

Ha hallgattunk - pláne csukott szemmel -, fergeteges volt a suhogás. Néha szellőnek tűnt, aztán viharnak, és voltak percek, amikor orkán őrjöngött a szobában.

Aztán szinte vége lett: szellőt susogtak a lepkeszárnyak. És egyszercsak félni kezdtem, mert baljós csönd bújt a szellő mélyén. El is aludtam, mint rendesen, ha félek.

Azt álmodtam, hogy a ravasz halál, akit annyiszor legyőztem, szürke ködfelhő képében tüntet el a világból, és a szerelmem sohasem tudja meg, hogy nem vagyok többé. Nem is gondol rám, így aztán a lelkem nem melegedhet az aurájában, a bőre fölött lebegve, ha fázom a semmiben.

Sokáig aludtam. Mire megébredtem, a barátaim már elmentek. A húgom a szoba közepén állt, pusztult lepkék gyönyörű szőnyegén. Zokogott szegény.

Később azt mondta, nem engem siratott, hanem kétségbe volt esve, mert nem tudta eldönteni, hogy illik-e lepkéket porszívóval eltakarítani, vagy egyenként kell hajolni értük.

Végül az lett, hogy egy zsákban lehordta őket a patakra. Később mesélte, hogy a vízen is lepkeszőnyeggé terültek, ami csigalassan kúszott lefelé. Nyilván a tengerig.

ÉS 141107