Voltam külföldön

Azt álmodtam, hogy egy kórházban haldoklom. Legalábbis nagy valószínűséggel az lehetett, mert egyrészt minden fehér volt, másrészt sajnálkozó arckifejezéssel jöttek hozzám az emberek, harmadrészt pedig egyre távolodtak, egyre magasabbról néztem őket, mert a lelkem már kifelé ment belőlem, és az nyilván fölfelé megy. De ezt ők is tudták. Például Sebes Gyuri is meglátogatott, beszélgettünk mindenféléről, kérdezte, hogy milyen ez a dolog, mondtam, hogy semmi, egyre könnyebb vagyok, nyilván megy ki belőlem az anyag, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy szegény már a plafont nézi, mindjárt kibicsaklik a nyaka, egészen picike volt odalent. Ezen aztán nagyon jót nevettünk. Aztán bejött Kata, fehér köpenyben, mintha orvos vagy ápolónő lenne, még fityulaféle is volt a fején, Nagyon mérges volt. Gyuri ki is menekült. Kata azt mondta, hogy azonnal jöjjek le onnan, én meg mondtam, hogy te is tudod, hogy nem tudok lejönni. Erre fölállt az ágyra, de nem ért el, föllépett az éjjeli szekrényre, és valahogy megfogott. Azt mondta, hogy már tiszta hideg vagyok, meg fogok fázni, és nevetséges, hogy milyen picike lettem, pedig mondta, hogy ne fogyjak le, mert úgy nem tetszem neki annyira. Elfértem a markában, dörzsölgetett, vigyázva. Azt mondta, hogy ha ezt mégegyszer megcsinálom, nagyon megjárom, és hirtelen bedugott a ruhája alá, mondhatni, a keblébe, és rám parancsot, hogy aludjak. Persze nem tudtam, és mondtam, hogy egész életemben ide vágytam, és pont jó, hogy ekkora vagyok, és most már maradnék is ekkora, ha lehet. Mondta, hogy hülye vagyok és lehet, ha nekem így jó, és ki is vesz a kórházból, mert itt senki nem vigyáz rám.

Szombaton voltam külföldön, bár talán Szlovákia már nem is annyira külföld, mint régen. Párkányban látogattam meg egy régi kollegámat, akivel valaha vidám napokat töltöttünk együtt. Jót beszélgettünk meg célba lőttünk. Elképesztően rossz a szemem, és remeg a kezem. Mondtam neki, hogy hamarosan írok egy színdarabot, aminek ő lesz az egyik szereplője. Pont jókor mentem, mert a jövő héten költözik Pozsonyba.

Kicsit nézelődtem is a városkában. Amíg Esztergomban éltem, mindig érdekelt, hogyan néz ki onnan a város. Lementem oda is, ahol hatvannyolcban az volt kiírva a rakpart köveire, hogy "Hívjátok vissza a katonáitokat!" Nem hiszem, hogy akkoriban történelmileg és politikailag tisztán átláttam a nemzetközi viszonyokat, de arra emlékszem, hogy szégyenkeztem.

Aztán Esztergomban meglátogattam Onagy Zoltánt. Úgy egy órácskát beszélgettünk, megettem a paprikás krumpliját, mert nem akart velem lejönni valahova vacsorázni. Aztán esemesezett Kata, hogy mehetek érte. (A tanítványaival évzáró-kertimulatságozott éppen Onagyék fölött pár száz méterre. Jól átfagyott persze a hideg trópusi időben, ami mostanság van nálunk.)