Szeretném, ha végre

Január 31. (kedd) Ma nem dolgoztam, mert egyszerűen ki kellett pihenni a hét végét. Jól megvoltunk. Csak este mentem el az ATV-be, hogy fölvegyük azt a műsort, ami Szabó István ügyéről szól. Pikó Andráson Kívül Tamás Gáspár Miklós és Kovács Zoltán vett részt a vitában. Tekintettel arra, hogy aláírtam a Szabó István iránti megmaradt tiszteletről szóló nyilatkozatot, a forgatókönyv szerint én kerültem a támadó pozíciójába. Annak ellenére, hogy igazából semmi kedvem nincs támadni az ÉS-t, hiszen magam sem állok értékelhető erkölcsi-etikai magaslatokban. Ahogy az egész sajtóban nincs értelme ma ilyesmiről beszélni. És láttam Zoltánon, hogy őt is megviselte ez az egész. Van furdalása. TGM szokása szerint csodálatosan beszélt, még akkor is, ha a kiindulópontja megalapozatlan volt. Tudniillik szerinte azt fejeztük ki az aláírásunkkal, hogy el akarjuk felejteni a Kádár-rendszer bűneit. Hát én biztosan nem. Éppen ellenkezőleg: azt szeretném, ha végre nekilátnánk a föltárásnak. Csak ne egyenként, mert ez így tisztességtelen. Egyébként is azt gondolom, hogy egy jogállam-félében minden beszervezettnek valamiféle – legalább választott - bíróság előtt kellene tisztáznia magát. Baj, ha ilyen ügyekben a sajtó nyomoz, vádol, ítél és végrehajt. Ez nem a mi dolgunk. (A Civil a pályán című műsort csütörtökön este negyedkilenckor vetítik az ATV-n.)

Beírta nevét

A magyar szellemi élet képviselői Szabó mellett Népszabadság • Munkatársunktól • 2006. január 30. Szabó István iránti változatlan tiszteletét és szeretetét aláírásával fejezte ki a szellemi élet mintegy száz ismert személyisége. Azt írják: Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk. Nemcsak magyaroknak. Elvitte a hírünket mindenfele a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt.

Andrassew Iván író, Albert Györgyi újságíró, Ascher Tamás színházrendező, Balázs Gábor hangmérnök, Baracs Dénes újságíró, Bauer Tamás, Bencze Ilona színművész, Bitó László, Borbély Mária fordító, Both Balázs költő, Czér Péter szobrász-építész, Csákány Zsuzsa vágó, Csányi Sándor színművész, Csémi Klára újságíró, Csikos Virág, Csorba Csaba történész, Csuha Kata tanár, Dávid Péter, Deák Krisztina filmrendező, Dimény Tibor gyártásvezető, Döme Zsolt, Eörsi Mátyás, Farkasházy Tivadar, Fleck Zoltán jogszociológus, Földvári Zsuzsanna újságíró, Forgács Erzsébet maszkmester, Garas Ágnes, Garas Dezső, Gálffi László színművész, Gerő András történész, Göncz Árpád, Gönczöl Katalin, Gulyás Buda operatőr, Győrfi Judit, Gyémánt László festőművész, Halassy Csilla szobrász, Hanák Gábor történész, Harangozó Eszter, Hegedűs D. Géza színművész, Hilu Ansaf újságíró, Horváth Zoltán berendező, Jancsó Miklós filmrendező, Jancsó Dávid egyetemista, Janicsek László rendezőasszisztens, Jánossa Zoltán operatőr, Jávor Lóránd díszlettervező, Juszt Balázs, Juszt László újságíró, Jung Lídia egyetemista, Kamondi Zoltán filmrendező, dr. Kapus András, Kéri László politológus, Kertész Márta, Khell Zsolt díszlettervező, Király Júlia közgazdász, Koncz Zsuzsa, Kóródi Mária, Koltai Lajos operatőr, Kósa Ferenc filmrendező, Kovács Gyula operatőr, Kovács M. Veronika újságíró, Kő Pál szobrász, Kővári Katalin, László Zsolt színművész, Léderer Pál újságíró, Lőrincz József operatőr, Markovics Vera, Marton László színházrendező, Marozsán Erika színésznő, Marton József fővilágosító, Marx József filmesztéta, Mayer Éva újságíró, Meskó Zsolt filmrendező, Mihancsik Zsófia, Oláh J. Gábor filmrendező, Olti Ferenc, Orosz József újságíró, Pacskovszky József filmrendező, Petschnig Mária Zita, Pindroch Csaba színész, Pogány Ira újságíró, Pörös Géza, Prekop Gabriella dramaturg, Presser Gábor, Radnóti Sári impresszárió, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Sándor Pál filmrendező, Schweitzer Klára újságíró, Sellő Hajnal vágó, Stelzer Gábor újságíró, Stenger Zsuzsa jelmezkivitelező, Sugárné Bognár Anna, Szakács Györgyi jelmeztervező, dr. Szakály Sándor történész, Szamuely László közgazdász, MTA-doktor, Szász János filmrendező, dr. Szászi Katalin, Szászi Júlia újságíró, Szászi Júlia dramaturg, Szeszler Anna, Szurdi András filmrendező, Szurdi Miklós filmrendező, Téni Gábor gyártásvezető, Tímár Péter filmrendező, Tóth Ildikó színésznő, Tóth Tamás filmrendező, Törőcsik Mária egyetemi tanár, Ujlaki Dénes színművész, V. Bálint Éva újságíró, Vajda István szinkronrendező, Valki László, Vészi János, Vészits Andrea dramaturg, Voith Ági színművész, Wisinger István.

Az más kérdés

Január 30. (hétfő) A hét vége gyors volt. Mindenre csak egy pici idő jutott. Kivéve a munkára. Úgy el is fáradtam, hogy ma alig bírtam fölkelni. Szerencsére valahogy sikerült Milossal időben beérni az oviba, így majdnem időben értem a szerkesztőségbe is. De ma elhatároztam, hogy holnap nem dolgozom. Alszom. Kata úgyis beteg. Este meg mennem kell az ATV-be Pikó András műsorába, hogy Szabó István dolgáról beszélgessünk. Mert aláírtam egy nyilatkozatot arról, hogy nagyra becsülöm.

Egy nagygyűlésen a Giornale olasz napilap beszámolója szerint Massimiliano Pusceddu atya éppen azért méltatta Berlusconit, hogy ellenzi a melegházasságokat, amikor a kormányfő váratlan fogadalmat tett. "Megpróbálok megfelelni az elvárásoknak, ígérem, hogy április 9-ig (amikor a magyarokhoz hasonlóan az olaszok is a parlamentről szavaznak) teljesen szexmentes életet élek majd" - mondta Berlusconi.

Azt leszámítva, hogy aki 69 éves korában a hatalom megtartásának reményében lemond a szexről, noha még van ereje hozzá, arra én nem szavaznék. Másrészt viszont csoda, hogy az ilyen baromságokat még nem vezettük be Magyarországon. Tényleg, mi van most? Orbán Viktor mit gondol a melegek házasságáról?


Kedves Iván

Olvasom a blogodon azt, amit Szabó Istvánról írtál. Kialakult egy kis vita itt a szerkesztőségben, arról, hogy hogyan járt el az újságíró, aki az egészet nyilvánosságra hozta az ÉS-ben.
Egy kolléga azt mondta, hogy az újságírónak, ha ilyen információ a birtokába jut, és bizonyítani tudja, szakmai-etikai kötelessége a történetet megírni. Ha nem írja meg, etikátlanul jár el, titkolózik az olvasók előtt.
Én azt mondtam, hogy a fenti tétel akkor igaz - így tanultam - ha az információ nyilvánosságra hozását közérdek, vagy nyomós magánérdek indokolja. Mivel én ebben az esetben ilyet nem látok, ezért azt mondtam, hogy nem írnám meg, még ha tudnám is, hogy valaki jelentett. Kivételt talán az jelentene, ha megtudnám például a jegybank elnökéről, a miniszterelnökről, a köztársasági elnökről, vagy valami hasonlóan fontos posztot betöltő emberről, hogy jelentett. Ezt ugyanis komolyan indokolná a közérdek.
Úgy is kérdezlek, mint volt tanáromat: szerinted mikor lehet, és mikor kell az ilyet megírni?

L.


Kedves L., a rendszerváltás utáni első parlament három tagjáról tudtam, hogy ügynök volt, mert a „postaládámba” véletlenül „beestek” dokumentumok. Az egyiket kifejezetten gyűlöltem, személyes ellenségem volt. Eszembe se jutott, hogy megírjam.
Később több tucat ügynök-dokumentumot kaptam meg, vagy láttam. Természetesen ismert emberekét, például neves kollegákét. Nem írtam meg, nem hoztam nyilvánosságra ilyen információkat. (Kivétel lett volna olyan eset, amikor valakiről tudom, hogy az állambiztonságnak dolgozott, és másokat zsarol ugyanilyen információval.)
Azért nem írtam leleplezéseket ezekről az emberekről, mert úgy gondolom, hogy maga a nyilvánosságra hozatal is ítélet, sőt büntetés: az ítélet végrehajtása. Ilyesmire csak törvényesen, törvények szerint van jogunk, rendkívül alapos vizsgálat után. Mert különben ez hóhérmunka. Ne felejtsük el, hogy ilyenkor emberek sokasága sérül. Nem csak az, akikről a beszervezett jelentett, hanem például a családja, a barátai is.
Igenis tudni kell, hogy aki jelentett, az pénzért tette, született aljasságból, vagy azért, mert zsarolták. Tudni kell, hogy okozott-e valóságos károkat embereknek. És ha igen, akkor tudatosan tette-e, vagy csak nem volt eléggé körültekintő. Amikor valaki a világ tudomására hoz egy ilyen, rendkívül súlyos terhet, akkor nem csak az a kötelessége, hogy jó nyomozó, aztán jó ügyész legyen. Ha méltányos ítéletet akar az olvasótól, akkor csak úgy jár el tisztességgel, ha jó ügyvédje is annak, akit leleplez.
Nem véletlen, hogy az ügynökbírák csak abban az esetben büntették nyilvánosságra hozatallal a fölfedett ügynököket, ha azok nem voltak hajlandók a közéletből visszavonulni. Mert a törvény is úgy rendelkezett, hogy a nyilvánosságra hozatal maga az ítélet-végrehajtás. Különösen igazságtalan, mondhatni brutális, hogy ilyen esetekben csak a beszervezett kerül a nyilvánosság elé. Sem a beszervező, sem a tartótiszt, sem annak főnökei. (Ha a konkrét esetet nézzük: Szabó Istvánt gyakorlatilag gyerekként szervezték be. Nagyon komolyan mondom, hogy ez hatalmi pedofilia, és legalább olyan erővel kellene büntetni, mint annak szexuális változatát. Én sokkal kíváncsibb lennék arra, aki kitalálta, hogy a kölyköket kell megzsarolni.)
Tehát azt tudom mondani, hogy ilyen mélymocskos ügyek esetében az igazságnál fontosabb, az érintett emberrel való különösen körültekintő, méltányos bánásmód. Egy újság erre képes lehet, egy rendkívül alapos tényfeltáró riporttal, de azt hiszem, ilyet, ilyen ügyekben még soha nem olvastam.
Az kevés, hogy elmegyünk valami hivatalba, ott dokumentumokat gyűjtögetünk, aztán azokat érdekesre szerkesztjük, és megjelentetjük. Miféle etikai állapotok vannak abban az országban, amelyikben az újságíró nem kérdezi meg egy ilyen ügyről azt, akiről megjelenteti az „igazságot”.
Ezzel együtt nem ítélem el a szerzőt se és azt se, aki ezeket a leleplezéseket megjelenteti. (Legyen szerencséje: soha ne tegyen kárt magában egyik – már amúgy is megnyomorított lelkű, és többnyire öreg - leleplezettje se.) Ahogy az újságírók és a szerkesztők viselkednek, ami a mai magyar etikai viszonyok között még megengedhető. Az más kérdés, hogy én nem engedném meg magamnak. És undorodom.

Lendületes demagógia

Nehéz szívvel néztem és hallgattam Orbán Viktor úgynevezett évértékelő, valójában választási beszédét. Ahogy telt az idő, egyre inkább az volt az érzésem, hogy hiába vártam arra, hogy a jobboldal vezére valami olyan újdonsággal áll elő, ami kilendíti az unalomból a kampányháborút. Persze erre már az esemény kezdetekor lehetett volna gyanakodni, amikor Philip és Kudlik Júlia "beleízleltette" a közönséget az országértékelő körút eseményeibe. A kisfilmen egy nagyformátumú, bár kissé csepűrágósan öltözködő, pajeszos-kakasfrizurás, ám mindenre figyelő, és mindenhez kicsit készségszinten értő politikust láttunk, aki nagyon ott van a népben. Az is amatőr politikafigyelő, aki nem tudja, hogy ilyen előzmények után egy nagy határ demagógia következik. A bevezető rész legjobb pillanatai azok voltak, amelyekben a derék Martonyi János morcosan tréfálkozott. A baloldali nézők számára is adott nevetnivalót, például azzal a mondatával, miszerint a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület kezd kiszabadulni a szellemi kényszerzubbonyból.

Csak az a baj, hogy ez nem igaz. Orbán ott tart, ahol négy éve, és pláne tegnap toporgott, nagyokat ígérgetve. Beszédében semmi mást nem tett, mint nagyon lendületesen előadta, amiket az utóbbi hetekben és hónapokban mondott, legföljebb a körítés változott. Mindjárt az elején megmutatta, hogy "van benne vér", mert föl mert olvasni egy néphangú levelet, ami Gyurcsányt gúnyolja. Már itt látszott, hogy megint viccesre veszi a figurát. Ám most nem annyira közmondásokkal, mint inkább történeterejű példákkal operált. Például a haza állapotát úgy jellemezte, hogy lemérik a gyereket, úgy néz ki az ajtófélfánál, mintha nőne, de ha kimegyünk a házból és távolabbról is ránézünk a valóságra, akkor kiderül, hogy a ház lett kisebb. Ez még jó is lenne, ha nem egy olyan embertől hallanánk, aki akkorákat mert álmodni, hogy bele is bukott. Megtudtuk, hogy ha csak a részvétel a fontos, akkor az maga a bukás. Hogy Magyarország többre képes. Hogy nem helyes, ha a kanyarban egyenesen megyünk tovább. Hogy nem lehet kevés pénzből megélni.

Érdekes, ha egy ellenzéki vezér azt hiszi, hogy mi ezeket nem tudjuk. Már zavarban is voltam, és csakugyan drukkoltam neki, hogy találjon már ki valamit, amikor 2006. január 19.-én 14 óra 51 perckor sajtótörténeti pillanat következett: Orbán évértékelő beszéde show-elemeket kapott, phiplipi tehetségről tanúbizonyságot téve könnyű hangvételű, de nehéz mondanivalójú interjúkat készített a szemmel láthatóan profi módon kiválasztott szereplőkkel, akik valahogy mind a pulpituson ültek.

Zsolt beszélt a vidéki nyomorúságról, a mezőgazdasági munkanélküliségről. Orbán elüldögélt Zsolt mellett, aztán olyat mondott, hogy nem sok sót eszik meg az a kormány, amelyiknek saját parasztjai ellen van mezőgazdasági politikája. Andrea 55 éves munkanélküli édesapjáról kesergett nehéz szívvel, ami módot adott arra, hogy szó essen a tébéjárulék csökkentéséről. Réka aggódott, hogy a diplomás fiatalok külföldre mennek, mert itthon nincs munka, amire az orbáni válasz oda keveredett, hogy Gyurcsány menjen külföldre, ne a fiatalok. Majd elmondta ugyanazt, amire Gyurcsány is gondolhatott, amikor külföldi munkára és tapasztalatszerzésre bíztatta a fiatalokat. Profi műsorvezetőket megszégyenítő módon kötött át a munka világából a közlekedés világába, ahol kicsit kátyúzott egyebek mellett, és könnyítéseket ígért az autóval munkába járóknak.

Ezután egy igazán meglepő bejelentés következett: "család minden olyan együttműködés, ahol gyerek van." És nincs is olyan, hogy csonkacsalád. Sajnos a Hír TV nem mutatta ebben a korszakos pillanatban Semjén Zsoltot, pedig kíváncsi lettem volna az arcára.

Persze valahogy roma is lett a riportalanyok között. Arról a szervezők tehetnek, hogy butaságokat beszélt arról, hogy állítólag az SZDSZ el akarja venni a gyerekeiket. És persze nem hiányozhatott a nyugdíjas néni sem, aki a drog és az erőszak miatt aggódott, alkalmat adva a büntetőkönyv szigorításának újbóli ígéretére és a tizennegyedik havi nyugdíj - ciklus végéig! - való bevezetésének újbóli megvillantására.

Később még azt is megtudtuk, hogy a roma tanuljon és dolgozzon. (Volt egy kis homlokráncolós, szinte fenyegetés is, miszerint családi pótlék csak akkor lesz, ha jár a gyerek iskolába.) Aztán még nyugtázhattuk azt a poént, hogy ahhoz, hogy az egészségügy minket meggyógyítson, először nekünk kell meggyógyítanunk az egészségügyet. És fölbukkant egy filozófiai magasságú gondolat: azért fontos a szegény emberek számára az otthon, mert jószerével csak otthon lehetnek szabadok. Volt persze zavaros luxusprofitozás - attól megyünk a falnak a kanyarban, meg a magas tébétől.

Végül az ellenzék vezére kampánybeszédében megnyugtatta az országot, hogy a változás már el is kezdődött, és "szervezőfélben van egyfajta csakazértis hangulat". Ezután hosszú, és ismétlésektől sem mentes lelkendezlés következett a szolidaritásról, ami most majd előjön a magyarból. Ez alkalmat adott a "keresztény" kifejezés megemlítésére is.

Ja, és beszéd külpolitikai része arról szólt, hogy a világon Magyarország legyen az egyetlen hely, ahol előnyt élvezzenek a magyarok - a külföldiekkel szemben -, valamint elénekelték a Székely Himnuszt.

Jó, régóta tudom, hogy Orbán egy nagyformátumú, tehetséges demagóg, de - talán éppen ezért - többet vártam tőle. Amit nem tudott palástolni, az az, hogy úgy beszélt, mint egy színészgép: elmondta a beszédet, de amögött már nem volt álom. Csak számítás. Ide is egyet, oda is egyet, pláne szélsőjobbra, mert onnan nagyon kellenek a szavazatok. Kár, mert még mindig hiszem, hogy több van benne annál, mint hogy a hatalomvágy görcsében hamis kiindulópontokból, zavaros elemzéssel hagymázas gyógymódokkal kampányoljon.

Ön mit ígér a választásokra?

Azt, hogy nem ígérek semmit. Az az érzésem, hogy az nyer, aki nem száll be ebbe a körhintába, amiben most Orbán pörög. Ma mindenképpen hitelesebbnek tűnik, ha valaki azt mondja: a jövő érdekében meg kell lépnünk olyan reformokat, amelyek az állam visszafogásával, leépítésével jártnak, tehát lesz egy-két esztendő, amikor majd csak a legszükségesebbre tudunk javakat előteremteni. Arról nem is beszélve, hogy ez legalább igaz. Ki kellene egyszer próbálni, mit lép a nép, ha az igazat hallja.

Meddig rontja?

Január 27. (péntek) Egészen jól vagyok. Most már csak valami tavaszféle kellene, hogy kirittyenjek én is. Olvasom az ÉS-ben Szabó István történetét, és az az érdekes, hogy nagyon megráz. Ha semmi más nem marad fönn a szocializmus bűneiből, csak ez a besúgórendszer dokumentációja, az bőven elég ahhoz, hogy a pokolra kívánjuk az egészet. Emberek tömegeit nyomorították meg, vagy adtak lehetőséget arra, hogy a nyomorultság emberek tömegeinek okozzon károkat. Én is egyetértek azzal, hogy szembe kell nézni a múlttal, de talán mégse így, havi-heti adagolással. Most ugyanis nem a múlt szemébe nézegetünk, hanem egyes emberekébe. Nem biztos, hogy szerencsés ez a szemezgető vizsgálódás. Persze, nagyon fontos információ Szabó Istvánról, a büszkeségünkről, a nemzet valóságos kincséről az, hogy valaha jelentgetett, meg az is, hogy miképpen tudja magát megvédeni, meg nagyon jól el tudunk majd gondolkodni azon, hogy a filmjeiben ez hogyan tükröződik, hiszen tulajdonképpen állandóan a hatalom és az ember viszonyáról beszél… Na de meddig tart ez még? Meddig rontja meg a múlt ezt a rendszert is? Már annyi év telt el a rendszerváltás óta, mint amennyi 1945 és a kádári konszolidáció (hatvanas évek eleje) között. Ideje lenne lezárni ezt a dolgot. Éppen azért, hogy megbékéljünk. És úgy lenne tisztességes, ha mondjuk egy hónap alatt túl lennénk az egész sokkon. Mert ha ez így megy tovább, akkor még tizenöt évig szembesülgetünk. A legigazságtalanabb az, hogy csak a beszervezettek állnak a szégyenfalhoz. Úgy lenne tisztességes, ha például Szabó István esetében az összes beszervező, tartótiszt, kitalátor, pláne a volt politikusok, az egész rendszer fönntartó csapata köteles lenne ilyenkor válaszolni a kérdéseinkre. Mert akárhogy nézem Szabó István történetében nem Szabó István a főszereplő, pláne nem ő a rendező. Már csak azért is, mert azzal, hogy megszégyenítünk többé-kevésbé áldozattá lett embereket - akiknek persze lettek áldozataik -, nem vesszük el örökre a besúgó kedvet. És főleg a zsaroló kedvet. Pedig azt hiszem, a múlt föltárásának egyetlen igazi értelme az lenne, ha ezzel le tudnánk szoktatni a hatalmat éppen birtokló embereket arról, hogy a hatalmat zsarolva megszerzett és újabb zsarolásra alkalmas információk iparszerű használatára építsék. Azért, mert ezután tudniuk kellene, hogy ha kiderül, a nyilvánosság előtt kell felelniük. Hát bizony én a jelét nem látom annak, hogy egy ilyen értelmes cél irányába megyünk.

Nehéz méltósággal

Január 26. (csütörtök) Már éjszaka van. Annyi dolgom volt az utolsó napokban, hogy nem tudtam semmi mással törődni, csak a munkával. Írtam, írtam, meg persze olvastam. Más nem is történt. Kicsit jobban vagyok. Éjszaka még köhögtem, de ma (vagyis tegnap) például egyáltalán nem. Hatnak a gyógyszerek. Végülis ez nem csoda, hiszen szinte soha nem szedek antibiotikumot, éppen azért, hogy amikor csakugyan beteg leszek, akkor gyorsan segítsen. Utoljára akkor kellett magamhoz vennem, amikor az epémet operálták. Ma ért egy kis baleset: a szerkesztőségben simán hanyatt estem a székemmel. Pedig nem is hintáztam, csak hátra toltam, és alighanem megakadt valamiben a kereke. Elég megalázó helyzet, mert nehéz méltósággal kikászálódni egy asztal alól. Kicsit bevertem a fejemet. Szegény Krisztina ijedt meg a legjobban, mert egyszercsak azt látta, hogy eltűnök a képből. Azt hitte a koppanás miatt, hogy vérzik a fejem. Amikor meg Katának megírtam, azt válaszolta, hogy a hintázástól nagyon fél, mert gyerekkorában hanyatt esett és meghalt egy évfolyamtársa.

Délután elmentem Milosért. Éppen, amikor hazaértem, akkor ment a tévében a Nagy vita, és ott beszélt a másik kisfiam, Dávid. Igaz, Igornak szólították, ami jogos, mert az a másik neve. Jó látni az ember gyerekét a képernyőn. Milossal nagy vidámságban voltunk egész este. A hidegre való tekintettel meleg kukoricát ettünk, aztán körtét sajttal, amit nagyon szeret.

A hazugozás és a tényvélelem

Gyurcsány Ferenc a Magyar Nemzet elmarasztalását kérte egy sajtó-helyreigazítási ügyben a „Hazudott a miniszterelnök” című írásban közöltek miatt. A lapban megjelent állításokat, vagyis a közlés tartalmát nem minősítette az ítélőtábla, amikor elutasította a jogorvoslati kérelmet. Én már azt is abszurdnak találom, hogy a bíróságot nem érdekli, hogy egy hazugsággal vádolt ember ügyében mi az igazság, de mire ne lenne joga egy bíróságnak, ha ehhez nincs.
Ami engem igazán zavar, az az, hogy a bíróság a cikk címét sem kifogásolta. Az indok: mert az Alkotmánybíróság szerint tényállítás formájában közöltek is minősülhetnek véleménynek, a közszereplőknek pedig a sértő, igazságtalan véleményeket is tűrniük kell.
Mostantól kezdve tehát bármit állíthatunk tényállás formájába öntve, csak be kell tennünk a vélemény rovatba - ebbe, amelyet ön most olvas -, és akkor máris fölmentést kapunk, bármekkora hülyeségeket hordunk össze. Ha például most azt írom le, hogy szerintem egy bizonyos ítélőtábla ítéletei azért hajlanak mostanában inkább jobbra, mert a bírónők jobboldaliak, az egyik férje például jeles fidesznyik, akkor ezt nem kell bizonyítanom, mert ez vélemény, és kész. Ha pedig a bírók ítéleteikkel közszereplővé teszik magukat, akkor pláne úgy kell nekik. (De én nem állítok ilyet, vagyis máris helyreigazítom magam: ez csak egy ravasz példa volt.)
Éppen ma kaptunk értesítést arról, hogy följelentett minket a legfőbb ügyészség, mert Csík Rita ebben a rovatban azt tényvélte, hogy az ügyészség fideszes-vezetésű. Mondanám, hogy szólni kellene nekik: kár ám minket rémisztgetni! De pontosan tudom, akár ugyanaz a tábla el is marasztalhat minket a mi kaotikus joggyakorlatunkban.
Ha valaki száz éve azt írta volna a miniszterelnökről, hogy hazudik, azt simán párbajra hívja és megpróbálja jól lekardozni. De ez még tíz éve is a legnagyobb sértésnek számított. Most meg hangulatos odamondó kifejezés lett belőle.
Vagyis az a bajom a tábla ítéletével, hogy a létező legnagyobb sértéseket legitimmé teszi, és ezzel szabad utat ad a sértegetők tobzódásának. És mielőtt félreértenének: le lehet írni azt egy miniszterelnökről, hogy hazudik, de akkor tessék szíves lenni nem véleményesdibe bújtatott sértegetésben előadni, hanem tényekkel bizonyítani. Mert ez így nevetséges, és az egész ország becsületére nézve is sértő.

Titkok, sutyorgások

Semmiképpen nem szeretném bírálni a köztársasági elnököt, mert mindennél fontosabb a tekintélye, csak kérdéseim támadtak miután megtudtam - bár eddig nem tartozott rám - hogy titokban találkozott Orbán Viktorral. Az elnök hivatala úgy magyarázkodott, hogy Orbán Viktor, - aki annyira titokban ment, hogy állítólag ehhez kölcsönvette a felesége kocsiját - maga kérte, hogy ez maradjon titokban. További magyarázat: nem ez az első eset, hogy nem hoztak a sajtó tudomására egy találkozót, hiszen Sólyom László például Gyurcsány Ferenccel, és a minisztereivel is találkozott már ugyanígy. Én meg nem értem, hogy mi indokolhatja azt, ha az elnök a miniszterelnökkel találkozik, titokban marad. Szerintem az is ránk tartozik. Meg az is, ha miniszterekkel. Lehetnek persze olyan témák, amelyek - ideiglenesen - nem lehetnek nyilvánosak, hiszen például katonai vagy egyéb nemzeti érdekeink ellen való lenne, ha kiszivárognának, ám akkor egy rövid közleményben ki lehet azt adni, hogy mondjuk az elnök Gyurcsánnyal a parlamenti ülésszak jogalkotási ütemtervéről egyeztetett - mi majd úgy teszünk, mintha elhinnénk. Az más kérdés, hogy fölmerül: miért nem inkább Szili Katalinnal egyeztet? Még ennél is jogosabb a kérdés, hogy miért pont Orbánnal. Egyébként is, nem jó válasz az Orbánnal való találkozó titkosságának magyarázatára az, hogy „de Gyurcsánnyal is”, mert a helyes válasz az, hogy „de Hillerrel is”. Mert Orbán párja a politikában nem Gyurcsány, hanem Hiller, a legnagyobb kormánypárt elnöke. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az elnök ne találkozzon Orbánnal. Tőlem akár naponta találkozhatnak, csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy az Orbánnak való találkozás hírértéke jóval nagyobb, mint az, ha mondjuk a miniszterelnökkel beszél, az ugyanis a lehető legtermészetesebb dolog, mondhatni munkaköri kötelesség, az ellenzék vezetőjével való titkos találka meg talán nem annyira. Őszinte tisztelettel jelzem: nem jó, ha az elnök találkozói körül sutyorgás alakul ki. Pláne vigyázni kellene Orbán Viktorral azután, hogy Sólyom Lászlóval való utolsó - nyilvános - találkozója után olyan pontosan tudta meghatározni a választás napját. Nehogy most az legyen, hogy egy gyújtó hatású beszédben a fölfokozott hormonszint hatására a rend biztosításának zálogaként nevezi meg, hogy kit ajánl majd főügyésznek Sólyom László. Nagyon szerencsétlen lenne az elnöki tekintélyre nézve, ha eltalálná.

Nehéz kiigazodni

Január 23. (hétfő) Ma reggel rájöttem, hogy van üzemorvosunk, és mindjárt el is mentem hozzá. Azt mondta, hogy én bátor ember vagyok, mert palesztin kendőt hordok sál gyanánt, ő ezt nem merné. Mondtam neki, hogy ezért még senki nem támadt rám, de nem is lenne jó, mert nagyon durva leszek minden rasszizmustól. Aztán persze rájöttem, hogy azért mondta ezt, mert ő palesztin. Egyébként olyan tisztán beszél magyarul, mint bármelyikünk. Mondtam neki, hogy bár nem látszik rajtam, a halálomon vagyok. Megvizsgált, adott valami brutális gyógyszert. Ha az se hat, akkor jöjjek vissza egy hét múlva. Még más tanácsokkal is ellátott. Az egész nem tartott tovább negyed óránál.
Egyébként azért nem megyek orvoshoz, mert nem bírom a várakozást. Illetve bírom, csak mostanában ne akarom bírni. Ha ugyan ez érthető.
Aztán dolgoztam, szépen, rendesen, jó melegben. Érdekes, hogy tegnap este nagyon rettegtem attól, hogy borzalmas hideg lesz, kimegyek az utcára, és ott helyben, menten megfagyok. De egyáltalán nem fáztam. És délután se. Most meg itt ülök a fűtött szobában sapkával a fejemen, sállal a nyakamon. Nehéz kiigazodni rajtam.

Álmában mosolygott

Január 22. (vasárnap) Végül aztán tegnap mégiscsak elmentem dobolni, bár nem doboltam, mert megígértem Katának, hogy nem fárasztom agyon magam. (Azért olyan öt-tíz percet vertem egy dobot, de éppen csak jelképesen.) Előtte Wandánál voltunk Milossal, kicsit beszélgetni. Mire a Körházhoz értünk, elaludt. A vállamon bevittem, Übü, aki ott pincér, meglátta, és szaladt, hogy pokrócokkal megágyazzon neki az egyik padon. Szerintem Milos, akkor már fönt volt, csak úgy tett, mintha aludna. Vagy álmában mosolygott. Nem maradtunk sokáig, mert élni se hagyott, folyamatosan foglalkoztatott. Már csak ezért se tudtam dobolni. (Ha fölvettem egy dobot, azonnal az ölembe ült, például.) Persze, amikor el akartam indulni, akkor meg nem jött, de mostanában ilyen. Ki kell bírni.
Kata azt mondja, hogy igenis kimentem éjszaka, köhögtem, és hallotta, hogy valami leesik. Aztán azt is, hogy szedegetem össze, amit levertem. Csak nyilván azt nem gondolta, hogy én estem le. Kezd szigorú lenni velem az egészségi állapotom miatt.
Jó éjszakánk volt Milossal, bár csak nagyon sokára aludt el. Későn ébredtünk, és meglepetésemre, még hagyott is egy kicsit pihengélni.

Katasztrófa-turisták

Borsodban a légikatasztrófa helyszínét továbbra is biztosítják a szakemberek, erre szükség is van, mert sok civil indult a hegyre. A határőrök azt mondták, megjelentek a katasztrófa-turisták is a térségben.
Emlékszem, hogy pár éve, amikor a nagy árvíz volt, Tahiban is megjelentek. Volt egy utca, amit elöntött a víz, csak csónakkal lehetett a házakhoz jutni. Ott szépen megálltak a kocsikkal, kiszállt a család és fényképezkedtek. Már akkor eszembe jutott, hogy szóljak a polgármesternek, hogy ezeket rendeletileg kötelezni kellene egy kis homokzsák-hordásra, vagy valami ilyesmire. Most meg a hegyről ügyesen lecipelhetnék a halottakat meg a gép maradékait. Akkor legalább valóságos, örök időkre szóló élményeik lehetnének. A katasztrófavédelmisek meg fényképeket készíthetnének róluk, amit aztán este, munka végeztével megkapnának, hogy legyen majd mit mutogatni az unokáknak.

A végemre értem

Tegnap, estig Milossal voltam, és egészen jó napunk jött össze. Bár a végén majdnem mindenhonnan lekéstünk, mert valahogy nem lehetett vele elindulni. Pedig sietnem kellett, mert a kocsim mindkét kulcsából kifogyott az elem, aminek az lehetett volna a következménye, hogy a hét végén egyszercsak nem tudom elindítani. A rendszernek az a lényege, hogy más kulccsal nem tudom elindítani, ha viszont nincs benne elem, az egész nem működik, illetve blokkol. Hívtam a szervizt, de náluk nem volt elem. Vegyek órásnál. Jó, veszek, de nem tudtam kinyitni a kulcsot, és nem akartam erőltetni, mert már csak pont az hiányzik, hogy még tönkre is tegyem. Végül az lett, hogy bementem Szentendrén az óráshoz, akinél volt megfelelő elem, és mindjárt megkértem, hogy nyissa ki a kulcsot. Persze neki ez nem okozott gondot. Aztán még az órámat is beállította, mert hetek óta nem jöttem rá, hogy bizonyos műveleteket hogyan kell elvégezni. Úgy látszik, nekem is vannak határaim.
Aztán még elmentünk Milossal estebédelni, mert sültkrumplit kívánt. Pont úgy végeztünk, hogy időben megérkeztünk, amikor a mamája hazatért a munkából.
Valahogy mára a végemre értem. Nem is tudom másképp kifejezni. Délelőtt értekezlet volt, és egész idő alatt az éreztem, hogy le fogok esni a székről. De nem elalszom, hanem elájulok. Olyan, mintha üres lennék belülről, és csak valami kényes egyensúly tartana egyben, legalábbis a héjamat. Igazából ez már este kezdődött. Nagyon boldogok voltunk Katával, aztán egyszercsak azt éreztem, hogy most, azonnal el kell aludnom. Éjszaka, fölkeltem, és csak arra emlékszem, hogy a fürdőszobában ébredtem, guggolva. Vagyis nem ájultam el, csak állva elaludtam, aztán fölvettem egy olyan pózt, amiben nem dőltem el, mert másképp nem tudom magyarázni, hogy miért nem a földön feküdtem. Még jó, hogy nem pisilés közben. De az is lehet, hogy ezt csak álmodtam, ezért nem is mondtam el reggel Katának. Viszont esett a hó, és az évek során megfigyeltem, hogy ilyenkor mindig vannak ilyen zavaraim. Reggel, ébredéskor meg hirtelen olyan érzésem támadt, mint amikor gyerekkoromban, mondjuk a Balatonban fölszívtam a vizet az orromba, de annyira, hogy az arcom meg a homlokom üregei mind megteltek. Legalábbis azt éreztem. Azt se értem, miért múlt el attól, hogy Kata kicsit szeretgetett. Furán működik az ember. Ehhez képest már igazán nem csodálkoztam volna, ha elájulok az értekezleten. Szóval ez egy rossz nap. Eddig, legalábbis. Dobolni se megyek. Még csak az hiányzik, hogy ott is alácsússzak, mondjuk.

Milyen szelek fújnak majd áprilisban?

Már csak azért is kívánom a baloldal győzelmét, mert kíváncsi vagyok, hogyan ólálkodik majd cseles, elemes, pici ventillátorral lobogtatott hajjal a fotóriporterek keresztvillogásában a széllel bélelt Kerényi Imre a Nemzeti Múzeum körül, és hogyan szaladgál előle Rogán Antal, aki az Istennek se akar a forradalom élére állni, mert jó neki „az ellenzék vezére” megtisztelő cím is. Néhány órás kergetőzés után maga hív mentőt, és Kerényit elviszik az ápolók. Aztán, ha kihajtják belőle a szeleket, szépen hazamehet négy évre, nagyokat álmodni meg fundálni.

Kár, hogy nem

Január 19. (csütörtök) Ma nagyon rosszkedvűen dolgoztam, arra is gondoltam, hogy talán itt az ideje, hogy abbahagyjam a rovatvezetést, mert alkalmatlan vagyok erre a munkára. Mindegy, majd ezt is túlélem. Vagy nem. Az is mindegy.
A nap legjobb része az volt, hogy Kata - kivételesen, és most másodszor - átküldte a naplójának egy részletét, amelyben arról ír, hogy tegnap este együtt tanultunk - ő vizsgára készült -, meg arról, hogy ma reggel mit gondolt, és érzett, amikor ébresztett. Kár, hogy nem idézhetem ide.
Délután könyveltünk, vagyis áfát számoltunk, meg adót Klárával, a könyvelőmmel. Az már látszik, hogy a következő hónapokat nagy nyomorúságban töltöm.
Aztán elmentem Milosért. Már jobban van, de azért még nem tökéletes. Mire hazaértünk, elaludt a kocsiban. Itthon aztán föléledt. Nem akart fürödni, aztán nem akart kijönni a kádból. Nem akarta, hogy tévénézés helyett mesét olvassak, aztán nem hagyta, hogy abbahagyjam az olvasást. Még tízkor is erősen földobott állapotban volt. Aztán egyszecsak fordult egyet és elaludt.

A francba

Franciaország fenntartja magának a jogot arra, hogy nukleáris csapást mérjen bármely országra vagy regionális hatalomra, amely terrorista támadást hajt végre francia földön - tudatta csütörtökön Jacques Chirac francia államfő.
Én meg fönntartom magamnak a jogot, hogy a derék francia elnököt a büdös ftancba küldhessem a rohadt fegyvereivel együtt. Nemkülönben amerikai kollegáját, aki parancsod ad egy idegen, független, vele hadiállapotban nem álló ország bármelyik falujának megbombázására, azon az alapon, hogy ott neki ellenségei, terroristák lehetnek. Ha holnap a CIA úgy véli, hogy Tahitótfaluban terroristák bujkálnak, akkor bátor távkatonáival az én gyerekeimet is elpusztíthatja? Majd elnézést kér, és arra hivatkozik, hogy van ilyen a háborúban?
Semmiképpen nem akarom megrémiszteni a francia elnököt, de látok én abban valami tendenciát, hogy az első sorban azok a népek számíthatnak terrortámadásokra, amelyek tömegpusztító fegyverekkel rendelkeznek. (Vagy birodalmuk volt.)

Selyemzsinórt Gyurcsánynak?

A Magyar Nemzeti Bankkal komolyan úgy van már az ember, mintha Bacsó Péter filmjében, A tanújában lennénk, és valaki csöndesen figyelmeztetne minket, hogy ne lepődjünk meg, ha az ügyvédünk halálos ítéletet kér ránk.
Legalábbis Adamecz Péter azt nyilatkozta oda a Reutersnek - vagyis praktikusan a világsajtónak, Európa és a világ gazdasági döntéshozóinak, befektetőinek -, hogy az Európai Bizottság hibát követett el Magyarországgal kapcsolatban, mert csak növeli a pénzügyi válság kockázatát, amikor a konvergenciaprogram megváltoztatására a választásokra való tekintettel szeptemberig adott haladékot. Adamecz úr szerint a tagországok nyomása túlságosan gyenge. Ezzel szemben „mi” - vagyis a Magyar Nemzeti Bank, a mi országunk, a hazánk központi bankja egyes vezetői - azt szerették volna, ha a nyomásgyakorlás több „konkrét eszközt tartalmaz”.
Mégis miféle nyomásgyakorlásra gondol Adamecz úr? Csökkentsék vagy fagyasszák be az EU-pénzeket? Vezessenek be ellenünk védővámokat, amíg nem lesz eurónk? Fizessenek a parasztok, a vállalkozók, az önkormányzatok azért, mert a kormány képtelen három százalék alá szorítani az államháztartás hiányát?

Miket sutyoroghatnak ezek az emberek négyszemközt az EU-illetékeseknek? Még jó, hogy a világ egyik legdemokratikusabb államalakzatában, az Európai Unióban élünk, mert el tudom képzelni, miket mondanának a magukat nyilván valami pénzügyi helytartónak képzelő jegybankosok, ha arra éreznének folyamatos kényszert, hogy a Török Portának, Haynaunak vagy a Szovjetnek jelentsenek. Persze a törökkel könnyebb dolguk lenne: Gyurcsány Ferenc már meg is kapná a selyemzsinórt. Haynau lelövetné - mit neki még egy miniszterelnök -, a szovjet meg simán leváltaná és egy darabig gyógykezelésen lehetne a Krimben - ha ugyan túlélné.
És ha már a derék és elhivatott Adamecz úr nyilatkozik, miért nem jelzi, hogy mi lesz annak a következménye, ha mondjuk Orbán Viktor győz, és valamilyen kiszámíthatatlan okból kénytelen betartani az ígéreteit? Vagy esetleg elemezhetné azt, milyen következményekkel járhat, ha egy párt megvesztegethetőséggel vádolja a világ legtekintélyesebb gazdasági lapját. Isten mentsen attól, hogy beleszóljak a jegybankosok munkájába, bár szinte biztos vagyok abban, hogy nincs a munkaköri leírásukban, hogy legalább havonta egyszer föl kell jelenteni a szeretett hazájukat, hogy ezzel védjék a gyanútlanul ide vágyakozó befektetői hajlandóságot. Még szerencse, hogy a világ döntéshozói eddig még sose bizonytalanodtak el a nemzeti bankosok följelentgetéseitől. Az is lehet, hogy jobban ismerik a történelmüket, mint gondolnánk, vagy látták A tanút.

A sügérség természete

Január 18. (szerda) Ma elvittem Katát dolgozni, aztán indultam a könyvelőmhöz, ahova tegnap nem jutottam el. Nem is lett volna semmi bajom, ha utána nem fordultam volna a Hungária kőrútra, ahol sikerült egy teljes órát eltöltenem. De már annyira nyomasztó volt, hogy elvesztettem a tájékozódási képességemet, és időnként nem tudtam, merre járok, illetve állok. A munka jól ment, legalábbis mindent egybevetve. Délután Katával mentünk az úton és kicsit szégyenkeztünk a Jean-vicces plakátok miatt. Ő hívta föl a figyelmemet, mert az az igazság, hogy én – egészen ritka kivétellel – a háznyi plakátokat se veszem észre. Kikapcsol az agyam. Nem hagyom magam hülyeségekkel zavartatni. Megállapítottuk, hogy ilyen sügér reklámokat még soha nem láttunk. Szeretnék találkozni azzal a csapattal, aki ezeket kitalálta, pláne azzal, aki kiötlötte, hogy az a legjobb, ha Jean-vicceket vetnek be Demszky ellen. Példátlanul humortalan ember lehet. (Ahogy így, most elképzelem, szinte megszerettem szegényt.)
Persze ezen nincs mit csodálkozni: egészen egyszerűen nincs jobboldali humor. Ebbe betegszik bele szegény Fábry – pedig figyelmeztettem -, ebbe hasonlik a zseniális Sándor György – más most nem is jut eszembe. A jobboldal a totális sügérség állapotában van, és akkor lesz itt polgárosodás, ha megtanul magán röhögni. Addig kár a humorral kísérletezni a politikában, pláne a reklámban. Kata szerint pláne a lakosság egy része talán nem is ismeri a Jean-vicceket. A fiatalok szinte biztosan nem. Ő is csak onnan, hogy mondjuk húsz éve, amikor iskolás volt, valami korabeli gyerekújság „sutka” rovatában voltak Jean-viccek. Azóta se olvasott ilyeneket. Egyébként is, azok a fárasztós tréfák kategóriájába tartoznak, így teljesen alkalmatlanok forradalmi reklámra. Az a gyanúm, hogy a Fidesz ezzel a plakátsorozattal most nyeri meg a választást az SZDSZ-nek, és a következő polgármesteri ciklust Demszky Gábornak.

Büntetésének önkényes csorbítása

Valaha kedveltem Schwarzit. Nem a filmjei miatt, hanem azért, ahogy például a sérült gyerekekkel viselkedett az egyik paraolimpián. De ha a barátja lennék, most már elbeszélgetnék vele:
Schwarznegger most sem kegyelmezett a halálsoron már 23 évet lehúzott öreg beteg embernek, akit ma kivégeztek Kaliforniában.

A halálbüntetést ellenzők ismét felszólaltak Amerika második legöregebb halálraítélt fogva tartottja mellet, de sem a Legfelsőbb Bíróság, sem a Kormányzó nem kegyelmezett, a tolószékben ülő többszörös gyilkosnak. Clarence Ray Allent ma reggel a San Quentin Állami Börtönben méreginjekcióval kivégezték. A hivatalos állásfoglalás szerint, mindenki egyenlő elbírálásban részesül, nincs felső korhatár, vagy bármely kivételezés. Az ítélet nem személyre szabott, és megmásíthatatlan. Ügyvédje mindent megtett, és érthetetlenül állt a 23 évet a halálsoron letöltött ügyfele kivégzését végleg elrendelő döntés után. Allen, fia barátnőjének meggyilkolása miatt kapta a súlyos ítéletet. Azért ölte meg a fiatal lányt, mert az megfenyegette, hogy korábbi rablását a rendőrségnek elmondja. A per újratárgyalásakor az elítéltnek komoly esélye volt a felmentő ítéletre, ha pár tanú nem beszél ellene. Ekkor Allen bérgyilkost fogadott, aki három tanút meg is ölt megrendelőjének. A 76 éves gyilkosnak már szeptemberben egyszer megállt a szíve, de akkor még a börtön orvosa visszahozta őt az életbe. Allen lett az Egyesült Államok második legöregebb kivégzett elítéltje a tavaly távozott 77 éves John B. Nixon után, akiket a halálbüntetés 1976-os visszaállítása óta küldtek hivatalosan a halálba.

Isten mentsen, a halállal tréfálkozni, pláne az ilyen szégyenletessel, de miféle barom törvények vannak az Egyesült Államokban? Először is: egy tisztességes – bár nyomorúságos – országban, ahol még van kivégzés, megvizsgálják az elitéltet, és csak akkor hajtják végre rajta az ítéletet, ha egészséges. Bármilyen különös: beteg embert egy magára valamit is adó állam nem öl meg. Ez nem feltétlenül emberség dolga, hiszen az is lehet az indok, hogy az elítélt képes legyen fölfogni, megérteni a büntetés súlyát. Ha ugyanis erre nincs lehetőség, akkor a kivégzés nem a bűn büntetése, megtorlása, és pláne nem a bűnös megbüntetése, hanem csak egy olyan aktus, ami a társadalom többi tagjait próbálja elrettenteni a bűntől. Csakhogy ehhez van-e jog? Arra, hogy egy élő emberi testet használjunk ilyesmire? Ha van, akkor abból a társadalomból sürgősen el kell menekülni.
Nem tudom elképzelni, hogy egy tolószékben ülő vak és siket öregember kivégzése elrettentene a bűntől – az igazságszolgáltatástól annál inkább. Az amerikaiak nyilván Istent is belekeverik bűntető ideológiájukba. Nem nagyon értem, miért nem jut eszükbe, hogy ha Isten valakit vakká és siketté tesz, és ráadásul tolószékbe nyom, plusz még hagyja, hogy huszonhárom évet a halálsoron tengődjön állandó rettegésben, akkor ő talán már büntetett, és a kivégzés nem más, mint Isten büntetésének önkényes csorbítása. Arról már nem is beszélve, hogy Isten egyszer már meg akarta ölni azt az embert, infarktust hozott rá – erre az igazságszolgáltatás orvosa megmentette. Nem kellene-e olyan törvényt hozni, hogy a halálra ítélteket nem szabad megmenteni, hanem hagyni kell Isten akaratát érvényesülni. Az öreg megmentésével ugyanis az a baj, hogy visszaadták az egészségét, de csakis azért, hogy aztán elvegyék tőle. Végképp.Tudom, hogy Schwarzi jól alszik, mert az a fajta, és nem álmodik rémeket. Majd mi, helyette.

Szárazba való behatolás következményei

Elképesztő, miket lehet olvasni. Hogy az áltudományos hülyeség hogyan terjed, pláne az Internet segítségével, arra emelkedett példa ez a minden bizonnyal nagy érdeklődésre számot – vagyis sok kattintást hozó - tartó cikk: A fityma hiányának szerepe a nők orgazmusában.
Az ausztráliai Bond Egyetem munkatársa, Gregory J. Boyle és kollégái megerősítették O'Hara és O'Hara felmérésének eredményét: körülmetélt férfiakkal a nők nehezebben érik el az orgazmust.
A vagina szárazsága az egyik leggyakoribb női szexuális zavar, és további nehézségek léphetnek fel, ha a nő partnere körül van metélve. O'Hara és O'Hara kutatásában a megkérdezett nők körében, akik szeretkeztek már körülmetélt és nem körülmetélt férfival is, 8,6 az 1-hez részesítette előnyben a nem körülmetélt partnert.
Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a fityma fontos szerepet tölt be a nő természetes nedvességének előidézésében. Ez egy fontos nőgyógyászati felfedezés, mivel eddig a vaginaszárazság problémájával kapcsolatban nem merült fel, hogy amennyiben a partner körül van metélve, a nő testének reakciója normális.

Az van, hogy a körülmetéletlen férfi számára a száraz punciba való behatolás erős fájdalmat okozhat - pláne, ha van némi szűkület -, hiszen a fityma visszahajlik, a máskor fedett, védett felület erős dörzsölésnek lehet kitéve. Pláne, hogy feszül is, a megnövekedett méretek miatt. Ha ezt a fitymás ember el akarja kerülni, akkor erős izgalmi állapotba kell hoznia a nőt, vagy legalább a punciját, hogy az nedvezzen, síkosodjon, vagy legalább kicsit harmatos legyen. Ennek viszont az az egészen jól kiszámítható következménye, hogy az ilyen nő könnyebben jut orgazmushoz, mint az, amelyiket az úgynevezett „aktus” előtt nem, vagy nem nagyon kellett fölizgatni. Vagyis csakugyan: „a fityma fontos szerepet tölt be a nő természetes nedvességének előidézésében.” De ehhez kár volt annyit kutatni, elég lett volna pár nővel hálni.
A legjobb, ha a férfi kamaszkorában körülmetéletlenül kezdi el nembéli életét, majd amikor már rájön arra, hogy a szerelemben nem az orgazmus a legjobb, hanem az, hogy miképpen lehet azt elérni, akkor metélik körül. Így talán már nem szokik le a néha csak kényszerből fölvett jó örömszerző szokásairól. Amúgy a körülmetélés hasznossága vitatott, ám azt figyelembe kell venni, hogy azokon a vidékeken, amelyeken ez rituálisan kötelező, állítólag ismeretlen a méhnyak rákja. Az más kérdés, hogy az ilyen vidékek jelentős részén a nő nem nagyon számít embernek, öröme pedig pláne ne legyen. Vagyis a nők akkor cselekszenek helyesen, ha az izgatás és az orgazmus, valamint a saját egészségük érdekében arra törekszenek, hogy a férfiakat a legmegfelelőbb időben metéljék körül.