Elnöknőt Szimbóliának!

Szanyi Tibor szerint az lenne a legszerencsésebb, ha Sólyom László mandátumát hosszabbítanák meg. Vannak ugyan vele szemben fönntartásai, de az elnök alkotmányos érzéke, jogfölfogása kiemelkedően nagyszerű - mondta a HVG.hu-nak. Sólyom - szerinte - „abszolút nem" fideszes pártkatona. „Most, amikor alkotmányozó nemzetgyűlésre törekszik a Fidesz", a hatalmi súlyok és ellensúlyok egyensúlyát Sólyom szakmai fölkészültsége nagyban elősegítené. 

Ha a Fidesz jelöltje „többé-kevésbé elfogadható" az MSZP számára, akkor „az MSZP-nek nem dolga cirkuszt csinálni", hanem támogathatja a kormánypárt jelöltjét. 

Értem én Szanyi Tibort, bár lennének érveim arra vonatkozóan, hogy az sem igazság nélkül való, ha az Elnök Úr országlásából valaki éppen az ellenkezőjét látja annak, amit ő.
Azzal azonban mindenképpen vitatkoznom kell, hogy az államfő jelölés csakis cirkuszos dolog lehet. Egy olyan rendszerben, amelyikben a magyar baloldalnak föl kell mutatnia valamit a Fidesz szimbolikus politizálása ellen, szimbolikus jelentősége van annak, ha az MSZP önállóan jelöl, ha kell, bizony szimbolikus személyiséget. Akkor is, ha esélye nincs annak elfogadására. Én például - ebben sokan egyetértünk, és ezt hirdetjük is - egy nőt javasolnék köztársasági elnöknek. Ha kell, igen: fideszes asszonyt. Hogy legyen valami kis esélye. Mert ez azt fejezné ki, hogy látunk valami méltatlant a szinte "nőtlen" parlamenti- és kormánypolitizálásban. Tekintettel arra, hogy a Jobbik is egy nőt javasol, ráadásul Morvai Krisztinát, én bizony egy cigány asszonyt jelölnék.
A reménytelen üzenet is üzenet. Irányt mutat, méltóságot ad. Nem csak a pártnak, hanem a választóknak is.

  

Talán, majd egyszer

Mostanában azt érzem, hogy bármennyire is védekezem, bele kell néznem egy csomó örvénybe, amik körülöttem forognak. Nem arra a fenyegető hatalomra gondolok, ami a szemünk előtt cseperedik, és nem is arra, hogy valami elképesztő dolog történik a törvényhozásban, hiszen csak azért jönnek létre abszurd törvények, hogy valami forradalmi hatalom nagyon gyorsan lenyomja az egyetlen veszedelmes ellenfelét, és szemmel láthatóan semmi nem számít, sem a szlovákiai magyarok, sem nemzetileg konzultálni próbáló, vagyis a pusztába jajgató jogászok, sem az európai jogrend.

Közben szembe kell nézni azzal, hogy minden egyes ostoba mondaton súlyos ezreket veszíthet az, akinek kölcsöne van, miközben a környezetemben már akad olyan ember, aki szomorúan jelentette be, hogy idén nem megy ki a könyvhétre, mert minek, annyi pénze sincs, hogy egy könyvet vegyen.

Volt idő, amikor együtt jártunk, és esténként egy-egy teli szatyorral tértünk vissza a sátor- és pavilontáborból. Ezek voltak életünk legrosszabb évei amúgy, egy sunyi diktatúrában. Igen, ki lehet mondani, hogy sorsunk vigasza az olvasás volt.

Hát, most majd nem lesz.

Barátom ezt mondja erről: ha elmegyek a könyvhétre, találkozom legalább tíz íróval, akit ismerek, abból, mondjuk ötöt még szeretek is. Ha nem veszem meg a könyvüket, akkor megsértődnek, ha igen, akkor az olyan 25-30 ezer forint. Közben meg tárgyalásban van a gázszolgáltatóval, mert nem tudja egyben befizetni a márciusi-áprilisi számlát.

Másik író barátom beteg lett, és nincs annyi pénze, hogy egy kis műtétet magánorvossal végeztessen el. Így aztán várhat a sorára. Most arra gyanakszik, hogy elrontott valamit: majdnem hatvan évesen illene, hogy legyen annyi pénze, hogy ha bajban van, ha az időre játszik a halál ellen, akkor tudjon magán segíteni. Már nem csak azért vigyáz a fogaira, mert az úgy egészséges, hanem azért is, mert tudja, hogy ha elromolnak, nem tudja fizetni a pótlást.

Ez ma a polgári életszínvonal vezető értelmiségiek, művészek köreiben.

Nyomasztó ez a kiszolgáltatottság, ez a folyamatos görcs, ez a sok méltatlanság.

De a héten volt alkalmam végignézni fotográfus barátaim képsorozatait arról, mi történt az árvizekben, Magyarország északi vidékein. Elárasztott falvak, elmosott utak, hidak, házak, amelyekből mindent kisodort a víz, amit hagyott az meg iszap, mocsok, örökké megmaradó doh, hogy minden nap emlékeztessen a keserűségre. Emberek sírva, nyomorultan, félelemben, kilakoltatva, ácsorogva az összedőlt házak előtt, kutatva kacatok között, hogy legalább valami, valamicske emlék maradjon. Döglött állatok, testek, amelyek valaha nem csak úgy voltak a világban, hanem legalább egy emberhez tartoztak... Faluházba kényszerült, padlónalvó öregek, gyerekek, kétségbeesett családfők, akiknek az lenne a dolguk, hogy férfiként a vállukra vegyék a vészt, de nincs mit vállra venni, nincs mit menteni, mert minden összedőlt és minden elúszott, nincs biztosítás, nincs ruha, nincs ágy, nincs hűtőszekrény, nincs munka, nincs remény. Talán, majd egyszer lesz valami segély. Ha kegyelmesék döntenek. Lehet várni. Állni a semmiben, sírva, és várni, hogy hátha. Hátha valakik, valahol.

Ha rosszul érzed magad, ha örvényt látsz magad előtt és azt gondolod, hogy már nincs tovább, nem bírod tovább, gondolj azokra, akik úgy feküdtek le, hogy kicsit esik az eső, és úgy ébredtek, hogy menekülni kell, és nincstelenek lettek. A nincstelen nem az, akinek nincs semmije, hanem az, akinek reménye sincs. Csak vár, és azt se tudja, mire. Vár: gyerekekkel, öregekkel meg a kutyával, mert a macska megdöglött, alighanem. És kiszolgáltatottságának hatodik napján egyszercsak férfi létére zokogni kezd. És hátralévő életében sohase érti majd, hogy miért éppen attól omlott össze, hogy egy elveszett macskára gondolt.

Vajon ennek az embernek a gyereke tíz év múlva, könyvhéten vesz majd csak egyetlen egy kötetet is? 

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

  

Meghalt Furmann Imre

Magyarország egyik legtisztességesebb embere picike volt, törékeny, soványka, de csak messziről látszott ilyennek. Akit az aurája közelébe engedett, érezte az erőt, nem mert gonosz lenni, hiszen tudta, hogy Imre átlát rajta, és nem lesz kegyelem.
Amikor megtudtam, hogy halálos beteg, beszéltem vele. Akkor még reménykedett, azt hitte, hogy akár egy-két évig is élhet.

Keserű volt, azt mondta, talán lesz annyi ideje, hogy rendbeteszi a dolgait. Persze seholse volt már a régi Imre, a fergeteges humora, az elképesztő irónia, amivel hentergésig tudta röhögtetni az embereket, ha alkalma nyílt arra, hogy így mutasson tükröt. Már akkor megroppant, amikor majdnem négy éve elvesztette csodálatos, okos, huszonhét éves fiát. Beszélgettünk erről is, hogy nem is értem, hogyan tudta túlélni. Azt mondta: sehogy.
Pedig próbálkoztam, hogy kizökkentsem. Amikor a halálról beszéltünk, azt mondtam neki, hogy ha van Isten, és ő az ítélőszék elé jut, kérvényezi majd, hogy a pokolra mehessen, mert a Mennyek Országában mi dolga lenne. A jók között elemésztené az unalom.
Azt mondta, lehet, és kicsit nevetett.
Készültem, hogy meglátogatom. Nem akartam üres kézzel menni. Hetek óta mondogatom magnóra azt a verses füzetkét, amit még januárban küldött, amit feleségének - társának - Mártinak ajánlott. Gondoltam, talán így megérti, mennyire szeretem, és talán lesz egy kis öröme abban, ha kap egy olyan hangoskönyvet, amiből csak egy példány készül, és az minden szavában az övé. Elkéstem. Mentségemre: nehéz ilyen sorokat szépen kimondani: "Figyelem a fejleményeket magamban. Máj-rák feltéttel, bocsánat: áttéttel".
Arra gondoltam, ha meglátogatom, talán ráveszem, hogy egy jó nagy interjúban összefoglalja azt, amit búcsúzóul illik egy olyan embernek, akit azért szerettek azok, akik nem gyűlölték, mert elképesztően bátor volt, merészelt a legkirekesztettebbek, a legmegbélyegzettebbek, a cigányok védőügyvédje lenni. Az MDF alelnökei, a lakitelki alapító atyák közül ő ezt az utat választotta, miközben egy másik megalapozta a politikai újnácizmust. Csurka nyert, Imre vesztett: mindaz ami ellen harcolt, most ott feszít a parlamentben, fertőz és gyilkol szerte az országban. Nem csak a cigányok az áldozatai, hanem azok az önnyomorítók is, akikből kiöli a lelket a gyűlölet.
Gúnyolták persze, amikor erre előre figyelmeztetett, eleve vesztesként is kérlelhetetlenül küzdött mindenféle kirekesztés ellen. Vannak ilyen vesztes típusok, akik tulajdonképpen megmagyarázhatatlan okból szembe mernek szállni az ember leghitványabb természetével. Végülis mindig ők győznek, vagy a példájuk viszi győzelemre a jóságot.
Imrének már csak ez az esély marad. Nyomorúságában is boldog lehet az az ország, amelyiknek volt egy ilyen fia.

 

Megint tökéletesebb

A hét vége megint az őstermelésnek szenteltetett. A rettenetes idő után talán életben maradnak a paradicsomok. Kata mindenesetre mély gyásszal figyel minden beteg levelet. Nem is csoda, hiszen maga nevelgette a palántákat. Ki-be cipelte őket, hogy levegőzzenek, napot lássanak, ha jó az idő. Ez akkor is jó dolog, ha végül a paraszti lét végső keservével kell megismerkedni: nem lesz termés az ostoba, gonosz időjárás miatt. De lesz, azértis!

Egy hete vetettem hibiszkuszt, sövénynek, de tartok tőle, hogy nem kelnek ki. Bár sose lehet tudni a növényeknél. Van például két ginko bonsaim, amikről már-már elhittem, hogy meghaltak a télben. Főleg a harmincévest sajnáltam, mert gyönyörű, és sokat gondozgattam. Valahogy, valamiért belém fészkelt, hogy abban az évben halok meg, amikor elpusztul. És most minden jel arra mutatott, hogy ez bekövetkezett. És persze összeállt bennem a kép: a héten kivágtak belőlem egy darabot, ami mindjárt a titokzatos nevű szövettanra került.
Amúgy tulajdonképpen nagyon élveztem a műtétet. Ez elég talányos, de megmagyarázom: az én szememben az abszolút profik a sebészek, lenyűgöző a bátorságuk, a merészségük, a példátlan felelősségük. Még az én kínosnak mondható helyzetemből is érdekes figyelni őket. Nem is értem, mekkora lélek kell ahhoz, hogy valaki kétségbeesett embereket vagdosson naphosszat, lényegében teljesen elidegenedve.
Én például meg se ismerném azt a doktornőt, akinek a munkadarabja voltam, csak a hangjáról. Jóformán csak álarcfélében láttam, többnyire a hátam fölött mesterkedett. A hangját viszont megismerem, mert erős orosz akcentussal állandóan beszélt hozzám. Folyton aggódott, hogy én nem veszem komolyan ezt az egészet, pedig ez műtét, és bármi baj lehet. Mondtam, hogy csak megpróbálok laza lenni, mert macsónak neveltek. De hogy miért izzadok? Mert meleg van, és igaz ugyan, hogy le kellett vennem minden ruhát, viszont nájlon van a takaróköpönyegemben, amit nem bírok. Jó, akkor szóljak, ha zsibbad a karom.
Nem zsibbadt, nem is éreztem semmit, csak négy apró tűszúrást. Csak annyit kérdeztem, hogy mit nyomogat a bőrömön. Elmagyarázta, hogy valami vérzést csillapít egy szerkezettel.
Hanem aztán, amikor fölállhattam, úgy találta, hogy sápadt vagyok. Hiába mondtam, hogy semmi bajom, megparancsolta, hogy feküdjek le fél órára. Közben többször kijött, megnézett, érdeklődött, rámküldte a nővéreket, hogy mérjék a vérnyomásomat. Persze az is jó volt. Én meg már siettem volna a gyerekemért. Mindjárt kijön az edzésről... (Mert közben teljesült a vágya: bevették vízilabdásnak a BVSC-be. Büszke is vagyok rá.)
Naná, hogy a félelemtől izzadtam, és attól voltam sápadt is. De ez olyan legbenső félelem, amit nem is érzek igazán, hanem tudom, hogy bennem van. Mint ahogy a szövettanról is komolyan gondolom, hogy ráérek két hét múlva izgulni, ha majd rossz lesz, de ez nyilván nem igaz, mert dolgozik bennem.
De a legfontosabb mégis az, hogy a fiatal ginko száraznak látszó ágai tegnap kirügyeztek, és az öreg törzsén is megjelent egy rügyecske. Vagyis él.
Elhatároztam, hogy ezen a hétvégén most az egyszer csakugyan pihenek. A legjobb ilyenkor az olvasás. Pénteken megkaptam Bolgár György Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten című regényét, és már szinte ki is olvastam. Mert jó. Nem csak azért érdekelt, mert sokszor dolgozunk együtt, és talán a barátom is, hanem, mert kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a saját ötletével. Ez nagyon egyszerű: a cím Georges Seurat képére utal, ami csakugyan egy Szajna-parti vasárnap délutánt ábrázol, sok szereplővel. Az ő történetükről szól a regény. Rendkívül egyszerű szerkezet, és nem lehet letenni. Mert ugye Bolgár György jó író, csak ezt kevesen tudják. Gondolom túl híres rádiós meg újságíró ahhoz, hogy még az írók közé is belopakodhasson, beeresszék a reteszesek. Sok is lenne, nyilván.
Ja, azért is érdekelt nagyon, mert nekem is volt egy hasonló ötletem, írtam is belőle egy harmadnyi regényt, csak sose tudom már befejezni, mert nincs bennem elég erő és tehetség. Az arról szól, hogy egy ember bemegy egy antikváriumba, ahol régi családi fotókat talál. Megveszi őket, és otthon rájön, hogy nincs múltja. Kitalálja magának. Ennyi. Ugyanolyan egyszerű ötlet, mint Bolgár Györgyé, képes is, csak az a különbség köztünk, hogy ő meg is tudja írni a könyvet. Szemmel láthatóan élvezi, ahogy a tizenkilencedik század majdnem végének Párizsát ábrázolja. El tudom képzelni, hogyan gyűjtött hozzá, mi mindent kellett megtanulnia.
Ma végre megoldottam, hogyan tudok a kertben Bolgár olvasása közben úgy zenét hallgatni, hogy másokat ne zavarjak. Elővettem a régi, rádiós fülhallgatómat, behangoltam, és működik. Fura módon kezd szétesni, bizonyos műanyag részei elillannak, de hát tíz éves szegény. Viszont tökéletes hang jön belőle, és száz méterig jó. Vagyis ezen a hétvégén megint tökéletesebb lett az életem. Ha még hozzáveszem, hogy Kata elképesztően finom krumpliféléket készített, amihez kiváló, saját termesztésű teákat ittam... Végülis az a fura, hogy az egyre mélyülő szegénységünkben arra kényszerülünk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet két kiló krumplival két napig eléldegélni. De biztos ebben is van valami jó a jövőre nézvést. Ha csak az nem.

 

 

Isten kegyelméből

Semmiképpen nem szeretném megbántani Orbán Viktort, hiszen ha az ötös számú fideszes tagkönyv arra használható, hogy boldog tulajdonosa selyemzsinórt küldhet és halállal fenyegethet, mekkora hatalma lehet az egyes számúnak. Pusztán csak csöndesen szeretném megjegyezni, szinte elnézést is kérve, hogy át kellene gondolni ezt a sok istenezést.
Kezdődött azzal, hogy Semjén Zsolt föltétlenül szükségesnek találta bepasszírozni egy törvénybe, hogy Isten a történelem ura.
Majd Kőszegi Zoltán fideszes képviselő a háromcsapásos törvény parlamenti vitájában ezt találta mondani: "Ha valaminek a tagadását büntetjük, akkor szívem szerint elsősorban az istentagadást kezdeném el büntetni..." Talán el lehetne küldeni az iszlám Kelet valamelyik morcosabb államába valami nagykövetnek, hogy egyszer-kétszer boldogan nézegethesse a hitehagyottak nyilvános lefejezését. Ugyanazt az Istent tagadják, mint a hazai ateisták. (Én mindenesetre a jövő héten megpróbálok Vatikántól menlevelet kérni. Biztosan megadják, mert ott tudják, hogy ezek az apró hülyeségek hová fajulhatnak.)
De ez nem volt elég egy hétre: most meg a kormányprogramban azt a Lincoln-idézetet találjuk, miszerint "...ez a nemzet Isten uralma alatt újjászülessék a szabadságban, és hogy az állam, mely a népé, a nép által és a népért van, ne tűnjék el a föld színéről"
Nyilván teljesen véletlen, hogy Obama beiktatási ceremóniája is erre az idézetre épült. Nem szégyen persze önálló gondolatok híján ellesni ilyesmit, mint ahogy tulajdonképpen az sem volt az, amikor az idei évértékelő beszédben egy az egyben fölbukkant egy Róna Péter-szöveg. Legalábbis nem láttuk a pírt Orbán arcán. A kérdés az, hogy mit szól ehhez az Obamához igazodáshoz Oroszország. Elég lesz-e Putyin rendszerét átvenni, vagy keresni kell hozzá valami idézetet is?
Az ember arra gyanakszik, hogy pusztán az istenezés kedvéért kellett ez az amúgy iskolateremtő szöveg, mert ugye lássuk be, miközben Lincoln valóban egy nemzethalál-közeli állapotra utalva mondta, amit mondott, a magyar nemzet egészen jól megvan, éppen kilábal egy válságból, tehát semmi szükség újjászületésre. (De ha feltétlenül ragaszkodunk ahhoz, hogy az utóbbi években itt is - legalábbis hideg - polgárháború és kettőshatalom volt, akkor meg ez azért hamis, mert ezt az állapotot - legalábbis nem kis részben - maga Orbán Viktor idézte elő, hogy aztán megoldhassa az istenadta nép magas fölhatalmazásával. Van ebben valami kínosan képmutató, különös tekintettel arra, hogy ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot, Lincoln eszményei nem nagyon hasonlíthatók össze az orbáni eszmerendszerrel - az utóbbi ugyanis nem nagyon létezik. Hacsak nem tekintjük annak azt, amit egy szélkakas mozgásaiból a gondolkozásáról levonhatunk.
A magyar állam meg nemhogy eltűnne a föld színéről: éppen egy előre bejelentett diktatúra-féle korszakába lépünk, ahol az állam egészen biztosan kiválóan működik majd, pláne, hogy megszabadulhat a demokrácia béklyóitól. Ehhez nem kell Isten uralma: bőven elég lesz nekünk Orbán Viktoré. Bár kétségkívül nagy szerep jut Istennek is: lehet hozzá szorgalmasan imádkozni, ha védtelennek érezzük magunkat.
Ha már Orbán Lincolnt választotta, találhatott volna a helyzetére és a csapatára, valamint Magyarország történelmi állapotára nézve találóbb bölcsességeket is: "Ha igazán próbára akarjuk tenni egy ember jellemét, adjunk neki hatalmat". Vagy: "Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk, mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni efelől." Esetleg: "Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás. Semmi jó nincs a háborúban. Kivéve a végét."
Mindenki látja, hogy gyönge lábakon áll ez a fülkeforradalom dolog, és mint minden rendes uralkodáshoz, kell isteni felhatalmazás is, de kezd egy kicsit zavaros lenni: ezek szerint ez itten a jövő héttől egy Isten nevében uralkodó nemzeti-forradalmi adatbáziskormány lesz? Mert ugye utalni kell a hatalom megragadásának valódi körülményeire is.
Az az érzésem, hogy a következő években senki nem meri majd megmondani az Isten kegyelméből az egyes számú Fidesz-tagkönyvet szíve fölött hordozónak, hogy a politikai kereszténység fundamentalista-típusú nyomulása nem csak azok ízlését sérti, akik nem hisznek semmiféle Istenben, ám legalább annyira erkölcsösek és tisztességesek, mint a hívők. Akik viszont valóban megélt hitükben tudják, hogy az efféle jelenségek mindig visszacsapnak egyszer. Mint az Isten, ha hamis tanúbizonyságra lel.

 (Mai ajánlatok még: Bartus, Debreczeni, Lincoln http://www.andgond.blogspot.com)

 

 

Az istenkedő kevélysége

"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni"... ésatöbbi.
Így kezdődik a legújabb, talán új típusú törvényjavaslat, ha Semjén Zsolt jegyzi. Az  idézett szöveg Istenre való hivatkozás utáni része nyilván Kövér László társszerző hatására került a szövegbe. Bár talán úgy lett volna pontos, hogy "s azok, akik szerint nincs is Isten".
A dolog úgy áll, hogy pontosan tudjuk, kicsoda Semjén Zsolt, és mi mindenre képes. Jobb lett volna, ha Kövér László lebeszéli az istenezésről. Mindjárt a Tíz Parancsolatra hivatkozhatott volna, hiszen ott kőbe vésve vagyon, hogy nagy bűn az Ő nevét hiába venni. Nem csak arról van itt szó, hogy egy olyan államban élünk, ahol jó régen, és elegendő okkal, történelmi tanulságokra tekintettel választottuk szét az egyházakat az államtól, ahol Isten dolgával a templomokban kellene foglalkozni, ahol korlátlan jog van a rá való hivatkozásra.
Hanem inkább arról, hogy Isten becsempészése a törvényekbe az első lépés abba az irányba, aminek aztán az lesz a vége, hogy az Alkotmányban, annak preambulumában is ott lesz. Nem kétséges, hogy a kétharmados Fidesz - amelynek szellemi vezetője önbevallása szerint Semjén - belediktálja majd a szövegbe.
Lehetnénk persze megértőek, hiszen Trianon ügyét és a magyarok kétségkívül méltatlan, sanyarú sorsát kilencven éve szokás isteni dimenziókba emelni - bár inkább csak a dolog második felét: hogy Isten segítsen visszacsinálni a dolgot. Ritkán hallunk olyan imát, hogy Isten világosítson meg minket arról, hogy miért kaptuk ezt a rettenetes csapást. Mégis, talán egyszer mondhatnánk azt, hogy ez egy kivételes törvény, most az egyszer istenezzünk.
De vigyázni kell, mert Semjén hajlamos rákapni az ilyesmire: ez az elhivatott ember azon lehet, hogy az egész törvénykezést teleszórja isteni hivatkozásokkal.
Pár hónap és esetleg ilyen törvénybevezetőkkel kell majd szembesülnünk: "Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a biológia ura" - ha például a génmódosításról lesz szó - "akik hiszünk abban, hogy Isten a szóbeszéd ura", ha a médiatörvény kerül napirendre. De ha például arról lesz szó, hogy a katonák bevethetők az eső ellen, akkor Isten, mint a hadak ura lesz megemlítve.
Normális ember az ilyesmi ellen tiltakozik. Mert kilóg az ördög lába. Bizony az ördögé, aki soha nem rest minket parancsolatszegésre, és a hatalommal való visszaélésre, a kétharmadosokat kevélységre biztatni - hogy egy tízparancsolaton túli főbűnre is legyünk figyelemmel. 

Szégyen

Olyan párt felügyeli majd a nemzetbiztonságunkat, beleértve a titkosszolgálatokat is, amelyik folyamatosan fölforgatásra uszított, megtagadta a bírósági ítéletek végrehajtását, ellenállt a rendőrség törvényes intézkedéseinek, nyíltan vállalt kapcsolatban áll a rendszeresen az államrend megdöntésére uszító kurucinfoval, terrorizmussal alaposan gyanúsítható emberek kiszabadításán mesterkedett, viselkedésével szomszédos országokat, magyarországi közösségeket és magánembereket provokál. Nemzetbiztonsági szempontból a Jobbik nevű náci pártot már égen be kellett volna tiltani. Ehelyett most arra ébredünk, hogy valami gárdaegyenruhás őriz majd minket. Nem kellene azért ennyire mélyre jutni. A Fidesz cinikus és ostoba mesterkedése sem hatalmazza föl a szocialistákat arra, hogy valami kis hatalommorzsákért föladjanak mindent, amit eddig állítólag képviseltek.
Ki kell mondani, hogy a Jobbik ne kapjon semmiféle bizottsági posztot. De ha mégis, akkor se legyen közük - szimbolikusan sem! - a biztonsághoz, sem az ifjúsághoz - ezen az alapon az amúgyis a Magyar Pedofil Pártnak járna -, sem az oktatáshoz, sem a külügyhöz. Legalább. Ha már mindenképpen demokráciát kell játszani egy nyíltan antidemokratikus erővel szemben, akkor afféle fideszes humorral lehet megtréfálni őket. Ki kellett volna találni egy új bizottságot: például a Magyar őstörténeti-, vagy a Rovásírásos helyesírási-, esetleg a Csudaszarvas és Óriásturul bizottságot. Ha nem kell nekik, akkor sajnáljuk, nincs más, ha mégis, akkor meg ücsörögjenek benne és duruzsolják ott önfeledten a marhaságaikat. Mi meg röhöghetnénk, szégyenkezés helyett.

   

Kés van, víz van, kedvem van

Reggel a másik rendelőintézetben kicsit más, mint tegnap. Gyönyörű minden, udvariasak az alkalmazottak, a pultos eligazító mindent elmagyaráz. Egyedül várok az orvosra, nézem a tévét. Nem hallom, csak nézem. De jó is így, mert legalább zavartalanul figyelhetem a rettegésemet. Csak egy öregasszony van a közelben. Amikor jön a doktornő, elkapja, kezet akar csókolni neki. Udvariasan elhárítja, hogy siet, át kell öltözni, kezdődik a rendelés. Az öregasszony kétségbe esik. Mondja nekem, hogy ő csak…, és akkor most mit csináljon. Fölállok, fölé hajolok, hogy erő legyen abban, amit mondok: - Menjen csak haza, a doktornő tudja, értette.
Az öregasszony föltápászkodik, elcsoszog a liftig, aztán visszanéz. Üveges tekintettel néz rám.
Aztán szólítanak. A doktornő centiről-centire végignézi a testemet egy vicces kis kukkerrel. Nyilván valami mikroszkóp. Azt kérdezi, miből jöttem rá, hogy a hátam közepén lévő anyajeggyel baj lehet. Mondom, hogy az öcsémtől kaptam egy mikroszkópot, amit a számítógépre lehet csatlakoztatni. A hátamra teszem, és még le is fényképezhetem az anyajegyeket, kétszázszoros nagyításban. A képet elküldtem a barátom feleségének, aki egy olyan cégnél dolgozik, ahol éppen ilyesmivel foglalkoznak. Ő megmutatta a képet egy orvosnak, aki azt üzente, hogy azonnal mutassam meg szakorvosnak.

Miközben végignézegeti az egész testemet, a doktornő már diktálja is a diagnózist: ki kell vágni, azonnal. Én meg értem. Nincs ezen mit kérdezősködni. Évtizedek óta abból élek, hogy figyelem a testbeszédet. Aztán mégis megmondja, hogy vannak ott mindenféle sérülések, ezért nem biztos mindenben, de nagyon valószínű. Ugye.
Még megkérdezi, hogy nőt akarok-e, vagy férfit. Sebésznek. Mondom, hogy úgy általában utálom, ha férfiak érnek hozzám, de ha szikével jönnek, akkor tulajdonképpen mindegy. Ám valahogy bőr dolgában talán jobb, ha nő...
Még lefagyaszt egy száraz gubócskát a lábamról, aztán azzal búcsúzik, hogy ha megkapom a szövettani eredményt, jöjjek vissza. És hogy lehetőleg még ma, de legkésőbb holnap reggel jelentkezzem a sebészeten.

Munkába menet, az autóban azon gondolkozom, hogy miért nem vagyok ideges. Meg azon, hogy azért annyi szeretnivaló nincs ebben a városban, mint amennyit időnként összelelkesedünk érte.

A munkám annyi, hogy mégegyszer elolvasok egy nagy írást Inotaitól, aztán berakom a rendszerbe, és megbeszélem Sebes Gyurival, hogy a többi dolgomat elvégzi helyettem. Mert ugye, vissza kell mennem.
Délután a sebészet ajtaja előtt végre legyőzöm a telefonomat dámában. Hónapok óta megver, minden nap többször, de most valamiért megadta magát.

Mellém sántikál, aztán leül egy olyan nagykamasz lány, kérdezi, hogy csókolom, szólítják-e az embert. Mutatom a villanytáblát, hogy majd azon jön ki a sorszáma, de ne aggódjon, még hatan vannak előttem. Nézem a lábát, kicsit mintha kifordult volna, mezítláb van, mellette a magas sarkú cipője. Mondom, hogy ez egy veszélyes jószág. Elmeséli, hogy három hónapja bicsaklott ki a lába először, aztán egy hónapja másodszor, most megint. Mondom, hogy talán nem kellene magas sarkúban, ha ilyen bicsaklós. Erre azt tudja mondani, hogy először lapos sarkúban bicsaklott. Mielőtt elmagyaráznám neki, hogy azóta nem kellene ilyenben járni, szólítanak.
A sebésznő nézegeti a hátamat. Azt mondja, na jó, keres egy közeli időpontot. Szerencsére valaki lemondta a jövő hét csütörtököt, berak oda. Próbálkozom azzal, hogy mi lenne, ha most itt, kivágná. Azt nem lehet. Hiába mondom, hogy kés van, víz van, kedvem van.

Kiröhög. Jó orvos, aki ezt meri, mert igenis megnyugtat.

Vissza a munkába kicsit sétálok, mielőtt lemennék a metróba. A belváros lassan olyan, hogy Idegen Városnak kellene nevezni, mert szinte csak turisták járják. Jól van így, szép is, de valahogy üres akkor is, ha tele van.

A metró hasznos dolog, de méltatlan az emberhez. Van valami szánalmas abban, ahogy a föld alatt, egy rohanó vasdobozban kuporgunk, és az ablakon át ádázul nézzük a rohanó semmit.

 

A hóhér háta

Soha ne kezdd úgy a napot, hogy reggel elmész a bankba, hogy a jövőről egyezkedj, aztán meg elmész az orvoshoz, mert kíváncsi vagy, hogy a gyanúd igazság-e. Ez azért nem jó, mert a bankban akkor is bűnös vagy, ha még nem kéred a kölcsöneid átütemezését, és vizslatva néznek, miközben arról beszélnek, hogy milyen termékeket ajánlanak, és olyanokat mondanak, hogy mennyibe kerül majd a közjegyző a módosításnál, aztán meg csöndesen megjegyzik, hogy a kölcsönöket vissza kell ám fizetni. És amikor azt mondod, hogy dehiszen azért vagy itt, akkor látod az arcukon, hogy járkálj csak halálraítélt. És hogy most elteszik a papírt, de ne várjak rövid ügyintézésre, mert sokan vannak az olyanok, mint én. De, mondom, én még nem, nem egészen, én még csak tájékozódom, hogy mit lehet, mit lehetne, és akkor gyorsan elköszönnek.
Ettől még egy hóhér hátát is kiverné a víz.
Nem jó ilyen bőrrel orvoshoz menni. Bár ma mindegy volt, mert orvos engem ugyan nem látott. Én se őt. Elüldögéltem két és fél órát a váróban. Az asszisztensnő háromszor jött ki előadást tartani arról, hogy tizenegyig az előre bejelentettek jönnek, aztán a többiek utána. Erre mindig kitört a feleselés, hogy de hiszen honnan tudjuk, hogy be kell jelentkezni, és hogyan. Meg hogy nincs is telefonjuk az öregeknek, meg a számot se tudják. Az asszisztensnő meg elmagyarázta, hogy azért kell bejelentkezni, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint most: tessék, őket be kell engedni, az a néni meg herpeszes, fertőzhet, az a hölgy terhes, előre kell engedni, és azt a hölgyet is a kisbabával, az a hölgy meg veseátültetésre vár... És hogy többé soha nem jön ki, nem teszi ki magát ennek, mindenki álljon úgy sorban, ahogy akar.
A veseátültetésre váró asszony mondja, hogy ő bejelentkezett, de csak június közepére volt hely. Mondom neki, hogy ha az a bajom, amire gyanakszom, én addigra simán meghalok. Meg ő is, ha nem kapják ki addig a rossz veséjét.
Hát ez az.
A legjobb az egészben, hogy az asszisztensnő utolsó kirohanásakor minduntalan rám nézeget, amikor arról beszél, hogy a kormány tehet erről a tumultusról, mert szerintük elég ennyi orvos. Naná, hogy tudja ki vagyok, az orvos megmondta neki. Régen ismer, az egyik legkitűnőbb doktornő, egyszer az életemet is megmentette. Azért mentem volna hozzá.
De délben föladom, mert fél óra van hátra a rendelésből, de hatan vannak még előttem, azokról nem beszélve, akiket úgyis magam elé engednék, mert nagyságrendekkel szerencsétlenebbek nálam, és igenis sajnálom őket. Plusz még lejár a parkolójegy, ami nekem a múlt héten négyezer-négyszáz forintomba került, mert én barom, mindig elfelejtem, hogy most már a belvárosban este nyolcig szedik a harácsot. És ilyesmire már mostanában nem nagyon fussa.
Nem baj, majd holnap. Jobb is, mert talán nem leszek büdös valami újabb megaláztatástól.

  

Palántázás

A hétvége megint megajándékozott a jóparaszt élménnyel. Ezt én szeretem. A feleségem hosszú hetek óta igazi anyaként, magról nevelgeti a palántákat, és most végre úgy döntöttünk, hogy kiültetjük őket. Ástam, a kezemmel túrtam a földet, ő egyenként hozta a palántákat, a madzagot, és ez jó vala. A maradékot ládákba ültette, meg cserepekbe. És ez is jó vala. Aztán locsolt, mert jó asszony. Aztán együtt örvendeztünk, hogy szépen föléledtek. Aztán együtt lestük, hogy jön-e jégeső. Jó ez így. Szeretek földmíves lenni. És még jobb lesz, hogy a gyerekek majd örvendeznek minden szem paradicsomnak. Ja és  a kerti petrezselyemmel és a kerti bazsalikommal fűszereztük az ebédet. Én meg ittam teát a kerti mentából és a kerti citromfűből. Ezen a hétvégén nem voltam annyira idegbeteg, mint a többin. A paraszt nem lehet ideges, mert megnyomorítja a palántát.

Közlemény

Illő tisztelettel kérem a magyar újságolvasókat, hogy ne azonosítsák az újságírással azt, ami az utóbbi hetekben Daróczi Dávidról megjelenik az úgynevezett bulvármédiumokban. Ennek szakmai értelemben nincs köze sem a tényföltáráshoz, sem az olvasói igényekhez - bár kétségkívül az érdeklődés fönntartását szolgálja. Ez vélhetően mindaddig tart, ameddig meg nem jelennek a Daróczi Dávidról szóló haszonkötetek és egyéb kiadványok. Alighanem merőben üzleti okok miatt a legaljasabb módon bánnak a halott szüleivel, szerelmével, barátaival. Ismerjük ezt a technikát Zámbó Jimmy halála óta. Akkor kétségkívül bejött, meg is erősítette az aszfaltlapokat. Gondolom, várva vártak a következő nemzetivé fújható tragédiára. A különbség talán annyi, hogy most barátot és kollégát boncolnak, és élőket aláznak nyilvánosan.
A szakmám nevében elnézést kérek minden tisztességes embertől.

   

Macsóbuli

Akárhogy keresgélek magamban, egy csöppnyi jelet sem találok, aminek alapján azt lehetne mondani, hogy feminista lennék. Fura módon, látva az új hatalom most épülő adatbáziskormányát, mégis úgy önt el a szégyen, mintha valami hormonok hatnának: egy csomó dolmányosvarjúnak és pingvinnek öltöztetett, rendkívül komoly tekintetű férfit látok, a jövőnk letéteményeseit. Nehezen hihető, de csakugyan az történt, amit előre gondoltunk: Orbán meg merte tenni, hogy egyetlen nőt sem választott országvezető pozícióba.
A mostani európai kultúrában ez azt jelenti, hogy semmibe veszi a nőket, akik ugye mégiscsak legalább annyian vannak, mint a férfiak. Sőt, megkockáztatom: talán tőlük több szavazatot kapott a Fidesz, mint a férfiaktól. Orbán ezzel azt üzeni, hogy minden marad a régiben: a nők ne is számítsanak arra, hogy jobb elbánásban részesülnek, mint eddig, hiszen senki nem lesz, aki képviselné az érdekeiket. (Bár talán majd Semjén Zsolt imádkozik értük.) Nem az általános emberi jogokról van szó, hanem a nagyonis női érdekekről. Például el kellene jutni odáig, hogy négy év múlva ne fordulhasson elő, büntethető legyen az a disznóság, hogy egy nő ugyanazért a munkáért nyilvánvalóan jóval kevesebb jövedelemhez jut, mint egy férfi. Feltéve persze, hogy egyáltalán őt választják, ha férfi jelentkező, lehetséges jelölt is verseng a munkáért vagy a posztért. És ez csak egy példa. Az családon belüli erőszakról és száz más szégyenről még szó sem esett.
Persze európai kultúráról nehéz beszélni Magyarországon. Még a kormánynál is rémisztőbb képet mutat majd az a macsótöbbség, amit nemsokára a parlamenti széksorokban látunk. Kár értünk.

  

Átadós-átverős

Szólni kellene Szíjjártó Péternek, hogy a háborúnak vége, csapatai már nem állnak hadban, ő egy sikeres tábornok a hasbadumáló szátyár alakulatok élén, akinek már nincs más dolga, mint Őfelsége nevében átvenni az ostromlott ország kulcsait. Mivel a háború Európában zajlott, van itt egy olyan illemféle, hogy az átvevő tábornok leül az átadóval (egy lefokozott senki), összeírogatják, hogy mi van a pincékben, a ládákban, a hordókban. Nem mondom, peches dolog, de van egy olyan furaság az európai hadviselésben, hogy a győztes megörökli a vesztes minden szerződését, a titkosakat is. Ezekben többnyire olyan dolgok lapulnak, amelyek nem tartoznak másra, még a népre sem, mert az kifecsegné, ez pedig kiszolgáltatottá tenné az új hatalmat is, vele az egész nemzetet. Igen, a háromharmadot. Nem csak katonailag, hanem például a gazdaságban, hiszen mindenféle spekulánsok spionjai sündörögnek szerte a hazában. Aprócska adatokból ki tudják deríteni, hogy például mikor érdemes gyengíteni a pénzt, az árukészlet értékét, meg efféléket. Nem értek hozzá, de filmeken láttam, hogy ezek milyen mocskosak.
Persze lehet azt úgy is csinálni, hogy népgyűlést hívunk össze az ország háza elé, aztán odavezetjük az átadót - lehetőleg bilincsben, mert úgyis börtönbe kerül, ami ugyan kicsit ellentétes a genfi egyezményekkel, de Genf nem az EU része -, aztán ráordítunk, hogy nobozmeg itt a zemberek előtt add elő, amid van. De ez nem szokás, jobb kultúrákban. A nép kapjon elszámolást arról, ami rá tartozik, de nem kellene úgy tenni, mintha az átadó nem akarna semmit átadni. Csak azért, hogy aztán hivatkozni lehessen. Hogy nem adta át, amit nem akartunk átvenni tőle. Ez így túlságosan átlátszó, tehát nevetséges.
De talán az lenne a legjobb, ha lejátszanánk virtuálisan ezt az átadás-átvétel dolgot. Mert ugye az elég hülyén hangzik, hogy Navracsics tábornok bead majd egy törvényt, amit majd az új parlament fogad el, és ami alapján visszamenőleg kell átadni-átvenni, már az átadás-átvétel után. A mostani állapotra játszásiból fogadjuk el azt, hogy Oszkó hadifogoly közlegény félrevezeti az új nemzeti adatbáziskormányt, de úgy, hogy nem csak a szekrények, hanem a fiókok is tele lesznek csontvázakkal. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de fogadjuk el előre, hogy ne kelljen végignézni azt színjátékot, ami itt hónapokig várható a Fidesztől. Inkább foglalkozzunk olyan, szintén PR-politizálós lufiügyekkel, mint a parlament létszámának csökkentése, vagy a házassági hűség. Azokban legalább úgy csinálhatunk, mintha érdemben vitatkoznánk. Tehát Oszkó hazudik, csal, az IMF meg az EU hülye. És akkor máris lehet átadni és átvenni.
Tudom, hogy nyolc évi harci kaffogás és vicsorgás után nehéz leállni, de lassan stílust kellene váltani. Például abba lehetne hagyni a fenyegetőzést, lazítani lehet az öklökön és a fogsorokon. Megvan a győzelem, kiütéssel. Nem kell megmondani a zembereknek, de nem lesz itt akkora nagy börtönjárás, mert más a hideg polgárháború, más a kettőshatalom és más a hatalom. A győztes is tudja, hogy egyszer vesztes lesz, és pontosan annyit és akkorát kaphat az új győztestől, mint amennyit most ad vagy vesz.
Annál is inkább, mert ez nagyon hamar bekövetkezhet. A becsapott zemberek néha meglepően hamar fölismerik, hogy hülyét csináltak belőlük. És isten óvja Szíjjártó urat azoktól a dorongos, kopaszkás hordáktól, amelyekkel majd nem lehet átadós-átvételeset játszani.

  

Gyásztánc

Úgy tűnik, a szocialisták nem kapnak időt a gyászmunkára, ami pedig fontos, egészségvédő dolog. Bár az is lehetséges, hogy annak is van fölszabadító ereje, ha már a toron azonnal mindenki mindenkinek nekiesik. Vannak hagyományai ennek a magyar családokban, hátha most is bejön. A kérdés persze az, hogy ez elfajul-e a síron táncolás önfeledt rítusáig. A táncrend már alakul.
Arról aligha lehet vita, hogy a szocialista párt népítéletet kapott, ezt jórészt meg is érdemelte. (Az ezzel kapcsolatos orbánkodásokkal nem érdemes törődni, hiszen nettó sületlenségeket beszél, amikor például azt állítja, hogy a mi hazánkról évek óta csak rossz hírek jelentek meg.)
Miközben nem vitathatjuk, hogy az MSZP döntő többségükben jószándékú és becsületes emberek közössége, aligha hihető el, hogy az egyik személyiségnek, csoportnak csak hibája, a másiknak csak erénye van, volt. Hosszasan lehet sorolni, hogy kik, hol, miben tévedtek, miért és mire alkalmatlanok. Aztán lehet legalább olyan hosszasan sorolni az igazságokat másokról. Tudom, hogy így szocializálódtunk, de ahhoz, hogy a szocialisták ne teljesen lepusztulva jöjjenek ki az elkerülhetetlennek látszó belharcokból, talán az lenne a legjobb, ha a megszólalók mindenekelőtt azt tárnák föl a közösség előtt, hogy ők, személy szerint miben hibáztak és miben vétkeztek.
Mert hiba lehet, ha mondjuk társadalmi viták nélkül kezd valaki reformokba, ám bűn az, ha valaki belülről, például lobbiérdekből akadályozza ezek végrehajtását.
A szocialista párt első és legelső sorban azért vesztett hatalmasat, mert a Bajnai-kormány eredményei nem tudták feledtetni például a BKV-típusú ügyeket, vagyis az elpofátlanodott korrupciót. Ennek az lett a vége, hogy a szocialista párt vállalhatatlan ügyeit az amúgy baloldali szavazók még a szavazófülke magányában sem tudták vállalni. A jelenségnek azonban története van, aminek csak egyik vége az, hogy a pártot ma bőszen oligarcházzák jobbról. A másik végén, vagy valahol út közben föl kellett volna tárni azt, amit amúgy még a kívülállók is tudtak vagy sejtettek. Például ebben biztosan megvan mindekinek a saját felelőssége. Talán itt lenne az ideje, hogy mindenki mondja el a saját őszödi beszédét, de úgy, hogy azt az egész ország hallja. Másképp nem lesz megtisztulás.
Természetesen az MSZP a következő négy évben jól ellehet megtisztulás nélkül is. Tulajdonképpen nincs is boldogabb állapot, mint félközép pártként bírálgatni egy diktatúrára és törvénycsűrcsavarásra hajlamos túlhatalmat. Másra nem nagyon számíthatunk. Itt van például az MSZP elképesztő bénasága miatt megválasztott szelektív moralista államelnök, aki megengedte magának azt, hogy az első forduló előtt vagy legalább után egy szót sem szólt a Kubatov-ügyről, és aki a második forduló után örvendezésében egy félmondattal sem jelezte, hogy tudatában van felelősségének: szúrós szemekkel figyel majd, és nem engedi még a törvényesnek látszó túlkapásokat sem.
Az MSZP különös felelőssége most az, hogy lesz-e a baloldalnak egy olyan magja, amelyikhez legalább igazodni lehet, vagy szétszórt szabadcsapatok harcolnak hol a hatalom, hogy egymás ellen, amíg a gyászt bizarr, kísértettáncos emlékké nem oldja a jótékony idő.

  

Eyjafjallajokull

Azon gondolkoztam, mi lenne, ha most, mondjuk százötven éve lennénk. Néha gondolok ilyesmire. Például akkor, amikor zenét hallgatok. Mert ugye, ha másfél évszázada élnék egy faluban, és az egy szerencsés, mondhatni, polgárosodott falu lenne, akkor minden vasárnap hallgathatnám a főtéren a tűzoltózenekart. Ezen kívül zenét még a templomban, valamint lakodalomban, esetleg a kocsmai cigánytól hallhatnék, és könnyen előfordulhatna, hogy soha életemben nem jutnék értékes zenei kultúrtermékhez. Ja, esetleg, ha például pásztor lennék, naphosszat tilinkózhatnék. Az a kedvenc hangszerem. Ezzel szemben ma gyakorlatilag folyamatosan zene szól mindenhonnan. Ha akarom, ha nem. A kilencven százaléka kultúrális szemétnek, vagy jóindulattal tömítőanyagnak nevezhető. Arra szolgál a harsogtatása, hogy ne legyen csönd. A kérdés az, hogy a zenehallgatás szempontjából megérte-e föltalálni a rádiót, a televíziót, a magnót, a lemezjátszót, az MP3-at. Szerintem igen. Azért az öt százalékért, amitől jobb lett az életem, mint százötven éve élt ősömnek.
De ez most csak arról jutott eszembe, hogy azon gondolkoztam, milyen hatással lett volna százötven éve a csakugyan teljesen kimondhatatlan nevű gleccser alatt lévő tűzhányó Európa és a világ életére. Izlandról annyit tudnánk, hogy van. A vulkán kitörésének híre vélhetően soha nem jutna el Magyarországig. Vagy ha igen, akkor hónapok múlva, és csak akkor, ha a hamufelhő vagyis a hamusár miatt éhínség keletkezne. Ha a felhő el is jutna Európa fölé, vélhetően észre se vennénk, leszámítva esetleg egy-két légkörméricskélő tudóst, netán csillagászt.
Ez azt mutatja, hogy a távközlés, a motoros közlekedés, majd a repülés föltalálásával, az embermozgató ipar kiépítésével valami olyasmit hoztunk létre, ami nélkül akár meg is lehetnénk, de nem vagyunk, viszont elképesztően sérülékenyek lettünk. Az már többször előfordult az emberiség történetében is, hogy vulkánkitörés miatt olyan felhő került az égre, amelyik túlságosan szűrte a fényt, és ezért nem érett be a termés bizonyos területeken. Na de olyan, hogy azért következzen be ínség, vagy attól való indokolt félelem, mert nem tudunk repülni, még nem. Mert ugye ha nem tudunk fölszállni a gépekkel, akkor nem tudunk embert szállítani, akik nem laknak szállodákban, nem járnak konferenciázni, nem mennek meccsekre, nem nézegetnek műemlékeket, nem esznek vendéglőkben, nem állnak tátott szájjal a Hortobágy peremén, és nem lehet őket Tokajba, borkóstolóra vinni. Leáll az áruforgalom. Az egyik állami számvevő máris figyelmeztetett, hogy ez a kicsi leállás is hatással lesz az államháztartásra. Vagyis létrehoztunk egy igen törékeny rendszert, aminek egyetlen pontját elég megütni, és összeomolhat az egész. Jó, hogy létrehoztuk? Jó, hogy emberek százezrei vannak ebben a pillanatban is a levegőben, mert valami különös kényszertől hajtva folyamatosan mennek valahova? Nyilvánvaló, hogy ennek a jövésmenésnek a kilencvenöt százaléka teljesen fölösleges? Megérte, azért az öt százalékért, meg a többi utazás örömeiért? Persze, hogy megérte.
Csak ugye, mi van akkor, ha a vulkán nem hagyja abba a gonosz pöfögést? Imádkozhatunk. Csak az a baj, hogy százötven év alatt azt is elfelejtettük, hogyan kell.

 (Klubrádió, Hetes Stúdió)

 

Mi fog menni?

"Ebben az esztendőben nem fog menni, ez teljesen nyilvánvaló, de az az eltökélt szándékunk, elképzelésünk, hogy négy esztendő múltán, a ciklus végére a magyar vállalkozók átlagos adóterhelése a közép-európai versenytársak átlagához igazodjon. Hat esztendő alatt pedig a munkavállalók adóterhelését is szeretnénk erre a szintre szorítani" - mondta Kövér László egy  lakossági fórumon.
Hogyan lehetséges az, hogy egy párt, és különösen annak vezetője Orbán Viktor éveken át minden fórumon azt hangoztatja, hogy hatalomra kerülése esetén azonnali adócsökkentést vezet be, sőt esküszik arra, hogy a válságot is ezzel lehet a legjobban kezelni, majd a hatalom kapujában egyszercsak kiderül, hogy hazudott? Esze ágában nem volt adót csökkenteni, sőt eljövendő nemzeti adatbáziskormányának annyira nincs elképzelése arról, hogy mit is kellene tenni az ország gazdaságának fölemelése érdekében, hogy az ő Kövér Lászlójával még azt se meri mondatni, hogy mondjuk két év múlva lesz valami préseresztés. És mire ígérgetnek hat év múlva adócsökkentést a munkavállalóknak, amikor négy évre kaptak hatalmat? Hogyan változott meg a Fidesz gazdaságélénkítő világverseny-terve, amikor a Vezér a válság kellős közepén még arról orbánkodott, hogy az adócsökkentés ellentételezésére való rákérdezés egy magyar betegség? Valaki megmondta neki, amit egy alapfokú háziasszonyi tanfolyamon is oktatnak: valamit csak valamiből lehet? És mit szólnak ehhez a Fideszre éppen az adócsökkentés reményében oly nagy számban szavazó vállalkozók és munkavállalók? Itt nem arról van szó, hogy valami olyasmit nem tart be a Fidesz, amit nem ígért, csak sejtetett. Éppen ellenkezőleg: gyakorlatilag ez volt hosszú időn át az egyetlen megfogható ígérete. Mi derül ki a jövő héten? Rendteremtés tíz-, egészségügy rendbetétele húsz év múlva? Nem kellene mindjárt hétfőn lemenni az új frakcióval Őszödre, és mondani egy jó nagy, őszinte beszédet?
"Kérdés, milyen széles nemzeti egység tud felsorakozni az országépítő, újjáépítő munka köré, s mennyi ideig tart ki a nehézségek közepette" - mondta még Kövér László a második fordulóra utalva.
Kérdés, csakugyan. Mert előbb-utóbb még a vallásosan fideszesek is fölteszik ezeket a kérdéseket. Hogy "fog-e menni". De mi? Meddig?

  

Fény, remény

Remélem, a Jobbik kémei ott sündörögtek az Élet Menete környékén, mert ha látták, amit én, akkor jelenthetik Vona Gábornak, hogy baj van: többen voltak, mint a gárdisták!

Csakugyan csodaféle történt. Sokan azt gondoltuk, hogy azért kell most mindenképpen elmenni, mert a mostani közhangulatban, amikor hónapok óta tapintható a félelem, kilátszik a rejtőzködés, nem lehet, hogy csak néhány száz ember tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ami itt folyik, az megengedhetetlen, égbekiáltó. Nem lehet, hogy újraéledjen a sátánpete, és ha semmi mással nem tudunk tenni a lealjasulás ellen, menjünk, fáklyával, hogy legalább a fénytől elriadjanak a legsötétebb erők.

Akkora fény lett, hogy nem is hittük el. A rakparton a fiammal fölmentünk a sétányra, hogy megnézzük: csakugyan jól érezzük-e, hogy a menet elejét se és a végét se látni.

És persze fürkésztük az embereket, a menetelőket. Föltűnő volt, hogy a többség nem idős zsidó, szintén idősödő gyerekeik és az unokáik karján, és sokan, nagyon sokan jöttek el a tízen- és a huszonévesek közül. És voltak ott szép számmal cigányok is.

(Mielőtt bárki belém kötne, hogy honnan ismerem föl a zsidókat: annak, hogy a szocializmusban is munkálkodott az antiszemitizmus, biztos jele volt, hogy dacára keresztény-középosztálybeli származásomnak, megtanultam fölismerni a zsidókat. Ezt én megrontásként könyveltem el. Remélem, a mai gyerekek is ezt érzik majd pár év múlva.)

Jó dolog, ha egy halálmenetre emlékező, antifasiszta demonstrációvá terebélyesedő Élet Menetén minden demokratikus párt képviselteti magát, fontos politikusokkal.  Jó dolog, hogy azt remélhettük: Bajnai Gordonon kívül Sólyom László és Orbán Viktor csak azért nincs jelen, mert Lengyelországba szólította őket a szomorú kötelesség.

Jó dolog, hogy van remény, még akkor is, ha sajnálhatjuk, hogy ez a sokezer ember nem gárdaavatások idején vonult ugyanígy. De talán még nem késő, talán még idejében ébredtünk.

 

Meg ilyenek

Nagy a bánat a baloldaliak és a liberálisok között. Ha zeneszerző lennék, most akkora keservest tudnék írni, hogy magam is zokognék, ha hallgatnám.
Vagy röhögnék. Kínomban.
Pedig csak az történt, hogy Magyarországon beállítódott az a rend, amit mindigis érzékeltem, tudtam: az emberek többsége válogatás nélküli, de inkább kicsit jobboldali demagógiafaló, olyan 15-20 százalék náci vagy nyilaskás hajlamú, a maradék meg baloldali és liberális. Én ezeket találtam eddig a legértelmesebb, legérzékenyebb embereknek, de aztán az utóbbi években bebizonyosodott, hogy bolondok. Külön-külön talán nem, csak együtt. Amikor már látszott a baj, amikor már két hatalom is megüzente, hogy korlátozott demokráciát vezet be, vagy annak maradékát is eltörli, akkor sem tudtak összeállni. Az, hogy a buta demagógiafogyasztók és a fába szorult ádázkodók nem veszik észre a veszedelmet, természetes. Na de az okosok? A magyar nép szellemi elöljárói!?
Mert azért az ész az kicsit balra van ám, és a szabadok között. Az a tragédia, hogy ha máshova jut is, titokban van, röstelkedik, vagy mi lehet. (Ma hallottam a csodás Konrád Györgytől: "Ami a diktatúrában az erőszak, az a demokráciában a korrupció". Ezt tessék megjegyezni. Baloldalon is. Főleg.)
Nem mintha sokat segített volna, ha abbahagyjuk az egymás elleni partizánháborút, áskálódást, ha elzavarjuk magunk közük a hatalommal visszaélő korrupt gazembereket, de legalább állva haltunk volna meg.
Egy demokrata életében paradicsomi viszonyok jönnek. Egy demokrata számára nincs inspirálóbb állapot, mint egy diktatúra nyomásában, ráadásul morcos gyilkososdit játszók fenyegetettsége mellett azon dolgozni, hogy valami emberségre vegye rá a diktatúra embereit, hogy a legelesettebbekkel megértesse, hogy csak akkor jutnak el valahova, ha elindulnak, hogy a zavarosfejűeknek legalább valami támpontot adjon a megtisztulás elkezdéséhez. Meg ilyenek. A mindenáron megszerzett túlhatalom akkor is diktatúra, ha megengedi magának az előzékenységet és a türelmet.
Egy demokrata számára nincs, nem lehet paradicsomibb állapot, mint amikor egy diktátor hajlamú örökös izé a "világra" való tekintettel kénytelen betartani a demokrácia minimumát, de közben egy olyan rendszerre épít, amelyiknek az alapja egymás megfigyelése, egymás lajstromozása, a besúgók, a bosszúból és irigységből jelentgetők hada. Ahol a másik oldalon, a komcsinak, nyuggernek, panelprolinak bélyegzettek, és az állandóan szégyenítéssel fenyegetettek állnak.
A demokratának össze kell állni más demokratákkal, akik meg tudják szervezni, hogy legalább jegyzőkönyvbe kerüljenek a kirekesztések, a büntetések, a packázások, minden, ami nyilvánvalóan politikai retorzió és a másként gondolkodásért való sanyargatás. Hogy legalább nyom legyen a diktatúra szolgáiról, besúgóiról, hatalommal visszaélő hivatalnokairól, tisztségviselőiről és önkéntes szolgáiról. Hogy ne csak a diktatúra bukása után, hanem már országlása idején is az egész világ tudja, mi folyik a demokrata hazájában.
Meg kell találni azokat, akik a hatalom rendszerében dolgoznak, de van lelkiismeretük, becsületük. Rá kell bírni őket az együttműködésre, illegalitásban. Mert ott, ahol túlhatalom van, azzal valaki mindig visszaél, így aztán minden eshetőségre az a legjobb, ha alámerülünk.
Ha ráadásul a demokrata olyan helyzetben találja magát, hogy nem működhet a parlament, nincs ellenzék, és ezáltal a sajtóra marad az is, ami a parlament dolga lenne, a demokrata meg véletlenül újságíró, akkor mit kívánhat még az élettől.
Annál a lehetőségnél, ami egy hét múlva vár ránk, csak a Kádár-rendszer volt rosszabb. De akkor még féltem. Most meg már nem.
És a másik nagy különbség nem az, hogy elmenekülhetek - bár nekem nincs hova -, hanem az, hogy akkor sajtó se nagyon volt, most meg már van internet, ahonnan éjjel nappal lehet csókoltatni a diktátort. Neki hosszú távon nincs esélye. Elég időt kap arra, hogy betörje, megnyomorítsa azokat, akiket nem szeret, akik nem szeretnék, hogy ő szeresse őket, de ha nem vigyáz, ha hagyja elszabadulni hívei ostoba és aljas természetét, akkor a saját tisztességes hívei fordulnak ellene. Bármilyen meglepő, minden diktátornak vannak tisztességes hívei. Megbolondulnak, de aztán látva a förmedvényeket, fölébrednek.
Van még egy hatalmas előnye annak, ha a demokrata írogat: mindig abban a tudatban élhet, hogy végül minden hatalomról ő mondja ki a végső ítéletet. Ez nem olyan mámorító érzés, mint maga a hatalom, de nem rossz.
Az ember, aki most a hatalom kapujában áll, egy dolgot biztosan tud: azt elvehetik tőle. Megérezte ennek minden rettenetes keserűségét. Van annyi esze, hogy tudja: ha jó királyként akar a történelemkönyvekbe kerülni, cselekedeteivel el kell feledtetnie azt a pusztítást, amit a hatalomból való kirekesztettségének bánatában majdnem egy évtizeden át művelt. Már tudja, hogy a hiúságon kívül semmiféle alappal nem bíró hatalomba legkönnyebben az ostobák emelnek bárkit, ám az ostobák lassan megokosodnak. A magukhoz való eszük jön meg, nem jobb emberek lesznek. Előbb-utóbb mindenkiben fölmerül a gyanú, hogy aki körömszakadtáig küzd a túlhatalomért, annak túl nehéz lesz a hatalma is.
Ha a kesergést abbahagynánk, zavartalanul, önfeledten figyelhetnénk azt a szinte össznépi fölhatalmazásos szerencsétlenkedést, ami most kezdődik a parlamentben. Koronázástól lombhullásig. Vegyünk magunkhoz ropit, mogyorót, sört vagy bambit, és önfeledten figyeljük a műsort. Ha csöngetnek, ne nyissunk ajtót. Ha nagyon kellünk, majd betörik. Vagy nem is kell, mert a szomszéd elsutyorogja Kubatovnak, hova dugtuk a kulcsot.

A látnok hatalma

Volt valami otrombaság-érzetem, amikor megtudtam, hogy Sólyom László a költészet napját jelölte ki a választás első fordulójára. Akkor eszembe jutott: az lenne jó, ha egy olyan idézetversenyt rendeznénk, amelyik arról szól, hogy József Attila látnokmérnökként hányszor írja le a jelenlegi közállapotokat. Persze - mint annyi mást - ezt sem szerveztem meg. Ma már nem is bánom, mert lehet, hogy erőtlenebb lett volna, mint az, ami történt: a Kubatov-botrány kirobbanása után néhány órával olyan József Attila reneszánsz következett be, amit költészetének szerelmesei soha nem merhettek remélni. Az internetes közösségi portálok megteltek például a Levegőt! című verssel. (A facebookos Orbán oldalról ki is tiltották.) Mi is a címlapunkra tettük. A legádázabb kampánycsend-fürkész se kifogásolhatta, hiszen nevetséges lenne a költészet napján betiltani József Attila bármelyik versét.
A Levegőt! lélekmérnöki pontossággal írja le azt az állapotot, amikor egy olyan párt készül a hatalomba, amelyik néhány hét múlva adatbázis kormányt alakít. Akinek a lelkébe férkőzik, annak kiegyenesíti a gerincét is. Ha a fideszesek idejében megtanulták volna, maguk közül vetnék ki azokat, akik lajstromozni merészeltek embereket. (Ha ma élne József Attila, akkor vélhetően komcsi nyugger panelproli lenne a fideszes adatbázisokban.)
Elvártam volna Sólyom Lászlótól, hogy ha már a költészet napjára tette a választást, ha már nem mert idejében érdemben nyilatkozni a választás előtt arról a morális förtelemről, ami az országgal történik, legalább mondjon el egy József Attila verset. Esetleg sajtótájékoztatón. Talán éppen a Levegőt! címűt. Beírta volna magát az irodalomtörténetbe is.

   

Ha

Amennyiben igaz, hogy az interneten napvilágra került hangfelvételen Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója mondja azt részletesen, hogy a Fidesz minden magyar választó pártpreferenciájával tisztában van, név szerint ismerik többek között "azokat a komcsikat, akik nem a Fideszt támogatják", akkor Orbán Viktornak legkésőbb szombat délelőtt egy sajtótájékoztatón be kell jelenteni lemondását és a politikából való távozását.
Mit is beszél Kubatov: "A pécsi választásoknál mind a 36 500 embert személyesen ismertük. Tehát aki ott volt azt személyesen ismertük. Mindegyikről tudtuk, hogy hogy hívják, hány esztendős, milyen erős támogatónk, mi a telefonszáma, mi a mobilszáma, mi az e-mail címe.  És szerintem ezt nem is lehet másképp csinálni. A pécsi kampányunkban, ha csak a fele anyagunk van kint, akkor is megnyertük volna a választást. Mi a Bánki Erikkel a legnyugodtabban ültünk. A Bánki Erik azt mondta, Gábor 38 ezer szavazatunk lesz. 36 500 lett. (…) Pontosan meg tudtuk mondani, hányan mentek el szavazni. Automatahívásokkal 22 ezer embert el tudtunk érni két órán belül bármi is történik a kampányban. Ha a Páva Zsoltról azt mondják, hogy egy gyerekgyilkos volt, akkor te a szavazóbázisod kétharmadát el tudod érni, és azt tudod mondani, hogy Páva Zsolt a legtisztességesebb ember.
Ráadásul ismertünk 15 ezer olyan embert a városban - ennyi szavazatot kaptak a többiek, ennyien utasították el Páva Zsoltot. Azt állítom, név szerint ismertünk minden olyan embert, aki elment szavazni és nem Páva Zsoltra szavazott. Meg tudom mondani most a városban, hogy kik azok a komcsik, akik egyébként elmennek szavazni és nem a Pávát vagy a Fideszt támogatják".
Ha ez igaz, nem csak azért kell Orbán Viktornak lemondania, mert rólunk, "komcsikról" gyűjtetett törvénytelenül, egy európai demokráciában teljességgel megengedhetetlen módon adatokat, hanem azért is felelnie kell, hogy a sajátjairól is. Az ilyen ember sokkal veszedelmesebb egy társadalomra, mint az, amelyik egy választási kampányban hazudik. De ha külföldi példát akarunk, akkor Nixon elnök ennél kisebb bűnért kényszerült távozásra az Egyesült Államok elnöki székéből.
Az ilyen ember gátlástalanul építi a totális hatalmat, ellenfeleit zsarolhatja, szolgáit büntetheti.  Az adatbázis bármikor, bármilyen adatbázissal összeköthető, így aztán a "komcsik" hamar kerülhetnek a közszférából az utcára, vagy éppen különféle pénzügyi és egyéb vizsgálatok alá. Könnyen veszíthetnek pályázatokon, éppúgy, ahogy a "zembereik" könnyebben nyerhetnek. Ha valakik mocskos módszerekre hajlamosak, miért ne folytatnák a hatalomban?
Az ilyen embert még a saját ügyészei se menthetik meg: bírák elé kell vinni a teljes vezérkarával együtt. A rendőrségnek - ha van elég ok a gyanúra, márpedig a Fidesz eddig nem tagadta, hogy Kubatov beszél - már tegnap, a szöveg nyilvánosságra kerülése után egy órával le kellett volna foglalnia a Fidesz összes irodáját, számítógépét, és le kellett volna tartóztatnia legalább Kubatov Gábort.
Ha ez igaz, ha a hangfelvétel valódi, és Orbán Viktor mégsem mond le legalább hajdan volt államférfiúi mivoltára emlékeztetve -, ha mégis megnyeri a választásokat, ne nagyon költözzön be a Miniszterelnöki Hivatalba. Csúf dolog szíjon vezettetve kipucolódni onnan.