Dávid 25

(július 4.) Kedden úgy volt, hogy elmegyünk a Balatonra, de aztán a gyerekek úgy döntöttek, hogy mégis inkább a Vadasparkba mennének. Már majdnem ott voltunk, amikor mégis rájöttek, hogy a Balatont szeretnék. Fehérvár felé egyszercsak rájöttem, hogy meg kellene nézni, mi van a Velencei tónál, hátha találunk valami jó strandot, és akkor meg minek olyan messze menni. Pláne most hirtelen rám jött a benzintudat is. Úgy illik, hogy háromszáz forintos ár fölött hirtelen takarékos legyen az ember. Alig mentünk valamicskét, megláttuk az agárdi kempinget, ami egyben strand is. Ráadásul a pénztáros néni mondta, hogy valami kis pénzért be is vihetem a kocsit, vagyis nem kell cuccot cipelni. Sokkal jobb állapotokat találtunk, mint az átlagos balatoni strandokon. Van fű, gyerekmedence, játszó alkalmatosságok. A tóban elkerített rész a gyerekekenek. Kiváló a fű. Ráadásul igen kevesen voltak. Saci simán leért a gyereköbölben, Milos még csak a szélén. Nagyképűsködött is: beugrott, aztán nem tudott kiúszni, persze kikaptam, de legalább tanult belőle. Saci meg persze állandóan próbálgatott, mindig messzebb ment be a vízbe, mint amennyit megengedtem. Ezzel ne volt szerencséje, mert aztán nem mehetett be. Kicsit vissza kell fogni őket. Az lett, amit gondoltam: Saci valahogy elkapott egy lepkét, és persze azonnal összetörte a szárnyait. Nagyon megijedt. Eleinte Milos rá akarta beszélni, hogy hozzuk haza, mert neki most már mi vagyunk a családja, de inkább eltemette egy fűcsomó alá. Az az érzésem, hogy most egy darabig nem kergetik a lepkéket.

(Július 5.) Ma (szerdán) huszonöt éves Dávid. Az én kicsi fiam. Mert nekem azért ő is az maradt. Találtam magunkról egy képet, amit szeretek. Gondolom, olyan nyolcvanhat körül készülhetett, már Tahiban.

Milossal és Sacival ma sem jutottunk el a Vadasparkba. Azért, mert leragadtunk Tahiban. Nekiálltak játszani, aztán meg már elment az idő. Négy körül hazaértünk, mert kezdődtek Saci névnapi ünnepségei. Kapott pár játékot, amiket majd később tüzetesen elemzek, talán arra is alkalmat lelve, hogy megalakítsam a gyerekreklámokat ellenőrző weboldalt. Kezdem unni, ami itt – főleg a Minimaxon – folyik. Az rendben van, ha a fölnőtteket hülyének nézik, de a gyerekeket nem kellene.

Ösztönök

Tegnap elkezdtem vasalni tanulni. Nem először, mert voltak idők, például a hetvenes években, amikor még nem eldobhatóval pelenkáztuk a gyerekeket, így aztán volt alkalmam jó sokat vasalni. Szerettem is, éppen úgy, mint mosogatni. Ezek olyan jó, gondolkozós munkák. Kata ugye minden nap vasal, mert szerinte gyűrötten ruha nem mehet ki a házból, már régóta irigylem tőle. Aztán meg vannak olyan napok, amelyeken túl sok a dolga, gondoltam beférkőzök a résen. Tegnap meg kifejezetten azt mondta, hogy de jó lenne, ha egy hétig nem kellene porszívóznia, vasalnia meg mosogatnia, én meg úgyis egész héten szabadságon leszek, itt az alkalom, hogy valamicskét segítsek. Nekiláttam vasalni – a sajátomon kísérleteztem -, már egészen jól ment, amikor kijelentette, hogy ebben a házban márpedig férfi nem fog vasalni. Jó, már a mosogatásról is mondta ezt, de azért sikerül néha, viszont azt megengedi, hogy porszívózzak. (Abban persze nem is lelem oly nagy örömömet.)

Reggel, amikor elment, és még aludtak a gyerekek, mégiscsak kivasaltam néhány darabot, és egészen jól néztek ki, ahhoz képest. Aztán rendet raktam, mosogattam, porszívóztam, és csak ezután indultunk el a gyerekekkel. Nem mondom, hogy agyon frissek lettek volna, mert mire Szentendréig értünk, már szinte aludtak. Lányfalun bementünk egy fáshoz, üzletet kötni hajópadlóra – ami nem jött össze – viszont hiába mondtam Milosnak, hogy ne szaladgáljon, csak nem állt le. Meg is horzsolta a karját. Ugyan nem nagyon látszik semmi, még csak horzsolás se, hazáig ordított, illetve addig, amíg be nem tapasztottam katicabogarassal. Nagyon szereti, ha sok tapasz van rajta, és a legkisebb pöttyre is rakat egyet. Biztos férfias.

Tahiban kicsit rohangáltak a kertben a kutyával meg vizeztek – szenvedélyes csapnyitogatók. Nem is értem, hogy miért, de kivételesen nem lett minden ruha és cipő csuromvizes. -, aztán elindultunk lovakat nézni. Jó hosszú volt az út, ráadásul úgy mentek, hogy tíz lépés előre, öt lépés hátra, mert állandóan lepkékre leltek. Valamiért képtelenek megállni, és csodálni, hogy milyen szépek – pláne, hogy legalább hatfélét láttunk, ami kész csoda, mert voltak évek, amikor alig mutatkoztak, már féltem, hogy kivesznek -, meg kell fogni őket! Bármi áron. Ez nem nagyon sikerült. Mindössze Saci ért el hatalmasat azzal, hogy az egyik káposztalepke hozzáért a kezéhez valahogy. Biztos ez a vadászösztön. (Bár az is lehet, hogy jót tenne, ha egyszer egyet megfognának, és látnák, hogy a gyönyörű szárnyak széttörnek, szétporladnak a kezükben. Talán megbánnák, és nem akarnának többé lepkét fogni. Ákos öcsém járt egyszer úgy, hogy több hónapos lövöldözés után lelőtt egy vörösbegyet. Amikor anyám a kezébe vette és elsírta magát egy életre be is fejezte a vadászgatást.)

De hogy a köszönőösztön honnan van bennük, azt végképp nem tudom. Akivel találkoztak, annak akkorát csókolomoztak, hogy némelyek meg is ijedtek. Más gyerekre azért kell rászólni, hogy köszönjön, ezek meg végigordibálták a falut.

Voltunk másik hajópadlósnál is, de ott se lett üzlet, mert nem volt neki olyan. De hogy tudna szerezni valahonnan. Azt én is tudok, jóval olcsóbban.

Ott találkoztam Gáborral, a körorvossal. Megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e egy kisebb műtétet elvégezni rajtam, mert nem akarok kórházba menni három napra. Azt mondta, hogy persze, három hét múlva, és mindjárt haza is mehetek. Ne cifrázzuk.

Aztán elmentünk az egyik lovardába, de amikor udvariasan érdeklődtem, hogy nézegethetjük-e a lovakat, az egyik lovász azt mondta, hogy kérdezzük meg a gazdát, mire én azt mondtam, hogy akkor köszönjük, annyit nem ér. Viszont a falu alján egy karámban találtunk két kancát két csikóval. Gyönyörűek voltak. Néztük őket vagy tíz percig, de amikor Miloson láttam, hogy egyre közelebb lopakszik, mert valamit az egyik csikó szájába akar dugni, akkor inkább eltaszigáltam őket a játszótérre. Amilyen szerencsém van, még megharapta volna.

Ott – meglepetésemre – Saci tudott magától hintázni – eddig ennek előttem jelét se mutatta, Milos pedig igen ügyesen mozgott a kötélen meg a különféle gyűrűkön. Bátor volt és ügyes, ami eddig nemigen jött össze nála. Lehet, hogy van remény.

Nagyokat semmit tettünk

A gyerekeink nem voltak velünk, így lett egy-két napunk Katával, plusz még esténk is, amikor senem dolgoztunk – nagyon – se nem kellett hajnalban kelnünk. Szinte nyaraltunk. Például – bár ez nem jó példa, mert előtte volt egy kis fogászati beavatkozás, bennem – voltunk a remek Sting koncerten. (Bár eléggé hasonló az ízlésünk, elég ritka, hogy én annyira kedveljek egy énekest, vagy muzsikust, hogy elmenjek koncertre, de Sting kivétel. Talán azért, mert nincs benne semmi taszító, műség, ami mostanság ritka. Érdekes világ, amelyikben az a vonzó, ha valami nincs.)Nagyokat semmit tettünk, mint régebben többször. Végülis az a kedvenc foglalatosságunk. Ebben tökéletesen egymásra találtunk, és ez már alighanem így is lesz az idők végezetéig. Bár Kata inkább úgy szeret semmit tenni, hogy előtte elvégzi minden dolgát, szerintem meg, ha alkalom adódik, akkor pusztuljon inkább minden, inkább mi is, de tétlenül. Legyen idő a tenyészésre, mert különben meghalunk. Nincs más mód a menekülésre mostanában.
Voltunk azért az estében is a barátainkkal. Nagyon jó most már a Liszt Ferenc tér, meg a környéke. Kellett egy ilyen vidék a városban. Nem csak az, hogy végre le lehet ülni a szabadban, mint egy európai városban, hanem az az érdekes, hogy mellette nem magyar módra gagyi az egész. Legyen stílus, még ha drága is. És legyenek olyan dolgok, amire emlékszünk. Például a rakott fagylaltra, én.Nézem persze focit is, de ha kihagyom, nem hiányzik. Az első jó meccs, amit láttam, a brazil-japán volt. Aztán mindjárt utána a holland-portugál. Az egyik azt mutatta, amiért érdemes ezt a játékot játszani, és nézni, a másik azt, amiért nem.Névnapomra sok jókívánságot kaptam, meg egy cipőt Katától. Annyira szeretem benne, hogy mer nekem cipőt venni. Akkor is, ha én nem merek, magamnak. És az a csoda, hogy nem csak a formáját, a színét, a fazonját találja el, de a méretét is. Olyan pontosan, hogy nem is volt még olyan cipőm, amit ennyire nem érzek a lábamon.
Szeretem, hogy öltöztet. Nem úgy, ahogy ezt a legtöbb nő csinálja, hogy magához vesz egy varjút azzal, hogy majd sunyiban kedvére való papagájt csinál belőle. Aztán a pasi benéz a tükörbe, és nem ismeri meg a testét. Ami látszik belőle. Aztán magába, és nem ismeri meg a lelkét se. Hanem csak lassan, finoman, kísérletezgetve, semmit ellenemre. Ez így aztán nem átalakítás, hanem törődés.A hét végén kimentünk Tahiba. Szombaton egész nap pakoltunk, takarítottunk. Szétszedtem azt az emeletes ágyat, amit még huszonöt éve ácsoltam a lányaimnak gerendákból és deszkákból. Azért volt jó, mert nem csak négy embernek jutott hálóhely rajta, de volt benne egy-egy köbméternyi tároló láda is, amibe gyakorlatilag minden cuccuk belefért. Sajnáltam szétszedni, lebontani, elhordani, de már elöregedett, kezelhetetlen.
Most már látom az idő meg a gondatlanság okozta károkat a falakon meg a padlón (nem bírta az ott tárolt nejlonzsákokat), lesz mivel matatnom egész nyáron.
Tegnap néztem is fát, deszkát, és nem is olyan drága, mint gondoltam. Amilyen hülye vagyok, az éji meleg enyhítésére vettem egy ventillátort. De nem néztem meg, rendesen, így aztán otthon derült ki, hogy fűtőmasina. Jó lesz majd télen, biztos. Kinek jut eszébe, hogy a legnagyobb kánikulában fűtőventillátort árusítanak? Ráadásul olyat, amelyikben nem is lehet kikapcsolni a melegítést. Megpróbáltam szétszedni, hogy megnézzem: hátha mégis. De olyan csavarok vannak benne, amilyeneket még nem láttam. Cseles. Nyilván gyerekek, meg barkácsolók ellen.
Fura ez, hogy mennyire utáljuk a meleget ilyenkor. Utoljára Srí Lankán éreztem azt, amit most, hogy a bőröm alatt sócsomók vannak, és szabályosan el kell nyomnom őket, egyenként, ha azt akarom, hogy ne fulladjak meg a bőrlégzés hiánya miatt.
Hallgattam a rádióban valakit, aki arról beszélt, hogy tévedünk, ha azt hisszük, hogy a széndioxid-koncentráció egyetlen következménye az általános fölmelegedés. Ugyanis az történik, hogy a fölgyülemlő energia nem csak melegíti a levegőt, hanem nagy energiájú légköri jelenségekben csapódik ki. Ez van most. Égszakadás, tornádó. Kata tegnap mondta, hogy milyen jó lenne egy kis zápor. Csak hozzá kellene tenni, hogy olyan jóféle, tíz évvel ezelőtti. Mert, ha most elkezd esni, akár bele is pusztulhatunk. Tényleg. És ez a mérsékelt égöv.

Megengedett elhullás

Van nekem egy régi ötletem. Össze kellene adni egy kis pénzt, és ENSZ- vagy legalább EU alapon venni egy kicsi országot. Sajnos, bármennyire is lobbysta vagyok, erre a célra Magyarország egyik járása sem alkalmas. (Igaz, ha ilyesmit javasolnék, aggaszthatna a rögvédők haragja is, bár munka lenne jóformán, ráadásul elegáns, ha szolga is.)
Arról van szó, hogy ezek a nagy állami látogatások egyre idegesítőbbek. (Mentségemre: már a szocializmus idején is gyűlöltem ezeket a cirkuszparádékat.) Tökéletesen megértem, hogy a magyar kormány a CIA-val, vagy mit tudom, kikkel szoros összedolgozásban gyakorlatilag élhetetlenné teszik a várost, például egy Bush látogatás idején. Senkinek nem hiányzik, hogy itt lőjék le, bár szívem szerint akkora védelmet adnék neki, mint amekkora egy iraki gyereknek jár az amerikai katonák ellen, és attól tenném függővé az óvás szintjét, hogy azokon a területeken, ahol az amerikaiak háborút viselnek, miféle védelmet kap a civil lakosság. Bush mindjárt értené, mit értünk emberi jogok alatt..
De ez vicc, persze, keserű vicc.
Ami most földühített – de azt hiszem, végképp -, az az, hogy az amerikai elnök látogatása idején a mentők mozgását is korlátozzák. Értem én, hogy a világ legvédettebb embere mellé semmiféle ellenőrizetlen autó nem kerülhet, de mondjuk az is egy megoldás lenne, ha minden – alaposan átvizsgált - mentőben egy állig fegyverzett tengerészgyalogos ülne. A beteg gyerekek kifejezetten élveznék.
Ez nem vicc. Az se, hogy nekem ne legyen fontosabb senki, mint Józsi bácsi, a szomszédom, ha infarktust, vagy agyvérzést kap. Ha bárki fontosabb, akkor szerep- és pláne hatáskörtévesztés van itt. Nagy.
Szóval azt találtam ki, hogy kellene venni egy közországot – erre a célra például nagyon megfelelne egy védhető sziget valamelyik jó éghajlatú tengeren. Ott minden valóságos állam kapna egy kis területet, ahol aztán fölépíthetné a saját kis palotáját, esetleg kulturális intézményét. Turisták nem látogathatnák, állampolgárai nem lennének, csak személyzet. Meg persze a védelmi erők. Közösen fizetnénk őket. És akkor ott találkoznának az államfők, a miniszterelnökök meg a magas delegációk. És ez az egész diplomáciai cirkusz kikerülne a fővárosokból.
És úgy vennénk, mintha az ottani találkozók kifejezetten itt lennének, és rettentően büszkék lennénk arra, ha például Bush átlátogat Sólyom elnök úrhoz, vagy Gyurcsány Ferenchez.

Egyébként valójában már erre sincs szükség, mert ezeket a találkozókat már réges-régen virtuálisan is lehetne bonyolítani. Nagy képernyőkkel, házimozis hangizékkel, tán még illatgenerátorokkal is a komplex kölcsönhatás kedvéért. Minden eszköz biztosított, és gyakorlatilag semmibe nem kerülne. Én már azt se értem, hogy minek konferenciákra tízezer kilométereket utazni, amikor minden adott helyben és az interneten. Hacsak azért nem, mert ezekkel az utazásokkal javadalmazzák a dolgozókat és magukat a cégek vezetői. Meg az államok kegyes emberei. És talán ez a magyarázat arra is, hogy miért nem hagyják már abba a tisztelgő látogatásokat az államvezérek. Sokan, nagyon jól élnek ezekből. Az, ha a Józsi bácsik belehalnak, mi meg beleőrülünk, megengedett elhullás. Ilyen világ ez.

Hanem a sors

A múlt héten az volt a legjobb – már ami a kulturális részét illeti -, hogy találkoztam Kovijanó barátommal, kinek afféle kamara-kiállítása nyílt a Mozaik étteremben a Rákóczi úron. Régen láttam, jót beszélgettünk. Évekig együtt dolgoztunk, aztán együtt készítettünk elektronikus könyveket. Kevés ember volt, akivel olyan jól együtt tudtunk működni, mint vele. Nyilván azért, mert akkor is barátok lennénk, ha nem kötött volna össze minket a munka. Az egyik képébe most kifejezetten beleszerettem. Biztos azért is, mert talán éppen együtt láttuk azt a házat Buranoban vagy Velencében, amit megfestett. (http://www.fineweb.hu/)

Milossal az volt a legjobb, amikor két órát aludtunk vasárnap, úgy, mint amikor még kicsi baba volt. A hasamra feküdt, és boldogan pihegett a melegben. Ki tudja, még meddig fér el rajtam. Előtte a játszótéren voltunk, aztán persze meg kellett fürdetni a gyerekeket. Valamiért nem akarta, hogy a haját is megmossam – tele volt homokkal – ezért ráharapott a kezemre. Nem akart fájdalmat okozni, de aztán valahogy belepörgött a dologba, és nem engedte el a húsomat. Jó mély nyom maradt. Aztán bocsánatot kért, mert ő is látta, hogy ez túlzás volt, és pláne fájdalmat is okozott. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a nyom reggelre elmúlt, viszont Kata karján - pontosan ugyanott, ahova Milos belém - harapott megjelent egy ugyanolyan, tökéletes fogazatnyom. Pedig őt nem harapta meg sem Milos, sem Saci, de még én sem. Sőt, nem is meséltem neki, hogy mit volt a kádban, és meg se mutattam az eredményt. Vannak ilyen fura dolgok a világban.

Tegnap arra ébredtem, hogy lezuhant két siklóernyős. Alig egy hete, hogy éppen hoztam el Milost az óvodából, amikor bemondta a rádió, hogy leesett egy. Természetesen ilyenkor azonnal Pápai Gáborra gondolok, és hívom is. Akkor az orra előtt történt, hogy egy repülőmodell az ernyő zsinórjai közé ment. Ő meg éppen előtte beszélgetett valakivel arról, hogy nem valami jó dolog, hogy a modellek és az ernyősök egy légtérben vannak. Most jól fölébresztettem szegényt, de úgy kell neki. El tudom képzelni, mit érezhet a felesége egy ilyen hírtől. Gábor minden nap röpköd egy kicsit. Anyám volt úgy, hogy amíg az öcsém haza nem jött a röpülésből, nem tudott elaludni. Gáborral este is beszéltem, és mondta, hogy mások is hívták. Úgy látszik, a barátaiban – a sokasodó légibalesetek hatására – most alakult ki valami tűréspont. Meg írt is egy esemest: a siklóernyő annyira komoly légijármű, hogy a Bush –látogatás idejére le s tiltották a röpködést.

Ha már a balesetekről - tegnap szokatlanul erősen megrázott Toller László szerencsétlenségének híre. Nem találkoztam vele személyesen, telefonon se beszéltünk, sose voltak vele kapcsolatban érzelmeim, mégis. Talán azért is, mert pont egy hete írtam, arról, hogy akadnak, akik föl akarják oldani a közúti sebességhatárokat, és – bár ezt nem tudtam - ő benne volt ebben a lobbycsoportban. Legalábbis a hírek szerint. Borzasztó, hogy pont az ő balesete mutatja – ezt nem én találtam ki -, hogy aki ötven kilométeresnél nagyobb sebességgel megy bárhol, annak csak a szerencséjén múlik az élete. Teljesen mindegy, hogy milyen minőségű az út, milyen az autó. Nyilván kiváló sofőrje van, a Mercedes nyilván a világ egyik legbiztonságosabb autója, mégis. A biztonsági öv, a légpárna, a védett kaszni, az erőcsillapító eszközök persze óvnak, segítenek, de nincs biztonságos autó. Ezt tudomásul kellene venni. Tudom, hogy abszurd, amit mondok, de nemhogy el kellene törölni a sebességhatárokat, hanem éppen ellenkezőleg: radikálisan csökkenteni kellene. Ötven kilométer országúton – autópályán is – lakott területen pedig harminc. Be kellene vezetni a kötelező, legalább ötven méteres követési távolságot. Ennyi van a mai közlekedési kultúrában – beleértve a biztonságkultúrát is. Ezt ugyan nyilvánvalóan nem vezeti be senki, kapok majd száz levelet arról, hogy hülye vagyok, de jó lenne, ha legalább minden balesetnél, minden közúti halálesetnél, minden megnyomorodás láttán eszünkbe jutna, hogy nem véletlenek a véletlenek. Magyarországi halottak ezreiről, rokkantak tízezreiről beszélek. Remélem, mindketten fölgyógyulnak, de azt is remélem, hogy ez az eset, az iránta való érdeklődés alkalmat ad arra, hogy egy kicsit tudatosuljon, miféle eszközöket használunk, és hogy az erő, amire magunkat bízzuk, a vak szerencse kezében van. Nem is a szerencse, hanem a sors.

Részletek egy levélből

Kedves Barátaim, Ismerőseim!

Aki csak kicsit is ismer, tudja, hogy ha valami távol áll tőlem, az a foci iránti rajongás. Most, az iszonyatos pénzeket felemésztő (és persze generáló) VB idején mégsem tudom megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmeteket a Hajléktalanok Világkupájára, illetve arra, hogy az Iványi Gábor vezetésével üzemeltetett Oltalom Karitatív Egyesületnek van egy focicsapata (Oltalom Sportegyesület), akik számára talán életük legnagyobb eseménye lenne, ha eljuthatnának az őszi Világkupára, Fokvárosba. Kinttartózkodásuk költségeit a szervezők fedeznék, "csak" az útiköltségre van szükségük.
Hetente többször edzenek, és életük értelmét nyerték vissza a csapattal, a lehetőséggel. Nemrégiben az Oltalom Tolerancia Kupán többek között a parlament és a VIII. kerületi rendőrkapitányság csapatával játszottak (csak a rendőröktől kaptak ki).
Számomra a történet visszaadja a sport eredeti jelentését és értelmét.
Az adományokat az Oltalom Karitatív Egyesület számlaszámára lehet küldeni, a megjegyzés rovatba pedig írjátok be, hogy "a focicsapatnak" - így mondta az elnökük, aki szerint a mai napig még nem akadt magánadakozó, csak egy pályázati forrásból van az útiköltség töredékét fedező összeg. (Persze ha a megjegyzés rovatba nem írtok semmit, akkor is jó helyre kerül a pénz: az Egyesület alapcéljaira.)
A számlaszám: 10103805-11414336-00000009 (rajta is van a www.oltalom.hu honlapon). A focicsapatról a www.oltalom.hu/tofu.php webhelyen olvashattok. Az Egyesület címe: 1086 Bp. Dankó u. 9., a csapat elnöke: Rákos András: mobil: 20/994-5566.

Remélve, hogy kis civil társadalmunk tud valamennyit segíteni:
(Séllei) Nóra

Vezetékek

Kaptam egy levelet az IWIW-en:

Szia, az a "baj" a 24 volttal, hogy csak túl nagy veszteséggel "szállítható".

A tápegységből azért is max. 2 méter hosszú zsinór jön ki, mert hosszabbon esetleg a végénél már nem is 24V lenne az a 24V.

Amúgy a vezetéken a veszteséget alapvetően 2 dolog határozza meg:

1. a feszültség

2. a vezeték vastagsága.

(Ez amúgy érdekes dolog, mert az áram nem is vezeték belsejében halad, hanem a felületén.) Ezek miatt is van, hogy a kilométereket átszelő vezetékek 10000 voltos nagyságrendű áramot szállítanak és ráadásul jó vastagok is.

Mindezek mellett azt sem árt tudni, hogy nem önmagában a feszültség (mértékegysége: volt) a veszélyes, hanem inkább az áramerősség (mértékegysége: amper). (Lehet, hogy hibás) emlékeim szerint egy jól feltöltődött pulóver amikor megrázza az embert, az több, mint 220 volt, viszont az áramerősség elhanyagolható, ezért aztán totál ártalmatlan.

üdv,István

Megjegyzésem: István, nagyon jó, hogy ezt írtad, köszönöm, de mégis, kellene azon gondolkozni, hogy miképpen lehetne a lakásba, a gépeinkbe veszélytelenebb áramot behozni. Engem gyerekkoromban nyolcszor ütött meg az áram. Mert hülye voltam és nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. És nem tudtam, mit piszkálok. Ha csak minden századik gyerek olyan hülye, mint én voltam, akkor csak azért nincs több gyerekhalott, mert nekik is szerencséjük van. Én meg azt gondolom, hogy ki kell találni, miképpen lehetne, hogy ne a szerencsén múljon az életünk. Hátha van valami megoldás.

Ki a hülye?

Azt mondja a halálszakértő a rádióban, hogy az élet egyik legfontosabb – ha nem legfontosabb - eseménye a halál. Persze, neked, mert abból élsz. Mondom, így bele a kormányba, ahogy autóvezetés közben diskurálni szoktam a rádióval. Miféle élet az, amelyiknek a legfontosabb eseménye az, hogy vége? Na jó, valakinek nincs semmiféle élete, aztán hirtelen, békében vagy háborúban hősit hal. Persze csak akkor, ha nekünk történetesen szükségünk van egy olyanra. Ha nincs, vagy úgy pusztul, hogy észre se vesszük, hát nem lesz hős belőle. Ezért csinálunk kényszeresen, szinte minden odaveszett katonából hősi halottat. Akkor is, ha tudjuk, hogy a rossz oldalon, noha elmenekülhetett vagy ellenállhatott volna, rettegve ment a harcba, nyüszítve félt a támadás alatt, és gyerek módjára, az anyjáért rikoltozott sebesülten, az utolsó perceiben. Mégis jár neki, hogy ő hős volt, dehogy mondjuk el az igazat, nehogy kedvet szegjünk, nehogy óvatossá tegyük a következő generációkat. Nehogy a balekságuk tudatával menjenek a pusztulásba.
Ha történelmet tanítanék, még a valódi hősöket is letagadnám. Csak a szenvedésről beszélnék.
Az élet legfontosabb pillanatai? Honnan tudnánk? Az a fontos pillanat, amelyik hatással lesz a többire. De ha már nincs több, akkor mire lehet hatással?
Jó, persze, föl kell készülni a halálra, mert hátha hosszú lesz, kínokkal teli, esetleg. És akkor jó, ha az ember egy teljes, de minden nap befejezhető, lezárt, elrendezett élettel maga mögött indul el. Én is „eltelve az élettel” szeretnék meghalni. Ölelésben. A szerelmem karjában. Úgy, hogy előtte békességet kötöttem mindenkivel, s magam mellett tudom a gyerekeimet.
De arra is kell készülni, hogy mostanában túl sokat vesznek oda váratlanul, egyetlen pillanat alatt, minden készülődés nélkül. Jó ez? Sokan vágynak ilyesmire. Van benne valami jó, persze. De méltatlan, mégis. Katának mindig jön egy levél, angol oktatási segédanyag, viccek és érdekességek is vannak benne. Ma az volt például, hogy tudjuk-e: az autósok több szarvast ölnek meg, mint a vadászok. Valahogy az emberrel is így van, csak azokat is az emberek ölik meg. Vagy magukat. Érdekes, hogy nincs bennünk az a tudat, hogy akit szeretünk, azt egy órán belül bárki megölheti. Pedig ez az igazság. Lemegy az utcára, elindul valahova, jön egy barom autós. Vagy nem is barom, jó ember, csak egy pillanatra nem figyelt. Az az ember nem akart ölni, csak egy fegyver végén van. Autónak, motornak, vagy éppen téglának hívjuk. A rendszerben van benne a halál. A találmányainkban. A viszonyainkban és helyzeteinkben. És az a legérdekesebb, hogy tudjuk, pontosan, hogy bennük van, mégsem teszünk semmit. Szinte.
Ha egy hivatásos veszélyelemző megvizsgálná az életünk, a tevékenységeink mozzanatait, kétpercenként találhatna valamit, ami irracionálisan veszedelmes. Például: sohasem fogom megérteni, miért használunk olyan áramot, ami halálos ütést adhat, amikor szinte minden használati eszközünk működhetne, mondjuk huszonnégy volttal. Érdemes végignézni, hogy egy lakásban hány olyan eszköz van, amelyik a viszonylag erős áramot gyengíti. Tele vagyunk adapterekkel, ahelyett, hogy eleve adaptált áram jönne a lakásba. Vagy: olyan tömegben tartjuk az éghető anyagokat magunk körül, hogy esélyünk sincs a menekülésre, ha egyszer – például, amikor alszunk – meggyullad valami. Mindenki nézzen körül! Papírdobozokban élünk, papírberendezésben. Vagy: talán a környezetszennyezés öli meg a legtöbb embert. Annak jelentős része abból ered, hogy szemétre visszük a csomagolóanyagokat. Tudjuk, hogy ezt képtelenség kezelni, mégis ész nélkül csomagolunk. Sőt, egy kultúra állítólagos fejlettségének egyik legfontosabb mércéje, hogy milyen a csomagoláskultúra. Virágzó iparág. Már nálunk is egyre szebb, gondosabban borított minden. És belepusztulunk. Ha valaki hazajön a nagy bevásárlóból, egyszer rakja egybe a csomagolóanyagokat, és mindjárt el is borzad a szeméttömegtől, amit hazacipelt. Ki a hülye?
Ilyen baromságokba halunk bele. Miért nincs bennünk az, hogy az ezredik, a tízezredik baleset után azt mondjuk, hogy „ja, ha ez ennyire veszélyes, akkor holnaptól tessék ötven kilométeres sebességgel autókázni”? Mert mindannyian tudjuk, hogy afölött nem lehet garantálni az éltben maradást. Hiába a biztonsági öv, hiába a svéd autó. Most éppen ott tartunk, hogy befolyásos emberek egy elég nagy és hangos csoportja azért küzd, hogy ne legyen sebességhatár az autópályákon. El kellene őket küldeni a picsába, úgy, ahogy vannak. A mi gyerekeinket ölik majd meg.
Szeretem például azt, amikor olvasom, hogy „nem emberi, hanem műszaki hiba okozta a balesetet”. Ez azt jelenti, hogy például egy tervező ölt meg vakit, mert nem számolt valamivel. Vagy a valami bekövetkezésének valószínűségét elhanyagolhatóan kicsinek számolta. Vagy nem számolt az emberi hülyeséggel. Szinte minden ilyen esetről be lehetne bizonyítani, hogy ember ölt embert. Ismeretlen tettes, persze.
A halálszakértő is ismeretlen tettes, mert fölidegesített, és ezzel rövidítette az életemet. Vélhetően ez a leggyakoribb gyilkossági forma. Mi legyen? Gyilkoljuk meg a gyilkosokat?

Voltam külföldön

Azt álmodtam, hogy egy kórházban haldoklom. Legalábbis nagy valószínűséggel az lehetett, mert egyrészt minden fehér volt, másrészt sajnálkozó arckifejezéssel jöttek hozzám az emberek, harmadrészt pedig egyre távolodtak, egyre magasabbról néztem őket, mert a lelkem már kifelé ment belőlem, és az nyilván fölfelé megy. De ezt ők is tudták. Például Sebes Gyuri is meglátogatott, beszélgettünk mindenféléről, kérdezte, hogy milyen ez a dolog, mondtam, hogy semmi, egyre könnyebb vagyok, nyilván megy ki belőlem az anyag, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy szegény már a plafont nézi, mindjárt kibicsaklik a nyaka, egészen picike volt odalent. Ezen aztán nagyon jót nevettünk. Aztán bejött Kata, fehér köpenyben, mintha orvos vagy ápolónő lenne, még fityulaféle is volt a fején, Nagyon mérges volt. Gyuri ki is menekült. Kata azt mondta, hogy azonnal jöjjek le onnan, én meg mondtam, hogy te is tudod, hogy nem tudok lejönni. Erre fölállt az ágyra, de nem ért el, föllépett az éjjeli szekrényre, és valahogy megfogott. Azt mondta, hogy már tiszta hideg vagyok, meg fogok fázni, és nevetséges, hogy milyen picike lettem, pedig mondta, hogy ne fogyjak le, mert úgy nem tetszem neki annyira. Elfértem a markában, dörzsölgetett, vigyázva. Azt mondta, hogy ha ezt mégegyszer megcsinálom, nagyon megjárom, és hirtelen bedugott a ruhája alá, mondhatni, a keblébe, és rám parancsot, hogy aludjak. Persze nem tudtam, és mondtam, hogy egész életemben ide vágytam, és pont jó, hogy ekkora vagyok, és most már maradnék is ekkora, ha lehet. Mondta, hogy hülye vagyok és lehet, ha nekem így jó, és ki is vesz a kórházból, mert itt senki nem vigyáz rám.

Szombaton voltam külföldön, bár talán Szlovákia már nem is annyira külföld, mint régen. Párkányban látogattam meg egy régi kollegámat, akivel valaha vidám napokat töltöttünk együtt. Jót beszélgettünk meg célba lőttünk. Elképesztően rossz a szemem, és remeg a kezem. Mondtam neki, hogy hamarosan írok egy színdarabot, aminek ő lesz az egyik szereplője. Pont jókor mentem, mert a jövő héten költözik Pozsonyba.

Kicsit nézelődtem is a városkában. Amíg Esztergomban éltem, mindig érdekelt, hogyan néz ki onnan a város. Lementem oda is, ahol hatvannyolcban az volt kiírva a rakpart köveire, hogy "Hívjátok vissza a katonáitokat!" Nem hiszem, hogy akkoriban történelmileg és politikailag tisztán átláttam a nemzetközi viszonyokat, de arra emlékszem, hogy szégyenkeztem.

Aztán Esztergomban meglátogattam Onagy Zoltánt. Úgy egy órácskát beszélgettünk, megettem a paprikás krumpliját, mert nem akart velem lejönni valahova vacsorázni. Aztán esemesezett Kata, hogy mehetek érte. (A tanítványaival évzáró-kertimulatságozott éppen Onagyék fölött pár száz méterre. Jól átfagyott persze a hideg trópusi időben, ami mostanság van nálunk.)

Letették a kamerát

Tegnap sajtótörténeti pillanat volt a parlamentben. A fotóriporterek csúfot űztek, a hátukon jeleskedő politikuskákból. Mint közismert, az Újpest-Fehérvár futballmérkőzés után a rohamrendőrök bántalmazták Éberling Andrást, a Magyar Nemzet fotósát és a segítségére siető Veres Viktort is, aki a Blikk fotóriportere. A Fidelitas tagjai azt találták ki, hogy lehet ezen az ügyön is valami politikai aprópénzt keresni: Fidelitas-pólókban, amatőr fényképezőgépekkel a nyakukban jelentek meg a Parlamentben, ahol összetalálkoztak az éppen ott dolgozó fotósokkal. Jelezték nekik, hogy nagy esemény lesz, jó lenne megörökíteni. Magyarázták, hogy a "fiatal" fotóriporter ügyében jöttek, hogy megvédjék a miniszterjelölthöz intézett érdeklődő kérdéseikkel. A fényképészek nem örültek nekik, szerintük a szombati eset szakmai kérdés, a Fidelitas azonban politikai síkra tereli az ügyet, és lejáratják őket. Azt is vitatták, hogy a harmincas éveiben járó bántalmazott kifejezetten fiatalnak számít-e, és aziránt is érdeklődtek, hogy vajon más megítélés alá esik-e, ha mondjuk egy hatvan éves fotóst ütnek a rendőrök. Ezután a földre tették gépeiket, nem voltak hajlandók megörökíteni a bohóckodó ifjúfideszeseket. Most biztos úgy érzik, hogy kimaradnak a történelemből, mert nincs fénykép róluk. Nagyon jó fejlemény ez, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a fotósok nagyságrenddel értelmesebbek a politikusoknál, és átlátják, hogy a rendőrhuligánok ellen bárkivel szövetkezhetnek, kivéve azokkal, akiknek semmi nem drága, bármin élősködnek, amiből politikai hasznot lehet húzni. Ez a magatartás azért is példamutató, mert attól a pillanatttól, amikor sikerül ilyesmiből politikai ügyet csikarni, a rendőrség is úgy kezd el viselkedni, mintha politikai üldözött lenne, és ez jó okot adhat - az ebben az ügyben legalábbis arcátlanul cinikus módon nyilatkozó - rendőri vezetőknek arra, hogy a politikai üldözöttek pózában takargassák a saját felelősségüket, és a beosztottak szakmai és emberi alkalmatlanságát. A mértéktartás, és egyáltalán a méltóság néha erősebb fegyver lehet, mint a gumibot és a gázspricni. (Népszava)

Rendőrhuliganizmus

A tény: múlt szombaton, az Újpest-Fehérvár meccs után keletkezett utcai zavargásban a rendőrök súlyosan bántalmazták a Magyar Nemzet és a Blikk fotósát. Amit erre mondhatunk: gyalázatos, érthetetlen, hogy az egyébként emberi jogok és európai viselkedés dolgában az utóbbi években fejlődőképesnek mutatkozó rendőrség hogyan eshet ilyen bűnbe. Talán a magyar rendőrök kaphatnának végre valami különösen nyomatékos kiképzéses parancsot: márpedig a sajtó munkatársai sérthetetlenek, főbenjáró bűn, már az akadályoztatásuk is, nemhogy tettleges bántalmazásuk. Pláne, ha nem csak jól látszik, hanem tudatják is, hogy ők a sajtót képviselik. Mert a sajtó dolga, hogy a rendőröket fényképezze, például. Amit követelhetünk: végre legalább olyan példásan büntessék a brutális rendőröket - és főnökeiket, akik a beosztottakért felelnek -, mint például a futballhuligánokat. Mert az, ami történt, rendőrhuliganizmus, semmi más. Amiben viszont az egész médiának is meg kellene egyezni: a fotóriporter, az operatőr, az újságíró, de még a technikai személyzet is teljesen párt és ideológia-semleges munka közben, a „terepen”. Ne tegyünk úgy, mintha a jogtipró, tompfázó, könnygázozó rendőr valóban tudná, hogy melyik lap munkatársával szemben viselkedik vadállati módon. Ez persze arról jut eszembe, hogy olvastam a Magyar Nemzet kommentárját. Nem az a baj, hogy megjegyzéseket tesz a Magyar Újságírók Országos Szövetségére, vagy éppen annak elnökére. Az se baj, ha nem tetszik neki a pártok képviselőinek állásfoglalása. (Még Szijjártó Péteré sem!) Az se baj, ha Amnestyt kiált. Akkor kezd kínos lenni, amikor elkezd Gyurcsányozni, de nem azzal összefüggésben, ő kifejezetten támogatná a fotósok verését, hanem azért, mert Gyurcsány perre ment valakivel, aki őt megsértette, vagy mifene. Hogy jön ez ide? Pláne annak tükrében, hogy oda fut ki, miszerint a nemzeti önvédelmi testületnek kellene ezzel foglalkozni. Mert bár „nyilván elenyésző azok száma, akiket hátrány ért a titkos szavazáson való Fidesz-párti részvételük miatt”(!?), viszont „az ellenzéknek két lehetősége van: harcba száll a sajtószabadság védelméért, vagy asszisztál az eltiprásához.” Most akkor mi van? Csináljunk ebből fideszkedő-ügyet, ellenzéki ügyet, mert a Magyar Nemzet - egyébként közismerten az egyik legmegfontoltabb, közszeretetnek örvendő - fotóriporterét verték? És mi van a Blikk riporterével, akinek még a nevét se bírta leírni a Magyar Nemzet, pedig megérdemelné, ha a munkatársának védelmére sietett. (Veres Viktornak hívják.) Ezek szerint a Blikk is jobboldali? Most, hirtelen? Kár túlpolitizálni, és ezzel zavarossá tenni egy ilyen esetet. Meggyőződésem, hogy a rendőrhuliganizmus párt és ideológia-független. Csak úgy harcolhatunk ellene - közösen -hatékonyan, ha cselekedeteikből nem csinálunk morcosan pártoskodó ügyet.

Onagy Zoltán Babits-szexregény

A hét végén megkaptam Onagy Zoltán Babits-szexregény című könyvét, ami se nem regény, se nem tanulmány, hanem könyv, és máris elolvastam, mert nem nagyon tudtam letenni. (Sőt, már Kata is.) Tulajdonképpen Török Sophie-ről, Babits feleségéről szól. Műfaja meghatározhatatlan, viszont teljesen Onagy. Érdekes, hogy hasonlóképpen volt az egész Babits-jelenséggel, mint én: olvasgattam, de nem szerettem. Most ugyan hülyét csinál Babitsból, vagyis megtudjuk, milyen szerencsétlen ember volt, és ez a jelleméből is következett, viszont mindjárt meg is szerettette velem. Nőknek is ajánlom ezt a könyvet, bár leginkább olyanoknak – férfiaknak is -, akik verselgetnek-írogatnak, pláne fejedelmi rangra vágynak, hátha azonnal abbahagyják. Én például erősen gondolkozom. Mert ha véletlenül írok valami olyat, ami jelentőssé emel, előfordulhat, hogy életemből vagy annak bizonyos részeiből ilyesmi kél, és már nem is olyan vonzó az irodalomkönyvekben lenni. Ha végig gondolom a nőkkel való viszonyomat - amit leginkább a sógornőm tart számon anyai aggódással, néha nekem is meglepetéseket okozva előttem teljesen ismeretlen történetekkel, amelyekben az egyik főszereplő vagyok, valamint bogzas összefüggésekkel és tanulságokkal – hát lehetne rólam is ilyesmit írni. Sőt a Török Sophie-típus – persze más összefüggésekkel, és nem is feltétlenül egy nőben összegyúrva – az én életemben is megvolt. Én persze megbocsátóbb vérmacsó vagyok, mint Onagy, aki pontosan tudja, a saját szerfölött mozgalmas életéből, hogy még az ideiglenesen csak helyi szinten világhírű írókat is sokkal jobban, mondjuk tízszer jobban szeretik a nők, mint bármilyen más úgynevezett művészeti ág munkálkodóit. Kivéve talán a zenészeket és a színészeket, bár azok múlandó, ezért kevésbé irigylésre méltó, fölötte sóvár életet élnek, meg is érdemlik, hogy szeressék őket. Persze a tehetségesekre gondolok.

Egyszer egy olyan társaságban, amelyikben jelentős, bölcs írók is voltak, vagy legalábbis később azok lettek, elemeztük, miért van, hogy az ember első könyvének megjelenése után föltűnően vonzóbb férfi lesz, mint amikor azt se tudták róla, hogy írogat. Arra jutottam, hogy vannak bizonyos nők, akik nem a hagyományos módon vadásznak a génekre. Nem csak küllem, hang, illat, gesztusok és intellektuális teljesítmények alapján választanak, hanem – nyilván nem tudatosan – nem csak utódjaikra, hanem saját túlélésükre is gondolnak. Azt meséltem el, hogy nekem egyszer egy nő szokatlanul őszinte órájában, ámbár kissé részegen, miután iránta neki nyilván szokatlanul tartózkodónak mutatkoztam, elmagyarázta, hogy ne legyen olyan nagy pofám, nem vagyok olyan jó pasi, viszont a pozícióm sokmindenre jó, karriert építhetne rá. Mert ugye, mozgok, erre meg arra, nagyon sok embert ismerek, ésatöbbi. Csak rajta múlik, mire használja az én ismeretségeimet. Ezen kívül, és ez volt az igazán megrázó, elmagyarázta, hogy nagyjából száz tehetséges író van Magyarországon – engem közéjük vett -, vagyis, ha velem él, akkor máris száz az egyhez a valószínűsége, hogy bekerül az irodalomtankönyvekbe. De mivel nem lehet tudni, hogy mi lesz belőlem, néhány év alatt ez a kapcsolati tőke ötven - vagy még többszörösére növekedhet. Ha valaki azt gondolja, hogy ez egy kispályás Török Sophie volt, téved. Ma egy fontos író mellett némberkedik, és maga is írogat ezt azt, nem is tehetségtelenül. Az más kérdés, hogy én nem találnám vonzónak a mellette való sorsot, akkor se, ha be szeretnék jutni a tankönyvekbe.

Persze én sokkal jobbindulatú és megbocsátóbb vagyok, mint Onagy, Török Sophie-t is megszerettem. Ezt az öszönösen számító, minden eszközét művészi szinten használni tudó, de nem csak az üzleti életben, hanem kedvtelésből is parázna, folyamatos önkifejezési válságában hol a mozgalmárkodásba, hol a leszbikusságba, hogy az ádáz feleség-, netán anyaszerepbe, máskor meg a tudatbódulásokba zuhanó típust alighanem ugyanúgy ismerem, mint Onagy, csak én megbocsátok nekik, megpróbálom szeretettel figyelni őket, még akkor is, ha rendkívül fárasztóak, és néha még az is megalázó, ha távolról figyeljük őket.

Van még egy dolog, amire Onagy csak utalt a könyvében, de nem fejtette ki részletesen. Vannak nők, akik azt képzelik, hogy az úgynevezett művészek – és ezek közé veszik az írókat meg a költőket is – valami izgalmas életet élnek. Csupa sziporka minden beszélgetésük, tele vannak érdekes barátokkal, sokat járnak magas társaságokba, és fölötte méltóságosak. Ezzel szemben az az igazság, hogy az írók többsége rendkívül unalmas ember. Folyamatosan görcsben él, mert soha nem tudja, hogy holnap is tud-e írni. Állandóan sértődött, mert – pláne mostanság – nemcsak hogy le se szarja a társadalom a nagy okosságát és művészetét, hanem meg se fizetik – persze sose fizették meg. Ezért állandóan anyagi gondokkal tusakodik. Vagyis megkeseredett, pitiáner életet élő emberek, tele pózokkal, ráadásul többnyire elképesztő ember- és társadalom-ismeretükkel pontosan tudják hol a helyük, és milyenek a többi írók, így aztán egymást is utálják rendesen. Nincs kiábrándítóbb, mint az, ha pár író összejön egy légtérben. (Vannak kivételek, persze.)

Jó, hogy Onagy Zoltán megírta ezt a könyvet, bár maga se tudja, mit szabadít magára. Úgy jár majd, mint én legutóbb a motorosokkal. Fölsorolni is nehéz lenne, hányféle népség utálja majd. Arra például biztosan számíthat, hogy a feministák tűsarokhegyre veszik – ez utalás volt egy internetes oldalra – és az is lehet, hogy a leszbikusok is indítanak valami Onagy átoktúrát Esztergomba. Vagy nem, mert így büntetik.

Remélem, az égi karban

Valaki azt üzeni nekem, hogy ő utál olvasni, de kíváncsi a műveimre. Kicsit ellentmond ennek, hogy azt írja, olvasta valahol, a naplómban: nekem igazából az a vágyam, hogy egy-egy embernek olvassam föl azokat. Vagyis beüljünk egy kávéházba, egy asztalhoz, én mondjam, ő meg hallgatná. Hogy mennyit kérnék én ezért? Sőt, tovább megy, mert megbeszélte a feleségével, és mi lenne, ha eljönnék vacsorára, ennénk, innánk, én meg egy órácskát fölolvasnék nekik. Verseket, novellát. Hogy ez mennyiben lenne?
Azt válaszoltam, hogy ez mondjuk így legyen százezer. De ez vicc. Mert ugye, vegye figyelembe, hogy ha ez elharapódzna, akkor Kata meddig tűrné, hogy én esténként vadidegenekhez járok fölolvasgatni? Ha már megteszem, akkor keressek vele rendesen. De ez vicc, inkább azt kell megérteni, hogy ha leírok valamit, amiben van valami merengés, vágyakozás, az nem mindig valósítható meg. Komolyan gondolom, de szinte már akkor tudom, hogy ez lehetetlen, amikor leírom. Viszont nemsokára készítek egy hangoskönyvet. Azt majd lehet hallgatni vacsorálás közben.

Amióta a naplóm fórumán valaki megkérdezte, hogy mi az a lyuk a bálnák hátán, és én válaszoltam rá, úgy látszik lelki tanácsokat is kell adnom. Egy kedves olvasóm azt kérdi, hogy szerintem jó keresztény-e ő, ha utálja a „buzi szomszédját”. Egyrészt az ilyen dolgokban Semjén Zsoltot kell kérdezni, mert ő az illetékes az emberek minősítésében, másrészt fogalmam sincs, ki a jó keresztény. Az igazi keresztény vagy nem feltételezi, hogy a másik nem jó keresztény, vagy, ha megkérdezi például, akkor elhiszi, bármit mond a másik. Kamill atya például, aki egykor énektanárom volt, mindig pontosan látta, hogy nem csak hogy hallásom nincs, de akkor se lennék hajlandó nyilvánosan énekelni, ha lenne. Ezért aztán feleltetéskor a mentő kérdése mindig ez volt: „kicsi fiam, te jó keresztény vagy?” Én erre nem válaszoltam, hanem az osztály felé intettem – mert a jó keresztény szerény! – ők meg bólogattak, így ötöst kaptam. Mert Kamill atya jó ember volt, igen jámbor, és tudta, mi a fontos és mi nem. Szerintem azt is tudta, hogy rossz keresztény vagyok, és az osztály viccel vele, de mivel ő jó keresztény volt, ezt nem vehette észre. Föl se tételezhette, hogy bárki csúfot űz belőle. Vannak, vagy legalábbis voltak ilyen csodás emberek is. Remélem, az égi karban tanítgat. Éneket, nem műszaki rajzot.
Valahogy mégis azt gondolom, hogy könnyű jó kereszténynek lenni addig, amíg nem költözik a szomszédunkba valaki, akitől például irtózunk. Ezt onnan tudom, hogy bár (már) sem keresztény sem zsigeri homofób nem vagyok, van olyan emberféle, amelyiktől – nem faji alapon! - irtózom. Ha velük találkozom, mindig próbára teszem magam. Néha sikerül túltornásznom magam az előítéleteimen. Akkor akár keresztény is lehetnék. Csak nehogy Semjén észrevegye, és megdicsérjen.
(Forró Kamill Dezső, OFM (Vágfarkasd, Nyitra vm., 1922. márc. 4.-Esztergom, 1974. febr. 25.): festő, zenész, tanár)

Ismertem olyan katonát, aki várakozás közben semmi mással nem tudott foglalkozni, csak a dögcédulájával. Fogdosta. A hüvelykujja begyével dörzsinkélte. Sokáig rá se nézett, aztán néha mégis. Ha olyankor nem találta elég fényesnek azt a fémlapkát, akkor elővett egy zsebkendőt, rálehelt, aztán azzal dörzsölte. Ha ez se volt elég, kicsit megpöködte, úgy dörzsölte. Nézegette, forgatta. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a fegyverét piszkálja, pucolgatja inkább, mint mások. Vagy a szerelme fényképét nézegeti. Ölés előtt az a legjobb. Azt mondta, hogy nincs szerelme, nincs senkije, utálja a fegyverét. Csak ez a fémlapka marad majd belőle. Kérdeztem, hogy jó, de miért legyen fényes? Ha éles helyzetben minden rosszul megy, a kocsit, amiben ülünk, és ami leginkább egy kerekes konzervdobozra emlékeztet, egy zseniális szerszám találja majd el, ami átüti a páncélt, és kétezer fokra fűti föl a dobozt. Szén se marad belőled, tök mindegy, hogy a lapka fényes lesz-e. Nem lesz fényes. Az nem mondható fénynek, ami azon látszik majd. Jó, ha megtalálják.
„Hadd legyen nekem is egy illúzióm!” – mondta. „Hogy valaki megtalálja, és könnyes lesz a szeme.”
Egész héten Kurt Vonnegutot olvastam. Minden könyvét megvettem, mindig. De vigyázni kell vele. Hraballal is, hogy a többieket ne soroljam. Ha olvasom, pár napig nem írok semmit, mert átveszem a stílusát. Ez a könyv, A hazátlan ember kicsit becsapós. Egy regényt vártam, de ez nem az. Egy nyolcvankét éves jó ember összerakott írásai. Biztos megjelentek különféle lapokban, aztán egybepakolta őket. Jól tette. Eszméletlenül bölcs, bár már harminc éve is az volt. Fölöttébb hülye, de már harminc éve is az volt. Nagyon lehet szeretni. Semmi újat nem mond a világról, csak összefoglalja, amit eddig is állandóan harsogott. Hogy a világ szar. Vagyis az ember. És reménytelen. Minden. Azért zseni, mert azzal tud vigasztalni, hogy ezen az egészen röhögni lehet. Ha már így alakult.

Ilyen

Most - 22:53, de már negyed órája tart itt Budapesten - olyan, mintha akna- és ágyútűz alatt lenne a város. Ezrek ébrednek föl, ki tudja hány gyerek. Ki tudja hány állat bolondul meg. Gondolom, valakinek szülinapja lehet, és ezt már nem lehet másképp ünnepelni, mint tűzijátékkal. Ez egy ilyen ország.

Szelíd motorosok (ha valaki nem olvasná a fórumomat)

Összeszedtem néhány idézetet azokból, amiket a motorosoktól kaptam egy, amúgy nyilván vitatható írásom miatt. Ne tévesszen meg senkit: nem ilyenek a „motorosok”, és semmiképpen nem szabad ezekből a – névtelen, álneves - szövegekből következtetéseket levonni a közlekedési szokásaikról!

Kiráj: Utáljuk együtt az Ivánt! Csak hülyeségeket tud írni és egy motorellenes paraszt! Reméljük te is minél előbb elpusztulsz! (A szavaiddal élve)

muszo: Miért nem válaszolsz a kérdesünkre? Miért húzod be füled-farkad a motorosok reakcióira? Van jónéhány rendesen megfogalmazott, érvelő reakció! Kérdezem, miért nem reagálsz?

Oothoon: Hi Iván! Eléggé belenyúltál a darázsfészekbe. Tanultál is újságírást, vagy csak úgy írogatsz? Mert pl. elmondják azokon az órákon (Tudod, ahol médiaoktatás folyik) hogy az olvasót nem verjük át, meg vannak ilyen elvek, hogy egyenlőség, meg ilyesmik.

énÁrtatlan?: 1.) Legalább egyszer az életben engedd magad lerészegedni. (Neked javalsom a Gorbacsov Vodkát) 2.) Legalább egyszer az életben engedd magad leszopni. (Neked javaslom Irinát a vörös kurvát) 3.) Legalább egyszer az életben engedd magad motorozni. (Neked javaslom az IZS Planétát)

Rider: Iván, Te egy nagy buta kommunista pöcs vagy.

Márk: Miért nem születik arról cikk, hogy a motorosok miként túráznak, amikor 80-90-el főúton konvojokban mennek aminek hatalmas feelingje van, megállnak, főznek egy bográcsot, mulatnak, beszélgetnek, sztorizgatnak és építik a barátságokat, az emberi kapcsolatokat?
Akárhogy is teszel, ezután az üzenetnek a beírása után felhívom az ügyvédemet és be foglak perelni, nem fogok kérni semmi mást, csak egy helyreigazítást címoldalon, amiben teret adsz a VALÓSÁGNAK! Se többnek, se kevesebbnek!

énÁrtatlan?: Szia Márk! Elolvastalak. Végtelenül szímpatikus minden gondolat, minden betű!
Kivánok erőt és kitartást a hatóságokkal és Andrassew úrral szembeni küzdelmedhez.
Ha bármiben tudok, szívesen segítek!!

Tökmind1: Kedves Iván! Igen, én is motoros vagyok, igen én is reagálok. A rövid tömör véleményem a következő: ha te az ún. távoli naplódban azon értetlenkedsz, hogy miért sértődött meg a motoros társadalom az írásodon akkor 1.) nem vagy normális 2.) nem értem hogy egy ilyen abszolút tehetségtelen, elfogult, pontatlan adatokat (hazugságokat) - nem először - publikáló, magát újságírónak vagy minek hívő valaki, hogyan kaphat országos szintű médiában szólási/írási jogot. Már most magyarázkodsz hogy te a pusztult, nem úgy értetted; a rossz dolgokat nem is a motorosokra, hanem a jogsi nélküliekre írtad stb. Ez hülyeség. Olvasd el mégegyszer a saját cikked (józanul, ne beb*szva, ahogy valószínűleg írtad)és ha még mindig úgy érzed hogy jogtalan a felháborodás akkor 1.) már megint csak nem vagy normális 2.)hazudsz, visszakozol, gerinctelen vagy 3.)tehetségtelen, haszontalan senki vagy. 4.) a fenti összes
Kívánom neked, a motoros ismerőseit, családtagjait gyászolók nevében, hogy amiért és amilyen hangnemben balesetet szenvedett motorosokról írtál (tudod, pusztulnak), plusz az elfogult, uszító írásodért, amivel még nagyobb veszélybe sodorsz minket, tapaszdald meg saját v. szeretteid körében eme általad oly kedvelt szó jelentését, vétlenül, egy részeg, figyelmetlen vagy telefonáló autós közreműködésével.

Hadvezér: Szóval,szerintem érdemes megfontolnod a bocsánatkérést, bár szívesen leköpnélek pl. kukásmellényben álcázva magam, akkor azt hiszed, hogy a kukások flusztráltak!

Hadvezér: Iwán! Még egy apróság:ha holnapig nem szerzek tudomást a bocsánatkérésedről, közzéteszem a Tahitótfalui lakcímed minden létező motoros fórumon!!!! A pusztulásra ítélt jogsi nélküliekén is!!!! Nem lesznek Békések........

szputnyik: Iván! Önt itt baszogatják, kérem szépen! Tudom ekkora butaságot nehéz utólag okossá magyarázni, dehát - kérem szépen - Önt mint VEZETŐ ÉRTELMISÉGIT, itt akkor is baszogatják!!!!!
És ráadásul a csőcselék!! Ön ezt tűri?

Kiss Sándor: Hadvezer, erdeklodve figyelem, ahogy a nevtelenek batorsagaval fenyegetozol. Azert legyel ovatos! Andrassew soha nem fog nevtelen üzenetekre valaszolni - ismerem -, de ha mondjuk a gyerekei megremulnek a motorosaidtol, akkor nem szeretnek a helyedben lenni. Figyelmesen elolvastam, amit irt. Arra gondoltam, hogy jo, neha tuloz, de jot akar. Nem fedeztem fol, hogy a motorosok ellen irt volna. Hanem a jogositvany nelkul motorozok ellen, akik igenis veszelyt jelentenek mindenkire. Sokkolni akart, azt hiszem. Sikerult neki. De az alnaves uzeneteiteket olvasva egyre inkabb az a meggyozodesem, hogy sokat rontotok a helyzeteteken. Undorito modon viselkedtek. Most szerzitek az igazi ellensegeket. Es komolyan mondom, hogy kar Andrassewet az ellensegetekke tenni.
Es meg valamit: par honapja halt meg a testvere az orszaguton. Tudja, mi a kulonbseg az "elpusztult" es a "meghalt" kozott.
Legyel ovatos, Hadvezer.

Elpusztul (ember)

Csak találomra kerestem néhány idézetet, hogy kitűnjön, mások is használják az emberi halálra az "elpusztul" kifejezést:

Elpusztul az ember, teste porrá lesz ismét, felebarátaitbefogadja a föld (Chester Beatty IV. papirusz)

A szén körútja a természetben Oxigéntôl mentes légkörben nemcsak a tûz alszik el, de elpusztul, megfullad az ember, az állat...

élelmezési válság háborúkhoz, éhínséghez, járványokhoz vezet, amelyekben sok ember elpusztul (Élet és Tudomány)

Sulinet - A komodói sárkány Egy-két nap és megharapott állat vagy ember elpusztul vérfertőzésben

Szólás szabadsága ZM: Nézze, ha valaki 1930-ban azt mondja, hogy 10 év múlva itt egy világháború következik be, amelyben 50 millió ember elpusztul, arra azt mondjuk, ...
Lettre, 2001 tél, 43. szám A Sinistrában minden ember elpusztul, többnyire fura, nemegyszer kegyetlen módon.

KÉT SZÍVÜNK MINT KÉT GYERTYATARTÓ FÉNYLIK EGYMÁS MELLETT Azt fogjátok kérdezni: Vajon minden ember elpusztul, a jók a rosszakkal együtt?

Fan Csen: A lélek halandóságáról (Tőkei Ferenc ford.) De hogy az ember elpusztul és kísértetté válik, a kísértet elpusztul és emberré válik, ezt én csak nem tudom megérteni.

[www.terrorhaza.hu] A lélegzés hörgéssé változik, kínzó fulladás tünetei lépnek fel, az öntudat lassan kihagy és az ember elpusztul, mintha megfojtották volna."

JELENKOR - IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Jobb a háború, amibe az ember elpusztul, belehal, mint ez a posványos béke, amelybe belefulladunk.

Magyar Szemle XII. 3- 4. S itt nincs helye a mérlegelésnek: ahol több százezer ártatlan ember elpusztul, ott a mérleg csak negatív lehet!

Nimród Kalendárium - Január Nincs ránézve megnyugtatóbb látvány, mint az ember pusztulása. Egyetlen igazság a földön, ha egy ember elpusztul.

Magyarország.hu - Párbeszéd "Egy ember hamarabb elpusztul a teljes alváshiánytól, mint az éhségtől.

A Baár Madas Református Gimnázium honlapja - Évkönyveink Ám a figyelmetlen ember elpusztul.

Transindex -- City-Zen -- Imola Nehogy azt hidd, hogy nekem tetszik, hogy néha elpusztul hetvenezer ember, de ez benne van a pakliban.

::::::::: Zöld Fiatalok ::::::::: Az ember vagy megtanul e korlátozott források határain belül élni, ezekkel bölcsen gazdálkodni, vagy elpusztul.

Tűzoltók

Vasárnap reggel különös zajra ébredtem. De azt hittem, csak valami kamion fékezett, szinte tovább szenderegtem. Aztán hallottam a szirénákat, az érkező tűzoltókat. Kiderült, hogy egy autó fölborult a ház előtt. Elég rémisztő látvány. Pláne az, hogy föl nem foghatom, hogyan történhetett. Szerencsére nem halt meg senki. Sőt, a két utas egy karcolás nélkül megúszta. Persze a tűzoltók megint hihetetlenül látványosan dolgoztak. Elegánsan, gyorsan, pontosan. Nagyon szeretem nézni, ahogy teszik a dolgukat. A hét végén az volt a legjobb, hogy fölmentünk a Várba a gyerekekkel. Már régóta ígértük nekik, hogy siklózunk egyet. Kicsit rontott az élvezeti értéken, hogy a nagyjából egyperces út kedvéért fél órát kellett sorban állni, és az egész 2300 forintba került. Igazán nem vagyok fukar, de ez azért túlzás. Nyilván a külföldiek „kedvéért” kérnek ennyit, ami egyrészt szégyen, másrészt gyakorlatilag kizárják a kevésbé tehetősebb magyar családokat. A szülők ravaszak: tudják, hogy ha egyszer fölmennek a siklóval, akkor egyrészt azzal kell visszajönni is, másrészt rövid időn belül ismét követelik a gyerekek a siklást. Legközelebb akkor, amikor az Lánchíd környékén járnak, és meglátják. Aztán a Várban sétáltunk, teljesen úgy, mint valami turisták. Persze nem mertünk, mondjuk valamelyik kiállításra bemenni. Milos annyira mozgékony, hogy mindenre fölmászik, úgy kell visszatartani a falakról. De még a síknak mondható macskakövön is állandóan beveri magát. Nem tudom, mikor növi ki.

A motorosok nagyon utálnak

Dőlnek a levelek, meg a többnyire ocsmányabbnál ocsmányabb üzenetek a motorosoktól. Most az mindegy, hogy teljesen érthetetlen módon a becsületesek is magukra veszik azt, amit én a jogosítvány nélkül motorozókról írtam. Teljesen úgy viselkednek, mint a politikailag sértődöttek. Bármit írok, amiből nem árad az irántuk érzett csodálat, azon meg kell sértődni. Kicsit érdekesebb, hogy szinte mind megbántódnak azon, hogy azt írtam: … motoros „pusztult” el. Mert hogy ők meghalnak, és az állatok szoktak pusztulni. Nem embereket minősítettem ezzel, hanem a halált. Ez olyan, mint amikor nem azt írom, hogy valakiket megöltek, hanem azt, hogy „fölkoncolták őket”. Vagy nem azt írom, hogy „elszenderült”, hanem azt, hogy „kiszenvedett”. Nagyon sok balesetes halottat láttam. Motorosét is, biciklistáét is. Nagyon pontosan fogalmaztam, amikor pusztulásról írtam. Remélem, ezzel is szöget ütöttem a fejekbe, és főleg a lelkekbe.

Milos szerelmes. Dávid nem.

Ma nagyon aranyos volt Milos. Mentünk az autóval, és egyszercsak megkérdezte, ismerem-e Ritát. Mondtam, hogy persze. (Tudni kell, hogy a mamája lehetne.) Találkoztam-e már vele. Persze. És miért kérdezed? „Mert beleszerettem.” Aztán kicsit gondolkozott, és megkérdezte: mit csináljak, ha legközelebb találkozunk? Mondtam, hogy adjon neki puszit, fogja meg a kezét, monda azt, Ritának, hogy milyen szép füle van, mert abból nem lehet baj. Erre egy kicsit gondolkozott, és azt mondta, hogy „kinevet, ha ilyet mondok neki”.
Négy éves, ha valaki nem tudná. Méltó öccse lesz Dávidnak, akinek a naplójában meg azt olvastam, hogy szakított Zsuzskával. Igazán sajnálom.

EU

Kata meséli, hogy az óvodában, ahol ma szülői értekezleten volt, közölték: lebontják az összes kerti játszóalkalmatosságot. Mondom, persze: biztos ki kell cserélni EU-szabványosra. Igen, csak az a baj, hogy két éve cserétek le mindent, pontosan azért, hogy megszüntessék az EU-szabványnak nem megfelelő játékokat. De most megváltoztatták a szabványt! Csak a lebontás és az elszállítás húszmillióba kerül majd a kerületben. (Mert ez természetesen az összes óvodát és játszóteret érinti.)

Skandalum

Egy napig azzal volt tele minden, hogy a múlt hét végén sok motoros pusztult el az utakon. Meg, hogy már kicsi motort nem is nagyon lehet eladni, csak az erőgépekre van kereslet. Tanulságos. De a legfontosabb, és egészen hihetetlenül megdöbbentő információ az az, hogy tíz motorosból hétnek nincs jogosítványa. Nem is értem, arra gyanakszom, hogy valami számot félreértett a média. Várok: nem cáfolja senki. Tulajdonképpen mindegy, mert ha százból hét, az is megengedhetetlen. Pláne, hogy nagy része vette. Állítólag. Vagyis tudjuk, hogy több ezer, esetleg tízezer ember a törvényben meghatározott feltételek nélkül száguldozgat az országban. A lakosság, a rendőrség orra előtt. És ezt a rendőrök tudják. (Az ostoba, potenciális gyerekgyilkos szülőkről, akik – talán nem ok nélkül feltételezem – pénzt adnak erre a kölykeiknek, nem is beszélve.)

Ellentmondásos érzelmeim vannak a motorosokkal kapcsolatban, mert egyrészt az apám motorversenyző (is) volt, hogy úgy mondjam „fejlett motorkultúra” vett körül gyerekkoromban, és ezt én szerettem, másrészt viszont ugyanúgy félek az utcai, országúti motorosoktól, mint az autósok elsöprő többsége. Ha igaz, hogy ilyen sokan vezetnek jogosítvány nélkül, akkor ez talán mégsem csak valami zsigeri, megmagyarázhatatlan félelem: jól érezzük, hogy a motorosok jelentős részével van valami baj, és ez tükröződik a közforgalomban viselt dolgaikból. Talán nincs is mit magyarázni: a motor rendkívül veszedelmes jószág, elég egy rossz mozdultat és gyilkol. Félreértés ne essék: aggódom én a motorosok – főleg a hibbant gyerekek – miatt is, de engedtessék meg, hogy még jobban féltsem a sétálókat, a szabályosan autózókat, biciklistákat. Nincs mentség arra, ha ezt az állapotot elnézzük.

Talán hatékony lehet: ha bárkit jogosítvány nélkül kapnak, azonnal el kell kobozni a motort. Ha erre nincs törvény, rendelet, akkor alkotni kell, az alkotó ellenzékkel egyetértésben, azonnal. Ez talán visszatartó lenne, hiszen több százezret, esetleg milliókat érő masinákról van szó. A tulajdonos akkor kapja vissza, ha – a többi büntetés teljesítése után - bemutatja a jogosítványt. Akkor is el kell venni, ha arra hivatkozik, hogy nem az övé. Hiszen, ha valaki olyan embernek ad, csak jogosítvánnyal használható járművet, akinek az nincs, maga is bűnt követ el. Aztán majd tisztázzák egymás között. (Ha a motor tulajdonosa arra hivatkozik, hogy ő nem adta kölcsön a gépet, hanem azt jogtalanul vitte el a lebukott, akkor adják neki vissza, de mindjárt indítsanak eljárást lopás miatt a motoros ellen.)

Már előre tudom, hogy erre mi a válasz: nincs mivel elszállítani a motorokat, és nincs hol tárolni őket. Hát legyen! Ez háború, ami arról szól, hogy valamiképpen meg kell óvnunk nyilvánvalóan veszélyeztetett életeket. Az elszállításért és a tárolásért természetesen fizessen a jármű tulajdonosa, mégpedig annyit, hogy az állam is „jól járjon”, de legalábbis nullszaldósra jöjjön ki az akció.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy szintén nem nagyon értem, miért is kell nekünk eltűrnünk azt a zajszennyezést, ami a nyilvánvalóan a törvényben megengedett szintnél sokszorosan hangosabb motorokból árad például éjszakánként a városokban és a falvakban. A gyorshajtásról, az utcai mutatványoskodásokról már nem is beszélve.

Ezt a skandalumot meg lehet szüntetni. Bármilyen törvényes eszközzel. Ez az állam, a rendőrség dolga. Tőlük semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni. Ők is hibásak abban, ha emberek tömegesen pofátlanodhatnak el. Indítsanak országos, minden útra kiterjedő, éjjel-nappal, akár hónapokig tartó ellenőrzést. Néha ki kell mondani, nehogy elfelejtsük: azért tartjuk őket, hogy védjék az életet

Közérdekű bejelentés, úgy hívják

Vámosi Nagy Szabolcs, az APEH nagytiszteletű alalnöke azt mondja a tévében, hogy nagyon jó forrás a titokban gazdagodók lebuktatásához az elvált feleség. (Ugyanezt hallottam reggel a rádióban a másik alelnöktől.) Nem gúnyolódik, nem nevet, nem cinikus, csak mondja. Nem is figyelmeztet, szinte szenvtelen, bár mintha éreznék benne egy kicsi izgalmat. Mindigis kedveltem ezt az embert, de egy pillanatra visszataszítóvá válik. Persze nem ő, hanem a hatalom, amit képvisel. Mert azt azért mindenki tudja, hogy az elválók közül nagyonis sokan egy darabig gyűlölik egymást, vagy legalább az egyik. De annyira, hogy nem csak a romlását, a boldogtalanságát kívánja, hanem egyenesen a halálát. Ráadásul ezek többnyire a kicsit vétkesebbek, akik magukkal nem tudnak elszámolni, és azt képzelik hagymázas kínlódásukban, hogy a másik pusztulása majd old a lelkiismeretük kínjain. Hibbanásig tudnak szenvedni az ilyenek. És bizony néha jelentenek, ész nélkül, akár saját, pláne a gyerekeik érdekei ellenére. Névtelenül vagy nagyon is nevesen. Közérdekű bejelentés, úgy hívják. Ezrek haltak ebbe bele a huszadik században. Nem kellene elfeledkezni arról, hogy voltak itt évek, számosak, amelyekben az ilyen közérdekűsködés következménye kínzás és halálig gyötrés lett. Most már csak kobzás, börtön fenyeget. De milyen jó az is, ha pusztítani akarunk, bosszúból. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy állam méltóságát emeli, ha hivatalnokai az ilyenektől kapott adatokat használják lebuktatásokra. Nem jó hagyomány ez. Van ebben valami egészen pitiáner. Biztos azt mondanák erre, hogy ezt nem lehet másképp csinálni. Akkor is szégyenletes. Nyomorúságos állam az ilyen, és sohase lesz semmi köze a szabadsághoz és a méltósághoz, amit állítólag őriz.

A szomorúság bennem maradt

Az egész hét, és pláne a hét vége is sok munkával telt. Volt benne azért jó is. Például az, hogy Katával szabad térben ebédeltünk. Amúgy szinte soha nem járunk étterembe, de most „útba esett jövet menet”, amikor megéheztünk.
Meg a péntek, Milossal. Vigyáznom kellet rá az óvodában egy afféle nyílt napon, mert az óvónők különféle foglalkozásokat szerveztek nekik, így nem tudtak rájuk vigyázni, és a szülőknek kellett egyik helyről a másikra vezetni a gyerekeket. És persze óvni őket. Volt köztük néhány teljesen értelmetlen is, például mindösszesen négy elektromos motorral lehetett öt-öt percet körözni, persze fél órás sorban állás után. Viszont Milos nagyon élvezte az ügyességi versenyeket. Például többször vissza kellett térnünk a célbadobósdihoz. Fociztunk is nagyot, kettesben. Ezen kívül majdnem egy órára lekötötte egy néptáncos és egy dudás, akik számomra is érdekes előadást tartottak. Aztán, amikor a táncos egy bonyolult tanulságokkal teli mesébe kezdett valami ravasz cigányról, az én kicsi fiam közölte, hogy ezt már unja, és inkább focizzunk.
De a legjobb az volt, hogy miután megebédeltünk – nekem Kata csomagolt -, kimentünk az Omszki tóra teknősbékát lesni. Tavaly nyáron láttunk Milossal egyet, deszkán sütkérezni, és azóta nem felejtette el. A romos stégen és a parton már elég sok, szinte meztelen nő volt, és ezeket Milos pont olyan kitörő örömmel közelítette meg, mint annak idején Dávid a tavasszal fölbukkanó NDK-ből jött sütkérező lányokat a Dunánál, Tahiban. Rutinosan eltereltem, mert kínos, ha megszólítja őket, hiszen úgy néz ki, mintha ismerkedésre használnám a gyerekemet. Addig terelgettem, amíg el nem jutottunk a vízbiciklikhez, ahol természetesen megkérdezte, hogy megyünk-e valamelyikkel. Persze szintén rutinosan mondtam, hogy azokat még nem lehet bérelni, hiszen… De már meg is beszélte a dolgot a csónakos, vagyis vízibiciklis bácsival, aki természetesen azonnal közölte, hogy máris elvihetjük az egyiket. Így aztán nagyot köröztünk a tavon. Van ott egy kötélpálya, amin vízisíelőket huzigálnak. Van benne szépség, meg valami nevetséges is, de azért látványos volt, ahogy elsiklottak mellettünk. Ezen kívül még közelről megfigyelhettünk három vadkacsát. Szinte megérinthettük volna őket. A parton aztán sétáltunk még egy kicsit, egészen a vízisíelők ugratóihoz jutottunk. Volt köztük néhány nagyon profi, de engem valahogy mégsem vonz ez a dolog. Viszont megértettem, hogyan működik a kötélpálya. Már csak egy-két részletet kell tisztáznom, például azt, miképpen akadnak föl és le a húzókötelek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én nem nyughatok addig, amíg az ilyesmiket meg nem értem.Vasárnap este a Nyitott Műhelyben adtam számot sorfordító olvasmányaimról Torma Tamásnak. (Ez látszik a képen, amit Kata készített rossz fényviszonyok között. Éppen azt mutatom, hogy sok könyv van a telefonomban.) Kata szerint nagyon jó volt, engem viszont erősen zavart, hogy alig néhány embert érdekelt, amit mondok. Szembe kell nézni azzal, hogy én nem tudok egy kétmilliós városban vasárnap délután megtölteni egy mégoly kicsi termet sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek szívesen akár egyetlen-egy emberrel is, csak az nem az a műfaj, aminek tegnap kellett volna megfelelni. Végülis úgy tudtam legyőzni a föltámadó szomorúságomat, hogy afféle rádiófölvételnek tekintettem az egészet – ami nem is járt messze a valóságtól, mert hamarosan letölthető lesz a litera.hu oldalról. Az emberiség kései tanulságára.Ez bizony hiúsági kérdés, akár tetszik, akár nem. Persze igazából azt utálom, hogy ez engem megzavarhat, lelkileg ugye, pláne ahhoz képest, hogy folyamatosan azt hirdetem magamról, hogy az ilyesmik engem egyáltalán nem érdekelnek. Összességében persze biztosan úgy van, hogy az ilyesmi jót tesz az önismeretemnek. Majd ezután visszafogottabban nagyképűsködöm. Vagy mifene. Az viszont a nap jelentős hozadéka volt, hogy megismerhettem Finta Lászlót, a Nyitott Műhely tulajdonosát. Megint ráleltem egy emberre, aki olyan, mintha mindigis ismertem volna. Megmutatta az egészet, kicsit beszélgettünk. Végül az lett, hogy vettem tőle egy Thonett-széket Katának, mert régóta pont olyat szeretett volna, csak eddig nem mondta. Különben nagyon jó ötlet: a Nyitott Műhelyben minden közönségszékre rá van írva, hogy mennyibe kerül. Az ember egy-két órát ücsöröghet rajta, és annyi biztosan elég ahhoz, hogy meg lehessen állapítani: vele akar-e élni évtizedekig?
Végülis az volt a fura, hogy a szomorúság bennem maradt, még hétfőn is, és ezt aztán kiterjesztettem az egész életemre.Hétfőn nagyon jó volt, hogy este benéztem az Alexandrába, ahol Hobo beszélt KPJ-vel az új József Attila lemezéről. Verset is mondott. Kedvelem, amit csinál, de igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Van benne valami erő. Másféle, mint másokban.

Lenne-e Ön az Operaház Fantomja?

Ahogy látom, és át tudom látni, az Operaház fantomja éppen most kezdte el mutatni magát, így aztán nincs nagy szükség rám. Különben is utálom a titokzatos mélységeket, és egyáltalán nem tudok énekelni. Amúgy érdekes egybeesés, hogy az Akadémia fantomja is fölbukkant, és nem lepődnék meg, ha más jeles intézmények pincéiből is a felszínre törnének mindenféle furaságok. Talán kezd elfogyni a levegő.

Sértődjünk-e?

Az ENSZ közgyűlése megválasztotta az újonnan létrehozandó Emberi Jogi Tanács negyvenhét tagját, és Magyarország nem került be a testületbe. Gondolkozom azon, hogy megsértődjek-e. Mindjárt azt nem értem, hogy miféle tanács az, amelyikbe belefér az országok negyede, a háromnegyed pedig kimarad. Mert azt érteném, ha mondjuk kontinensenként egy vagy kettő jutna be, de 47 ország nekem kicsit soknak tűnik. Különösen, ha megnézzük a névsort. Azért az eléggé fura, hogy bár egyetlen nemzetet sem akarok megsérteni, köztük három olyat találtam, amelyiknek országába semmiképpen nem tenném a lábamat, noha szépek a tájak, csodás a kultúra. Mert nem csak az ott élőket sanyargatja a hatalom, de abban sem vagyok biztos, hogy engem nem bántalmaznának. Pláne, ha tudnák, hogy újságíró vagyok. Talán nem túlzás: úgy tűnik, hogy a tanácsba való bejutáshoz még a legalapvetőbb emberiességi elvárásokat sem kellett teljesíteni. Egy ilyen normátlan tanácsba akár a náci Németország vagy a veres Kambodzsa is bejuthatott volna. Érdekesek lesznek a tanácskozások, ha az emberi jogokat nyíltan vállalva is boldogan tipró hatalmak diskurálnak, pláne ítélkeznek olyan népek viselt dolgai fölött, amelyek legalább úgy tesznek, mintha megpróbálnának megfelelni az egyetemes jogoknak.

Ilyen például Magyarország is. Nem mondhatom, hogy itt nincs szabadság, bilincsben járnak a jogok, de mint európai ember, a saját hazámat is várakozó listára tenném, ha rajtam múlna, és az ENSZ most a makulátlanok klubját hozta volna létre. Nálunk a hatalom nem ordas és nem vérengző, de legalábbis simlis. Különösen szocialista kormányzás idején nevetségesen szomorú dolog az, ha például minden EU-norma és törvény dacára évek óta nem tudjuk biztosítani egymillió – de legalább hatszázezer - ember számára az akadálymentes közlekedést. De egyáltalán: azt még csak értem, hogy a jobboldal számára a választási kampányban nagyjából annyira tűnt érdektelen témának az emberi jogok kérdése, mint mondjuk a kultúráé. De hogy egy lélekben is összekapaszkodott szocialista-liberális koalíciónak semmi mondanivalója nem volt a szegregációról, az igazságszolgáltatás kínjairól, a börtönviszonyokról, a hajléktalanokról, a testi bajok miatt kirekesztettekről, a nők- és pláne a gyerekek jogairól, az kicsit fura, bár árulkodó.

Mindenesetre nem sértődöm meg, de boldogabb lennék, ha négy év múlva megtehetném.

Szeretgethetem bennük azt, ami jó

Pár napig nem írtam naplót, mert elfáradtam. Nem rettenetesen és nem is véglegesen, hanem éppen csak annyira, hogy el kellett döntenem: vagy ezt írom, vagy novellákat. És mivel igen ritkán jön rám a novellaírás kényszere, inkább azt választottam. Úgyis elmúlik.
Vagyis, nem is novellákat írtam, hanem jegyzeteket egy novellához, mert életemben már írtam két jónak mondhatót, és így már csak egyet kell. Tulajdonképpen ráérek. Aztán az is lehet, hogy egyszer véletlenül megírom. Akkor majd el kell gondolkoznom, mivel töltsem az időmet azután. (Mert ugye az a célom, hogy három jót írjak életemben, mert már az is éppen elegendő, emberfölötti dolog, és minek is többet.)
Most készülök egy előadásra, ami vasárnap este hatkor lesz a Nyitott Műhelyben, és az én sorfordító olvasmányaimról szól. Vagyis azokról a könyvekről, amelyek valamiért rettenetesen fontosak lettek nekem. Ha az ember írogat, akkor arra is lehet gondolni, hogy azokról a könyvekről lehet szó, amelyek hatottak rám. Hogy pont olyan lettem, amilyen. A kérdés persze az, hogy fontosabb-e az emberi habitus, vagyis az, hogy milyen ember ír, vagy inkább az, hogy az az ember milyeneket ír. Vagyis nem feltétlenül az írás technikájáról, az ábrázolás trükkjeiről van szó. Azok kevésbé fontosak. Sőt, nem is hiszem, hogy az írás tanulható, elleshető. Pláne olyan, ösztönös lényeknek, mint amilyen én vagyok. A forma nem is belőlem jön, inkább az van bennem, hogy az első mondat, ami először az eszembe jut, milyen formát talál, hogy aztán abban eljusson az utolsó mondatig. A csíra, ami az első mondatban benne van. Nem csak gondolatcsíra, hanem valóságos életcsíra. A gondolat nem elég egy novellához. Kell még bele valami. Valami a teremtésből.
Tulajdonképpen rémisztően kevés könyvet, írót találtam. Bár lopakodnak. Van itt furaság is: éppen tegnapelőtt jutott eszembe Somlyó György, és a Mesék a mese ellen című kötete, amit még azért olvastam el, mert a gimnáziumban a tanárom a kezembe adta. Nem azt mondom, hogy nagy hatással volt rám, de kétségkívül megértettem belőle, hogy úgy is lehet írni, és ez nagyon fontos. Ma meg azt olvasom, hogy szegény Somlyó György meghalt. Egyszer találkoztam vele. Pár szót beszéltünk. De arról ám, hogy hol találja meg az igazgatót – mert az ő gyereke is oda járt, ahova én. De csak negyedikben, amikor már nem abba az iskolába jártam, ahol elolvastatták velem a könyvét. Szóval kérdezte, hol beszélhet az igazgatóval, én nem tudtam, de megpróbáltam segíteni, megköszönte, aztán megmondtam neki, hogy olvastam, amit írt. Igen csodálkozott. Nem is kérdezett semmit, azt se, hogy tetszett-, érettem-e. Alighanem ő is úgy volt, mint én: nagyon meglepődött, ha élő olvasóval találkozott, pláne egy szinte gyerekkel. Isten nyugosztalja.
Érdekes, hogy bármennyit olvastam, nem nagyon találtam olyasmit, ami akkora hatással lett volna rám, hogy megváltoztasson, másképp írjak. Az olvasmányaim inkább önigazolásra voltak jók. Mint ahogy sose találtam példaképnek való embert se. Sose rajongtam senkiért, semmiért, se csapatért, se országért, se vallásért. Persze hatott rám mindenféle, de én inkább csak néztem, szemlélgettem a dolgokat, és boldog voltam attól, hogy szeretgethetem bennük azt, ami jó.
Szóval elfáradtam. Időnként kétségbe is esem, hogy mennyire öregszem. A múltkor találkoztam egy régi ismerősömmel, aki pár éve még egy jó kiállású, fiatalnak mondható férfi volt, most meg úgy megöregedett, hogy majdnem könnyes lett a szemem - mert jó ember, megérdemli -, ahogy láttam, mennyire lelassult, milyen bizonytalan lett. Bár fura módon jóval szelídebbnek tűnt, mint pár éve volt. Aztán rájöttem, hogy alig idősebb nálam. Öt évvel. És ez borzasztó.
Ez annyira megrázott, hogy mondtam is Katának: mi van akkor, ha egyszercsak ő is rájön, hogy itt van a nyakán egy vénember? Azt mondta, hülye vagyok. Remélem. És, hogy akkor is szeret majd. Meg akkor is, amikor már nem is tudom.
Vajon azok az öregek, akik nem is tudják, nem is észlelik már, hogy valaki szereti őket, boldogabbak-e azoknál, mint akik szintén nem tudnak már semmit a világról, és nem szereti őket senki? Biztos. Vagy nevetséges minden, amit az emberek a szeretetről gondolnak. Képzelnek.
Volt még egy nagyon rossz a héten, és az is a gyöngülésemmel kapcsolatban. Levettem Milos cipőjét, fölment az ágyra, aztán egyszercsak elkezdett nagyon sírni, hogy fáj a talpa. Kiderült, hogy szálka van benne. Jó nagy volt, jó mélyen. Rettenetesen félt és ordított, miközben tűvel és csipesszel kivettem belőle. Nagyon meg is rázott, hogy ennyire fél. De egy kicsit még jobban az, hogy alig láttam. Annyira elromlott a szemem, hogy végig bizonytalan voltam, miközben operáltam. Persze ez csak utána hozott rám frászt: nemsokára az lesz, hogy nem tudok egy szálkát se kivenni a gyerekemből. Akkor meg már mire jó egy ember? Jó, ez hülyeség, de akkor is.

Ön kivel alkotna frakciószövetséget?

A jobboldali lennék, csakis Semjén Zsolttal, világraszólót. Pláne, ha tovább akarom szeletelni a jobboldalt. Mást se kell tenni, mint hagyni beszélni, aztán a többit elvégzi a rohadt, kommunista, vagyis baloldali-liberális média. Bár az az érzésem, hogy ha semmit nem tesznek, csak pontosan idézik, az is elég ahhoz, hogy a KNDP, de még Katolikus Egyház is örökre eltűnjön ebből az országból. Csak úgy jelzem: rá lehetne dumálni bármire, még egy baloldali koalícióra is. Látom a szeméből.

Járai morális csődben

Csak hírcímeket idézek, mert talán ennyi is elég: "Járai nem hisz a kormányzati intézkedésekben", "Járai: reform nélkül válság", "Járai: Az elmúlt négy évben hat évet távolodtunk az eurótól", "Morális kérdésekről beszélt a reformok mellett jegybankelnök", "Járai: feléltük a jövőnket", "Járai szerint a reformokat nem érdemes magyar politikusokra bízni"…
Valakinek ki kell mondani, hát megteszem én: Járai Zsigmond a Magyar Nemzeti Bank elnöke megőrült. Politikai értelemben persze. Vélhetően kényszeresen beszél már, mert nem bírta földolgozni azt a feszültséget, ami abból adódott, hogy félreértelmezett szeretetből, hálából vagy párthűségből hónapokon át járatta le az országot, a Magyar Nemzeti Bankot és saját magát – nem is beszélve a Fideszről . Talán azt hitte, a cél mindent szentesít, győzelem esetén meg már kit érdekel, mit tett, miket beszélt itt. A győzelem elmaradt, és nincs min csodálkozni: nehéz lehet azzal szembesülni, hogy ádáz aknamunkássága legalább annyira ártott a jobboldalnak, mint Semjéné, Mikoláé vagy éppen Kerényié. Vagyis legalább a tükör előtt be kellett vallania, hogy ő is oka a vereségnek. Az meg pláne kín lehet, lelkileg is, hogy gyakorlatilag egyik hamiskás dörgedelmétől sem ijedt meg senki – most még erősödött is a forint -, ami egészen pontosan azt jeleni, hogy a pénzvilág szakmai értelemben már régen leírta, legföljebb csak afféle kisszínes érdekesség gyanánt figyeli a mondanivalóját. Arról már nem is beszélve, hogy ha most az a véleménye, amit a hírcímekben idéztem, akkor azt miért nem üzente meg Orbánnak is. Sőt, tovább megyek: miért nem szólítja föl az ellenzék vezérét, hogy a haza érdekében, valamint a morális izé múlásának kedvéért, ne mondjon olyanokat az együttműködés lehetőségére, hogy nemnemsoha, és hogy folytatja a háborút.
Semmiképpen nem akarom megbántani Járai Zsigmondot, biztosan derék ember, de van olyan, hogy valaki alkalmatlan egy nemzet bankjának élére. Ha azért viselkedik így, mert azt hiszi, hogy Gyurcsány kizsarolja az állásából, akkor vélhetően téved, a miniszterelnök nem fog ilyen hibát elkövetni, például azért, mert az az alapvető érdeke, hogy az ellenzék, ha már nem hajlandó együttműködni, legalább járassa le magát a végletekig.
Azt se mondom, hogy mondjon le. Mert teljesen mindegy. Abban a morális csődben, amit egyebek mellett az ő morális csődje hozott erre az országra ilyesmi nem várható el senkitől. Harcoljon csak tovább a képzelt vagy valóságos dzsungelében, mint az a szerencsétlen katona, akit elfelejtettek arról értesíteni, hogy vége a háborúnak. Ha sokáig folytatja, még keservicces film is készülhet a történetéből.

Pártpénzek, hazugságok

Alig akad ma Magyarországon olyan megfigyelő, aki elhiszi, hogy a választásokra a pártok egyenként éppen pontosan 386 milliót költöttek, vagy legalábbis semmivel sem többet. Ha ez igaz lenne, akkor olyan bámulatos kedvezményeket kaphattak, amelyek nem létezhetnek egy kapitalista gazdaságban. Ha pedig papíron mégis, akkor fölmerül az erős gyanú, hogy a pénzek a papírok alatt vagy fölött mozogtak, amit nem is tudom, minek kellene nevezni. Nem is pénzmosás, de mégis az, nem is korrupció, de mégis az – mindenesetre a pénz valahol ott van, és ismét zsebből zsebbe vándorol. Ez botrány. A cinizmus rémuralma. Akkor is, ha a választók is cinikusak persze: legyintenek. Csakhogy van-e szánalmasabb egy demokráciában az ügyeskedő politikusokra rálegyintő polgárnál? Nem kellene-e végiggondolni, mit mutat majd a kezével, amikor ugyanezek a politikusok adóáldozatot vagy legalább fegyelmet kérnek tőle a haza megmentésének, a gazdaság stabilizálásának oly magasztos céljából.
Az igazságszolgáltatás eszközei között mindig volt és van is olyan lehetőség, hogy az eltitkolt gyarapodás vagy ebből adódó túlköltekezés jelei alapján lehet nyomozást indítani. Kivéve persze azt az esetet, ha a törvény – nem véletlenül – úgy rendelkezik, hogy bőven elég, ha a papírokon közölt adatokat vizsgálhatja az arra illetékes államtól független szerv, noha biztosan lenne mód arra, hogy hitetlenkedés esetén a lehető legnagyobb mélységig föltárjuk a pénzmozgásokat.
Legelébb mindjárt azt, hogy honnan vannak azok a pénzek. Milliárdok.
Adományok, persze. Érdekes lenne tudni, hogy kiktől. Magánemberektől vagy cégektől? Vannak-e a cégek között olyanok, amelyek az államhoz kötődnek, például úgy, hogy közbeszerzési pályázatokon munkákat nyertek? Meg azt is érdemes lenne figyelni, hogy egy-egy módos adakozó később milyen ütemben gyarapszik közpénzekből.
Gyanúsítgatok? Persze. Valamiért megtanultam nem hinni abban, hogy egy, az érdekviszonyok bonyolult hálóira épülő társadalomban az önzetlen pártkasszákba adakozás oly gyakori lehet.
A kérdés az, hogy hajlandók-e a pártok - és elsősorban az országlók - végre rendet teremteni a pártfinanszírozás dolgában, vagy ej ráérünk arra még. És ha ráérnek, akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy senkinek nem érdeke, hogy tiszta viszonyok keletkezzenek. Igazán nem akarok tovább gyanúsítgatni, de eléggé ostoba lennék, ha nem gondolnék arra, hogy a pénzek a kampánymentes időszakokban is áramlanak, és milyen jó az, ha bizonyos esetekben nem kell magyarázkodni arról, hogy merre is hajlanak a kezek.
Azt kell eldönteni, valóban elvárható-e a néptől, hogy eltűrje, hogy a saját pénzén – hiszen az eltitkolt, feketén mozgó összegek az adóhivatalt is elkerülik – kapjon heteken, hónapokon keresztül például teátrális erkölcsi intelmeket olyan pártok képviselőitől, akik azért győzködnek, hogy megválasszuk őket törvényhozóknak, és a választók fölött törvényt ülhessenek. Nincsen-e morális csődjellege annak, hogy ugyanazok, akik eldugdosott, álságos számlákkal fedett pénzeken jutnak be a parlamentbe, aztán büntető törvényeket hozhatnak mondjuk a számlavásárló kisvállalkozók ellen?
Milyen különös: Gyurcsány Ferenc sportminiszterként még nagyon világosan látta – erről tanúskodik egy csakugyan magvas dolgozata -, hogy a pártfinanszírozás újragondolása mennyire fontos lenne a köztársaság tekintélyére nézve, ám miniszterelnökként mintha erről megfeledkezett volna. De siessünk az ítélettel: talán csak arra várt, hogy a nép megerősítse a hatalmát, és a jól titkolt koalíciós egyeztetéseken ehhez is körömszakadtáig ragaszkodik majd, a saját párttársai ellenében is.
Figyelmébe ajánlom a saját internetes fölmérésünket. Arra kérdésre, miszerint elhiszik-e, hogy minden párt betartja a törvényben rögzített kampány-költségkeretet a saját szavazóinak 97 százaléka nemet mond, de a többi párt híveinek is több mint 90 százaléka hitetlen. Vagyis azt mondja, hogy a pártok cinikus módon a szemünkbe hazudnak. Az is tanulságos, hogy a szocialista szavazók 85 százaléka szerint nincs reális esély a pénzmozgások korlátozására, láthatóvá tételére. És nagyjából ezt gondolják más pártok hívei is.
Nem lenne baj, ha Gyurcsány Ferenc jól meghazudtolná őket.

Orbánvásár

A hétfői szabadtéri várszínházi előadáson Orbán jelezte, még a nyilvánvalóan szükséges reformok érdekében sem tért vissza a polgári létbe, hogy elnökként a tisztességes ellenzéki szerepre készítse föl híveit, hanem - ha lehet - méginkább fölfújta magában a vezénylőtábornoki elhivatottságot. Tudatta az ország lakosságával, hogy folytatja a háborút. Ugyanott, ahol 2002-ben tartott: megint jön a buldog-, vagy inkább piranyapolitika: Gyurcsány miniszterelnök arra számíthat, amit Megyessy kapott. Harapdálásos üldözés, kifulladásig. Sok rosszkedvvel. Aligha hiszem, hogy ne tudná: ebbe bukott bele. De fölismerte, hogy most nem indulhat más irányba, ha azt akarja, hogy az egyazászló alatt megmaradt egyatábor őt tartsa pajzson. Folyamatos harci helyzet kell, mert különben minek a tábor törzsestül, vezénylőstül. A háborús érzet megerősítésére annak, a már a választások éjszakáján is nyomorúságosnak tűnő mondatnak a megismétlése szolgált,hogy majd valami társadalmi önvédelmi testülettel megóvják azokat, akiket fideszességük miatt üldöznek. Ő csak tudja,hogy volt már ilyesmi. Persze, biztos akadnak, akik győzelmük vélt tudatában ellenszenvesen viselkedtek, és ezért most utálják, esetleg ki is utálják őket. Ezeket meg kell védeni. De hogy ez annyira általános és tömeges lesz, hogy egész alakulatot kell ellene létrehozni, talán túlzás. Ám régóta tudjuk, hogy a paraság mekkora közösségformáló erő. Ami viszont Orbán teljes szétesésére mutat, az az, hogy eszébe se jutott arról beszélni, hogy ő - aki a vereségért a felelősséget vállalja - milyen ostobaságokat követett el a négyéves kampányban. Hanem ehelyett: a kormány, vagyis Gyurcsány, meg valami büdös lények kivásárolták a híveit. Most nem hozom föl azt, hogy már a kettősállampolgárságos népszavazásnál is észre kellett volna venni, hogy nem csak az egyazászló alatt lelkendező tömeg szavaz. Azt se, hogy most - az eddigi,négyévenkénti gyakorlattól eltérően - nem is volt igazi osztogatás. De azt mindenképpen jelezni kell, hogy ha valaki ennyire lenézi az embereket, és csak valami orbánvásáron adható-vehető jószágnak találja a saját népét, arról talán mégiscsak jól gondolta az a nép, hogy nem alkalmas miniszterelnöknek. És nagy szerencse lenne a kormánypártoknak, ha jó sokáig maradna fogyó hadai élén sületlenségeket harsogva. Lehetőleg a következő választásig, amit most veszített el.