A bűn vagy a büntetés?

Sokan kérdezték, hogy miért nem írtam le, mit láttam és gondoltam Bakács Tibor Settenkedő tárgyalásán, amelyen elmarasztalták ezért a mondatért: „Na mi van, Gój Motorosok, mi van fasiszták, nem ismeritek a történelmet?”

Nyilván azért, mert rám is ez vár. Van, aki örül ennek, van, aki kevésbé.

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem számítottam erre az ítéletre. Illetve nem hittem, hogy megtörténhet, amire számítottam. Nem azért, mert szerintem nem azt mondta, hogy „na mi van fasiszta gój motorosok”. Nem is azt, hogy „Na mi van gój motorosok fasiszta egyesülete.” (Tudniillik a Gój Motorosok Egyesülete perelte be, mert ugye nem csak megsértette őket, hanem rettenetesen nagy kárt is okozott nekik. Azzal, hogy miután az egész ország értesült erről a borzasztó Bakács-mondatról, egy csomó helyre nem hívták meg őket.)

De ha ezt mondta volna, ha az egyesületet is meg az összes tagot névszerint fasisztázza, akkor is érthetetlen lenne az ítélet, hiszen Bakácsnak az a kötelessége, hogy amennyiben fasisztát lát, vagy látni vél, akkor megszólítsa, és szóljon mindenkinek. Ez a publicista, a rádióműsor-vezető kötelessége. Egyszerűen nem tehet mást. Ha az a véleménye valakiről, hogy fasiszta, pláne ha csoportosan lát ilyeneket, pláne rémisztő maskarában, rémisztő eszközökkel, rémisztően viselkedve, rémisztő szavakat hall tőlük, akkor szólnia kell, különben vét a hivatása ellen. Sőt: bűnt is elkövet. Ha tehát ezért elítélik, akkor nem csak a szólás szabadságát korlátozzák, hanem a szólás kötelességét is. Választani kell a bűn és a büntetés között.

Mint ahogy az újságírónak akkor is kötelessége szólni, ha úgy véli, hogy kommunistát lát. Nem az öncélú, jobboldali bazmegezés-szintű kommunistázásra gondolok, hanem arra, amikor úgy néz ki, hogy valaki egypárturalmú, személyikultuszos, szociális osztály- vagy pláne nemzetdemagógiára épülő hatalomra tör. Mert elég volt a fasisztákból és a kommunistákból. Emberek százezreinek életével fizettünk a gonosz és hibban utópiákért. Az utópiákat mindig bünteti a történelem. Hol háborús vereséggel, hol negyven évi rabsággal, hol teljes, össznépi elhülyüléssel. Mint mostanában.

Tudom, hogy az emberek ezerszámra nem értik, hogy mi miért megyünk bele a gój motorosok elleni pörlekedésbe, ebbe a teljesen értelmetlennek látszó harcba, amelyen csak veszíthetünk. Tudom, hogy magunk is lealacsonyodunk. Tudom, hogy hülyének néznek minket. De senkise feledkezzen meg arról, hogy már akkor is hülyének néztek, riogatással csúfoltak, amikor, mondjuk tíz éve szóltunk, hogy baj lesz, ha szabadjára engedjük a rasszizmust, a magyarvérmákonyos dumákat, a silány demagógiát. Most ott tartunk, hogy már csak a Jóisten, vagy a saját hülyeségük mentheti meg az országot a legsötétebb erőktől. Mert arra nem számíthatunk, hogy az emberek legalább szavazni elmennek legközelebb, és legalább enyhítik a kárt. (A Jóistent nem érdekli, de a hülyeségben még bízhatunk.)

Tudom, hogy jobban kell félnünk az úgynevezett értelmiségiektől, elsősorban a baloldaliaktól és a liberálisoktól, mint a gój motorosoktól, mert még a barátaink is hátba köpnek minket.

Képzeljék el, Bakács tárgyalásán én voltam az egyetlen olyan kolléga, aki mellette állt. Valamint, a Fiala műsorában rendszeresen szereplő, amúgy jobboldali Horváth Péter. Azért jött el, mert egyrészt ilyen a természete, másrészt fölháborítónak találja, hogy ilyesmiért be lehet perelni az ország egyik legjobb újságíróját. Meg is volt döbbenve rendesen a végén.

Én nem annyira, mert a per során volt egy pillanat, amikor megéreztem, hogy Bakácsnak nincs esélye. Egy Dr. Szőr Anna nevű pszichológus, akit legutóbb gárdista sapkában láttam szónokolni, és leginkább egy Morvai-klónnak tűnik sürge beszédével és gesztusaival, a tőle telhető legnagyobb természetességgel említette tanúvallomásában a „cigánybűnözést”.

Július 11.-én ugyanezt tette igen nagy nyilvánosság előtt. A magyar gárdát betiltó bíróság ítéletéről az éppen újjáalakuló gárdisták előtt azt mondta: az a hatalom magyarellenes provokációja a kézivezérelt bíróságon keresztül. Vagyis megkérdőjelezte a magyar bíróság függetlenségét, sőt magyari mivoltát is. Aztán még föl is szólította a nemzeti érzelmű magyar értelmiséget, hogy – vele együtt - csatlakozzon a magyar gárdához.

Bakács tárgyalásán két csúcsértelmiségi állt szemben egymással, két doktor. Az egyik a nemzeti erkölcs legfőbb őre, egy bíró. A másik a nemzeti lélek gyógyásza, a tanú. És a bírónő nem szólt rá Dr. Szőr Annára, nem kérdezett oda, hogy tessék mondani, hogyan is tetszett érteni ezt a cigánybűnözés dolgot…

Magyarországon abban a pillanatban a jogszerű és természetes beszéd része lett a „cigánybűnözés” kifejezés. Be lehet írni a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szótárába. Lehet kidolgozni az értelmező szótár cikkelyét.

A bírói hatalom úgy döntött: azt nem lehet kimondani, hogy valaki fasiszta, de azt igen, szemrebbenés nélkül, hogy van cigánybűnözés. És nem csak Dr. Szőr Anna szeme nem rebbent, hanem a bírónőé sem. Legalább.

Most itt tartunk, történelmileg. Szinte biztos, hogy Dr. Szőr Annából nemsokára országgyűlési képviselő lesz. Aztán meg talán még miniszter is. Esetleg már jövőre az Orbán-Vona kormányban.

Csókoltatás, hogy bakácsosan köszönjek el.