Mielőtt hazudozni kezdek

Úgy néz ki, hogy ez az utolsó olyan adás, az új média... jobb híján nevezzük törvénynek ... elfogadása előtt, amelyben még szabadon, önkorlátozás nélkül beszélhetek Önökhöz. Hamarosan az lesz, hogy visszafogom magam, mert nem akarok bajt hozni arra a közösségre, szerkesztőségre, médiumra, amelyikben írok, beszélek, szerkesztek. Akkor se, ha nem csak Önök biztatnak arra, hogy egy csöppet se fogjam magam vissza, hanem a munkatársaim, a szerkesztőim is. Eleinte szégyellem majd, és azzal magyarázom a dolgot, hogy olyan törvény hatálya alatt kell dolgoznom, amelyiknek az a lényege, hogy fogalmam sincs mit lehet mondani, tehát inkább nem mondok semmit, mert egyetlen mondatom is milliókba kerülhet. Esetleg itt annyiba, amennyit Önök voltak olyan kedvesek összegyűjteni, hogy életben maradhasson ez a rádió. 

Persze megpróbálok majd rendkívül ravaszan minden nyelvi leleményességemet használva olyan képes beszédbe elegyedni Önökkel, amiben benne lesz a véleményem, az igazság, ám Önök azt némi erőfeszítéssel érthetik meg. 

Nagyon kell majd figyelni, esetleg az interneten újra kell hallgatni a jegyzetemet, hogy a rendkívül finom utalások nyilvánvalókká legyenek. Van gyakorlatom, hiszen a rendszerváltás előtt is újságíró voltam. Most pedig engem segít a technika, elsősorban az internet, ami akkoriban még álmunkban sem juthatott eszünkbe.

Már csak az a kérdés, hogy szombaton délután vagy vasárnap délelőtt Önök hajlandók lesznek-e letenni a habverőt a konyhában, megállni autózás közben, vagy éppen a kertészkedést, esetleg a takarítást abbahagyni arra a pár percre, amikor a nagy figyelmüket kérem. Vagy azt mondják, hogy nem hallgatom tovább ezt a gyávácska, mellébeszélő pasit, inkább átkapcsolok valami muzsikára, mondjuk a Petőfire. Igaz, hogy annak egy gój motoros a főszerkesztője, de legalább nem idegesít azzal, hogy nem értem a szavakat.

Ha majd írnak nekem levelet, akkor elmagyarázom, hogy nem én vagyok gyáva, nem én félek. Nem félek, hanem féltek. Másokat persze, mert én bátor vagyok, de erkölcsös, és aki erkölcsös, az mindig másokra gondol.

Pár hónap és megszokom, hogy cselesen beszélek, és még véletlenül se mondom ki az igazságot. Azt az igazságot, amiről én gondolom, hogy az. Remélem soha nem jutunk el odáig, hogy el kelljen felejteni, hogy a Klubrádió “tények, vélemények.” Mert a tények közeléből a központosított médiahatalom zár ki minket, a véleményekből meg csak az utalások maradnak. Csak hangok. Szavak. Súly és mag nélküli mondatok. Gondolatkeringető órácskák.

Az is lehet, hogy Önök belemennek ebbe. Az is lehet, hogy még élvezni is fogjuk a hátsó gondolatok vadászatát, a véleménytáncikálást, a nagy mellébeszélést.

De én röstellni fogom magam. És Önök is. Hogy hazudok, és Önök ebben a cinkosaim. Hogy ilyen országban élünk. Hogy a végsőkig való küzdelemben akárhogy is, ha a legbátrabban viselkedünk, akkor is roppan egyet, kettőt, százat a gerincünk. Ha minden figyelmeztetés, világra szóló botrány ellenére bevezetik az új médiaszabályozást, akkor kénytelenségből bár, de megint egyszer meghajoltunk egy ostoba, sötét erő előtt, ami nem csak gusztustalan, de szomorú is. Mert fogalma sincs, mit cselekszik. De sajnos már nem bocsáthatunk meg pusztán azért, mert nem tudják, mit cselekszenek.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .