Sztáréletem botrányos titka

Magnasco:  A kereszt állítása 

Azt hiszem, karrierem csúcsára jutottam: tegnap így hirdette magát a Heti Válasz: “Újabb botrány: Hol szerezte diplomáját a szocik sztárszerzője?”

Kellett néhány perc, mire rájöttem, hogy ez én vagyok, meg azt is, hogy Schmitt Pál bukása miatt kellett lebuknom, bosszúból. Véletlenül olyanokkal, mint a kiváló Friss Róbert, Nádas Péter vagy Selmeczi Tibor barátom.  Életünk szégyenletes titkát fürkészték ki: jártunk a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre, én a szociológia-filozófia szakra. (Mindig beleírom minden nyilvános önéletrajzomba, így tudták kioknyomozni a Kikicsodából.)

Úgy tesznek, mintha újságírói végzettségem sem lenne. (Amikor fölvettek az Újságíró Iskolára, jött egy ember és gratulált: “Megkezdheti tanulányait a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen.” “De én nem oda jelentkeztem!” “Nem baj!”)

Végig jártam. Örömmel. A pártállam ideológiai és politikai alapjaira voltam kíváncsi ugyanis. (Mostanában megint kitűnően használható a tudásom.) Kiváló tanárok előadásait hallgattam. 

A lap azok közé sorol, akik “mindkét korszakban megtalálták a számításukat”. A rendszerváltásig csak üzemi újságíró lehettem, a könyveim nem jelenhettek meg. Fölajánlották, hogy amennyiben belépek a pártba, szerkesztőt csinálnak belőlem. Nem léptem be. 

Javaslom az oknyomozó kollégának, kérdezze meg Borókai főszerkesztőtől, hogy ismer-e olyan hülyét a Heti Válasz szerkesztőségében, aki csak azért nem lett MSZMP-tag, mert a párt megszűnése előtti utolsó pillanatban jelentkezett. Ha megmondja, ki az, írja bele a lapba.

“A nap idézete” rovat helyett legyen itt a “mértékadó” Heti Válasz súlyosbító körülményre utaló megjegyzése Dömény Jánosról, aki szintén lebukott: “... néhány hete lelkendezve köszöntötte a Népszavában Göncz Árpádot.”

 .

Dániel Péter börtönbe megy

Galimberti Sándor:
Tabán

Gyülekezési joggal való visszaélésre hivatkozva 70 ezer forintos pénzbírsággal sújtotta Dániel Péter ügyvédet a rendőrség. Néhány - a felvételek szerint többnyire már nem kamaszkorú asszony társaságában - március 17-én úgynevezett flash mobbal, villámtüntetéssel - vagyis jogszerűen, mert az nem engedélyköteles  - tiltakozott a Hősök terén a gárdistaavatás ellen. Rendőrségi kérdésre magára vállalta, hogy ő szervezte a békés tüntetést. Ha nem fizeti be a büntetést, azt harmincöt nap elzárásra változtatják. 

Dániel Péter most majd áristomba vonul annak érdekében, hogy politikai fogolyként így demonstráljon egy elképesztő abszurditás ellen.

Szembesíti a világot azzal, hogy a magyarországi hatalom valamilyen háttéralkuban van a betiltott újnáci rohamosztagok gazdájával, a Jobbik nevű párttal, így azok - amúgy a Fidesztől is tanult - jogi cselekkel azt csinálnak, amihez kedvük van. Helyettük azokat bünteti, akik ezellen tiltakoznak.

Ha Magyarországon demokrácia lenne, Pintér tábornok látogatott volna a  Hősök terére, és utasítást adott volna a gárdisták azonnali begyűjtésére. De a hatalom ma jobban fél Dániel Pétertől, mint a gárdistáktól. (Amúgy minden oka meg is van erre.)

Az üggyel nem függ össze, de mégis:

Magyarország Bírósága 700 ezer forint kártérítésre kötelezte Rózsa Mihályt - akivel egyébként szinte soha semmiben nem értettem egyet -, mert nagyon megbántott egy Tomcat nevű rendkívül érzékeny lelkű pólóárust, aki még soha senkit nem provokált, nem bántott és nem is ütött meg. Mivel Misit ez a büntetés gyakorlatilag tönkreteszi, arra kérek minden jóakaratú embert, hogy csatlakozzon a "700-an 1000-et Rózsa Misiért!" mozgalomhoz. >>> 700-an 1000-et

 .

Fontos kérdések

Jan Olis: Elegáns kártyázó társaság

Kaptam egy csomó levelet a tegnapi “elnöki interjú pályázatomra”: könnyű gúnyolódni az általam egyébként nagyra becsült, bár a Schmitt-interjúval kétségkívül kicsit rossz irányba siklott Obersovszky Péteren, de inkább írjam le azt, miket kérdeznék valójában Áder Elnök Úrtól, ha megengedné.

- Elnök Úr, gratulálok a megválasztásához! Az ellenzék távolmaradása az aktustól arra utal-e, hogy Ön nem az egész népet képviseli?

- Azért jelölte Önt Orbán Viktor, mert megértette, hogy vagy visszaállítja a demokráciát, vagy megbuktatja az Unió és a NATO, és ő nem a demokráciát választja? Az Ön dolga az lesz, hogy jogi csűrcsavarokkal kármentse a Fidesz hatalmát és érdekeltségeit? Ha a nép nyilvánvaló többsége követeli, leváltja Orbánt?

- Ha Orbán a szorítóból úgy próbálna kimenekülni, hogy kilépteti az országot az EU-ból, akkor kollaborál ebben, akkor is, ha Ön szerint sem lehet ez a magyarok érdeke?

- Elődjéhez hasonlóan Orbán kérésére azokat a törvényeket is aláírja, amelyek nyilvánvalóan jogellenesek, és szinte biztosan nem felelnek meg közös hazánk, az EU szellemének?

- Ha Orbán politikája miatt lázadás tör ki Magyarországon - mint főparancsnok - elrendeli a fegyveres erők bevetését?

- Mégegyszer gratulálok az elnökké választásához, és elnézést kérek, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban csak a fontos kérdéseket tettem föl.

 .

Pályázatom elnöki interjúra

Georges de LA TOUR:
Pásztorok imádása

A nemzeti izé, ami mostanában a közszolgálati műsorszolgáltató, komoly bajban van, mert ki kell választani, ki készítsen interjút Áder Jánossal magyarországelnöki beiktatása után. Ha nem veszik tiszteletlenségnek, pályáznék a következő kérdésekkel:

- Kedves Elnök Úr, megengedi, hogy örömmel szólítsam így?

- Ön azt mondta, hogy tisztelettel és alázattal vállalja el a jelölést. Ugye nem állunk távol az igazságtól, ha feltételezzük, hogy komoly lelkiismereti tépelődés után vállalta el Magyarország elnökének méltóságát?

- Gondolom, megnyugtatta, hogy kétharmados - mondhatnánk, történelmi jelentőségű - többséggel választották meg. Ez persze nem csoda, hiszen például Kósa Lajos már a jelölésének órája után kijelentette, hogy most éppen olyan elnökre van szüksége az országnak, mint Ön. Milyen elnök lesz Ön?

- Jól értelmezem, hogy Önre, tisztelt Elnök Úr azért esett a kormánypártok választása, mert Ön a legalkalmasabb az új alkotmányos rend, a nemzeti együttműködés rendszerének megszilárdítására?

- Az EU parlamentjében töltött évek tapasztalati segítik Önt abban, hogy a Miniszterelnök Úrral vállvetve vezesse magyar nép gyarmatosítás elleni küzdelmét?

- Örömmel olvastam, hogy Kósa alelnök úr szerint Önnek nem kellene Göncz Árpádra hasonlítani. Nehéz feladat lesz ezt elérni?

- És végül engedjen meg egy személyes kérdést: mekkora áldozatot hozott azzal, hogy hazájának legmagasabb szintű szolgálatát választotta?

- Köszönöm, hogy ebben a haza életében rendkívüli pillanatban válaszolt a kérdéseimre.

 .

Kotkoda és a demagóg

Giotto: Szent Ferenc a madaraknak prédikál

Ezt mondta a vérdemegóg Orbán: „furcsa, hogy az unió inkább a tyúkketrecekkel és a tyúkok életminőségével foglalkozik, mint az emberekével”.

Egyszer láttam egy filmet arról, hogy a kínaiak eltörik a kutyák lábát, amikor az éttermekbe szállítják őket, a konyhakész macskákat pedig élve nyúzzák. A narrátor a végén azt mondta: ne vessük meg a kínaiakat, mert ők egymással is így bánnak.

Nekem egyszer volt alkalmam tojásgyári sétára. A csöpp fémketrecekben hármasával ücsörögtek a tyúkok, levágott csőrrel  - hogy ne tudják egymás csipkedni. Egyetlen célja volt életüknek: tojják halálra magukat, és a termék sérülésmentesen jusson ki alóluk. Pokoli állapotok között tartották őket. Megtehették, hiszen a tyúknak nem kell kert, szemétdomb, csipegetnivaló zöld ahhoz, hogy tojást tojjon. Honnan tudtak volna ilyesmiről az emberek, ha erről nem volt szó a Kukori és Kotkodában?

Lehet, hogy a Tízparancsolatból az Isten kifelejtette, hogy “köteles vagy a rád bízott, téged tápláló állatok boldog életéről és fájdalommentes haláláról gondoskodni”, de talán csak azért, mert megfeledkezett a gonoszságunkról.  Szerencsére fölismerjük magunkban: ma már tisztességes asszony nem vesz magára olyan bundát, amit ketrecben nevelt állatról húznak le.

Ne nagyon röhögcséljünk azon, ha az EU nem csak az emberi jogokért áll ki. Jó lenne, ha soha nem készülne el az a kínai horrorfilm, amelyik arról szól, hogy mi miképpen bánunk az állatokkal. És egymással.

 .

Szembesítés

Abadia: Mihály arkangyal

Közismert az a jelenség, hogy a bajba kerülő ember, például akkor, amikor összeomlik a háztartása, a házassága, végveszélybe kerül a munkája, egyszercsak mentálisan összeomlik, és úgy tesz, mintha nem értené, hogy mi történik vele. Így volt ez a múlt héten Schmitt Pállal, most meg Orbántól Martonyiig a teljes kormánnyal. 

Volt egyszer egy szomszédom, akiről kiderült, hogy folyamatosan terrorizálja a családját, elissza és elsportfogadja a pénzét, bajok vannak vele a munkahelyén is. 

Mivel amúgy köztiszteletben álló, jó szakember volt, munkahelyi cirkuszai miatt nem rúgták ki azonnal, hanem a főnöke megkérte, hogy menjen el egy hónapra egy kis regenerálós, fizetésnélküli szabadságra, és gondolkozzon el. Szinte ugyanaznap a felesége is közölte vele, hogy átmenetileg az anyjához költözik a két gyerekkel, mert elegük van a folyamatos basáskodásából. Ő is azt mondta, hogy gondolja végig.

Mivel szinte minden szomszédjával jó viszonyban volt, eljutott addig, hogy átmeneti kölcsönt kért a számlák kifizetésére. Mivel mi, a szomszédai egymással is jó viszonyban voltunk, megbeszéltük, hogy kitől mennyit kért, és azt is, hogy megpróbálunk közösen beszélni vele. Arról, hogy csak annyit adunk, amennyi a túlélésre elég. Meg kell értenie, hogy a számlák kifizetésében szívesen segítünk, de azt ne várja tőlünk, hogy a piát is mi fizessük. 

Nyár volt, lehívtuk bográcsozni, és meglepően bátran elmondtuk neki, hogy megbeszéltük a dolgát, segítünk rajta, de meg kell értenie, hogy kérünk tőle pár dolgot. Az ehavi számláira összedobjuk a pénzt, de aztán már csak akkor segítünk, ha rendbe teszi a viszonyát a családjával, a felesége visszaköltözik, ő pedig megint dolgozik. Ne sértődjön meg, figyelni fogjuk, mert úgy gondoljuk, hogy a barátok nem arról ismerszenek meg, hogy együtt hejehujáznak, hanem arról is, hogy egymás szemébe merik mondani az igazságot.

Pár percig letaglózva üldögélt a tűz mellett, aztán elkezdett ordítozni velünk. Hogy mit képzelünk magunkról. Hogy nem is érti, mit akarunk tőle.

Mondtuk, hogy csöndesüljön, mégegyszer elmondjuk, pontosítunk: ne igyon - a leszokás nem reménytelen, mert alig két hónapja süllyedt az ádáz iszákoskodásba -, ha ez sikerül, el tud járni rendesen munkába, ott sem fog folyamatosan civakodni az emberekkel, pénzt is keres rendesen, ráadásul el sem issza, nem képzeli azt, hogy totónyereménnyel lehet kibújni a bajból, és így rendbe jöhetnek a dolgok. Értse meg: a saját tönkretételében nem tudunk segíteni, és abban sem, hogy megnyomorítsa a feleségét és a gyerekeit. 

Fölpattant és azt kérdezte: komolyan azt várjátok tőlem, hogy ígérjem meg, rendes ember leszek, mert másképp nem segítetek rajtam?

Igen, pontosan ezt szeretnénk. Bízunk benned, mert szeretni való, kedves embernek ismertünk meg, szeretünk, ezért felelősek vagyunk érted. Nem akarjuk, hogy tönkremenj és megnyomorítsd a családodat.

Aljasak vagytok, mondta, és otthagyott minket.

Két hétig csönd volt, alig láttuk. Aztán egyszer véletlenül összetalálkoztunk az utcán. Nem is köszönt, hanem helyette az arcomba kiáltotta, hogy nem is értem, mit akartok tőlem. De fura módon nem torzult el az arca, hanem mosolygott.

Mondtam neki, hogy vasárnap délután megint bográcsozunk, jöjjön le, ha akarja, mégegyszer elmagyarázzuk.

Meglepő módon lejött. Még meglepőbb módon a feleségével és a gyerekeivel. Bejelentette, hogy két hete, miután szembesítettük a valósággal, abbahagyta az ivást. Egy kortyot se ivott, és nem is hiányzik. A jövő héten visszamegy dolgozni. Minden rendben lesz. És köszöni, hogy szóltunk, észhez térítettük.

Ez a történet persze most azért jutott eszembe, mert van olyan, hogy egy ország teljes vezérkara kerül ilyen helyzetbe. Hogy nem érti, mit akarnak tőle. Pedig dehogynem.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Politikai fajtalanságok

Kisfaludy Károly: László király
a cserhalmi ütközetben

A Jobbik új alkotmánymódosító salátatörvényében ez van: bár Magyarországon mindenkinek joga van a békés tüntetésekhez, a "homoszexuálisoknak" ne legyen. Ez kicsit összecseng azzal, hogy a rendőrség pont a melegfölvonulást nem engedélyezi. Nem lepődnék meg, ha egynémely egyházak finom nyomást gyakorolnának a Fideszre, hogy ezt fogadják el. Meg azt is, hogy például az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki „más azonos nemű személlyel folytatott szexuális kapcsolatot (fajtalanság), illetve egyéb más szexuális magatartászavart nagy nyilvánosság előtt népszerűsít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Vagy: öt évig is áristomban sínylődhetne az, aki „a fajtalanságot vagy más szexuális magatartászavart írásban, kép- vagy hangrögzítés, illetőleg más berendezés útján reklámozza vagy ilyen cselekményben közreműködik". Elzárással vagy 150 ezer forintos bírsággal sújtanák azokat a meleg párokat, akik például kézen fogva mennek az utcán.

Nekem meg az van a fejemben, hogy börtönbe kellene rakni a jobbikos vezéreket és képviselőket nagy nyilvánosság előtt, bűnszövetkezetben, folytatólagosan elkövetett politikai fajtalankodásért. Amíg nem késő. Már késő. A szocialisták idején kellett volna. Amikor a Jobbik alelnöke kijelentette, hogy a cigányság a zsidók biológiai fegyvere.

Bár a vérvádas parlamenti beszéd dolgában a Fidesz, sőt a KDNP is fölismert végre némi kis veszélyt, aligha valószínű, hogy a melegek rémisztgetése ne lenne kedvükre. Ez egy nagyon finom kampánytéma, hiszen látszólagos egyetértés mutatkozik a társadalomban meleggyűlölet dolgában. A ravasz politikusok csak arról feledkeznek el, hogy a hangadó “buzivadászok” túlnyomó többsége látens, öngyűlölő homoszexuális. (Ép lelkű ember nem keres gyűlölnivalót.)

A rendőrségi tilalom is abba az irányba mutat, hogy a Fidesz ugyan húsz évre tervezi magát a hatalom bebetonozásának dolgában, ám közben olyan társadalmat hoz létre, amelyikben a Jobbiknak csak át kell venni a hatalmat, és azonnal a kész náci állam közepébe pottyanunk. Akkor már kicsit késő lesz ezt fölismerni, mert együtt üldögélnek majd a melegekkel meg persze a szocialistákkal. Mert lesznek még praktikus jobbikos törvényjavaslatok.

 .

Orbán kozmosza

Csontváry: Fohászkodó
üdvözítő

Az ünnepek arra is jók, hogy otthon vagy templomokban, beszédek hallgatásával, fontos intelmek olvasásával, családi és baráti beszélgetésekkel próbáljuk karban tartani világnézetünket. Jó alkalom ez a politikusoknak is, hogy interjúkban mutassanak irányt népüknek. 

Orbán is kihasználta a lehetőséget: jó nagyokat mondott az Új Embernek, a katolikusok mértékadó hetilapjának. 

Mivel ma már egy európai forradalom vezetőjének gondolja magát, szükségesnek találja a kereszténynek nevezett kórus élszólistájaként kijelenteni, miszerint minden európai értékvita mélyén a keresztény gyökérkérdés húzódik meg. Ezt halljuk már évek óta egyházi körökből. Lehet erről diskurálni, ám ha Orbán keresztény értékalapúnak tekinti a saját kormányzását, a visszamenőleges hatályú törvénykezéssel, a fékek és ellensúlyok, vagyis minden lelkiismereti tényező kiiktatásával, az elesettek sanyargatásával, vagy éppen egy lopós-hazudós elnök erkölcsi védelmével, akkor nagy a baj, mert fogalma sincs a kereszténységről. 

De nyilván ilyeneket köteles mondani az, aki azt képzeli, hogy a hatalmát tanításukról megfeledkezve támogató egyházak erkölcsi erejét államhatalmi erővel lehet visszaállítani, ahelyett, hogy előbb a keresztények szereznék vissza megkérdőjelezhetetlen tekintélyüket.

Az viszont már mélyebb mentális értékelést érdemel, miszerint a hit, a vallás és a teremtés rendjét a vallástalanság és a tudományos világfelfogás, az istentelen kozmosz felé terelik. Mert állítólag ezt mondta. Márpedig ilyet emberemlékezet óta nem mondott épelméjű politikai vezető. 

Mi van a tudománnyal? Eddig úgy képzelhettük, hogy a tudományt azért adta Isten az ember fejébe, hogy az megbizonyosodhasson a kozmosz isteni rendjéről, most meg az derül ki, hogy a kozmoszban nincs Isten? Mit szeretett volna mondani Orbán? Mit is üzent a tudósoknak?

Miért természetes nálunk - Édentől nagyon keletre, vagyis Isten háta mögött -, hogy a Bölcs Vezető karbantartott világnézet nélkül merészel hit és tudomány dolgában kinyilatkozatni? A kérdés az, hogy Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként föl meri-e tenni nyilvánosan azt a kérdést, hogy “Miniszterelnök Úr, miket tetszett már megint összeböszmélkedni?” 

 .

Távoltartási kérelem

Semmi kedvem már a Schmitt-ügyről írni, de sajnos úgy néz ki, hogy a kereszténydemokraták kezdenek elborulni, amire viszont kötelességem figyelmeztetni, hiszen felelős kormányzóerőről van szó. Már azon is fölvisongtam, amikor Pálffy képviselő úr arról nyilatkozott, miszerint Schmitt Pál keresztény emberhez méltón döntött, amikor lemondott. Jó, jó, gondoltam: a karaktergyilkolásban (V. Parancsolat: “Ne ölj!”) oly buzgó és tehetséges kereszténykedők azt képzelik magukról, hogy a föltámasztásban ugyanolyan jók, mint a porig gyilkolásaban. Áhítatos népségüknek meg elég csak annyit mondani, hogy “keresztény”, és ha az írva vagyon, akkor az elég is. Bár ízlésem szerint bármit lehet mondani egy emberről, aki még lemondása előtt egy perccel sem képes annyit mondani, hogy elnézést kér, hibázott, csak azt nem, hogy keresztényi. Mert az onnan ismerszik meg, hogy a Tíz parancsolat szerint él, de ha ez nem sikerül, akkor bevallja a bűnét, bocsánatot kér, és még bűnbánatot is tart.

Most meg már odáig fajult a dolog, hogy egyenesen Jézushoz hasonlítja Schmitt Pált a KDNP. A párt tatabányai szervezete szerint ''Különösen szomorú, hogy az országnak egy nagytekintélyű intézménye, a Semmelweis Egyetem ölti magára Pilátus szerepét, hiszen a plágium vád, amely alapján Schmitt Pál erkölcsiségét, tekintélyét az írástudók alá kívánták ásni, már régen megdőlt''.

Azt leszámítva, hogy ezek a keresztények bizony hazudnak (VIlI. Parancsolat: “Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!”.), hiszen feketén-fehéren kiderült, hogy Schmitt Pál egyszerűen lopott , ráadásul istenkáromlók is (II. “Isten nevét hiába ne vedd!”), hiszen Jézus a Szentháromságban valóságos isteni mivolttal bír. 

Káromlás ez azért is, mert Jézus, szemben Schmitt Pállal sohasem lopott (VII. “Ne lopj!” ) soha nem hazudott (VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!) sőt arra sincs följegyzés, hogy mások jószágaira szemet vetett volna (X. “Mások tulajdonát ne kívánd!”).

Lassan olyan állapotba jutunk, hogy meg kell kérnünk Orbán Viktort, hogy gyerekeink érdekében most már ne csak az erkölcs- hanem a hittantól is szíveskedjék távol tartani a kevély kereszténydemokratákat. És ezt egyáltalán nem viccből kérem.

 .

Tudatállapotok

Tegnap egy kis irgalmat kértem Schmitt Pálnak, mert úgy gondoltam, hogy aki lemondott, azon itt Európában nem illik örömtáncot ugrabugrálni. Pláne, ha módosult tudatállapotában föl sem képes fogni, mi történik vele. Több száz baloldali és liberális olvasó küldött a pokolba. A legfőbb érvük az, hogy amikor Schmitt Pál a Fidesz-bulldózer alkatrészeként aláírta az emberek tízezreit megnyomorító törvényeket, akkor benne sem volt egy szemernyi irgalom sem. 

Biztos igazuk van. Bár tovább kellene lépni, mert a harci bulldózer sem állt le egy pillanatra sem. Csakugyan: mennyivel volt bűnösebb az utóbbi évek joggal való visszaéléseiben Schmitt Pál, mint Kövér, Áder vagy éppen Szájer? Vagy részt vettek a törvény-, netán az alaptörvény-gyártásban, vagy eltűrték, hogy Orbán arcátlanul visszaéljen törvényesen szerzett kéthatmados parlamenti többségével. Azért ezek a nevek jutottak eszembe a több száz fős politikai bűnszövetkezetből, mert ugye most ők a lehetséges Schmitt-utódok, legalábbis találgatási szinten. Még a hatalomhoz közel állók is azt vélik, hogy Orbán - szintén módosult tudatállapotában - úgy gondolhatja, hogy leginkább ők testesítik meg a nemzet egységét, tehát nagyonis megfelelnek a Magyarország elnökére vonatkozó alaptörvényi követelménynek?

Csakugyan annyira beszorult Orbán a nemzeti együttműködés centrális erőterének közepébe, hogy csak a Fidesz Központi Bizottságából válogathat? Nincs olyan köztiszteletben álló ember, aki beülne zárlatos elnöki villamosszékbe, amelyben bármikor bárki porig éghet? Csakugyan nincs egyetlen egy ember se a legalább ötmillió fölnőtt magyar között, aki nem csak arra jó, hogy olvasatlanul írjon alá, hanem esetleg arra is, hogy legalább kérdései legyenek, ha úgy tetszik, a nép nevében?

Egy hete azt írtam, hogy aki Orbán rendszerében elfogadja az államfői jelölést, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy alkalmatlan a posztra. Ez nyilván csak akkor igaz, ha Orbán nevezi ki. Megtehetné, hogy konszenzust keres, mert valóban komolyan gondol valamiféle konszolidációt. És tudja azt is, pontosan, hogy ezzel sokat emelhetne Magyarország megítélésén.

Hacsaknem ez is mindegy már ebben a szégyenletes erkölcsi végjátékban.

 .

Irgalom és bocsánat

MTI Fotó: Beliczay László

Schmitt Pál tragikomikus országlása úgy ért véget, ahogy méltó volt hozzá: kínosan, keservesen. Őszintén sajnáltam. Végülis legyen bennünk irgalom, lássuk meg azt is, hogy egy öregember áll előttünk, akinek szégyenbe omlott a szépen fölépített élete. Ennél magasabbról ennél mélyebbre zuhanni nem lehet. És értsük meg: a szervezet, az agy, a lélek védekezik. Elhiszem róla, hogy föl sem tudja fogni, hol hibázott. Ahhoz, hogy életben tudjon maradni, szüksége van arra, hogy másokra kenje a felelősséget. Csak azt kívánom neki: Isten segítse abban, hogy újra megszerezze a doktori címet. Neki is jár az esély és a bocsánat.

Hiányoltam viszont a parlamenti rituáléból Orbán Viktor megszólalását. Miután Kövér Lászlón azonnal látszott, hogy - igen tévesen - azt képzeli, hogy Schmitt lemondásával a Fidesz is visszanyerte becsületét, és máris fölényeskedhet, Orbán megtehette volna, hogy fölsétál a pulpitusra, és azt mondja, hogy “én kérek elnézést”, vagy úgy, hogy “bocsánatot kérek”. Ez biztos nagy teher, de az is elég lett volna, hogy “bocs”, hogy népieske legyen.

Mindenki tudta volna, mire gondol. Most várhatjuk, mikor megy Bulgáriába, hogy onnan küldjön tízmillió kedvesen elnézést kérő képeslapot a nemzeti konzultáció jól bevált keretében.

 .

Pálcikaemberkék

A nolblog képe

Schmitt Pál történetében természetesen nem Schmitt Pál viselkedése fontos. Hiszen őt a plágiumbotrány kirobbanásának pillanatában leírtuk, és nem csak mi, akik ellenzékben vagyunk, hanem mindenki, aki hajlandó volt öt percet gondolkozni az eseten.

Ezért is meglepő a hatalom viselkedése. Illetve egyáltalán nem meglepő, hiszen pontosan tudjuk, hogy a zsarnokság építményei pálcikavár-jellegűek: néha elég egyetlen emberarcú tartópálcikát kiütni, és omlik az egész. Most omlott, és tovább omlik, erkölcsi értelemben persze. 

Meglepő, hogy egy ennyire nyilvánvalóan védhetetlen ügy kezelésére semmiféle terve nem volt a hatalomnak. Meglepő, hogy csakugyan elhitte magának, hogy az egyetemi emberek annyira félnek valamitől, hogy nem merik visszavonni az elnök doktori címét. Ez abból látszott, hogy a bizottsági jelentés után a Fidesz és a KDNP azonnal kinyilatkoztatott: lezártnak tekintette az ügyet, amire persze Schmitt Pál legott hurrázhatott egy jó nagyot. El se tudták képzelni, hogy az ügy merészel folytatódni, és ráadásul egy rendkívül megalázó ítélettel. Aztán az ettől összezavarodott fideszes vezetők tanácstalanul hebegtek és habogtak, nyilvánvalóan valami orbáni intelemre várva.

Pedig tudni, érezni lehetett, hogy Schmitt Pál országlásának nem lesz jó vége. Orbán pusztán azért választotta őt, mert olyan ember kellett, akinek semmiféle erkölcsi skrupulusa nem lesz a legtörvénytelenebb törvények aláírásakor sem. 

Ez bejött. Ezen kívül semmi más. A zemberek zembere közmegvetésnek örvend, és nagy a veszély: egyre több embernek jut eszébe, hogy ezt a szégyent Orbán hozta ránk a nevetségesen teátrális bulgáriai üzenettel.

Orbán most úgy tesz, mintha semmit nem tehetne. “Az elnök sérthetetlen!” - harsogja ő, aki mindent meggyalázott, ami eddig sérthetetlen volt egy demokráciában. Benne sincs annyi tartás, hogy nyilvánosan azt mondja: tévedtem, rosszul ítéltem meg ezt az embert, fölkérem, hogy a haza és a nemzet érdekében távozzon békességgel. 

Persze akkor meg kellene nevezni valakit, aki alkalmas Schmitt helyére. Ám az az igazi baj, hogy aki Orbán kétharmados pálcikavára alatt elvállalja ezt a posztot, eleve alkalmatlan.

 .

Együttállások

Az Index képe

Utoljára akkor volt ilyen történelmi együttállás Magyarországon, amikor 1989 júliusában egybeesett Kádár János halála és Nagy Imre rehabilitálása. Shakespeare nem merte volna megírni ezt a giccset egy királydrámában. Rendkívül tragikus módon helyreállt a köztársaság erkölcsi rendje. Győzött az ötvenhatos forradalom. (Dehogy győzött!)

Ezen a héten úgy született meg a történelmi együttállás, hogy szinte egy napon határozott a főváros közgyűlése Károlyi Mihály szobrának eltakarításáról és a Testnevelési Egyetem (most Semmelweis) arról, hogy Dr. Schmitt Pál doktor maradhat, mert ugyan lopott, mint egy turbószarka, de nem ő a hibás, hanem az egyetem. (Ezt a szomorúoperettet már tényleg nem merte volna Shakepeare se megírni.)

Mindig azt hisszük, hogy a zsarnokság végjátékban van, mindig azt érezzük, hogy ennél már nem lehet tovább, mélyebbre. (Dehogynem!) 

Tarlós Orbán parancsára kinevezi Dörnert, aztán leoltatja a villanyt Károlyinál, hogy sötétben sunnyogva vághassák ki a fákat, aztán Kertész Ákost lefokozta - Csurkánál beérte figyelmeztetéssel -, most meg viszik Károlyit. Mindent a Jobbik kívánságára. Egy úriember már akkor Károlyi mellé állt volna, amikor a nácik játszásdiból kicsit megpogromozták a szobrát. Függetlenül attól, hogy kedveli-e első köztársasági elnökünk emlékét. Van úgy, hogy a gusztustalanság nem tűrhető tovább. (Dehogynem!)

Utolsó köztársasági elnökünk úriemberségéről nincs mit mondani. Vélhetően föl se tudja fogni, mekkorát ártott a saját népének, amikor lebukásának pillanatában nem mondott le. Ami az ügyét vizsgáló bizottságot illeti: az, ahogy odadobták az egyetemük és az egész fölsőoktatás tekintélyét, egyszerűen megmagyarázhatatlan.

Nincs tovább. (Dehogynincs!) Ezen a héten csakugyan kimúlt a Magyar Köztársaság szelleme. Félő, hogy a következő nagy történelmi együttállás rettenetes tragédia lesz, a katarzis legcsekélyebb reménye nélkül. Mert ne gondolja senki, hogy az úgynevezett nép hosszú távon el tudja viselni, hogy kihúzott gerinccel kell csúszni és mászni a zsarnokok kedvére. (Vagy: dehogynem?)

Lehet így élni, csak nem érdemes.

 .

Orbán Viktor és Pintér Sándor figyelmébe

2012. március, Magyarország

Tisztítószertartás

A múlt hét legfontosabb eseménye az volt, amikor egy sámán a parlementben jól körbekorbácsolta a Szent Korona auráját. Vagyis egy pogány szertartás alá vetette legősibb keresztény jelképeinket. Az erről szóló film az interneten látható: egy hojogós-hujogós, álarcos, csörömpös bőrgúnyában, a fején döglött turullal sompolygó ember egyik kezében sámándob látható, a másikban pedig egy, a gyöngédebb szado-mazo játékokhoz interneten is rendelhető csapkodó alkalmatosság. Keringését egy amúgy gyönyörű hangú asszony nyilván varázséneke fösti alá. Az egészről annyit, hogy igen megsajnáltam a vigyázzban álló koronaőröket, mert vélhetően összepipilték magukat a kínröhögés visszatartásától.

Utána olvastam: a mindig érvényes szavú Megyesi kolléga múlt heti előrejelzéséből megtudtam, hogy a Tuvai Köztársaságból érkezett Oiun Adigzsi See Oglu sámán  tisztítószertartását láttam.

Abban a parlamentben, ahonnan nem is olyan régen a hamarosan magánhadsereget parancsnokoló Kövér házelnök kitiltotta az indexes kollégákat, mert azok tréfásan táncikáltak, plusz az antifasisztákat is, hogy ne ott adják át a Radnótiról elnevezett díjukat.

Ha Kövér úr engedélyezte ezt a sámánkodást, akkor helyénvaló lenne, ha legelőször magát vezettetné ki az ország házából koronaerő-tékozlásban való bűnrészesség alapos gyanújával.

 .

Szemtelenül fiatalok

Várkonyi Tibor a tudás,
 az elegancia és a derű megtestesítője

A héten a legnagyobb élményem az volt, hogy a Radnóti Miklós Antirasszista Díj átadásán hallhattam szavalni a 87 éves - kitüntetett - Keres Emilt. Hihetetlen energia tört ki belőle, és egy Baranyi-versből, amit elmondott. 

Egész héten szerkeszthettem a Népszava legaktívabb és leginkább mértékadó munkatársát, a Keres Emilnél pár hónappal idősebb Várkonyi Tibort.

Egész héten olvasgattam a velük éppen egykorú Sándor György új kötetét, 1990 és 2010 között megjelent írásainak válogatását. Az a címe, hogy “Azt hiszed, hogy tied a világ?”

Ő is példamutató abban, hogy nem csak, hogy nem kell, hanem nem szabad leállni. 55 évet töltött rádiós és televíziós szolgálatban, aztán jött egy stroke. Szembesülnie kellett: vagy fönntartja fizikai és szellemi frissességét, vagy - így vagy úgy - de meghal. Hát ő inkább észnél maradt. Írásai arról tanúskodnak, hogy naponta végig gondolja a világot, annak minden hírét és megtalálja az összefüggéseket. Érdemes olvasni.

Keres, Várkonyi, Sándor. Példák arra, hogy ha nem hagyjuk magunkat kipiszkálni ebből a világból, akkor előbb-utóbb a vénemberek eszét is be kell ám számítani az agyonféltett GDP-be. 

Bár egy elöregedett országban úgyis mindegy lesz, mert ezek a szemtelenül fiatal emberek akkor sem lesznek nélkülözhetők, ha amúgy csakugyan ki akarnánk rekeszteni őket.

 .

Veres csillag

Olvasom, hogy a Magyarországi Munkáspárt 2006 korábbi elnöke ellen jogtalanul indítottak eljárást a vörös csillag viselése ügyében. A strasbourgi ítélet szerint Fratanolo János a Kúriához fordulhat, amely felülvizsgálati eljárásban köteles lesz őt az ellene hozott vádak alól felmenteni.

Az emberi jogi bíróság megállapította, hogy Magyarország megsértette Fratanolo János szabad véleménynyilvánításhoz való jogát. 

A következő hetekben új, épületes viták várhatók arról, hogy  a vörös csillag miért, a horogkereszt meg miért nem, és hogy igenis a kommunizmusnak több áldozata volt, mint a nácizmusnak, ésatöbbi. Vélhetően én is leírom majd, hogy nyugaton már fölismerték: az egyik egy eleve gonosz rendszer volt, amelyik alapvetésként tűzte ki népek “fajok” kiirtását, mások rabszolgasorban tartását. (Ebbe kategóriába mi jutottunk volna, ha a vörös csillag alatt nem győznek az oroszok.) A másik egy szép eszme volt, amelyet az emberi természet magához aljasított.

Leírjuk újra, magyar szajkók a magyar szajkóknak.

Csak annyit kérek Fratanolo Jánostól, hogy ne viselje a vörös csillagot. Ezrek, tízezrek élnek még, akiket a vörös csillag bitorlói megkínoztak, -szégyenítettek, kiraboltak, árvává tettek. Jó a jog, de még jobb, ha a tapintat eleganciát ad alá.

 .

Rontás

Biztos Ön abban,
hogy így néznek ki a zsidók?
(A kuruczinfo képe)

Komolyan kérek mindenkit, hogy üljön le egy meghitt félórácskára magával, és gondolja végig, hogy teljesen rendben van-e az, ha Magyarország lényegében a legrasszistább ország. Mert most egy tíz országból mintát vevő fölmérésből az jött ki, hogy például az antiszemitizmus általános foka a "tízek" közül nálunk a legmagasabb: 63 százalék. (Nem sok ez kicsit? Ennyire szemetek nem lehetnek azok a zsidók!)

Ilyen baromságra, miszerint "a zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz" százból 55 magyar igent mond. (Megjegyzem: matemetikai lehetetlenség, hogy a magyarok több mint fele egyáltalán találkozott volna élő zsidóval, hiszen csupán minden századik ember zsidó. De ez is csak származás szerint igaz. Jelentős részük nem is mondja és nem is gondolja magát zsidónak, Izraelbe pedig legföljebb kirándulni szeretne. Mert szép ország.)

Százból 63 magyar meg úgy véli, hogy "a zsidók még mindig túl sokat beszélnek arról, hogy mi történt velük a holokauszt alatt".

Az utóbbi nagyon jó példa egy kis önvizsgálatra. Gondoljuk végig ezt a mondatot: “a magyarok még mindig túl sokat beszélnek Trianonról”!

Egyet kérek, alázattal: legalább a gyerekeinket ne fertőzzük tovább! Mert másképp nem juthattunk idáig, csak úgy, hogy megrontottuk őket. 

Beszéd a Radnóti Miklós Antirasszista Díj átadásán

Nekem itt az a dolgom, hogy bevezessem az ünnepélyes díjkiosztást. Nem szívesen vállalok ilyesmit, mert suta vagyok és beszélni se nagyon tudok nagy nyilvánosság előtt. Elmondom, miért vállaltam el mégis.
Mert van némi lelkiismeret-furdalásom. Amikor fiatalabb voltam, olyan 18-20 éves, vagyis negyven esztendeje immár, sokat röhögcséltem azon, hogy “antifasiszták meg ellenállók”, ugye. Mert úgy gondoltam, hogy ez aztán tényleg minek, a fasisztákat jól megverték, porig verték, nincsenek már sehol. Ellenállni meg a szocializmusban az úgynevezett kommunistákkal szemben kellene.
Volt egy idő, amikor odáig merészkedtem a tréfélkozásban, hogy amikor nőkkel való gáláns kalandokról volt szó, akkor elsütöttem: antifasiszta vagyok, de ellenálló nem.
Én a vidéki keresztény-úri-nemzeti középosztályban nevelkedtem. A környezetemben olyan emberek éltek, akik mélységes szégyennel és szomorúsággal élték meg azt, hogy semmit nem tudtak tenni, amikor az orruk előtt vitték el a zsidókat. Anyám egész életében siratta az odaveszett barátnőit. A nagyapám, aki nevelt, mindent megtett zsidó kollégái megmentéséért, mindhiába, valóságos hősként - a tilalom dacára - megjelent a szomszéd állatorvos temetésén, aki félelmében öngyilkos lett, de előtte kiirtotta az egész családját. A temetésről a zsidók sem tudták hazazavarni.  Mélységesen tisztességes konzervatív ember volt.
A környezetemben mégis akadtak olyan emberek, akik megtanítottak arra, hogy kik a zsidók. Erre sokkal később jöttem rá, úgy 20-25 éves koromban. Abból, hogy egyszercsak elkezdtem kutatni, hogy miközben olyan környezetben éltem, amelyikben nem voltak zsidók, én pontosan tudtam, hogy ki zsidó és ki nem. Honnan? Aztán rájöttem, hogy közösségi televíziózás közben a környezetem amúgy értelmiségi tagjai például, amikor egy zsidó jelent meg a képernyőn, akkor jelentőségteljesen egymásra néztek, és az orrukra mutattak.
Ezek az emberek megpróbáltak megrontani engem, de nem sikerült, mert nem lettem antiszemita.
Sőt, 21 éves koromban, az első gyerekem születése után szembesülnöm kellett azzal, hogy zsidó vagyok. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgoztam, mint segédmunkás. Bemutattak egy embernek, aki családfa-kutató volt. Rákérdezett a nevemre: a mokriniak közül való? Igen, mondtam. Elmesélte, hogy az Andrásevicsek híres zsidó kereskedők voltak, nagy hajórajjal a Dunán. De aztán a század elején valami miatt elzavarták őket Mokrinból.
Mondtam, hogy igen, a nagyapám Kolozsvárra ment.
Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy zsidó vagyok. Bár nem volt ellenemre, igazából sose lettem az, inkább csak olyan lufizsidó, a szottyattabb fajtából. Nem volt belső tartásom. A legfurább az volt, hogy az apámat hiába ostoroztuk az öcsémmel, szenvedélyesen tagadta zsidó mivoltát.
Évtizedeken át gyötörtem, de nagyon kegyetlenül, mire sikerült sarokba szorítanom, és szinte a halálos ágyán elmondta az igazságot. Hogy nem zsidó vagyok, hanem arisztokrata.
Hogy a nagyanyám valami cselédféle volt Bánffyhunyadon, és Bánffy Miklós gróf, az író, a jelentős kultúraszervező, intendáns, Horthy későbbi külügyminisztere két gyereket csinált Etelka nagyanyámnak. De mivel nem vehette el, jól megfizette a Mokrinból menekült, éppen tönkrement  Andrásevics Pált, hogy vegye ő el és vegye a nevére a gyerekeket. Elvette, a nevére vette őket, aztán hamarosan meghalt. Később a nagyanyám férjhez ment egy szász, vagyis ugye erdélyi német hegedűművészhez, Károly nagyapámhoz, akitől szintén két gyereket hozott a világra.
Nem is lett volna semmi baj. Csakhogy a magyarok visszafoglalták Kolozsvárt, amiből meg az következett, hogy az apámnak egyszercsak sárga csillagot kellett viselnie, Karcsi öccsének meg, aki akkor még szinte gyerek volt, mint afféle népi németnek, valami náci karszalagot. Képzeljék el Etelka nagyanyámat.
Bölcs asszony volt. Azt mondta a két fiának, hogy tűnjenek el ebből a városból.
Na ezért lettem én antifasiszta. A kolozsvári nagyanyám miatt. Hogy ilyen ne legyen többé.
Sose gondoltam volna, hogy annak, hogy valaki antifasiszta és ellenálló, lehet értelme még Magyarországon. Sose gondoltam volna, hogy az egyre terebélyesedő fasizmusnak és nácizmusnak valaha ellen kell állni. Ebben én nagyon sikeres vagyok. Ezt abból lehet tudni, hogy minden korrekt náci listán ott vagyok, mint magyargyűlölő zsidó közellenség. És én erre büszke is vagyok.
Ha nácit látok, a kolozsvári nagyanyámra gondolok. Nem az apámra, aki Budapestre menekült, Karcsi öccsét elbújtatta, ő maga részt vett az ellenállásban, a nyilasok letartóztatták és a Margit körúti fegyházban föl akarták akasztani, de csellel megmenekült. Nem a gróf nagyapámra, akiben nem volt annyi becsület, hogy megkeresse és igazolja az eladott gyerekeit. A nagyanyámra, akiben volt annyi erő, hogy el tudta zavarni a kölykeit Kolozsvárról.
Tudom, hogy kevesen vagyunk, és nem tudunk győzni az egyre vérmesebben fasizálódó zsarnoksággal, és a vele titkos paktumban erősödő nácikkal szemben. Tudom, hogy ha nem kapunk külföldi segítséget, akkor ezeket nem tudjuk elzavarni. Volt már ilyen.
Aki azt hiszi, hogy számíthat itt valami baloldali-liberális értelmiségi rétegre, az téved. El fogják árulni. Hátba fogják támadni. Én ma jobban félek a baloldali-liberális értelmiségiektől, mint Orbán Viktortól, Vona Gábortól vagy éppen a gój motorosoktól. A saját bőrömön tanultam meg milyenek, amikor a motorosok ellenem jöttek.
Tudom, hogy nemsokára elkezdenek minket levadászni. Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy ha ez úgy folytatódik, ahogy azt húsz éve, tíz éve, két éve látjuk, akkor nagyon sok ember életével fizetünk. Ezt nem tudjuk elkerülni.
El lehet menekülni. Aki marad, az legföljebb kényelmetlenné teheti országlásukat.
Persze a végén majd a jó győz, mint mindig. Csak azt nem tudjuk, hogy mikor és milyen áron.
Holnap reggel, mint annyiszor, megint a bíróság előtt állok. Legutóbb kicsit megijedtem, amikor az amúgy nagyon korrekt bírónő úgy keztde az ítélethírdetést, hogy “a szabadlábon védekező Andrassew Iván bűnös”, de aztán majdnem elröhögtem magam, amikor kiderült, hogy megrovásban részesített, plusz kell fizetnem 2500 forintot Pörzse Sándornak, mert azt írtam róla, hogy “mélymagyar mákonynáci”. Azt se tudom pontosan, hogy holnap a gój motorosok miatt vagy Pörzse Sándor ügyében állok majd az ítélőszék elé. Tudom, hogy életem hátralévő részében, úgy negyedévente bíróság elé kell állnom valami becsületbeli ügyben. Vagy így vagy úgy, de előbb-utóbb fölőrölnek. A bíróktól nem félek, a náciktól pláne nem, a zsarnokot nevetségesnek találom. Mindegy, végig kell csinálni. Mindig le kell írni, ki kell mondani az igazságot. A kolozsvári nagyanyám miatt.
Azt hiszem, ma olyan emberek kapnak majd kitüntetést, akikről feltételezhető, hogy végig fogják csinálni. Ha nem bíznánk ebben, most rögtön el kellene hagyni ezt az országot.

 .

Kár, kár!

A kiskegyed.hu képe

Karácsonyi ajándék gyanánt fogadta el az állandóan “fogyik a magyart” rikkantó, mélységesen családbarát országgyűlés, hogy a bölcsődékben az étkezési térítési díjon felül a gondozásért is pénzt szedhessen a fenntartó. Ez az egy főre eső jövedelem 25 százaléka is lehet.

Olvasom, hogy a nagyobb városok és megyeszékhelyek vezetőinek negyven százaléka úgy döntött: be kell fizetni a szülőknek a gyerekenként akár havi húszezer forintba kerülő hozzájárulást. 

A héten kétféle szülőkorú emberrel találkoztam. Három ismerősöm jelentette be, hogy külföldön próbál szerencsét. Gyerekük nincs.

Négy olyan fiatallal találkoztam, akik kétségbe vannak esve a bölcsőde miatt. A képlet mindenhol a következő: az anyának dolgozni kell, mert az apa vagy munkanélküli, vagy nem keres eleget ahhoz, hogy eltartsa a családot. Térítési díjra nem jut.

Az előbbieknek nem lesz gyerekük Magyarországon, az utóbbiaknak nem lesz több gyerekük. Az utóbbiak azt mondják: illett volna úgy rendelkezni, hogy mondjuk három év múlva lépjen életbe a bölcsődei sarc, mert akkor meggondolhatták volna, hogy vállalnak-e gyereket. A jogbiztonság miatt. Ami persze teljesen ismeretlen Magyarországon.

Kár, kár, kár! Nem azért, mert nem lesz elég katonánk, meg nyugdíjtermelőnk. Csak olyan üres lesz az ország.

 .

Kár

Na, két év után legalább kezd körvonalazódni, kire és hogyan vonatkozik az árfolyamgát. Ha másfél évvel ezelőtt tartottunk volna itt, emberhez illő életek százezreit mentette volna meg a kormány. Mindegy, jobb későn... 

Van a törvényjavaslatban valami, ami nem hagy nyugodni: “a hatályba lépését követő első két hónapban a pénzügyi intézmények kizárólag a közszférában dolgozók kérelmét kötelesek befogadni”.

Nem nagyon értem, hogy milyen alaptörvényes alapon különböztetnek meg “elsőrangú” és “futottak még” kategóriájú állampolgárokat aszerint, hogy hol dolgoznak. Nem csodálkozom az orbáni rendszeren, hiszen gyakorlatilag ezt látjuk hol bújtatva, hogy szégyentelenül csupaszon két éve, de ennyire nyilvánvalóan és szemérmetlenül ritkán bújt még elő a pozitív diszkrimináció és a kirekesztés gyakorlata.

Értem én, hogy ebben a horthyzáló rendszerben megint azt akarják éreztetni, hogy az állami szolgálat rangot ad, örökös előnyöket biztosít - mert ez aztán szavazatokat hozhat -, de lássuk be, ez így gusztustalan. Meg hülyén is jön ki: hiszen éppen azokat kellene előnyben részesíteni, akik leginkább a bebukás határán állnak. Ezek vélhetően nem állami szolgálatosok, hiszen leginkább az államiaknak van rendes, rendszeres jövedelmük.

Kár, kár kár. Kár a szerencsétlenek között sunyi módon egymás ellen izzítani az indulatokat.

 .

Leviták Könyve 19,14

Talán hallottak már arról az esetről, ami még októberben kezdődött, de mostanában élesedett be. Történt, hogy egy vak fiatalember utazott a vonaton. Rendesen, jeggyel, úgynevezett 90 százalékossal, ami jár a vakoknak. A vakokon általában látszik, hogy vakok, tehát azok, akik szembekerülnek velük, viszonylag egyszerűen, hogy úgy mondjam, szemrevételezéssel meg tudják ezt állapítani. Ha úgy vesszük, a vakok ebben az interakcióban hatalmas hátrányban vannak, ezért az a szokás, hogy velük szemben mi, látók udvariasan, hogy ne mondjam, tapintatosan viselkedünk akkor is, ha valamiképpen hivatalos kapcsolatba kerülünk. 

Történt, hogy a vonaton jött az ellenőr, kérte a jegyet, megkapta, de mélységes bizalmatlanságában, hogy úgy mondjam, nem hitt a szemének: kérte a vakszövetségi igazolványt is. Hogy kiderüljön: jogosan utazgat-e a 90 százalékossal a fiatalember?

Ilyen igazolvány nem volt nála, csak egy másik, az úgynevezett államkincstári kártya, ami azt igazolja, hogy ő vakjáradékot kap, ami magába foglalja az utazási kedvezményt is. Hiába szedte elő a vak fiatalember, ez az ellenőrnek nem volt elég - holott már ez is világosan mutatta, hogy nem csak a szemrevételezés utal arra, hogy egy vakkal áll szemben, hanem erről papírja is van neki, vagyis ugye kártyája. Nagyon-nagyon állami. Nem: ő ragaszkodott a vakszövetségi igazolványhoz. És mivel az nem került elő, és a vak fiatalember hiába magyarázta a megátalkodott ellenőrnek, hogy rosszul tudja, nem kell vakszövetségi igazolvány, hanem ő az államkincstárival köteles igazolni magát, megbüntette.

Hazaérvén a vak fiatalember elmesélte a dolgot az anyjának, aki ádáz telefonálásba kezdett, ő pedig az interneten levelezte le a dolgot a MÁV-val. Úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz, elnézést is kértek az ellenőr viselkedése miatt. És most mégis megérkezett a csekk: 28 ezer forintról.

Miféle emberek élnek ebben az országban? Kérdem én. Mi lehet annak az embernek a lelkében, aki csakzértis megbüntet egy vakot, hiába látja, hogy csakugyan vak, van is róla kártyája, és ráadásul jegyet is vett? Miféle szervezetek tehetik meg velünk azt, hogy noha pontosan tudják, hogy az emberük hülyeséget, sőt gonoszságot művelt, elnézést is kérnek, mégis kiküldik a csekket?

Hogyan juthat el idáig egy ország, egy rendszer?

Csak, hogy enyhítsem a fölháborodást, köteles vagyok elmondani egy másik történetet is. Most hallottam egy közterület-felügyelőtől. Egy BKV-ellenőr is megbüntetett egy vakot. Nyilván az történt, hogy a vakok ugyan ingyen utazhatnak a BKV járatokon, ám nála nyilván nem volt semmilyen igazolvány, még kincstári kártya sem. Amikor az utazóközönség látta, hogy mit művel az ellenőr, erősen szidalmazták, és a vele párban intézkedő közterületest is fölszólították, hogy állítsa le az ellenőrt. Ő is megátalkodott volt, mint a mávos kollégája: nem hagyta abba az intézkedést. Erre a közterületes otthagyta, beszaladt a központba, és bejelentette, hogy nem hajlandó folytatni a szolgálatot, kikéri magának, hogy egy olyan emberrel mutatkozzon párosban, aki nyilvánvalóan, szemmel láthatóan vak embert büntet.

Ez van: akad azért olyan ember is, aki nincs teljesen elborulva ebben az országban. Ráadásul a közutálatnak örvendő közterületesek között.

A vak fiatalember mindenesetre megkapta a 28 ezer forintos csekket. Gondolom, ez valami szabálysértési bírság. Ez egyáltalán nem vicces dolog manapság, mert ha még kettőt vét, akkor máris elzárásra ítélhetik. Például erős éberség mellett sem veszi észre, hogy a fűre lépni tilos tábla mellett megy át egy parkon, vagy éppen félreérti a hangokat és a pirosban lép le a zebrán a járdáról. Ennyi ma elég, hogy áristomba tétessünk. Ha megkérdezne, azt tanácsolnám neki, hogy amennyiben nem vonják vissza a büntetést - erre van nagyobb esély egy ilyen elvetemült országban - kérje, hogy - megelőző csapásként - a 28 ezret váltsák át elzárásra. Csak azért, mert nagyon jó lenne, ha megtudnánk, hogy a már önjáróan is gonosz, hibbant rendszer mit lép erre. Akad-e például börtönőr, aki nem hajlandó őrizni egy vétlen vakot?

Tekintettel arra, hogy hamarosan kötelező hit- és erkölcstani oktatás lesz az országban, és én ezt én, bizony mondom, kiterjeszteném a fölnőttekre, főleg a közalkalmazottakra is, legyen itt a végén egy bibliai idézet a Leviták könyvéből:   

"Ne átkozd a némát, és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld az Istent.” (Leviták Könyve 19,14)

(Klubrádió, Hetes Stúdió 5:20 perc) 

.

Nőnapi főtanács

Hegedűs Zsuzsa, aki havi egymillióért Orbán Viktor szegényügyi főtanácsadója, interjút adott az fn.24.hu portálnak, Nagy Józsefnek. Alighanem nők százezreinek hozza vissza a reményt a nemzetközi nőnap alkalmából: nyáron már megkezdődik Magyarország leghátrányosabb régióiban a cseléd-, vagyis takarítónő-képzés. Méghozzá olyan, ami a végén EU-s papírt ad!

Hogy honnan a zseniális ötlet: “Én már 1978-tól annyit rohangáltam a világban, hogy a párizsi lakásomba hetente egyszer takarítónő jött. Először spanyol csajok, aztán egy portugál, majd lengyelek, végül csehek. Ahogy bővült az európai gazdasági közösség, úgy változtak a nációk. Kukkot sem beszéltek franciául, de egy év alatt megtanulták a nyelvet, megismerték a várost, gyűjtöttek némi pénzt, aztán mentek haza. Miért ne takaríthatnának magyarok is külföldön?”

Igazából nem tartozik senkire, hogy miért ütött szíven, amit mondott:azért, mert ő megtehette, még fiatalon, rohangálós korszakában, nyugaton, hogy takarítócsajt tartson, amikor az én anyámnak cselédkedni kellett, ugyanott. Nem kalandvágyból. És beszélt ám angolul, németül és franciául. Milyen jó lett volna a dolga Zsuzsa asszonyságnál!

Remélem, Orbán, pláne Matolcsy nem számolja bele az egymillió munkahelybe, ha 10-20-százezer magyar lány és asszony elmegy szolgálni az unió gazdagabbik felébe. Valami munkahelyekről volt itt szó. Nem közmunkáról, nem bércselédeskedésről, hanem munkahelyekről. Itt. Magyarországon.

Hegedűs Zsuzsát és Orbán más embereit látva és hallgatva szinte mindig elhatalmasodik bennem a bizonytalanság: csakugyan jól látok és hallok, vagy én tébolyodtam meg?

Ráadásul Hegedűs Zsuzsa még meg is nyugtat: “És ez csak egyetlen ötletem!”

Reméljük, nőnap után kitalál valamit a férfiaknak is. A szakképzett kutyasétáltatást javaslom. Talán lenne igény EU-kompatibilis kerti cselédekre, sintérekre és kidobóemberekre is.

Ja, és még valamit. A főtanácsok adója biztos nem tudja, hogy ma is ezerszámra takarítanak és cselédkednek magyar nők nyugaton. Bébiszitternek mondják magukat. És akkor még szegény prostituáltakról szó se volt. (Csak nehogy róluk is eszébe jusson valami EU-ra szóló ötlet! Pedig mekkora buli lenne, ha a Nemzeti Nőügyi Államtitkárságról koordinálnánk őket, és cserébe itthon adóznának.)

 .

Kertész Ákos elutazott

Az fn.hu képe

Most majd nagy ünneplés lesz a fideszes és jobbikos körökben: sikerült kiüldözni az országból Kertész Ákost. Bejött az, amit évek óta sulykolnak: azok a “magukfajták”, akinek nem tetszik a rendszer, takarodjanak innen. Egy vénember, aki ugyanúgy utálta Gyurcsány politikáját, mint Orbánét - náluk kicsit jobban Vona Gábort és a náci hordáját -, egy drága morcos öreg magyar zsidó elutazott, politikai menedékjogot kér Kanadában. 

Végre nyomorúságos főpolgármesterségében egy percig nagyot örvendezhet Tarlós István, aki a legbestiálisabban alázta meg, amikor megfosztatta díszpolgári címétől, szánalmas kínvergődésében örömtárogatózhat egyet Schmitt Pál, aki megkérte az őssunyi Orbán Viktort, hogy vizsgálja meg, milyen indokokkal lehet elvenni valakinek a Kossuth-díját. Nem kevésbé jó napjuk lehet azoknak a bátraknak, akik egy majdnem nyolcvan éves embert kivekzáltak a hazájából. Nem csak verbálisan bántalmazták - zsidózták, természetesen -, hanem tettlegesen is. És ne felejtsük ki azokat baloldaliakat és magukat liberálisnak gondolókat, akik meg sem kísérelték megérteni, hogy miért kiált egyre gyakrabban az égbe Kertész Ákos. Fanyalogtak és gúnyolódtak rajta, beálltak a jobboldali heccsajtó háttérkórusába. És azokat se, akik még akkor is tüsténkedtek a nagy elhatárolódásban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Kertész Ákost magára hagyni annyi, mint Kertész Ákost a Dunába lökni.

Sikerült.

Azok, akik minden nap elkövetnek valami gonoszságot népükkel szemben, jó alkalmat találtak az ellenséggyártásban, amikor mélységes és jogos fölháborodásában egyszer valami olyasmit írt, ami igaz volt, csak azt nem a legpontosabb szavakkal fejezte ki.

Tényleg azt kívánom mindazoknak, akik ebben részt vettek, és akik most önfeledten örvendeznek, hogy ez legyen életük legnagyobb öröme. Gondoljunk bele: micsoda vidék az, ahonnan Tarlós Istvánok és Schmitt Pálok üldözhetnek ki egy magyar hazafit? Mert nem ám az a hazafiság, amikor tökig kokárdázzuk magunkat, hanem az, amikor a hazafiaskodó nemzetrontók és az elhülyült alattvalók arcába merjük mondani az igazságot: mélységesen romlott szánalmas szolgák, semmi mások. Akkor is, amikor ez már valóban veszélyes.

Nagyon ritkán értettem mindenben egyet Kertész Ákossal. De büszke vagyok arra, hogy a barátom, és hatvan éven át honfitársam volt. Isten áldja, és fogadja be Kanada! Ha ír, és amit ír, a Népszava mindig közölni fogja.

 .

Egyemberként

Csak halkan mondom: lassan le kellene csöngetni ezt az EU-ellenes kampányt, mert már kínos. Értem én, hogy össze kell kapni az egyatábort, és most nincs jobb ürügy, mint az, hogy báncsák Krahácsot, és igenis, meg csakazértis, meg nobozmeg. (Ez klasszikus kifejezés egy világháborús német haditudósítótól, aki így írt: Vitéz magyar szövetségeseink, ajkukon az ősi "Nobozmeg!" csatakiáltással rohamozzák a bolsevik állásokat. Első világháborús változatban is olvastam.)

Szóval értem én, hogy Orbánnak meg Vonának úgy jött a brüsszeli szigor, mint egy falat kenyér, lehet zászlót égetni, békemenetelni. Alkalmat adni a fölsorakozásra professzoroknak, egyházfiaknak, politológusoknak, újságíróknak, vállalkozóknak, középosztály-köröknek - jut is eszembe, hova lett az éveken át oly konokul szajkózott “polgári” a Fideszből? 

Az a baj, hogy mint rendesen, megint túlpörög a dolog. Például a jobboldali sajtóra oly jellemző módon minden nap egyre nagyobbat kell mondani, mert így lehet hatékonyan bizonyítani a hűséget, a folyvást növekvő hazafiságot, ami aztán már beteges burjánzásba csap át.  Végül meg az lesz, hogy tartani kell magunkat a sok marhasághoz. Mint a sunyiskodó Orbánnak magát most ahhoz, hogy nem lesznek ám megszorítások.

Nem azért aggódom, hogy esetleg a krahácsnyomók figyelik azt a sok hülyeséget, ami elhangzik, mert figyelték eddig is, és röhögtek a bolhán. Persze az most a baj, hogy ha az elefánt is kap egy kokit meg a bolha is, akkor nem a bolha találja viccesnek a dolgot.

A Don kanyarulatában ordítva, ahol szintén a világellenségtől szabadítottuk föl Magyarországot, szinte senki nem hitte, hogy győzelem lesz a vége, pedig ott a világ legerősebb és minden idők legagresszívebb hadseregével szövetségben támadtunk. És még arra is lehetett számítani, hogy csakugyan lesz valami német csodafegyver. A koki és a saller, Orbán csodafegyverei nem látszanak eléggé hatékonynak, bár kétségtelen, hogy Matolcsynak még lehet valami a zsákjában. Legalábbis ezt lehet gondolni mérhetetlenül nagyra nőtt orcája láttán.

Addig is, amíg előkapja, egyemberként ordítsuk az ősi magyar csatakiáltást. Hátha elhisszük, hogy nincs mitől félni.

 .

Kánikulára

Megálltam az erdő mellett és gyorsan készítettem egy képet, hogy legyen mit nézegetni majd a kánikulában. Remélem, ez volt idén télen az utolsó lehetőségem.

 .

Biztosan nem bánt

Vasárnap a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség istentiszteletén voltunk a kisfiammal Békásmegyeren, hogy együtt emlékezzünk a tatárszentgyörgyi merénylet harmadik évfordulóján. Először volt templomban, Iványi Gábor az ajtóban köszöntötte. Utána a kisfiam azt mondta róla - csak úgy, magától -, hogy "ez a bácsi biztosan nem bánt soha, senkit".)

 .

Nekik se könnyű

Olvasom, hogy a kormány és a Magyar Tudományos Akadémia támogatását élvező Magyar Családtudományi Társaság ellenszavazat nélkül elfogadott alapszabálya kimondja: "az erkölcsi értelemben definiált egészséges család az egy férfi és egy nő házasságán alapuló szeretetközösség". 

A társaság "küldetésnyilatkozat"-tervezetében az áll, hogy a média is változatásra szorul, mert az általa sugallt emberkép "botrányosan primitív, hazug, káros és kultúraellenes. (...) Az egyetlen nemi társra való törekvés pedig fel sem merül a palettájukon. Teszik mindezt büntetlenül a huszonegyedik század Európájában és így hazánkban is."

Szeretem az ilyen embereket, bár mindig óvom őket, nehogy egyszercsak szembesülniük kelljen azzal, hogy beleszerettek valakibe, aki nem a házastársuk, és nem tudnak ellenállni a kísértésnek, amiből magzat lesz, amit aztán már elhajtani se lehet, mert az a legnagyobb bűn. Nehogy szembesüljenek azzal, hogy a gyereküket az Isten mégis inkább melegnek vagy leszbikusnak teremtette. Mert akkor el kell ám dönteni, hogy Isten teremtménye a gyerekünk, és alázatos szeretettel kell fogadnunk a teremtő akaratot, vagy bűnös, akinek puszta emlékét is ki kell tépni a szívünkből.

Nekik se könnyű ám egy letagadott világban az igazság elől együtt bujkálva  egyenes gerinccel élni. Akár támogatja őket a kormány meg az MTA, akár nem.

 .

Kinga Göncova koponykája

Dr. Gyarmati Pál turáni
orcája arra az esetre,
 ha Göncz Kingának
valami baja esne

A kormánypártiak boldogan közlik a hírt: Vizsgálatot indított a Klubrádió múlt szerdai, Megbeszéljük című műsora miatt a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság.

Mert ugye egy betelefonáló a következőket mondta: „És nekem van egy elméletem, hogy hogy tudják Schmitt Pált megmenteni. Ez elmélet. Ha likvidálják.” A vád: Bolgár ezek után az adás megszakítása helyett még percekig beszélgetett a férfival. Ahogy egyébként szinte minden barommal szokott. Erre lehet építeni: fölhívatjuk Bolgárt, bemondunk valami egetverőt, aztán már lehet is indítani a vizsgálatot. 

Én kihez forduljak egy ilyen üzenettel, ami tegnap jött a blogomra:

“Két szoci EP-képviselő ellen most fejeztem be az államellenes bűncselekmények miatti feljelentést, amit egyezettem kettő brüsszeli, valóban MAGYAR képviselővel.

Kinga Gönczova EGÉSZ POLITIKAI PÁLYÁJA a magyarság , a Nemzet és a Csonka-ország polgárai ellen irányul: ott egy folytatólagos bűncselekménysorozat miatt cca 15 év fegyház szintjéig fogjuk minősíteni a NEM-NŐ, NEM-MAGYAR, apja részéről egy szabadság hérosznak NEM-PSZICHIÁTER, hanem elmebeteg HAZAÁRULÓ lánya MEGBOCSÁTHATATLAN BŰNEIT.

Vagy simán szétdurrantjuk a koponykáját. Ez reális, nem humbug.

Dr. Gyarmati Pál NJSZ, HM Társaság, kormánypárt, Turáni Unió, Greatsteppe Foundation“

Egy egész titkosszolgálati médiaörsnek adhatnék állandó munkát az ilyen mindennapos üzenetekkel.

 .

Nappali virrasztás

Már nem csak Magyarországon emlékezünk meg arról, hogy három éve levadásztak egy kisfiút, csak azért, mert cigány volt, meg azért, mert az apja nem tudta a testével megvédeni, hiszen őt is agyonlőtték. Éppen úgy csaptak le rájuk, ahogy abban az évben  oly sokszor a véletlenül kiválasztott cigányokra.

Vasárnap reggel kilencre nappali virrasztásra megyek a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Megbékélés Háza Templomába, Békásmegyerre. 

Azért, mert három éve nem tud kiszakadni a fejemből Theodor W. Adorno Auschwitz-tétele: “nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch”. Vagyis: “Auschwitz után költeményt írni barbárság.”

Adorno később finomított a tézisén: „A végtelen szenvedésnek épp úgy joga van kifejeződnie, mint a kínzás áldozatának a sikolyhoz. E megfontolásból talán nem volt helyes azt írnom, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni.”

Van, aki Adorno tépelődéseit úgy értelmezi, hogy mindazok, akik egy radikálisan bűnös és aljas kultúrát védelmeznek, cinkossá válnak.

Én meg úgy gondolom, hogy akik egy radikálisan bűnös és aljas kultúrát eltűrnek, azok is cinkosok. És végül áldozatok lesznek.

Lehet-e - pláne politikai számításból - ugyanúgy teli pofával cigányozni, mint Csorba Robika elpusztítása előtt?

 .

A gát

Már az is figyelemre méltó volt, hogy a múlt héten kereszténydemokrata politikusok álltak ki Geréb Ágnesért, most pedig szinte áttört egy gát: Magyarországon szokatlan, szinte elemi erejű összefogás született. Eddig huszonhárom nő- és civil szervezet, sok száz ember írta alá azt a nyilatkozatot, amelyben kijelentik: "A Geréb Ágnessel szemben lefolytatott, kíméletlen és megalázó mozzanatokban bővelkedő büntetőeljárást és a végül megszületett ítéletet igazságtalannak, emberi jogi, politikai és szakmai szempontból egyaránt rendkívül károsnak tartjuk".

Néha megfigyelhető, hogy egy elmerevedett, széthúzó társadalomban egyszercsak akad egy ügy, ami annyira abszurd, igazságtalan, méltatlan, hogy az emberek nem tűrik tovább. Ráadásul ritkán, de előfordul, hogy nem számít a lázadók politikai értékrendje. Vagyis inkább kiderül: akár jobboldalinak, akár baloldalinak, vagy éppen szélsőliberálisnak gondolunk embereket és szervezeteket, az értékrendnek mégiscsak van egy olyan szilárd alapja, ami mindenkiben azonos. De hiszen erre épülnek a társadalmak!

Még, hogy a nők nem alkalmasak a politizálásra! Most mutatják meg, hogy nincs náluk alkalmasabb, ha valóban az elemi emberi jogokról van szó. És nem csak a sajátjukról.

Mondom ezt úgy, hogy nem engedném a feleségemet otthon szülni.

Pápai Gábor rajza

 .

Annyira!

Megvallom, én is röhögtem az Államadósság Koncertről szóló tudósításokon, de aztán elszégyelltem magam. Mert biztosan jó szándékú emberek találták ki, jó szándékú zenészek jöttek össze, és nem vitatom, hogy az illetékes minisztérium is jót akart, amikor kibérelte az legnagyobb arénát. És a nép bizony cserben hagyta őket. Annyira égő, annyira szomorú volt az üres aréna! 

Nyolc éven át azt hittem, hogy a szocialistákénál rosszabb kommunikáció egyszerűen elképzelhetetlen. Nem mintha a Fidesz, vagy mondjuk a Jobbik alpári nyomulását becsültem volna valamire, de azok legalább eljuttatták az üzeneteiket oda, ahova szánták. Most meg az van, hogy annyira röhejes, annyira nyomorúságos, annyira azonnal ellenük fordul minden, hogy lassan meg kell állapítani: a hazugságra épülő hatalom szinte minden megszólalásnál lelepleződik. Annyira meztelen, hogy én fázom, amikor látom és hallom.

Tényleg nem értem: ha százezreket össze tudtak terelni egy utcai vonulásra, szinte minden hirdető- és médiafelület birtokában hogyan nem voltak képesek, mondjuk tízezer áldozatkész, derék embert beterelni egy arénába, ahol éppen Orbán kedvenc - amúgy csakugyan jogos - célját kellett volna támogatni? Lehet, hogy az áldozatok már nem akarnak áldozni? Ja, és hol volt Orbán, meg a pereputty?

 .

Nincs kegyelem

Milos Forman nyolcvan éves, hála Istennek, legyen száz is, vagy amennyi kar, mert megérdemli. Állandóan olvasgatom az önéletrajzát, mert rá akarok jönni, hogyan tudta megtenni velem azt, amit. Hogy megtanított röhögni magamon, amikor a csodás csehszlovák világban megmutatta, hogyan élek Magyarországon. Hogy mást ne mondjak, Az egy szöszi szerelme miatt családi viszály alakult ki, mert mi az öcsémmel annyira röhögtünk a moziban, hogy a felesége leteremtett minket, miszerint ennyire nem illik. Az egyik gyerekemnek azért adtam az ő nevét, mert remélem, hogy egy kicsit majd hozzá igazodik, megtanul úgy nézni, mint a Mester. Bele a lelkünkbe. Ami örömhír: Milos Forman forgatna még. Ha egy Vajna lennék, meghívnám Magyarországra. Én meg szívesen írnék is neki egy kis szinopszist arról, hogy az ember bármelyik pillanatban egyszercsak a hatvanas évek Csehszlovákiájában találhatja magát. Ha csak azt leírnám, amit ma a postán fél óra alatt átéltem, neki elég is lenne egy csodafilmhez. Csak annyi történt, hogy papírt állítottunk ki: átvehetem a feleségemnek szánt küldeményeket. A csodás kisasszonyokkal háromféle papírt kellett kitölteni, plusz még a kompjútert is, húsz ember állt mögöttünk, én meg büdösre izzadtam magam kínomban és szégyenemben. Az lenne a címe, hogy Nincs kegyelem.

 .

Százalékok

Napok óta az motoszkál a fejemben, amit a Klubrádióban hallottam: a magyar munkaerő hatékonysága az Európai Unió nyugati fertályaiban élő kollégákéhoz képest hatvan százalékos, miközben a bérük harminc százalékos. 

Vagyis, kerekítve: ha a nyugati dolgozó teljesítményét 300-nak vesszük, akkor a Magyarországon dolgozóé 200, a bére viszont 100. Alighanem ez az a mutató, ami a legtöbbet mondja az országunk és a saját helyzetünkről. Azért mondtam azt, hogy a “Magyarországon dolgozóé”, mert a külföldön dolgozó proletár - mondhatni szakproletár - ismerőseim szerint ez csakugyan igaz lehet. De az is, hogy amennyiben a magyar munkás nyugatabbra vállal munkát, akkor ugyanazon a gépen, amin itthon dolgozott, néhány nap alatt eléri a nyugati kolléga hatékonyságát. És ez igaz a nyugatra szerződő orvosokra, mérnökökre és más munkavállalókra is. Ez azt mutatja - legalábbis nekem -, hogy nem a magyar munkavállaló szorgalmával, szakértelmével, ügyességével van baj, hanem az egész rendszer hibáját kellene megkeresni, ami valami logisztikai-típusú zavar lehet. Magyarul: rosszul szervezett társadalomban élünk, amely éppen ezért nem nagyon tudja elvárható szinten eltartani a népességét. (Így van ez már legalább száz éve. Ezért vándoroltak el innen milliószámra az emberek - ráadásul leginkább azok, akik olyan tudással és szakértelemmel bírtak, amit el lehetett adni bárhol a világon, csak itt nem. Ha a legjobban képzett népesség állandóan elvándorol, akkor itthon soha nem növekszik a hatékonyság.)

Ma szinte minden nap szó van arról, hogy a jelenlegi hatalom legfőbb célja az, hogy a középosztályt erősítse. Ezt valahogy úgy képzelik el, hogy az egykulcsos adózás varázslatos következményeképpen több pénz jusson egy nehezen körülhatárolható polgári rétegnek, amely aztán ebből a jövedelemből lecsorogtat valamit a proliknak, a parasztoknak meg a nincsteleneknek, amiből ők majd vásárolgatnak, és akkor ebből majd beindul a gazdaság. Nekem viszont az a gyanúm, hogy inkább akkor lehet fizetőképes kereslet a középosztály szolgáltatásaira, ha a termelő rétegeknek van miből fizetni. Mivel ez egyre reménytelenebb, hiszen a társadalmi lét alapjait megtermelő rétegek egyre kevesebbet keresnek, egyre csekélyebb a remény arra, hogy a középosztálytól vesznek valamit. Tudást, egészséget, szórakozást, üdülést, utazást, művészeti termékeket, efféléket, hogy olyasmikről, mint lakás meg autó még ne is beszéljünk. 

Mert ha a mostani állapoton maradunk, akkor nem csak a hatékonyság marad hatvan százalékon, hanem az élet minősége is. Vagyis teljesen reménytelenül vágyunk arra, hogy a szogáltatások minősége és mennyisége belátható időn belül akár csak megközelítse az EU átlagot. És ez csak tovább romlik azzal, hogy a hatalom korlátozza például a tanulási lehetőségeket. Egy tudásalapúnak mondott társadalomban a tudás-lehetőségek fosztogatása végképp rontja a kitörési esélyeket. Bár ki beszél itt már kitörésről? Túlélés, az maradt, mint majdnem reális életstratégia-lehetőség.

Nem az a kérdés, hogy meg lehet-e élni 47 ezerből, hanem meg kellene vizsgálni, hogyan lehetne értékarányos bérekhez jutni egy olyan országban, ahol szemmel láthatóan égbekiáltóan igazságtalan az elosztás. Ez egyébként a hatalomnak már csak azért is érdeke lenne, mert a keresetek jelentős része után adókat és járulékokat sápolhat, amiből nem csak az egyensúly javítható, hanem etetheti is a politikai okokból is támogatott középrétegeket - a hivatalnokokat, pártkatonákat, a hűséges értelmiségieket. Eteti persze most is, csak ez túl sokba kerül nekünk.

Ezért nagy hiba az, hogy a hatalom korlátozza például a szakszervezeti jogokat. Hiszen arra nincs remény, hogy majd maga a hatalom kényszerítse ki, hogy a dolgozó a megtermelt érték arányában kapjon - mondjuk ne 100-at, hanem legalább 150-et, hogy annak a bizonyos külföldi befektetőnek még mindig nagyon megérje itt maradni -, így pedig most már az érdekérvényesítésre is egyre kevesebb reménye lesz. 

Lehet, hogy a matolcsyzmushoz képest unordodox gondolat, ha azt kérdezem, hogy nem lehetne-e mégis alulról építeni a középosztályt, vagyis ne a leggazdagabbakat támogassák, hanem azokat, akik a vállukon hordják az országot, még ha negyven százaléknyi hely marad azokon is a vállakon. Mert ugye praktikusan halálra dolgozzák magukat, de minek.

(Klubrádió, Hetes Stúdió >>> 6:46 perc)

 .

A panelorvos esete

Mostanában, aki csak szembejön, attól megkérdezem, hogy melyik osztályban tetszik lenni. Keresem a középosztálybélieket, hogy tudjam, kik azok, akikre a mostani hatalom épít. Igazodnék hozzájuk, hátha lecsorog valami. De nem lelem őket. 

A legjellemzőbb orvos ismerősöm, akit a kérdésemmel annyira fölidegesítettem, hogy fél órán át magyarázta adázul átkozódva, hogy ő miért panelproli Orbán országában. Nem átallotta összehasonlítani a saját sorsát a szomszédban lakó esztergályos - valójában mérnöki tudású - szakmunkás barátjáéval, aki történetesen Ausztriában dolgozik, és csak a hét végén jár haza. Mert ugye ő csakugyan panelproli, hiszen panelban lakik és bérmunkás. Nem volt olyan mutató, ami a baleseti sebész “fölényét”, előnyét mutatta volna. Ám akadt olyan, amelyben az esztergályos ötszörös előnyben volt. A heti utazási költségeket is beleszámítva, ez természetesen a jövedelem. Már azon gondolkozik, hogy precíziós orvosi tudása átvihető-e egy számítógép-vezérlésű esztergapadon végzett munkára. (Őt is a selejtért perlik, elvégre, ha hibát vét, elpazarolja az élőanyagot.)

Márpedig aligha van az úgynevezett polgári középosztálynak jellemzőbb képviselője, mint az orvos. Meg a tanár. Meg a köztisztviselő. Nem találkoztam olyannal, aki úgy gondolja, hogy az Orbán-kormány - a dumát leszámítva - bármiféle előnyhöz juttatta volna. Pláne reménytelen az, hogy majd ezek jövedelméből lecsorog valami a proliknak meg a parasztoknak. Folyamatosan vesztenek.

Talán abban hibáztam, hogy nem beszéltem focistákkal, fidesz-közeli vállalkozókkal, kormánypárti politizálókkal. Mert Orbán nyilván valami ilyenekre gondol, amikor a hatalmát konszolidálni próbálja. Meg azokra, akiket még megvehet. Gondolom ilyesmi lehet a párbeszéd, Orbán-módra: megmutattuk, milyen kemények vagyunk, na dumcsizzunk, hogy mindenkinek megérje. Most már tárgyalni kellene például a pártfinanszírozásról. Miután minden az övék, fehérmosoda lett a pártcégekből, lehetne valami kis alamizsnát nyomni az ellenzéknek. És hátha az EU is bevenné, mert ugye: lám!

Majd ha a panelorvos, akin a gyerekem élete múlhat, mosolyog, akkor hiszek. Talán. 

 .

A Magyar Köztársaság örökös elnöke 90 éves

Kivételes történelmi szerencse és megtiszteltetés, hogy van kihez mérnünk az elnöki rang méltóságát, hogy van egy szeretni való ember, aki szívünkben akkor is a köztársaság elnöke, amikor országunkat méltatlanok vezetik, és ideiglenesen megszűnt a köztársaság is. Isten éltesse Göncz Árpádot!

 .