kedd, május 11, 2010

Kés van, víz van, kedvem van

Reggel a másik rendelőintézetben kicsit más, mint tegnap. Gyönyörű minden, udvariasak az alkalmazottak, a pultos eligazító mindent elmagyaráz. Egyedül várok az orvosra, nézem a tévét. Nem hallom, csak nézem. De jó is így, mert legalább zavartalanul figyelhetem a rettegésemet. Csak egy öregasszony van a közelben. Amikor jön a doktornő, elkapja, kezet akar csókolni neki. Udvariasan elhárítja, hogy siet, át kell öltözni, kezdődik a rendelés. Az öregasszony kétségbe esik. Mondja nekem, hogy ő csak…, és akkor most mit csináljon. Fölállok, fölé hajolok, hogy erő legyen abban, amit mondok: - Menjen csak haza, a doktornő tudja, értette.
Az öregasszony föltápászkodik, elcsoszog a liftig, aztán visszanéz. Üveges tekintettel néz rám.
Aztán szólítanak. A doktornő centiről-centire végignézi a testemet egy vicces kis kukkerrel. Nyilván valami mikroszkóp. Azt kérdezi, miből jöttem rá, hogy a hátam közepén lévő anyajeggyel baj lehet. Mondom, hogy az öcsémtől kaptam egy mikroszkópot, amit a számítógépre lehet csatlakoztatni. A hátamra teszem, és még le is fényképezhetem az anyajegyeket, kétszázszoros nagyításban. A képet elküldtem a barátom feleségének, aki egy olyan cégnél dolgozik, ahol éppen ilyesmivel foglalkoznak. Ő megmutatta a képet egy orvosnak, aki azt üzente, hogy azonnal mutassam meg szakorvosnak.
Miközben végignézegeti az egész testemet, a doktornő már diktálja is a diagnózist: ki kell vágni, azonnal. Én meg értem. Nincs ezen mit kérdezősködni. Évtizedek óta abból élek, hogy figyelem a testbeszédet. Aztán mégis megmondja, hogy vannak ott mindenféle sérülések, ezért nem biztos mindenben, de nagyon valószínű. Ugye.
Még megkérdezi, hogy nőt akarok-e, vagy férfit. Sebésznek. Mondom, hogy úgy általában utálom, ha férfiak érnek hozzám, de ha szikével jönnek, akkor tulajdonképpen mindegy. Ám valahogy bőr dolgában talán jobb, ha nő...
Még lefagyaszt egy száraz gubócskát a lábamról, aztán azzal búcsúzik, hogy ha megkapom a szövettani eredményt, jöjjek vissza. És hogy lehetőleg még ma, de legkésőbb holnap reggel jelentkezzem a sebészeten.
Munkába menet, az autóban azon gondolkozom, hogy miért nem vagyok ideges. Meg azon, hogy azért annyi szeretnivaló nincs ebben a városban, mint amennyit időnként összelelkesedünk érte.
A munkám annyi, hogy mégegyszer elolvasok egy nagy írást Inotaitól, aztán berakom a rendszerbe, és megbeszélem Sebes Gyurival, hogy a többi dolgomat elvégzi helyettem. Mert ugye, vissza kell mennem.
Délután a sebészet ajtaja előtt végre legyőzöm a telefonomat dámában. Hónapok óta megver, minden nap többször, de most valamiért megadta magát.
Mellém sántikál, aztán leül egy olyan nagykamasz lány, kérdezi, hogy csókolom, szólítják-e az embert. Mutatom a villanytáblát, hogy majd azon jön ki a sorszáma, de ne aggódjon, még hatan vannak előttem. Nézem a lábát, kicsit mintha kifordult volna, mezítláb van, mellette a magas sarkú cipője. Mondom, hogy ez egy veszélyes jószág. Elmeséli, hogy három hónapja bicsaklott ki a lába először, aztán egy hónapja másodszor, most megint. Mondom, hogy talán nem kellene magas sarkúban, ha ilyen bicsaklós. Erre azt tudja mondani, hogy először lapos sarkúban bicsaklott. Mielőtt elmagyaráznám neki, hogy azóta nem kellene ilyenben járni, szólítanak.
A sebésznő nézegeti a hátamat. Azt mondja, na jó, keres egy közeli időpontot. Szerencsére valaki lemondta a jövő hét csütörtököt, berak oda. Próbálkozom azzal, hogy mi lenne, ha most itt, kivágná. Azt nem lehet. Hiába mondom, hogy kés van, víz van, kedvem van.
Kiröhög. Jó orvos, aki ezt meri, mert igenis megnyugtat.
Vissza a munkába kicsit sétálok, mielőtt lemennék a metróba. A belváros lassan olyan, hogy Idegen Városnak kellene nevezni, mert szinte csak turisták járják. Jól van így, szép is, de valahogy üres akkor is, ha tele van.
A metró hasznos dolog, de méltatlan az emberhez. Van valami szánalmas abban, ahogy a föld alatt, egy rohanó vasdobozban kuporgunk, és az ablakon át ádázul nézzük a rohanó semmit.

 

3 megjegyzés:

Tokai András írta...

Vigyázz magadra, Iván.
Szépek a haikuk, nemsokára meglesz mind a 100, gratulálok.

panni írta...

Alakítsa (legalább kicsit ) nyugalmasabbra az életét! Kérem!! Több zöldség, gyümölcs, Béres csepp, és nagy dózisban C-vitamin ( 1.000 mg, pl. Cetebe).

Mérgelődés helyett pedig ezt

Kati írta...

Egyéb elfoglaltságaim miatt csak ma olvastam a fenti beírást.
Tetszett, hasonló érzésem volt egy szintén sebésszel kapcsolatban,amikor is egy kellemetlen helyzetben nevetéssel ütötte el a kínt, és segített.Bizalmat kapott.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések