Agresszív módon csöngetett valaki. Kikukucskáltam: egy fekete egyenruhás állt a kapu előtt. Rögtön láttam, hogy nem gárdista, ki is mentem, hogy beengedjem. Egy morcos kis ember mondta, hogy ő a kéménysöprő, és a kötelező kéményellenőrzés végett jött.
A lakásban megkérdezte, hol a kémény. Megmutattam a gázkazánt, amiről megállapította, hogy szép tiszta. Mondtam, hogy persze, mert a múlt héten tisztíttattuk ki a téli fölkészülés jegyében, hiszen tudatos, balesetkerülő állampolgárok vagyunk.
Erre elővett egy műszert, a kazán alá tartotta, megnézte, majd leolvasta, hogy ez rendben van. Már csak azért is rendben volt, mert a kazán éppen nem működött, viszont esze ágában nem volt, hogy bekapcsoltassa velünk a meleg vizet vagy a fűtést. Mert ugye akkor esetleg mutat is valamit a műszer.
Kérdezte, hogy hova ülhet le, hogy kitöltse a papírt. Megmutattam, közben érdeklődtem, hogy ez mennyibe kerül nekem. Négyezer-hatszáztíz. Gratuláltam ehhez a szép összeghez, majd elrohantam a dolgomra. (Csak összevetésül: a kazán és a teljes fűtési rendszer megtisztításának, átmosásának – fél napos, kétemberes munka – hatoda, amit ezért a „munkáért” hatóságilag fölszámolt.)
A feleségem este mesélte, hogy még csak arra se hivatkozott - ellibegve a hattyú halálát -, miszerint nincs aprója, nem is adott vissza az ötezresből.
Mérgemben kicsit számolgattam. Ha csak négymillió kéményt veszünk Magyarországon, akkor kéményellenőrzés címén, semmi munkával beszednek tőlünk tizennyolcmilliárdot és még négyszáznegyven milliót, az adómentes „aprót” nem számítva – ami olyan egy-másfél milliárd. (És nem lepődnék meg, ha szegény kéménysöprők még szilveszterkor is becsöngetnének valamicske borravalóért.)
Itt vélhetően hatósági árról van szó, hiszen ilyenkor a kéményseprő egy valóságos hatósági személyként érkezik a lakásunkba. Az ellenőrzés kötelező.
Örvendetes, hogy a kormány a BKV-ügyek után meg akarja akadályozni a lenyúlásokat az állami szférában. Ha esetleg a kabinet abba a kínos helyzetbe kerül, hogy az elfogadott költségvetés után azt érzi, nincs dolga a választásokig, talán lenne idő arra, hogy átnézze a hatósági árak és a teljesítmények viszonyát.
Ha szorongva, rettegve is, de lassan el kell fogadnunk társadalmi rendszerünk alapvetését: a fölhasznált termékek és szolgáltatások árát meg kell fizetnünk. De ebből nem csak az következik, hogy elolvad például a gázár támogatása, mert meg kell adnunk a fűtőanyag piaci értékét, hanem az is, hogy a semmiért azért mégse fizessünk pofátlanul magas árat.
Más, hogy legyen ellenkező példa is: elromlott az órám. Nem az egész, nem a szerkezet, csak a csatja. Kicsit lehetett volna hordani, de azzal a veszéllyel, hogy leesik. Az akkor nem jó, ha például kilóg a kezem az ablakon, vezetés közben. Csak egy kicsit lóg ki, de az óraeséshez éppen elég. El is képzeltem, hogy mekkora baleset lehet abból, ha kiesik, hirtelen lefékezek, kipattanok a kocsiból, és persze már csak a lapos titánium órámat tudom fölvenni a kicsit lapos kocsimat meg nézegetem, ha valaki belém szaladt. (Persze az is lehet, hogy a titánötvözet kibír egy autókereket, de ne próbáljuk ki.)
Van Szentendrén egy órás, többnyire oda járok, mert már sokszor előfordult, hogy kisebb szolgáltatások után nem kért semmit. Mondjuk kivett egy láncszemet az óraszíjból. Szépen be is csomagolta, hogy hátha megint meghízom, és akkor kell: tegyem csak el szépen. Az évek során ahányszor meglátta valamelyik órámat, mindig alaposan megtisztította, szépen beállította – ami a mai sokmindent mutató szerkezeteknél nem is olyan egyszerű.
Bemegyek ehhez a kedves óráshoz, mutatom, mi a baj. Nézegeti. Azt mondja, hogy sajnálja, de alighanem az lesz, hogy esetleg nem tudja megcsinálni. Megpróbál szerezni alkatrészt, de hát ugye ez japán, lehet, hogy három-négy hét, vagy még több, ugye.
Én meg persze belenyugszom, mert mit tehetek. Nem mintha nem lehetne óra nélkül élni. Évekig nem is használtam, mert untig elég volt ránézni a telefonomra. De valahogy visszaszoktam. Egyszercsak vágytam arra, hogy megint legyen a karomon. Tulajdonképpen nevetséges. Nincs is idő. Csak kitaláltuk, vesztünkre. Kalodába zártuk a szabadságunkat.
Az lett a vége, hogy addig nézegettem a boltban, amíg találtam egy másik órát. Pont olyan nagyot, amilyet már régen akartam, és pont olyan olcsót, amennyire még volt pénzem. (Nem titánium, csak acél, nem mutat hatfélét.) Megvettem. És persze otthagytam a régit, hogy hátha pár hónapon belül mégiscsak meggyógyul.
Egy hét múlva megszólalt a telefonom. Az órás hívott: mégiscsak úgy alakult, hogy meg tudta javítani a régit. Mehetek bármikor.
Mentem is, hamarosan. Vittem pénzt is, rendesen, mert ez az órás valamiért még nem szerzett be kártyásan fizető masinát.
Meglát. Előveszi az órámat. Nézegeti. Megnézi, hogy jól jár-e. Elmagyarázza, tett bele valami anyagot, hogy ne menjen bele a víz, aztán odaadja.
Kérdezem, hogy mennyivel tartozom.
Semmivel.
Nézek rá kérdő módban. Erre azt mondja, hogy „csak nem képzeli – hiszen vásárolt nálam egy órát!”
Én meg valahogy így képzelem el a világot. Meg a kapitalizmust is. Meg a kereskedőt is. Pláne, ha órás.
Végülis a kéményseprő szerencsét hozott. De azért ne jöjjön Újévkor. Azon, amit neki adnék, veszek inkább valami kacatot a szentendrei órásnál.
A lakásban megkérdezte, hol a kémény. Megmutattam a gázkazánt, amiről megállapította, hogy szép tiszta. Mondtam, hogy persze, mert a múlt héten tisztíttattuk ki a téli fölkészülés jegyében, hiszen tudatos, balesetkerülő állampolgárok vagyunk.
Erre elővett egy műszert, a kazán alá tartotta, megnézte, majd leolvasta, hogy ez rendben van. Már csak azért is rendben volt, mert a kazán éppen nem működött, viszont esze ágában nem volt, hogy bekapcsoltassa velünk a meleg vizet vagy a fűtést. Mert ugye akkor esetleg mutat is valamit a műszer.
Kérdezte, hogy hova ülhet le, hogy kitöltse a papírt. Megmutattam, közben érdeklődtem, hogy ez mennyibe kerül nekem. Négyezer-hatszáztíz. Gratuláltam ehhez a szép összeghez, majd elrohantam a dolgomra. (Csak összevetésül: a kazán és a teljes fűtési rendszer megtisztításának, átmosásának – fél napos, kétemberes munka – hatoda, amit ezért a „munkáért” hatóságilag fölszámolt.)
A feleségem este mesélte, hogy még csak arra se hivatkozott - ellibegve a hattyú halálát -, miszerint nincs aprója, nem is adott vissza az ötezresből.
Mérgemben kicsit számolgattam. Ha csak négymillió kéményt veszünk Magyarországon, akkor kéményellenőrzés címén, semmi munkával beszednek tőlünk tizennyolcmilliárdot és még négyszáznegyven milliót, az adómentes „aprót” nem számítva – ami olyan egy-másfél milliárd. (És nem lepődnék meg, ha szegény kéménysöprők még szilveszterkor is becsöngetnének valamicske borravalóért.)
Itt vélhetően hatósági árról van szó, hiszen ilyenkor a kéményseprő egy valóságos hatósági személyként érkezik a lakásunkba. Az ellenőrzés kötelező.
Örvendetes, hogy a kormány a BKV-ügyek után meg akarja akadályozni a lenyúlásokat az állami szférában. Ha esetleg a kabinet abba a kínos helyzetbe kerül, hogy az elfogadott költségvetés után azt érzi, nincs dolga a választásokig, talán lenne idő arra, hogy átnézze a hatósági árak és a teljesítmények viszonyát.
Ha szorongva, rettegve is, de lassan el kell fogadnunk társadalmi rendszerünk alapvetését: a fölhasznált termékek és szolgáltatások árát meg kell fizetnünk. De ebből nem csak az következik, hogy elolvad például a gázár támogatása, mert meg kell adnunk a fűtőanyag piaci értékét, hanem az is, hogy a semmiért azért mégse fizessünk pofátlanul magas árat.
Más, hogy legyen ellenkező példa is: elromlott az órám. Nem az egész, nem a szerkezet, csak a csatja. Kicsit lehetett volna hordani, de azzal a veszéllyel, hogy leesik. Az akkor nem jó, ha például kilóg a kezem az ablakon, vezetés közben. Csak egy kicsit lóg ki, de az óraeséshez éppen elég. El is képzeltem, hogy mekkora baleset lehet abból, ha kiesik, hirtelen lefékezek, kipattanok a kocsiból, és persze már csak a lapos titánium órámat tudom fölvenni a kicsit lapos kocsimat meg nézegetem, ha valaki belém szaladt. (Persze az is lehet, hogy a titánötvözet kibír egy autókereket, de ne próbáljuk ki.)
Van Szentendrén egy órás, többnyire oda járok, mert már sokszor előfordult, hogy kisebb szolgáltatások után nem kért semmit. Mondjuk kivett egy láncszemet az óraszíjból. Szépen be is csomagolta, hogy hátha megint meghízom, és akkor kell: tegyem csak el szépen. Az évek során ahányszor meglátta valamelyik órámat, mindig alaposan megtisztította, szépen beállította – ami a mai sokmindent mutató szerkezeteknél nem is olyan egyszerű.
Bemegyek ehhez a kedves óráshoz, mutatom, mi a baj. Nézegeti. Azt mondja, hogy sajnálja, de alighanem az lesz, hogy esetleg nem tudja megcsinálni. Megpróbál szerezni alkatrészt, de hát ugye ez japán, lehet, hogy három-négy hét, vagy még több, ugye.
Én meg persze belenyugszom, mert mit tehetek. Nem mintha nem lehetne óra nélkül élni. Évekig nem is használtam, mert untig elég volt ránézni a telefonomra. De valahogy visszaszoktam. Egyszercsak vágytam arra, hogy megint legyen a karomon. Tulajdonképpen nevetséges. Nincs is idő. Csak kitaláltuk, vesztünkre. Kalodába zártuk a szabadságunkat.
Az lett a vége, hogy addig nézegettem a boltban, amíg találtam egy másik órát. Pont olyan nagyot, amilyet már régen akartam, és pont olyan olcsót, amennyire még volt pénzem. (Nem titánium, csak acél, nem mutat hatfélét.) Megvettem. És persze otthagytam a régit, hogy hátha pár hónapon belül mégiscsak meggyógyul.
Egy hét múlva megszólalt a telefonom. Az órás hívott: mégiscsak úgy alakult, hogy meg tudta javítani a régit. Mehetek bármikor.
Mentem is, hamarosan. Vittem pénzt is, rendesen, mert ez az órás valamiért még nem szerzett be kártyásan fizető masinát.
Meglát. Előveszi az órámat. Nézegeti. Megnézi, hogy jól jár-e. Elmagyarázza, tett bele valami anyagot, hogy ne menjen bele a víz, aztán odaadja.
Kérdezem, hogy mennyivel tartozom.
Semmivel.
Nézek rá kérdő módban. Erre azt mondja, hogy „csak nem képzeli – hiszen vásárolt nálam egy órát!”
Én meg valahogy így képzelem el a világot. Meg a kapitalizmust is. Meg a kereskedőt is. Pláne, ha órás.
Végülis a kéményseprő szerencsét hozott. De azért ne jöjjön Újévkor. Azon, amit neki adnék, veszek inkább valami kacatot a szentendrei órásnál.
1 megjegyzés:
Tudom, kívülről és utólag könnyű dumálni, de nekem csak az első eset esett kissé nehezemre, amikor is anno pici lányként Dóra doktor ötödik megjegyzése után - hogy ez kérem, egy jókora Grippe! - hangosan visszakérdeztem, hogy az meg micsoda? Mert ha állatka - gondoltam, akkor bizony azonnal hazaviszem ,mivel az állatok már akkor is az érdeklődésem középpontjában álltak. És miután Dóra doki abban az időben korszerűtlen embernek mutatkozva, nekem kicsi gyereknek is igencsak kimerítő és egy cseppet sem unalmas választ adott (igaz ez nálunk a családba is így működött), ezt a visszakérdezősdit bizony a mai napig is előszeretettel (na jó, nem mindig!) folytatom. Legyen szó orvosról, kéményseprőről, vízvezeték szerelőről, ügyvédről, de akár még bírósági pert elnöklő bíróról is! És természetesen a válasz függvényében döntöm el, hogy a további együtt játszásban milyen szerepet vállalok. Így aztán rendre megtörténik, hogy bizony a kérdéseimre kapott mellébeszélések és mellédolgozások okán megtagadom az el nem végzett avagy a pocsék munkáért felrótt díjak kifizetését, de minimum élek a panasztételi jogommal.
Ami viszont az órásokat illeti, az én tapasztalataim is megegyeznek a posztban leírtakkal. Bár jártam én már így cipészekkel is! De hát ezekben az esetekben mindenkor az elvégzett munkáért vállalt felelősség megléte az, ami a legmegnyugtatóbb. Ott pedig, ahol rendre csak ennek hiányával találkozunk, picinyt azért magunkba (is) kell ám néznünk, hogy vajon eleget és elégszer kérdezünk-e rá, kérdezünk e vissza a történésekre.
Megjegyzés küldése