Gyógyíthatatlanok

Ha a fölmérések másra nem jók, arra biztosan, hogy kérdések fogalmazódjanak meg bennünk. Most a Medián kérdezgette az orvosokat, amiből az a kevéssé meglepő képlet jött ki, hogy ők inkább jobboldaliak. Ez mindig így volt, amióta emlékszem. Vélhetően összefüggésben azzal, hogy egy - fura módon éppen a szocializmusban megszilárdult - feudális jellegű rendben élnek, a háziorvosok például a köznéphez képest gyakran kifejezetten arisztokratikus körülmények között, és az is lehet, hogy lelkileg is szükségük van arra, hogy a társadalom fölé emelkedjenek, némi távolságot tartsanak. Ha úgy értjük a jobboldaliságot, hogy az orvosok konzervatívok, akkor az igenis jó, ha az életet őrző pozíciókban bizonyos alapértékekhez erősen ragaszkodó embereket tudunk. (Bár nem értem, hogy az emberi nyomorúságot legmélységesebben ismerő művelt emberek hogyan lehetnek politikai értelemben jobboldaliak.)
Nyilvánvaló, hogy a jobboldal szélén álló, néha kifejezetten fasiszta eszméket valló orvosok ritkák. Néha fölbukkannak, főleg, ha valami belerondít az ostoba világképükbe. Soha nem gondoltam volna, hogy egy esküdt orvossal kapcsolatban fölmerülhet bennem, hogy amennyiben bizonyos nézeteket vall, talán nem szívesen vetném magam a kezelése alá. Az utóbbi hetekben azonban ez sajnos eszembe jutott, mert például, ha én tudom, hogy a nemi identitás kérdése az anyaméhben dől el, és attól lesz valaki meleg, hogy magzati korban nem jut hozzá bizonyos molekulákhoz, akkor ezt az orvosnak kötelessége tudni. Ha viszont ezt betegségnek tekinti, és ráadásul a betegséget bűnnek, vagyis börtönnel fenyegetné, akkor a tudományos világképe, műveltsége, etikai alapállása alkalmatlan a gyógyászkodásra.
Ami a fölmérésből érdekes, az az, hogy az orvosoknál is érvényes: amíg őket szervezetileg és pláne anyagilag nem érinti a reform, addig - legalább részelemeivel - egyetértenek. Mondhatjuk ez is olyan konzervatív dolog, abban az értelemben biztosan, hogy mindannyian ilyenek vagyunk az idők kezdete óta.
Igen érdekes: az orvosok úgy emlékeznek, hogy átlagosan havi 46 ezer forintnyi paraszolvenciát kaptak a vizitdíj előtti időkben - a bevezetés után ez 40 százalékkel csökkent! -, míg a betegek ennek a több mint két és félszeresére. Attól tartok, hogy ebben az orvosi emlékezet lehet szitás - megint csak az érdekeknek megfelelően.
Horváth Ágnes miniszterasszony csodálkozik: nem érti, miért törölnék el a háziorvosok a vizitdíjat, hiszen annak ők a nyertesei. Ha néha elbeszélhetne a választókkal, legalább az öregasszonyokkal, azok elsutyorognák neki, hogy eddig ötszázat adtak az orvosnak, például gyógyszerfelíráskor, most meg semmit, hiszen miért adnának, ha egyszer már vizitíjat fizettek. Vagyis, ha mondjuk 600 lenne, dehogy törölnék el az orvosok. Lehet, hogy ebből az következik politikai - sőt, népszavazásdis - értelemben, hogy nem is volt olyan rossz lépés a vizitdíj bevezetése.
A fölmérés végső tanulsága persze most is az, hogy ilyen pitiáner világban élünk, és ennyire a javak és a pozíciók határozzák meg a tudatot. Még a mélységesen elhivatottak körében is. (Népszava)

A bűnbeteg

Buzi barátunk arról híres, hogy ő volt a környéken a legvérmesebb buzivadász. Nem tudott úgy ember mellett elmenni, hogy ne vizsgálja meg a gyanús jeleket: aki kigyúrt volt, azért, aki femininke volt, azért, akin álcát, álságot látott, azért volt meleg. Dehogy meleg: buzi. Olyan nyilvánvaló jelekről nincs is mit beszélni, mint a fülbevaló, karkötő, csizma, a szőrtelenítettség, a tetkó, a motor, pláne SS-sisakkal, bármilyen nácis ruha. Gyakorlatilag minden harmadik-negyedik embert buzinak nyilvánított – ami egyébként a látenciák figyelembe vételével nem is annyira rossz diagnózis.
Az volt a baj, hogy társasági életének jelentős részét betöltötte az ádáz buzizás. Mivel nem volt amúgy rasszista, ami pedig sokat segít az embereknek a társadalmi betagozódásban, a homoszexuálisok voltak az ő zsidajai, vagy éppen cigányai – az utóbbiakra elsősorban azoknak van szükségük, akik annyira bénák, hogy még a zsidókat sem képesek fölismerni. Nem tréfálkozott, és nem lehetett tréfának venni, hogy állandóan erről pusmogott, ha ivott, akkor pedig hangoskodott. Kapott néhány pofont is, főleg olyankor, amikor tévedésből köcsögözött oda valakinek, aki nem volt az.
Aztán beleszeretett egy rendkívül büdös szegedi illetőségű pasiba. Otthagyta érte a feleségét – szerencsére nem volt gyerekük. Kitagadatta magát a családjával, amúgy meg titokban tartotta metamorfózisát. Addigra küzdelmes lelki tusakodások árán, és főleg a gyerekkori emlékek miatt, csak páran maradtunk mellette, szeretetünk maradékával. Aztán az volt az érdekes, beszéltünk is róla, hogy visszaszerettük. Így, esendően, a büdös barátján lógó ájtatos szemekkel mégis szerethetőbb lett.
Hanem amikor engedett a természetének, és legalább a barátai előtt fölvállalta, amit nem lehetett már elfödni, újabb ellensége kelt. A Katolikus Egyház. Mert buzivadászként nem átallott katolikuskodni, buzgón, hogy kijátsszam ezt a szép kifejezést, amikor meg üldözötté lett, ezt legelőször az egyháztól tudta meg: az ostoba elment gyónni. Mi, a barátai már buzivadász korában azon is csodálkoztunk, hogy egy keresztény hogyan utálhat bárkit. Ezt a lehetőséget valahogy nem leltük Jézusnál. Mintha arról lenne szó az Újszövetségben, hogy valami felebarátokat kell szeretni, mint tenmagunkat. Sose értettük, hogy ez miért csak olyanokra vonatkozik, akikről még nem derült ki, hogy mások, vagyis valami kisebbséghez tartoznak. Mint mindenki. Aztán vagy kiderül, vagy nem. Aztán vagy üldözendő, vagy nem. Aztán vagy megelégszenek az üldözők a csúfolással és megaláztatással, vagy nem. És ha nem, akkor vagy verős-típusúak, vagy gyilkosok. Szerencse dolga.

A gyóntató pap megmondta neki, hogy elkárhozik, de alaposan, és ne is jöjjön mégegyszer ezzel a borzalmas bűnbetegséggel, mert abban a pillanatban, amikor legközelebb férfiemberhez ér, vegye úgy, hogy ki van rúgva az egyházból. És nem is adott neki föloldozást.

Amikor elmesélte, azt nem értettük, hogy amennyiben az egyház bűnnek, betegségnek tartja ezt a dolgot, akkor Jézus vajon mit mondana: el kell taszítanunk azt, aki ilyen szerencsétlen, vagy inkább magunkhoz kell ölelni, istápolni, imával gyógyítani. Szeretettel. Valami ilyesmi is írva vagyon. Mondva is. Harsogva. Szinte minden vasárnap.
Évek óta beszélgetünk erről. Pár napja is, vendégségben azon tanakodtunk, hogy vajon az egyház miért matat állandóan a nemiségben. Na jó, persze bosszantó, hogy az embereket mindennél, minden hitnél jobban érdekli a szex, de még mennyire elkárhozunk ezért, de hát akkor is: nem túlzás az, hogy félóránként kell valami morcos állásfoglalás? Arra jutottunk, hogy a katolikusok ugyanúgy vannak a nemiséggel, mint a zsidókkal: ahogy nem bírják megbocsátani, hogy a zsidók találták ki őket, és ez minden lappangó és nyílt keresztény antiszemitizmus alapja, úgy nem tudnak mit kezdeni azzal sem, amit Jézus fogantatásáról kieszeltek. Azzal meg pláne nem, hogy ebből egy olyan lény született, aki szakállas ugyan, vagyis férfinak látszik, de mégis inkább nemtelen, nőhöz meg állítólag semmi köze. Arról nem is beszélve, hogy miután merőben gazdasági és titokvédelmi okokból az egyház kitalálta a papi nemtelenséget, ami sehogyse jön össze, közröhej tárgya évszázadok óta, a saját szorongásait és lelkiismeret-furdalását annyira sikerült rávetíteni a népekre, hogy még a házassági szex is bűntudatos lett. Hát még a homoszexualitás! Ajaj! Mert az aztán sehogyse jön össze a nulladik parancsolattal, miszerint sokasodjunk és szaporodjunk. (Mire? Minek? Hova?)
Nem könnyű az egyháznak se. Szeretettel, imával lehetne gyógyítani. Hogy megértse: vagy komolyan vesszük, hogy Isten teremtette a világot, és akkor ő tudja, mire jó a melegség, majd kiderül, de ha nem, akkor is vegyük alázattal. Vagy mondjuk ki: Isten néha csak úgy teremtgetett, szórakozott, elrontott ezt-azt. Vagy nem is szerette az embert, néha jól megviccelte.
Éppen itt tartottunk, amikor híre jött esemesben, hogy egy magyar államtitkár vállalta a homoszexualitását. A mi buzi barátunk erre fölpattant, hogy akkor ő is. A munkahelyén bejelenti. Kicsit óvtuk, de azt gondoltuk, hogy nyilván úgyis tudja mindenki, mit árt, ha megteszi?
Megtette. Állítólag kínos volt. Olyan HUHos. Estig kapott két nyájas fiúmosolyt. Afféle összenézőset.
Aztán kimerészkedett a melegjárásra. Vagyis nem egészen, csak a közelébe. Mellékutcába. Jól megverte két náci buzivadász. Kicsit megpogromozták.
Amikor ezt meghallottuk, jót vitáztunk a barátainkkal az interneten. Hogy akkor most a mi barátunk megérdemelte, vagy nem. Az előző korszakáért. Abban maradtunk, hogy várjuk meg a jövendő szívmelengető hírét: a két volt náci, akik 2007-ben buzit vertek, alázatos házasodási kérelemmel fordul az illetékes hatósághoz. (Hócipő)

Három tanulság

A múlt hét végén három történet végződött valahogyan. Bár mindegyiknek lesz folytatása, lehet tanulságozni.
Az egyik az volt, hogy a kilencszeres gyilkossággal – talán most már eléggé alaposan - gyanúsított N. László öngyilkos lett a zárkában. A börtönőrök nem nagyon szabadkoznak – ők úgy őrizék, ahogy azt előírták nekik, aki meg akar halni, az meg is tud. Biztos így is van.
Nincs jogunk megítélni, hogy egy embernek joga van-e az öngyilkosságra, pláne olyan helyzetben, amikor valakit csakugyan az élet végéig tartó elzárás fenyeget. Nem akarom gyalázni, hiszen végülis bármit tett, megbűnhődött, ezért csak halkan jegyzem meg: nem bántam volna, ha megvárja a bíróság ítéletét. Mert talán tartozott volna nekünk, pláne az áldozatok családtagjainak azzal, hogy kiderüljön az alaposan vélhető igazság. Ha volt benne annyi bátorság, hogy egy szerencsétlen postásra fegyvert emelt, és meg is ölte, ha volt annyi, hogy még nyolc embert elpusztított – vagy egyáltalán részt vett ebben –, akkor lehetett volna annyi is, hogy egy csöppet segít az áldozatokon. Az igazsággal. Ha az nem is gyógyít, talán enyhít. De nem volt ennyi bátorság benne. Kár. Nyugodjék úgy, ahogy tud, ha hitt valami túlvilágban.
Egyébként meg azt gondolom, hogy tényleges életfogytiglanra ítélteknek föl kellene ajánlani az öngyilkosság lehetőségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a halálos ítélet ellensége vagyok. Nem tudom, hogy nagyobb büntetés-e a halálnál az örökre bezárt élet, de biztos, hogy az öngyilkosság lehetősége – vagyis az, hogy ugyan az állam nem ölhet, de hagyja, hogy a rettenetes bűnöket elkövetők magukat halálra ítéljék, és azt végre is hajtsák – talán megvitatható kérdés. Ez éppen olyan, mint az eutanázia.
N. László tehát levonta, amit kellett, vagy lehetett, és így döntött.
Mészöly Kálmán is levonta, miután azt a rasszista megjegyzést tette nagyon nyilvánosan, hogy az afrikai focisták még le se jönnek a fáról, már hozzák őket… Mészöly – akinek persze hatalmas szíve van, és sokat adott nekünk - sokszor adta tanúbizonyságát annak, hogy a kultúrált viselkedés dolgában kihívásokkal küzd, ilyen kocsmabudi-szintű tréfálkozásra eddig nem ragadtatta magát. Vagy igen, csak nem kamerák előtt. Valaki erre azt mondta nekem, hogy Mészöly azt se tudja, mi az a rasszizmus – azt visszhangozta, amit valahol hallott. És szellemesnek talált.
Mindegy. De legalább volt benne annyi tisztesség, hogy miután fölfogta, mit beszélt, lemondott. Nem tudom, hogy az összes posztjáról-e, és azt se, hogy amiről le, az fontos, jelentős, de legalább tett egy gesztust. És mivel Mészöly nem csak kiváló sportember, hanem önkéntes politikai tényező is, nem csak a sportolók tanulhatnak tőle.
Répássy Róbert módot kapott arra, hogy levonjon egy következtetést: miután az Országos Választási Bizottság fideszes tagja kiszivárogtatta egy beadványtevő nevét. Az adatvédelem biztosa szerint ez bűncselekmény. Az MSZP lemondásra szólított, Répássy pedig odáig merészkedett, hogy az MSZP-nek kellene bocsánatot kérnie. Arra hivatkozik, hogy mire való a fideszes tag az OVB-ben, ha nem arra, hogy kiadja az információkat. Hogy az mennyire természetes, hogy igenis kiadja. Nevestül, címestül. Én még csak hajlanék arra, hogy na jó, esetleg pusmoghat a rettenetes bérenc, áruló nyelvészről Orbánnal, netán Répássyval - bár a környezetemben minden jogértő azt mondja, hogy még ez is büntetendő -, na de ahhoz sem Orbánnak, de még Répássynak sincs joga, hogy fölhívja a Hír TV-t, és bemondja a nevet és a címet, ahova ki kell menni ádázul riporterkedni. És Répássy - rendkívül tehetségesen - addig diskurál minden másról, amíg csak egy kérdésről feledkezik el mindenki: a Hír TV-s kollegák informálásának jogáról. Ki tette? Ő mondjon le, vagy legalább ő kérjen bocsánatot, a főnöke pedig tanuljon Mészölytől. Pláne azután, hogy ez az adatlopdosás már nem az első eset. Valaki vállalta a felelősséget a szerverbetörésért? Nem emlékszem.
Egyébként mindig volt a környezetemben olyan ember, aki lyukat beszélt mindenki hasába, és a végén mindig az lett, hogy inkább hagytuk a francba az igazságot, csak fogja már be.

Szivárgó jogok

Nagy baj van ott, ahol a közszolgálati igénnyel szerkesztett televízió is elkezdhet paparazzóskodni. Pláne, ha ez nem jöhet másképp létre, csak jogsértéssel.
Történt ugyanis, hogy a Hír TV egyszercsak megjelent annak az embernek a lakásánál, aki beadott három olyan kérdést, amellyel kicsit belezavart a Fidesz népszavazásosdijába. A dolog rendben is lenne, ha az Országos Választási Bizottságnál a kérdésbeadó személyes adatait nem védené a törvény. Az nem adható ki csak úgy, az engedélye nélkül. Nem is merek a legrosszabbra gondolni: esetleg az OVB valamelyik tagja vagy munkatársa, közszolgája úgy gondolta, hogy ez a nyilvánosságra tartozik, és hogyan, hogyan nem, éppen a hírtévések telefonszáma volt meg neki, hát őket értesítette. Arról pláne nem merek találgatni, hogy egy olyan szervezetben, amelyben a kormánypárt és az ellenzék delegáltjai dolgoznak, melyik oldalhoz tartozhatott az, aki lazán kezelte a személyiségi jogokat.
Ehhez képest már csak részletkérdés, mondjuk sajtóetikai, hogy azért mégiscsak az a szokás, hogy ha a sajtó írott vagy elektronikus képviselője valakit a lakásán fölkeres, akkor előtte fölhívja, hogy alkalmas-e. Ha valaki kamerákkal, stábbal megy, akkor pláne így illik, mert akár az is sértheti a személyiségi jogokat, ha a szomszédok értesülnek a politikai vagy egyéb szerepünkről. De mindegy, a Hír TV-től a tévészékház ostroma óta nem várhatunk el ilyesmit.
Bár, lassan mástól sem. Gondoljunk bele: oldalakat írhatnánk tele csak az esetek fölsorolásával, annyiszor történik hasonló a mi állítólagos jogállamunkban, amiben a jog nagyjából annyit takar, hogy ezt jogom van megemlíteni. Ha ugyan.
Itt úgy jönnek-mennek, szivárognak ki a hivatali, rendőrségi, ügyészségi adatok, jegyzőkönyvek, mintha nem is lennének törvények.
Aztán lehet alázni, szembesíteni, csúfolni. Most például azzal, hogy aki a Fidesznek nem tetsző, az álnépszavazási játszmájában zavaró kérdéseket tesz föl népszavazásra, az csakis valami bérenc lehet. Nem csodálnám, ha hamarosan megjelenne a telefonszáma, aztán a lakása előtt a sípolászók meg a kereplők árpádsávosan.
A sajtó dolga az, hogy a jogokat védje. Akkor is, ha az állam erre már képtelen.
Tudom, hogy későn szólok.

Az elnöki megalázás rendje

Sólyom László aggályosnak tartja Horn Gyula kitüntetését, mert „1956-os tevékenysége ellentétes a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével”. Megvárja az Alkotmánybíróság döntését, hátha törvényesen megtagadhatja.

Mert ugye Horn Gyula ötvenhatban karhatalmista volt. Sose tagadta. Azzal indokolta, hogy a testvére meggyilkolása után így találta helyesnek - szerinte a törvényes rendet védte. Arról semmiféle hitelt érdemlő adatunk nincs, hogy bárkit is megölt, megkínzott, részt vett - például a testvére haláláért felelősökkel szemben - az akkor szokásos vadállati bosszúakciókban.

Fontos jelenség, hogy miközben a baloldal is méltó helyére tette ötvenhat ügyét, éppen csak firtatgatja az akkor – az egyébként „jó" oldalon is - elkövetett köztörvényes és háborús bűntetteket. Pedig egyszer majd nyíltan kell arról is beszélni, hogy aki október 23.-án még az életét adta volna a magyar történelem legcsodálatosabb fordulatáért, másfél hét múlva akár ellene is fordulhatott. Vannak, akik így reagálnak a lincselés látványára, például. Nem emlékszem, hogy a baloldal a legmagasabb szintű állami megalázás eszközeit vetette volna be olyan rehabilitáltak vagy kitüntetettek ellen, akik részt vettek a forradalomban, ám tevékenységük, életük bármely szakaszában netán ellentétes lett volna a Magyar Köztársaság alkotmányának értékrendjével.

A Magyar Köztársaság elnöki megalázásának az a rendje, amit Sólyom László volt szíves bevezetni például Fekete János kitüntetésének ürügyén, talán aggályosabb, és szembenállóbb az alkotmány értékrendjével, különösen, ha azt feltételezzük, hogy a nép többsége adna kitüntetést Horn Gyulának. (Javaslom egyébként népszavazásra.)

Annak a Horn Gyulának, akit ötvenhatos szerepe tudatában emelt miniszterelnöki rangra az a nép, amelyiknek van az a bizonyos Sólyom László által hivatkozott Alkotmánya.

Bár nem emlékszem, hogy az Alkotmányban tételesen szerepel, miszerint a köztársaság elnöke senkit nem alázhat meg, talán van ott valamicske passzus az emberi méltóságról.

Nem kezet fogni valakivel, akit én tüntetek ki a magyar nép nevében, különösen súlyos tett egy amúgy is teljességgel eltahósult politikai környezetben.

Mostanában sok jótanácsot kap Horn Gyula. Például hetvenötödik születésnapja alkalmából írjon egy levelet Gyurcsány Ferencnek, amelyben megtisztelve bár, de lemond a kitüntetésről, mert nem akarja megosztani az ország népét – ha már Európa népének egységesüléséért volt szerencséje és tehetsége tenni valamicskét. Pár napja a Klubrádióban hallottam egy még érdekesebb népi javaslatot: nyilatkozzon oda, hogy köszöni szépen, de ő nem vesz át kitüntetést olyan embertől, aki posztumusz visszaadta Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredesi rendfokozatát. Csak emlékeztetőül: a német megszállás idején a vele tárgyaló német tiszteket támogatásáról biztosította, a nyilas puccs idején a „nemzetvezető" mellé állt, ezért Szálasi soron kívül előléptette vezérezredessé, aztán elhelyezési kormánybiztos volt, majd a Magyarország háborús kiugrási kísérletében részt vevő katonatisztek perében a bíróság elnökeként munkálkodott, nyilván mélyen alkotmányosan.

A Köztársasági Elnöki Hivatal akkor erről azt bírta mondani: Sólyom László csak törvényességi okok miatt tagadhatta volna meg, hogy poszthumusz visszaadja azt, amit Szálasi adott…, tartalmi szempontok alapján csak akkor, ha az előterjesztés teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan veszélyeztetné.

Biztos nem veszélyeztette. Az meg föl sem merült, hogy esetleg Kisbarnaki vezérezredes tevékenysége ellentétes volt a Magyar Köztársaság Alkotmányával. Bár amióta kiderült, hogy Ságvári Endre tulajdonképpen terrorista volt, mert jogilag ugye a törvényes államrend ellen fegyvereskedett, már ezen se lepődnék meg.

Nem gondolom, hogy Sólyom László – a rend kedvéért Szekeres Imrével, az óvatlan előterjesztővel - tudatosan adott muníciót a már amúgy is egyre életerősebben tobzódó magyarországi újfasizmusnak. Egyszerűen tévedett, figyelmetlen volt, vagy nem volt kedve tenni valamicskét a Magyar Köztársaság méltóságáért. Rossz döntést hozott. Van ilyen. Elnézést lehet kérni, ahogy azt Szekeres legalább megpróbálta.

Nem tudom, hogy Horn Gyula ötvenhatos döntése jó volt-e – bár becsülöm azért, hogy vállalja. (Ma már lassan ott tartunk, hogy azért is adhatnánk valami kitüntetést, ha valaki legalább vállalja a múltját.) Csak abban vagyok biztos, hogy egy súlyos történelmi helyzetben a fatális véletleneken, a személyes tapasztalatokon is múlik, hogy hova sodródunk. Nem nehéz elképzelni, hogy akadt olyan becsületes ember, aki a forradalmat nem annak látta, ami volt, vagy aminek mi ma látjuk, és ha ráadásul a testvérét is fölkoncolták, ellene fordult. Addig nem lesz megbékélés, ameddig nem feltételezzük, hogy 1956-ban a „másik” oldalon is voltak olyanok, akik nem puszta gazemberségből álltak Kádár mellé. Annál is inkább, mert 1957. május elsejére a mellé állók igen megsokasodtak, a szocializmus végjátéka előtt meg már kifejezetten az „apánk” lett. Szembeköpnénk magunkat, ha erről megfeledkeznénk.

Különösebben nem kedvelem Horn Gyulát. Nem az ötvenhatos szerepe miatt, hanem azért, mert miniszterelnöksége idején addig várt a Bokros-csomaggal, amíg elszalasztotta az alkalmat. Neki kellett volna megkezdenie azt, amire Gyurcsány most végre rászánta magát. Ma nem itt tartanánk, ha nem ijed meg a bénaságig majd egy évre attól a csakugyan meglepő jelenségtől, hogy a nép – például a jobboldali újhatalom meglehetősen solyomlászlós, krakélerkedő magatartása miatt – hatalomba emelte.

De ez sem feledteti azokat az érdemeit, amelyeket úgynevezett reform-kommunista társaival együtt azzal szerzett, hogy egy bizonyos Gorbacsov nevű ember adta lehetőségeket úgy használták ki, hogy a világtörténelemben is egyedülálló módon sikerült egy összeomló világrendszer romjai alól vér nélkül kimászni. Történelmi léptékben teljesen mindegy, hogy Horn Gyula kitüntetésben vagy elnöki megalázásban részesül születésnapja alkalmából – legföljebb száz év múlva, ha utódaink azt kutatják, hogy miképpen veszítettük el minden méltóságunkat, rálelnek egy pitiáner történetre a sok között.

Alighanem azt gondolják majd, hogy aggályos megalázni azokat, akiknek a „köpönyegéből” bújhattunk ki. Mindannyian. Alkotmányostul. Elnököstül. (Népszava)