Az az érdekes, hogy akármennyire töröm a lelkem, nem emlékszem nyugati vámélményre. Csak a félelemre emlékszem.
Ezek abból épültek, hogy például egyszer elkapták a nagymamám barátnőjét, mert volt nála tíz olyan dollár, amit nem volt joga kivinni. Ezért aztán visszaküldték, megbüntették, évekre kizárták az utazásból, ami akkor praktikusan azt jelentette, hogy soha többé nem látogathatja meg Németországban élő unokáit.
Sose értettem, hogyan tehet ilyesmit az egyik ember a másikkal.
Nyugatra nem csempésztem, és visszafelé se. A gazdag rokonaimnak nem volt szükségük semmire, én pedig azért a két farmerért meg a tíz magnószalagért, nem voltam hajlandó idegesíteni magam. És mivel a vámosok mindig látták, hogy nem vagyok ideges, nem is kötöttek belém.
Vagyis nagyon úgy tűnik, engem nem ért olyan atrocitás, ami mély nyomot hagyott volna. Vagy csak elnyomom az emléket. Mégis itt van bennem a mély nyom, mert például ahányszor átlépem a határt, annyiszor keresgélem a sorompókat, mert még mindig nem tudom fölfogni, hogy ez itt most már Európa. Vagy mi.
És nincs kegyelem: összeszorul valami bennem. De még az olasz-osztrák határon is. Talán azért, mert az volt az első, amin illegálisan léptem át 79-ben, mert nem volt olasz vízumom, viszont el kellett mennem Velencébe. Fölszálltam egy osztrák határmenti falusi utazási iroda buszára, abban reménykedve, hogy ismerik a sofőrt, nem lesz útlevélellenőrzés. Velencében aztán végig attól rettegtem, hogy az éppen harcoló olasz terrorcsoportok nehogy robbantsanak valahol, mert akkor biztosan elkapnak a határon. Végül szerencsém volt.
De nem egészen, mert a derék osztrák parasztok úgy szórakoztatták magukat, hogy egész úton közösen jódliztak. És nem tikkadtak az istennek se. Elég annyi, hogy ott jöttem rá, hogy milyen szerencsés helyre születtem: a magyar nóta angyalok éneke a jódlihoz képest.
(Hócipő - Nyugati vámélmény)
Ezek abból épültek, hogy például egyszer elkapták a nagymamám barátnőjét, mert volt nála tíz olyan dollár, amit nem volt joga kivinni. Ezért aztán visszaküldték, megbüntették, évekre kizárták az utazásból, ami akkor praktikusan azt jelentette, hogy soha többé nem látogathatja meg Németországban élő unokáit.
Sose értettem, hogyan tehet ilyesmit az egyik ember a másikkal.
Nyugatra nem csempésztem, és visszafelé se. A gazdag rokonaimnak nem volt szükségük semmire, én pedig azért a két farmerért meg a tíz magnószalagért, nem voltam hajlandó idegesíteni magam. És mivel a vámosok mindig látták, hogy nem vagyok ideges, nem is kötöttek belém.
Vagyis nagyon úgy tűnik, engem nem ért olyan atrocitás, ami mély nyomot hagyott volna. Vagy csak elnyomom az emléket. Mégis itt van bennem a mély nyom, mert például ahányszor átlépem a határt, annyiszor keresgélem a sorompókat, mert még mindig nem tudom fölfogni, hogy ez itt most már Európa. Vagy mi.
És nincs kegyelem: összeszorul valami bennem. De még az olasz-osztrák határon is. Talán azért, mert az volt az első, amin illegálisan léptem át 79-ben, mert nem volt olasz vízumom, viszont el kellett mennem Velencébe. Fölszálltam egy osztrák határmenti falusi utazási iroda buszára, abban reménykedve, hogy ismerik a sofőrt, nem lesz útlevélellenőrzés. Velencében aztán végig attól rettegtem, hogy az éppen harcoló olasz terrorcsoportok nehogy robbantsanak valahol, mert akkor biztosan elkapnak a határon. Végül szerencsém volt.
De nem egészen, mert a derék osztrák parasztok úgy szórakoztatták magukat, hogy egész úton közösen jódliztak. És nem tikkadtak az istennek se. Elég annyi, hogy ott jöttem rá, hogy milyen szerencsés helyre születtem: a magyar nóta angyalok éneke a jódlihoz képest.
(Hócipő - Nyugati vámélmény)
1 megjegyzés:
Ugye Nyugat-Németországra gondoltál? Igaz, az NDK határ- és vám szervei is szivesen alkalmazták ezt a "komcsi" módszert.
Megjegyzés küldése