szerda, augusztus 30, 2006

Milos nem hal ki



A múlt hét vége elég fura volt. Kaptam egy levelet arról, hogy Szentendrén támogatják az irodalmat. Praktikusan úgy nézett ki a dolog, hogy mi kisorsoltatunk, és különféle kávéházakban meg éttermekben vendégként dolgozunk, aztán a végén neves színészek fölolvassák, azt, amit írtunk. Persze egészen másképp alakult, de valahogy mégiscsak jó volt. Mondjuk például az, hogy kicsit bszélgethettem Kukorellyvel, Podmaniczky Szilárddal (a sötétben készült képen) , hogy másokról ne is beszéljek. Végülis nekem vasárnap este az Avakum kávézóban az jött ki, hogy egészen jó ötlet lenne, ha Szentendrén, vagy bármelyik városban, városrészben, az ott, vagy a környéken élő írók időnkén összejönnek, és fölolvasnának egymásnak a munkáikból. Közte meg lehetne, mondjuk élő zene. Aki meg az ilyesmi iránt érdeklődik, az bejönne, és hallgatná. Nagyon jó hangulata van az ilyesminek. Azt hiszem, még hangoskönyv-válogatást is lehetne készíteni, meg mit tudom én… rádióműsort, például. Persze egészben az a legjobb, hogy az írók találkozhatnak egymással. Például én általában minden elolvasok, ami Podmaniczky neve alatt vagy fölött van, de nyilván egy csomó írása nem jut el hozzám. Amit most az Avakumban fölolvasott, az talán úgy volt a legélvezhetőbb, hogy ő maga mondta el. Persze ehhez alkalmasnak is kell leni a fölolvasásra, de hát ő alkalmas. Aki meg nem, az vigyen magával színészt. Azt is lehet. A színészek többnyire jó emberek, kivéve azokat, akiket utálok. Az írók is pont így vannak.

Amikor ezt mondtam Greguss Sándornak, aki ezt az egészet szervezte, mondta, hogy éppen most beszélgetett erről valakivel. Vagyis, ha nem is sikerült tökéletesre ez, most kiderült, hogy valamilyen irányba mégiscsak elmozdulunk.

Az más kérdés, hogy az irodalom iránti érdeklődés tragikus mértékűvé csappant. Bár a csappanás túlzás, a zsugorodás a helyes, mert ez egy hosszú folyamat volt. Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha ez nem így lenne, értem is, hogy miért, de jobb lenne szembe nézni. És fölkészülni az elmúlásra. Ezen kívül még lehet újra kezdeni valamit. Például úgy, hogy fölolvasgatunk egymásnak. Hátha valaki hallja. Én is tehetnék úgy, mintha nem érteném ezt a dolgot, és bizonyos értelemben nem is értem: az irodalom annyira jó dolog! Persze munkás befogadni. A verssel meg kell dolgozni, a slágeripari termékekkel nem. A regénnyel is, a filmmel pedig alig. Pedig jó megdolgozni a dolgokért. Ezt kellene megértetni.

Nagyon szerettem, hogy Kata mindenhova elkísért. Bár alighanem néha nagyon unta ezt a szerencsétlen irodalmi világot. Mondjuk Kukorellyt biztosan nem, mert még másnap is azokon a történeteken nevetgélt, amiket Bandi mesélt a saját szerencsétlenségéről.

Közben szombaton Császár Tamás házának tetején vendégeskedtünk, ahol – mint rendesen – a legjobb karikaturisták jöttek össze. Varázslatos dolog egy ilyen háztető, pláne, hogy most egy csomó óriásdaru is volt fölöttünk. Nyilván építenek valamit a környéken. Szeretem ezeket az embereket, gyakorlatilag, ha hirtelen mind meghalnának, megszűnne a karikatúra Magyarországon. (Persze nem volt ott mind, de mondjuk az a húsz ember, aki Tamás baráti körébe tartozik.) Na jó, maradna még tíz.

Fodor Ákos abban megtiszteltetésben részesített, hogy elküldte nekem MÉG: MINDIG című új kötetét. Nagyon jó. Mondhatni letehetetlen, ami verseskötetnél nagyon nagy dolog. Persze mindig tudtam, hogy zseni, ezért aztán nem tudom, min lepődöm meg. Talán azon, hogy mindigis igazam volt.

Hétfőn, Szentendrén majdnem agyondobott egy gyerek. Az volt, hogy Milossal lementünk a Dunapartra, és megláttam egy nagyon jó látványt – egy fa íves ága alatt látszottak a hajók – és gondoltam, lefényképezem. Matattam a gépemmel, nem figyeltem előre. Egyszercsak közvetlenül az arcom mellett elsuhant egy jó kilós sziladarab. Kiderült, hogy egy kislány be akarta dobni a Dunába, de amikor lendíteni készült, a feje mögé emelte, és kicsúszott a kezéből. A reflexeim meg nem működhettek, mert nem néztem oda. Ha eltalál, agyonüt. De a fogaimat biztosan kiveri, ha úgy esik. Arra meg már gondolni se merek, hogy Milos pár másodperccel előbb ott ment, ahol a kő leesett.

Ma voltunk dinoszauruszos kiállításon Milossal és Sacival. Fogalmam sincs, miért fontosak olyannyira a gyerekeknek ezek a borzalmas, brutális, ronda és amúgy is döglött állatok, de kétségkívül rajongnak értük. Pedig egy tehén is szebb, szerethetőbb, mint bármelyik őshüllő. Este, amikor fürdés után törölgettem, Milos fölvetette, hogy mi lesz akkor, ha mi kihalunk. Mármint az emberiség. Hogy honnan van neki négy és fél évesen emberiség-fogalma, azt nem tudom, de van neki. És kihalás fogalma is. Jó, ebben segítettek a dinoszauruszok. Szerinte, ha mi kihalunk, akkor megint ezek jönnek. Mondtam, hogy szerintem nem, de nem vitatkoztunk. Aztán kiderült, hogy miért fontos neki, hogy a dinoszauruszok jöjjenek megint. Merthogy szerinte ő nem fog kihalni, hanem dinoszaurusszá lesz. Még pedig azért, mert evett valami dínós cukorkát! Itt tartunk.

Nincsenek megjegyzések:

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések