 |
| Furman Imre (Fotó: Reviczky Zsolt) |
Érdekes, hogy az utóbbi hetekben valahogy állandóan fölbukkan az életemben Radnóti. Ezen a héten, a halála napján voltunk a cipőknél, ahol találkoztunk a Radnóti menettel Donáth Ferenccel az élén.
Van nekem attól valami rossz érzésem, hogy valakiről a halála napján emlékezünk. Radnótival meg pláne úgy vagyok, hogy gyerekkorom óta azon gondolkozom, mi lett volna, ha túléli. Bennem a gimnáziumban Kipke Tamás mélyítette el a Radnóti iránti föltétlen szeretetet. Mindketten a világ legnagyobb költőjének találtuk. (Nem ellentmondás, ha mondjuk József Attilát is a világ legnagyobb költőjének mondom, mert ő is az.)
Már amikor Radnóti életrajzát először olvastam, eszembe jutott, hogy vértanúhalált halt, és ez teljesítette be a költészetét. De volt bennem valami kétség: ha nem halt volna meg, akkor is a legnagyobbak között tartjuk számon? Végigolvastam minden művét, sokat meg is tanultam, és úgy ítéltem, hogy ha nyolcvan évet él, akkor is. A XX. század embertelenségéről senki nem adott a világnak emberhez méltóbb képet.
És most meg azt gondoltam, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy egy vértanúra ennyien emlékezünk. Na nem sokan, csak úgy kétszázötvenen-háromszázan, de az is csoda, hogy ennyien maradtunk. Megdöbbentő, persze, hogy alig volt fiatal. Nem is értem. Nem tudják, ki az a Radnóti? Nem tudják, mi történt a Dunánál? A cipőknél? Hogy József Attila Dunájával mit tettek? Nem tudják, hogy miért vannak ott a cipők?
Írtam erről egy haikut. Az a megtiszteltetés ért, hogy ezt a verset, Rózsa Pál zeneszerző az egyik művének elejére idézte. Az a címe, hogy Cipők a parton:
Nem ám a Halál,
hanem emberek öltek
jókedvvel, önként.
Jöttek fiatalok vörös zászlókkal. Valahogy nem illettek oda, és erre néhányan föl is hívták a figyelmüket. Mondjuk, a szokottnál kicsit erőteljesebben.
Az a baj a vörös zászlóval, hogy értem én, hogy szép is, meg lelkesítő is, de embereket sért. Vannak itt még olyanok, akiket nem a vörös és horogkeresztes, hanem az egyszerű, esetleg kicsit csillagos vörös zászló alatt vittek el, kínoztak meg, vertek agyon, vagy persze a rokonaikat, a barátaikat. Sokszor olyanokat, akiket a vörös csillagosok mentettek ki a horog- meg nyilaskeresztesek karmaiból. Találkoztam zsidókkal, akik vidáman mesélték, hogy “azért siettek haza a haláltáborból, hogy a recski csatlakozást le ne késsék”. Vagy a hortobágyi kitelepítést. Sokan vannak még, akiket megkínoztak Rákosi börtöneiben, az ávónál, és még többen, akik Kádár alatt senyvedtek. Teljesen mindegy, hogy össze lehet-e hasonlítani a kommunizmust a nácizmussal, teljesen fölösleges a számítgatás, mert ha egyetlen-egy embert jogosan sértenek a kommunista jelképek, akkor arra az egy emberre is tekintettel kell lenni. Sajnálom az amúgy nyilván becsületes és jóakaratú, sőt bátor fiatal kommunistákat, de ez van. Más, új jelképeket kell keresni. Ja és nem illik olyan rendezvényre előzetes egyeztetés nélkül rátelepedni, amit nem ők szerveztek.
Jut eszembe, ma kaptam egy levelet, sürgőset, hogy a Roma Holokauszt Emlékmű megint be van kenve valamivel. Gondolom, kutyaszarral. Azt hiszem, föl fogom hívni ebben az ügyben Tarlós Istvánt. Mert meg vagyok arról győződve, hogy ezt ő nem tűri. Ha meg tűri, akkor majd megyünk lemosni, megint. Mondjuk, nem bánnám, ha cigány testvéreink megelőznének minket.
Erről meg az jut eszembe, hogy voltam a Ráday Könyvesházban egy esten, ahol Furman Imrére emlékeztünk. Zseniális ötlet: akinek kedve volt, fölolvasott tőle egy verset. Ebből egy nagyon jó műsor lett. Mert, ha valaki szeretettel mond egy verset, a költő iránti személyes szeretettel, akkor azt nem mondhatja rosszul, akkor se ha dadog. És még megnéztünk egy filmet, ami az utolsó volt, ami róla készült, és mi voltunk az elsők, akik belenézhettünk Kaczvinszky Barbara jóvoltából. Aki persze elmondta, hogy csekély a remény arra, hogy valaha is igazi film készülhet az ötórás felvételből. Pedig járna ez Imrének. Nekünk. Nem a barátainak, hanem az ország népének.
Márta, a felesége mesélte, hogy a szülővárosában, Nyékládházán kultúrházat neveznek el róla, és ez az, amire Imre nagyon büszke lenne, mert ott van a szülőházával átelenben. És ez igazán nagy előrelépés, mert Imre úgy gondolta, hogy az is nagy dolog lenne, ha a buszmegálló kapná a dicsőséges Furman Imre nevét. (Jelzem, hogy azért Budapesten kaphatna legalább egy megállót. Na, ezt is megemlítem Tarlós Istvánnak. Biztos tudja, ki volt Imre. Ha nem tudja, akkor megmondom neki, hogy ő volt az, aki szerette volna megírni azt a könyvet, amelyiknek a címlapján ez áll: “A világirodalom legszebb versei - írta Furman Imre”. Csak nem volt rá ideje, mert korán meghalt, és előtte meg elvette az idejét a cigányokkal meg a sápadtarcúakkal való sok vesződség.)
Azért volt ám jó ez az est, mert tudtunk és mertünk nevetni. Volt egy ember, akinek a közelében nem lehetett hazudni. Erről az egyik kedves munkatársával beszélgettünk. Tényleg ilyen volt. Aki belépett az aurájába, az nem mert hazudni. Másrészt viszont a közelében nem lehetett nem röhögni, ha olyan kedve, vagy kedvünk volt. De nem nevetgélni ám, hanem röhögni, hentergésig, ha a körülmények engedték, és ehhez illő volt az öltözék. Na most egy ilyen embert nem szabad szomorúan gyászolni. Ő is utálná.
Én még a filmbéli - és majdnem életbéli - utolsó szavainál is nevettem, pedig közben meg szinte sírtam is, mert láttam az én elesett barátomat végjátékban, de azért cigizve rendületlenül. Mert riporteri kérdésre elmondta a legjelentősebb költeményét. Legyen itt, másodszor is ebben a naplóban, mert annyira jó. Az a címe, hogy Horror:
tarka.
Se füle se farka.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése