Charta-beszéd

Nyolc éven át kormánypárti újságíró voltam. Ez volt életem egyik legkínosabb korszaka. Néha azt érzetem, hogy be kellene mennem a szocialistákhoz vagy a szabad demokratákhoz, ordítanom kellene. Szégyenkeztem miattuk. Szinte hetente gondoltam azt, hogy na, most hagyom abba.

De ma már büszke vagyok arra, hogy kitartottam mellettük. Mert tudtam, hogy ha Orbán Viktor jut hatalomra, akkor ez lesz: a demokrácia vége. A sajtószabadság vége.

Igazából hálás vagyok Orbán Viktornak és vazallusainak, mert nincs nagyobb megtiszteltetés, mint egy diktatúrában ellenzéki újságíróként dolgozni. És ezt nem csak azért mondom, mert jól hangzik. Bár nyilván senki nem kívánta, hogy húsz év után oda jussunk, ahonnan elindultunk, azt kell mondanom, hogy minden polgárember számára a legnagyobb lehetőség egy diktatúra. Mert ilyenkor derül ki, hogy kik vagyunk. 

Amikor Orbán Viktor hatalomra jutott és elkezdte bomlott szövegét a fülkeforradalomról, nekiállt itt nenyizni, elkezdte a hajtóvadászatot, azt gondoltam, hogy kár érte, hiszen jó király is lehetett volna. Minden lehetőséget megkapott arra, hogy békét teremtsen, összerántsa a népét, az egészet.

De ő megátalkodott ember, nem bírta abbahagyni a bozótharcot. Azt gondoltam, hogy így is jó, le kell játszanunk ezt a játszmát. Ahhoz, hogy végképp és örökre mindenki előtt lelepleződjön a Fidesz és Orbán Viktor igazi természete, a demokráciára való zsigeri alkalmatlansága, az kell, hogy önmagát járassa le. De porig. Úgy, ahogy most teszi.

Hálás vagyok Orbán Viktornak, mert lehetőséget ad nekünk, hogy egyenként és közösen végig gondoljuk a szerepünket, viszonyunkat egymáshoz és a világhoz.

Hálás vagyok Orbán Viktornak azért, mert megszülethetett az ocsmány sajtótörvény, amely arra volt jó, hogy a népe és a világ előtt megmutassa a színtiszta orbánizmus lényegét: egy gyáva akarnok, aki bármikor kész lerombolni az évszázadok alatt megszenvedett szabadságjogokat, csak azért, mert fél, retteg a saját népétől.

Ennyi van ebben a törvényben. December végén személyesen könyörögtem neki egy írásomban, hogy parancsolja meg Schmitt Pálnak: ne írja alá ezt a törvényt, mert nagy baj lesz belőle. De ez az ember megátalkodott volt, és ránk hozta a bajt. Mert én abban Orbán Viktorral értek egyet, hogy Európában és a világban mi szégyenültünk meg. Ő kapta a pofonokat, de a mi arcunk égett. És megátalkodott: nem hajlandó visszavonni a törvényét.

Most már ne is vonja vissza! Égjen rá! Örökre!

A sajtóháborúban győzelemre áll. A trükk, amit alkamaz, még a sajtótörvényénél is pitiánerebb. A hatalomra jutása utáni pillanattól kezdve egy csapásra megszűntek a reklámok például a Népszavában, a Klubrádióban. Nem csak az állami vállalatok nem hirdetnek nálunk, hanem a magánvállalatok sem. Nincs mit csodálkozni ezen. Ahol bérkommandóval, pályázati csapok elzárásával lehet fenyegetni a vállalkozókat, ott érthető, ha nem mernek hirdetni. Mentségük, hogy emberek százaiért, ezreiért felelnek.

Éppen két hete voltunk kénytelenek megcsonkítani a Szép Szó mellékletet. Kiváló munkatársaktól volt kénytelen megválni a lap, a kiadó csökkenteni volt kénytelen a béreket, honoráriumot már alig-alig tudunk fizetni. És ez csak egy lap, nagyjából ugyanez a helyzet mindenhol ahol baloldaliság és liberalizmus mutatkozik. Ahol nem vagyunk hajlandók a Kárpát-medence Messijének nevezni Orbán Viktort.

Ezt nem panaszképpen mondom, hanem azért, hogy tudják: már nem a sajtószabadságért harcolunk, hanem a sajtószabadság maradékáért. Mire július elsején beélesítik a sajtótörvényt, már nem lesz rá szükség. Csak mutatóba marad baloldali és liberális médium, és az is csak azért, hogy szijjártópétereknek legyen miről papagájkodni, ha a sajtószabadság bizonyítékát kell fölmutatni.

Hálás vagyok Orbán Viktornak, hogy kénytelenek leszünk önvizsgálatot tartani, és bukása után a sajtóviszonyokat újra rendezhetjük. Mint ahogy hálás vagyok neki az új Ideiglenes Orbáni Alaptörvényért, és semmiképpen sem szeretném, ha nem hirdetnék ki húsvétkor.

Mert attól a pillanattól kezdve személyesen és együtt kötelesek vagyunk eldönteni: köztársaságiak vagyunk-e, avagy orbánisták. Ezért indítottam a Facebookon egy “Köztársasági vagyok, nem orbánista” csoportot. Már majdnem nyolcszázan vállaljuk ezt az arcunkkal.

Az új alkotmány megszavazásától kezdve egyetlen cél vezérelhet minket, köztársaságiakat: ezt az alaptörvényt, az orbánista hatalommal együtt eltöröljük. Meg fogjuk rá találni a demokratikus lehetőséget!

Ez a hatalom csak az erőből ért. Ezért kell elmennünk minden tüntetésre. Akkor is, ha nem mindenben értünk egyet a szervezőkkel.

Arra kérek mindenkit, hogy maradjunk meg békességes erőnek, mert az ocsmány pusztítás visszaszállna a fejünkre, a nevünkre. Soha ne felejtsék el, hogy még a demokrácia, a szabadság sem ér meg egyetlen egy emberéletet sem. Arra kérem önöket, hogy se most, se semmikor, még csak egy kukát se borítsanak föl ebben a városban, ebben az országban. Az elegancia a gyönge erőt is megsokszorozza.

Sohase feledjék el, hogy ők félnek tőlünk!

(Ezt a beszédet szombaton délután háromkor a Batthyány örökmécsesnél mondtam volna el,  az új alaptörvény ellen tiltakozó Charta-tüntetésen, de úgy alakult, hogy rádiós munkám miatt csak késve érek a helyszínre.)

 .

Mesterlövések

Keveset beszélünk arról, milyen következményei lettek annak, hogy a kormány egyetlen hírcentrumból hinti a hírt és az ítéletet. Előre lehetett látni, hogy a bozótharcosok forradalmi egypártjának uralma alá hajtott közmédiumok fegyverré válnak a karaktergyilkolászási mániában.

Ha valaki nem hitt nekünk, a héten kétszer is láthatta, mi történik, ha a Fidesz a vadőreinek kilövési kötelezettséget ír elő.

Bolgár György legyilkolása annyira fontos, hogy nem voltak restek Stockholmba stábot küldeni utána, miután „megtudták”, hogy ott a magyar viszonyokról beszél Bolgár, és lesz majd ott valami kis jobbikos színvonalú hazaárulózós botrány. Szakmailag már ott is hamisítottak, ám az igazi szakmai botrány akkor tört ki, amikor kiderült, hogy a köztévé videótárába felkerült tudósítás képi anyaga azt sugallja, hogy Daniel Cohn-Bendit, az Európai Zöldek frakciójának társelnöke nem válaszolt a kérdésre, miszerint demokratikus értéknek tartja-e kiskorúak szexuális tárgyú megközelítését. A kérdést követően szerintük a politikus kiment a teremből. A sajtótájékoztatóról készült teljes videóból azonban kiderül, hogy a kérdés elhangzásától számítva fél óra múlva állt fel, mivel indult a repülőtérre. 

Nyilvánvaló, hogy parancs volt: Bolgár Györgyöt és Cohn-Benditet le kell gyilkolni. A kérdés szakmai része inkább az, hogy amikor a karakter-mesterlövészek összeülnek, miért gondolják, hogy megéri Stockholmba röpíteni egy stábot ezért, megéri-e nyilvánvalóan hazudozni és műbalhézni, amikor az úgyis kiderül. Érdemes-e megint egyszer bevetni a pedofil-kártyát, ami – tekintettel arra, hogy nyilvánvaló hazugság – szakmai szempontból a pedofiliához mérhető gusztustalanság. Ha engem kérdeztek volna, megmondom: az olyan jobboldaliak számára, akik még nézik a híradóikat, Bolgár és Cohn-Bendit már régen halott. A baloldaliak átlátnak az ilyen cirkuszi trükkökön, róluk az ilyen mesterlövések rendszerint visszacsapódnak.

Hírlik, hogy a szolgasorba taszított közújságírók sztrájkra készülnek. Nem lepődnék meg, ha az okok közt említenék: tiltakoznak azért, mert a hatalom karakteröngyilkosságra kényszeríti őket.

 .

Élőerő

Fotó: stop.hu
Szokolay László

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha azon gondolkozom, hogyan lehetne a rendőröknek abban segíteni, hogy legyenek jogaik, maradjon méltóságuk. Hírlik, hogy a belügyi tárca mindent elkövet: a rendvédelmisek ne tudjanak tüntetni 16-án. Helyőrség elhagyási tilalmat vezetnek be, például. A rendvédelmi szakszervezetek elnöke, Kónya Péter megerősítette a Klubrádióban, hogy kaptak olyan jelzéseket, miszerint a rendőröket berendelik 16-ára, hogy közterületi ellenőrzéseket végezzenek és megtiltják a laktanya elhagyását.

Nem hiszem el, hogy egy olyan tárca, amelyik mindigis adott arra, hogy az emberekben tiszteletet keltsen, ilyen nevetséges, gyerekes eszközzel próbálná megakadályozni, hogy a fegyveresek tüntessenek. Vagyis: élhessenek azokkal az erősen visszafogott jogokkal, amelyek megmaradtak nekik.

Olyan lenne ez, mint amikor a szocialista néphadsereg írnoka állandóan azzal gyilkolta az idegeinket, hogy a vidéki helyőrségben a Pestre induló vonat indulása előtt tíz perccel osztotta ki az igazolványokat, amelyek nélkül nem hagyhattuk el a laktanyát. Az állomás négy kilométerre volt, tehát nem érhettük el a vonatot. Az írnok így mutatta meg, mekkora hatalma van neki. Később, amikor leváltották, mert valami lopáson kapták, megismerkedett azzal, milyen hatalom nélkül túlélni. Néha már meg is sajnáltam szegényt.

Elképzelhetetlen, hogy a belügyek minisztériumának döntéshozói a múlt század hetvenes éveinek laktanyai színvonalán éldegéljenek a hatalmukkal.

Ha mégis igaz a hír, akkor talán úgy tudunk segíteni a rendvédelmiseknek, ha egy napra önkéntes rendőrnek, önkéntes tűzoltónak, katonának állunk. (Az önkétes fegyőr vagy a közterületes kicsit furán hangzana, vámos is, de az is lehet, hogy csak az én fülemnek.)

Ha bezárják, korlátozzák, laktanyafogságban tartják nőket, akkor el kell menni helyettük tüntetni. Vagy legalább odaállni. Élőerőnek - ahogy fegyveres körökben beszélnek az emberekről. 

Van olyan, hogy szolidaritás. Akkor is, ha régen elszoktunk az ilyesmitől. Akkor is, ha azelőtt eszünbe se jutott volna, hogy a fegyveresekkel is közös a sorsunk.

 .

Kósa odazsazsázott

Olvasom: Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök és Molnár Csaba egykori kancelláriaminiszter is megjelent a romák sérelmére elkövetett, hat halálos áldozattal járó támadássorozat büntetőtárgyalásán, a Pest Megyei Bírságon. Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke úgy fogalmazott: Gyurcsány Ferenc átlépte a Rubicont, de nem érthető, miért. „A nyilvánosságot hajszolja? Elveszítette már a mértéket? Áttért a Gábor Zsazsa-elvre, hogy mindegy mit, csak írjanak rólunk?” – kérdezte a politikus, és képtelenségnek nevezte a volt kormányfő azon nyilatkozatát, amely szerint azért jelent meg a büntetőperen, mert részvétét és együttérzését szerette volna kifejezni.

Érthető, hogy a Fidesz egyre idegesebb Gyurcsány Ferenc miatt, és félóránként persona non gratának kell nevezni, meg Rubicont kell emlegetni, mert az külföldiül van és jól hangzik, de azért az eléggé megdöbbentő, hogy Kósa Lajos gondolja meghatározni, hogy ki hova mehet, ki milyen nyilvános bírósági tárgyaláson jelenhet meg. 

Jellemző, hogy eszébe nem jut: Gyurcsány Ferenc esetleg személyes felelősséget érez, hiszen az ő miniszterelnöksége idején történtek a gyilkosságok. Minden normális állampolgárban fölmerülhet a saját felelőssége, hát még egy miniszterelnökben, aki az egész országért felelős. Mindannyian felelősek vagyunk azért, mert olyan viszonyok alakulhattak ki Magyarországon, amelyek közepette egyáltalán bárkinek eszébe juthatott, hogy embervadászatra indulhat, cigányokra lövöldözhet. 

Tudom, hogy ez egy Kósa Lajosban, aki soha semmiért nem vállal felelősséget, azért se, ha ostoba fecsegéssel milliárdos károkat okoz az embereknek, ez föl sem merül.

Igen, Magyarország emberemlékezet óta legborzalmasabb, legszégyellnivalóbb gyilkosságsorozata Gyurcsány Ferenc idejében égett rá az országra. Ha Gyurcsány Ferenc látni akarja a gyilkosokat, ha esetleg a szemükbe akar nézni, az a nyilvánosság hajszolása? Hátha neki, személyesen, a lelke békéje miatt volt szüksége erre. Többnyire ezért megyünk el tárgyalásokra, amelyeken olyan ügyeket tárgyalnak, amelyekben valamiképpen érintettek vagyunk. 

Ami azt illeti, Kósa Lajos, mint Debrecen polgármestere kicsit összébb húzhatná magát. Természetesen sem ő, sem Debrecen népe nem felelős azért, mert egy gyilkos kommandó éppen egy debreceni kocsmában jött össze és tervezgette eszement akcióit. De attól, hogy nem felelős, még érezhetne valami kicsi - legalább emberi, vezetői, netán politikai vagy csak érzelmi - felelősséget ezért. Senki nem nevezné a Hortobágyok Gábor Zsazsájának, ha szembe akarna nézni azokkal az alattvalóival, akik ekkora szégyent hoztak a városára.

 .

Csak én érzem úgy, hogy a Fidesz vezérkara orvosi értelemben is kezd elborulni?

Szájer József fideszes európai parlamenti képviselő botránynak tartja, hogy jelen pillanatban nem egyenlő a választójog, és így a gyermekek, a magyar lakosság húsz százaléka "jogfosztott". A politikus ezt a gyermekek után járó szavazati jog témájában szervezett budapesti konferencián mondta, ahol egy társadalmi tanács létrehozását szorgalmazta a kérdés megvitatására.

Szájer: botrány, hogy nem jár voks a gyerek után >>>>> nol.hu 


 ,

Most van az, hogy Mesterházy Attila minden szavával egyetértek

Nem csökkenti a tiltakozás erejét, hogy külön demonstrálnak?
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke: Biztos vagyok abban, hogy látványos lesz a tiltakozás. Magam mindenütt arra bíztatom a szocialistákat és a párt szimpatizánsait, hogy ha lehet, menjenek el minden tüntetésre. Mutassák meg, hogy az országra rákényszerített új alaptörvény egyetlen célja, hogy hosszú távra biztosítsa egy szűk politikai elit hatalmát.

Tüntetéssorozat az új alkotmány ellen >>>>> nepszava.hu

 .

Szervusz, Vörös Dani! - Bayer Zsolt álláspontja

Na, itt lehet rajtakapni Bayer Zsoltit, amikor az írása olyan, mintha egy közepes tréfamester Bayer-utánzatot írt volna. 
(Néha ezen kapom magamat is, ha túlspizázok valamit.) >>>>> ECHOTV


 .

Ami összeillik

Lázár János frakcióvezető a hvg.hu-n így kommentálta azt, hogy a hirszerzo.hu a kurucinfora hivatkozva jelentette meg azt a hangfelvételt, amelyen a szegényekről beszél: azért nem kommentálja azt, „mert azt egy olyan hírorgánum hozta le, ami nyíltan együttműködik egy nyilas Kuruc.infóval, amitől kezdve nekem hitelességi aggályaim vannak”. Arra a felvetésünkre, hogy ezt komolyan gondolja-e, megismételte önmagát: „Nyíltan együttműködnek egy köztudomásúan nemzetiszocialista hírportállal. Innentől kezdve én nem kívánom kommentálni az esetet.”

Március 13.-án jelent meg a Szép Szóban Ünnepi beszédem című írásom. A Magyar Nemzet ezt március huszonharmadikáig nem vette észre. Hanem akkor nagyon, mégpedig azért, mert kurucinfon olvasták, hogy én mit írtam abban a hazaáruló írásban.

De nem azt idézik, amit én valóban írtam:” Egy 138 éves lap munkatársa vagyok. Lapunk fennállása óta szinte alig volt olyan időszak, amelyben ne akartak volna tönkretenni, betiltani minket, vagy ne kerültünk volna kényszerpályára, mert nem volt más választás. Munkatársainkat rendszeresen tönkretették, megverték, bebörtönözték, néha egyszerűen legyilkolták. Nemcsak háborúban, hanem úgynevezett békeidőkben is.”

Hanem az angol nyelvre fordított szöveget valami kurucinfós visszafordította, kihagyta belőle a 138 évet, majd úgy ítélte, hogy a rossz angoltudásom miatt ez így érthető:

„Amióta lapomat megalapították, nincs egy perc nyugtunk sem: meg akarnak törni, be akarnak tiltani, vagy bértollnokká akarnak silányítani minket. Az újságíróinkat rendre megverik, tönkreteszik, bebörtönzik vagy éppen meggyilkolják. Nemcsak háborús időkben, hanem béke idején is.” 

Vagyishogy most is gyilkolják nálunk az újságírókat.

Azt most hagyjuk, hogy a Magyar Nemzet mértékadó forrásként, sőt elsőrangú nyelvészeti forrás gyanánt fogadja el a Jobbik internetes médiapartnerét, a kurucinfót. Ami összeillik, az összeér. Színvonal és etika dolgában mindig.  Persze egyetlen külföldi újságíró vagy politikus sem értette félre a szövegemet. Annál is inkább, mert értelmes emberek. Egyébként a kurucinfós-magyarnemzetes fordítás is megfelel az igazságnak. Föltéve persze, hogy az értelmes olvasó pontosan tudja, hogy mostanában nem gyilkolnak Magyarországon újságírókat. csak fenyegetnek. De erről majd később.

A Magyar Nemzet megjegyzi: “Évtizedekkel ezelőtt volt példa arra, hogy népszavás újságírót megöltek...”

Akkor nézzünk egy kicsi, igen hézagos összefoglalót - Szász István gyűjtésében - a népszavások sorsáról: 1920. február 17.: Ismételt fenyegetések után Somogyi Bélát, a Népszava vezető munkatársát és barátját, Bacsó Bélát a nyílt utcán megtámadják. Mindkettőjüket agyonverik. 1942–43.: A Bárdossy-kormány alatt rendszeresen munkaszolgálatra hívják be a Népszava munkatársait. A büntetőszázadba besorozott, agyonlőtt vagy agyonvert Népszava-munkatársak között van Linhard Antal, a Népszava kiadóhivatalának vezetője és Braun Soma, a kulturális ismeretterjesztő rovat vezetője, Gergely Győző és Kaszter András, a lap külpolitikai rovatának munkatársai. 1944. március–április: A Népszavában rendszeresen publikáló nagy tekintélyű szociáldemokrata vezetőket, parlamenti képviselőket, Peyer Károlyt, Millok Sándort, Malasits Bélát a magyar hatóságok letartóztatják és átadják őket a Gestapónak, a mauthauseni koncentrációs táborba zárják őket. 1944. december: Mónus Illést, a Népszava főszerkesztőjét a nyilasok ki­végzik. 1948. július 13-án a lap szerkesztőinek többségét elbocsátják, többüket – közöttük a költő Faludy Györgyöt – letartóztatják. 1950. június 9.: Letartóztatják és életfogytiglanra ítélik Kéthly Annát, a Népszava vezető munkatársát. 1950 tavasza: Más szociáldemokrata vezetőkkel, a Népszava volt munkatársaival együtt letartóztatják és törvénytelen perben elítélik Szakasits Árpádot, a Népszava volt főszerkesztőjét, a szociáldemokrata párt főtitkárát.

Na és akkor mutatok egy zajcsik89@freemail.hu címről érkezett üzenetet, egyet a sok közül. 

Tisztelt Andrassew Iván!

Olvastam véleménycikkét a Népszavának nevezett élc-, és hecclapban. Tisztelettel engedje meg: lehet, hogy kétszer kettő nem három, de attól még nem is öt. Tény, hogy Kósa Lajos egy  állat, a fidesz pedig pancserek gyülekezete, a gyerekek után járó szavazati jog pedig alkotmányellenes, egy sor nemzetközi egyezmény betűjével és szellemével szembemegy, és nevetséges és szánalmasan idióta ötlet. Ezek tények. Mint ahogy tény, hogy magának szabad keze van egy olyan országban, ahol magának és bűntársainak szabad lába se volna a szabad hogy legyen, hogy megállás nélkül az úgynevezett sajtószabadság hiányáról ajvékolnak, holott akkor volna sajtószabadság, ha maguk, tisztelettel megjegyzem,  lógnának, úgyhogy menjen el szépen Orbán bácsihoz, Szájer nénihez, meg Kóser Lagzilajcsihoz, és köszönje meg szépen nekik, hogy ilyen türelmesek, megértőek, demokratikusak, liberálisak és emberszeretőek önhöz, mint apa a hülye fiához, vén eszetlen hazaáruló. Röviden: hazaáruló. Ugyanis 2005 december ötödike óta ez ellen a címzés ellen nem fellebbezhetsz, ezt magad is tudod.

Addig örülj, míg itt fidesz-kormány, szavaitokkal élve, úgynevezett fityisz-hatalom van, mert azért élsz, azért vehetsz levegőt, azért hízhat a tésztaszerű képed. Mert ha jön a Jobbik, gondolom tudod, egész egyszerűen meg fogsz dögleni, viszont ha még egyszer visszamásztok a hatalomba, mivel országvezetéshez nem, csak lopáshoz és rabláshoz meg hazudozáshoz értetek, akkora államcsődöt fogtok csinálni, hogy akkor nem szavazófülkés lesz a forradalom, és nem Viktorka lesz a "puccsvezér", és ahhoz képest, amit akkor kaptok, a lámpavasra húzás csak babazsúr lesz, bolsikám. Szóval, csak akkor élvezheted a megélhetési rettegésből fakadó jólétet és bértollnoki megfizetettséget (bár elnézve bakács barátodat, annyira nem vagytok elengedve...) ha a fidesz-kormány valamilyen trükk segítségével - gondolom, azt még ők se tudják, hogyan - konszolidálni lesz képes az országot. Különben marad számotokra az a bizonyos, jól megérdemelt, kissé rozsdás, de annál kényelmetlenebb lámpavas. A helyedben őszintén imádkoznék (már ha tudnád, hogy kell azt) a fidesz-kormány sikeréért, mert számodra nincs más kiút.

Úgyhogy szedd össze magad, és szeresd és tiszteld a fidesz-rendszert, mert neked az ÉLETED múlik rajta, nemcsak a jóléted, az érdemtelen juttatásaid, az összaharácsolt millióid. Te szerencsétlen!

Őszinte szeretettel.

Tóth György Károly

4030 Debrecen 

(nem kell erőlködni felvenni a listátokra, már régen rajta vagyok, mint fasiszta)

Ördögtiszta vidék

Hajnalban ajtókopogtatásra ébredtem. Már régen úgy voltam, hogy akkor ébredtem, amikor akartam, ami azért volt érdekes, mert óránk nem volt. Ha például a Mester azt mondta, hogy akkor találkozzunk a tónál, amikor a Nap fölkel, akkor én pontosan úgy keltem, hogy elég időm legyen mosakodásra, pár perc csöndes elmélkedésre - az megtisztultan a legjobb -, meglátogassam a latrinát, aztán megint tisztálkodjam. Sőt, arra is maradt időm, hogy egy csöpp gyümölcsöt magamhoz vegyek. És persze pontosan abban a pillanatban érkeztem a tóhoz, amikor a nap fölkelt.

Hajnal volt, kopogtak, és én egészen biztos voltam abban, hogy nem aludtam el, mert az ablakkeretre feszített hólyagon nem jött át a fény. És azt is tudtam, hogy valami fontos dolog miatt ébresztenek, mert szinte soha senki nem kopogott a cellám ajtaján csak azért, mert nem volt más dolga.

Fölkeltem, kimorogtam valamit, magamra tekertem a rongyaimat, aztán kinyitottam az ajtót. A Mester volt.

- Le kell menned a vasúthoz, mert jön valami pap Európából. Jó lenne, ha te kísérnéd ide. mondta a Mester.

- Természetesen - mondtam.

- Odatalálsz? - kérdezte.

- Természetesen - mondtam.

A Mester biccentett, aztán elment.

Utána szóltam, hogy mikor kell indulnom, hogy odaérjek.

- Most - mondta a Mester. - Természetesen. - Nevetett.

Nagyon gyorsan végeztem a dolgaimmal, sarut kötöttem a lábamra, és elindultam.

Az úton az volt a csodás, hogy éppen olyan gyorsan tudtam menni a meredek hegyoldal szinte merőlegesen lefutó gyalogösvényén, hogy a Nap ne tudjon fölkelni. Éppen csak a széle volt mindig a horizonton, én meg rohantam lefelé. Legalább tíz percig bírtam, aztán megálltam, mert féltem, hogy hasra esek. És akkor hagytam, hogy fölkeljen a Nap. Én hagytam! Csodás érzés, majdnem olyan, mintha igazi hatalmad lenne!

Amikor a sínekhez értem, megláttam a vonatot, ahogy jön fölfelé a mélyből a szerpentinen a völgy félszürkületében. Tudtam, hogy ha éppen csak csoszogok, akkor is előbb érek az állomásra, mint az a vasállat. Így nevezték a szerzetesek.

És csakugyan, vagy tíz perccel előbb értem oda, mint a vonat. Teljesen egyedül álltam a peronon. Aztán, amikor már nagyon hallatszott a mozdony erőlködős csühögése, majd még füttyentett is egyet, akkor előjött egy zászlós vasutas.

Kevesen szálltak le, így azonnal megláttam a papot.

Meghajoltam előtte, ahogy illik, és mondtam, hogy engem küldtek, hogy a kolostorba kísérjem. Angolul mondtam, a magam suta módján, de meglepetésemre a kolostorunk nyelvén válaszolt. Szépen, kristálytisztán ejtette a szavakat. Arról beszélt, hogy egy hónapra küldték, és nagy megtiszteltetés, hogy fogadják.

- Miért téged küldtek?

- Mert Európai vagyok, és katolikus voltam, legalábbis gyerekkoromban, amíg rám nem találtak.

- És emlékszel még valamire a katolikus életedből? - kérdezte. Akkor már poroszkáltunk. Vittem az egyik táskáját a kettő közül. Ahogy a lábamnak ütődött, éreztem, hogy könyvek vannak benne. Közben eszembe jutott, hogy zavarunkban elfelejtettünk egymásnak bemutatkozni. Nem tudtam a nevét. Sebaj!

- Persze. Mostanában is olvasom a Bibliát. De gyerekkoromból az ördögre emlékszem. Féltem tőle, és vonzott is egy kicsit. Mindig zavart, hogy az emberek inkább férfinak gondolják. Én meg úgy képzeltem, hogy talán mégiscsak nő.

- Ez érdekes.

- Talán te is az ördög elől menekülsz ide.

- Ez bizony érdekes kérdés. Ha egy pap menekül, akkor a sátán mindig a nyomában van.

Aztán egy darabig csöndesen mentünk. vagy tíz perc is eltelt, mire megkérdezte:

- És errefelé is megfordul néha az ördög?

Arra gondoltam, hogy nem kell sietnünk, és talán jó is, ha egy kicsit pihen.

- Ha akarod, megmutatom az ördög egyetlen nyomát itt a környéken. Ha szerencsénk lesz, megláthatod teljes pompájában.

- Ide jövök, hogy egy kolostorban elmélkedjek a világ tetején, és neked az első dolgod, hogy megmutasd azt, aki elől menekülök. Érdekes. Nem bánom.

Átbotorkáltunk a síneken, aztán egy keskeny ösvényen majdnem a városig mentünk. Ott egy csalitosnál betértünk a temetőbe. Csupa keresztény sír volt ott a gyarmati időkből, szinte mindegyik emlékkő földig omolva, a fakeresztek elkorhadva. De a közepén állt egy nagy kő fekete gránitból. Közelebb vittem a papot, hogy megmutassam, mi van oda vésve.

FREDERICK TAYLOR

&

MARY TAYLOR

Ennyi. És a síron friss virágok voltak. Egy gránitból faragott nagy vázában. Semmi más.

- És mi ebben az érdekes? - kérdezte a pap.

- Leülünk és várunk egy kicsit. Aztán majd meglátod.

Leültünk és vártunk. Egy darabig csöndesen voltunk, aztán arról meséltem, hogy gyerekkoromban sokat gondolkoztam azon, hogy miről lehet megismerni az ördögöt.

- És?

- Ha egy ördögnek látszó lény azt mondja, hogy nincs Isten, akkor az biztosan nem ördög. Mert ha nincs Isten, akkor nincs ördög se.

- Ez igaznak látszik, de majd gondolkodom.

Aztán gondolkodott. De nem maradt sok ideje rá, mert megjelent két ember. Egy házaspár.  Odamantek a Taylorok sírjához, kicserélték a virágokat, egy locsolókannából vizet öntöttek a vázába. Aztán imádkoztak.

- Kik ők? - kérdezte a pap.

- Menj oda és kérdezd meg tőlük:

- Csak nem?

- De, de! De bizony!

- Taylor és neje?

- Bizony, bizony.

Amikor a házaspár elment - előtte keresztet vetettek és biccentettek a sír felé -, mi is elindultunk.

Amikor túljutottunk a síneken, azt mondtam, hogy most már biztonságban vagyunk. A hegyek tetejéig ördögtiszta a vidék.

 .

Résen

Hogy mekkora dilettáns Vona Gábor, az abból látszik, hogy pont a múlt hétre hagyta tetőzni a gyöngyöspatai szabadcsapatok önfeledt randalírozását. Addig tartotta ostromzár alatt a cigányokat, amíg ezt tisztességes emberek egy jókora csoportja meg nem elégelte. Odamentek, és március tizenötödikét együtt ünnepelték a cigányokkal. A Jobbiknak sikerült elérni, hogy már a mérsékelt jobboldaliak, a kicsit rasszisták is fölháborodjanak azon, hogy valami fokosos, ostoros betyárok, önjelölt csendőrök, polgárőrként seholse jegyzett, viszont annál föltűnőbben betiltott gárdistának tűnő kopaszkás bakancsosok rémisztgették a cigányokat. Köztük nyilvánvalóan teljesen védtelen és vétlen asszonyokat és gyerekeket. Ráadásul bejelentették, hogy ezt az égbekiáltó jogtalanságot Hajdúhadházán folytatják, nemsokára.

Hogy mekkora dilettáns a kétpofonos Orbán Viktor és csapata, az abból látszik, hogy inkább lejáratták a rendőrséget, hogy a kormányzati titkosszolgálati szakreferens OKJ tanfolyam első féléves leckéjének szellemében hagyják növelni a feszültséget, hátha egy összecsapás után politikai tőkét kaparhatnak maguknak valami rendcsinálással.  Hogy ez akár emberéletekbe is kerülhetett volna, azt nyilván ilyenkor szükséges biodíszet-hulladékként már előre kiszámolták és optimalizálták.

Azzal is számoltak, hogy magukra hívják az emberjogvédő világszervezetek figyelmét, és éppen az antirasszista világnap előtt,  abban az országban, amelyre amúgy erős figyelem irányul az emberi jogok sorozatos megsértése miatt? Ahol egyre nyilvánvalóbb, hogy a leszakadt, elnyomorodott cigány és nemcigány családok százezreit cinikus módon a sorsukra hagyja az állam - nem csak rendőri, hanem minden értelemben? Egy olyan országban, ahol a héten kezdődik az emberemlékezet óta legmocskosabb rasszista sorozatgyilkosok pere, nyilvánvalóan a világsajtó erős érdeklődése mellett? Egy olyan országban, amelyik történetesen az Európai Unió soros elnöke, és elsőrangú programja egy összeurópai cigányprogram elfogadtatása?

Úgy tűnik, van a dilettantizmusnak olyan foka, amelyik nem hagy rést: konokul és szisztematikusan minden szinten közröhejjé teszi a kormányzást.

 .

Talán

Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy évek óta rossz úton járok. Szinte minden hónapban fölbukkan valaki, aki azt mondja, jó szándékkal: ahelyett, hogy nácizok, fasisztázok, menjek el és beszélgessek azokkal az emberekkel, akiket megvetek, lenézek. Beszélgessek a jobbikosokkal, a gárdistákkal, a motorosokkal. Sőt, az is elég, ha nem beszélgetek, hanem csak meghallgatom őket, esetleg érdeklődő kérdéseket teszek föl. Hátha. Hátha, ha kibeszélik magukat, hátha az, ha egy idegen közéjük megy...

Hátha egyet vagy kettőt ráébresztek arra, hogy az az út, amin jár, sehova se vezet. Vagyis a halálba. Hátha egynek vagy kettőnek el tudom magyarázni, hogy ezt így nem lehet tovább.

Talán el kellett volna mennem Gyöngyöspatára, de nem a cigányokhoz, mint a barátaim, hogy azzal adjanak nekik erőt, hogy együtt ünneplik velük március tizenötödikét, hanem a betyárokhoz, polgárőrökhöz, és a többi maskaráshoz, akik ostorral, fokossal mászkáltak abban a faluban, akik a farkukat mutogatták a cigánylányoknak. Hogy megkérdezzem őket, mi bántja a szívüket. Miért lettek kőszívűek? Hogyan jutottak odáig, hogy nem szégyellik, ha gyerekek rettegnek tőlük.

Mit is mondanak ők? Hogy a rohadt cigányok csak hordában mernek bátrak lenni? 

És ők? Ők az egyenruhától katonai alakzatban masírozva bátorodnak meg?

Ezernyi egyszerű kérdés. Talán föl kellene tenni. Mielőtt elszabadul a pokol.

Úgy tűnik, lassan ki kell mondani: az a demokrácia, amit mi itt játszunk, egy hatalmas, életveszélyes hülyeség. Gondoljuk ezt végig. Ne szívvel, hanem ésszel.

Itt emberek lehetnek súlyos veszedelemben, pusztán azért, mert politikusok egy csoportja a vesztét érezve a legaljasabb emberi vagy inkább félállati ösztönökre támaszkodva próbálja fölhívni magukra a figyelmet. És megszűnt az állam, amelyik ugyan ragaszkodik a közerőszak monopóliumához, de akkor sem él vele, ha gyerekeket kellene megvédeni. Itt valami nagyon nagy baj van. A rendőrök besértődtek, mert törvényben mondták ki, hogy hiteltelenek, hazudozók, és most inkább nem csinálnak semmit? Mi a fene van itt? Megvárják, amíg megint kezdődik a gyilkolászás? Akkor beavatkoznak, vagy megvárják az ellencsapást. Tíz halottnál avatkoznak be, vagy várnak ezerig?

Ébresztő Orbán Viktor! Nem alkotmányozgatni kellene most, hanem megteremteni az elemi rendet! Az elvárható minimumot, legalább.

De hiszen ébren van Orbán Viktor. Éppen úgy, mint Pintér tábornok. Mint Vona Gábor. Számolgatnak, taktikáznak.  Lehetséges, hogy tudatosan és tervszerűen nem tesznek semmit? Miközben azzal hencegnek, hogy elég erősek ahhoz, hogy megvédjék az embereket. 

Ki kell őket kerülni. Beszélni kell a maskarásokkal. Próbáljuk meg! Meg kell értetni velük, hogy ha elszabadul a pokol, akkor ők lesznek azok, akiket a családjuk letagad. Ha túlélik a maguk keltette robbanást, akkor életük végéig láthatatlan, de sugárzó billogot viselnek majd a homlokukon. Mert akkora hülyék voltak, hogy hagyták magukat lealjasítani. 

Beszélni kell velük. Talán. Ahonnan a hatalom kivonul, oda azonnal bekúszik valami erő, és olyan feszültséget teremt, ami aztán vagy robban, vagy nem.  Ha azok, akik arra esküdtek, hogy a robbanás lehetőségét megakadályozzák, lapítanak, akkor nincs más lehetőségünk, mint az, hogy személyesen próbáljuk meggyőzni a legközelebbi gyúanyaggal játszadozót.

Mi lenne, ha egyszer megpróbálnánk kideríteni, hogy az emberi elmének van-e akkora ereje, mint az aljas ösztönnek?
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Kép: Hajdú D. András origo.hu

 .

Bértapsi

Nem tudom, mit tennék, ha kiderülne, hogy az ünnepi beszédemhez bértapsolókat rendelnek. Nem tudom hova bújnék szégyenemben. Mert ugye azért fölmerül, hogy a saját híveimben sem bízom meg annyira, hogy esetleg nem hujogatnak, ha a gaz Bécset, a gaz Moszkvát vagy az Unió soros elnökeként a leggazabb Uniót, Brüsszelt emlegetem. Nem bízom abban, hogy a saját híveim fegyelmezetten, sikoltozás és röhögés nélkül hallgatják végig, amikor a sajtószabadságot meg a cenzúra eltörlését a számra merem venni?

Csakugyan nincs ötszáz közepesen értelmes Fidesz-hívő fiatal, akiket oda lehet rendelni, és pogácsáért, esetleg valami virsliért tapsikolnak?

És hogyan, milyen pénzből fizetnek ötszáz embernek ezerötszázat? Hogyan számolják el ezt?

Attól tartottak, hogy nem jön el elég ember?

Megjegyzem, mi is attól tartottunk, amikor a Szabad Sajtóról még a szocializmus idején rendkívül cinikus módon elnevezett úton tüntetésre készültünk, hogy kevesen leszünk. Úgy adódott, hogy bérfölvonulók nélkül is annyi ember jött össze, amennyire senki nem számított.

Én meg a tömegben azon gondolkoztam, hogy látja-e ezt Orbán Viktor. Szalai Annamária.

Mit érezhetnek?

Senki nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettünk. Én magam írtam december végén, szinte könyörögtem, hogy Orbán Viktor parancsolja meg Schmitt Pálnak: ne írja alá a sajtótörvényt, mert ebből nagy baj lesz. Nagy baj lett. Orbán nem csak külföldön lett semmibe vehető politikus, hanem egyre nő a tömeg. Itthon. És ez már megállíthatatlan. Nem félnek a demokraták. Nincs kínosabb, mint egy olyan diktatúra, amelyikben egyre kevesebben félnek.

Ha ott lett volna – mondjuk ötszáz markos bérfogdmeggel -, akkor látta volna, hogy ez nem az a tömeg, amihez eddig szoktunk. Ezek soha, egyetlen kukát nem fognak fölborítani. Ilyen békés embereket sehol a világon nem lehet látni elégedetlen tömegben. Mosolyognak, beszélgetnek, néha tapsolnak. Ingyen. Ezek győzni fognak. Mert vannak ügyek, amelyekben nem lehet veszíteni.

Március tizenötödike óta a Szabad Sajtó útja először volt méltó a nevéhez. Szabad tapsviharban.

Egy gyönyörű kép


 .

Nyuggerek jogfosztása

A hirado.hu képe

Na, Kósa Lajos megint megszólalt. Az alkotmányozásban a gyerek utáni voksolás bevezetését a következőképpen indokolta: „Elejét kellene venni annak, hogy a jövőnkről túlnyomó részben az idősebb generációk döntsenek, miközben a legnagyobb terhet a középkorosztályok cipelik a hátukon.”

Legalább most már világos, mire való ez a minden túlzás nélkül hibbantnak, eszementnek, idiótának nevezhető javaslat. Mindig tudtuk, hogy a Fidesz utálja a nyugdíjasokat, akiket Kubatov nevű pártigazgatójuk csak nyuggereknek csúfol. De ennyire nyilvánvalóan, ennyire brutálisan és politikai értelemben vértahó módon még soha senki nem értette ezt meg a néppel: le kell nyomni az öregeket, jogfosztottá kell tenni őket.

De talán most a debreceni huszárpolgárok mestere nem okoz akkora kárt, mint amikor egyetlen nyegle nyilatkozatával sokezer forintos veszteséget okozott minden frankhitelesnek. Most talán az a haszna az őrült beszédnek, hogy az emberek megértik, mit is értsünk fülkeforradalmi alkotmányozás alatt.

Az nem nagyon számít, hogy az öregek is neveltek gyerekeket, hiszen az oly kedvelt középkorosztályok nem is lehetnének másképpen. Milyen konzervatív erő az, amelyik ezt elfelejti? Hogyan tud a Fidesz ezután hagyományokról, értékbecsülésről, az elődök tiszteletéről szónokolni?

Ennél sokkal egyszerűbb lenne, ha Kósa Lajossal azt javasoltatnák, hogy az öregeket – szenilitásra hivatkozással – egyszerűen fosszák meg a szavazati jogtól, a középizé meg nem csak a gyerekei, hanem az öregek helyett is kapna egyet-egyet. Megjegyzem egy füst alatt meg lehetne fosztani a munkanélkülieket, segélyen élőket, sőt talán még a minimálbéreseket is, hiszen ők aztán az igazi keskenyhátúak. És azt is ki lehetne mondani, hogy csak a széleshátú dolgozók szavazhatnak, mégpedig annyi szavazattal, ahányszor több a bérük a minimálisnál.

Így aztán már biztosan motiválódnának a középkorosztályok amúgy is legbefolyásosabb rétegei.

Az igazi kérdés persze az, hogy mikor küldi már nyugdíjba hazánk népszerű Kósa bácsiját a mélységesen romlott pártjával együtt az a középkorosztály, amelyikből ez a hatalom talán még nem gyötörte ki az elemi emberi tisztességet.

 .

Dear Friends,

On the anniversary of the Hungarian Revolution of 1848 considering it to be the birth of the freedom of press, I would like to send a message to my friends all around the world. Thank you for being numerous and special thanks for not letting down Hungary and her weakening democracy in agony. For what I am about to say now, I am going to be labelled as a traitor by the ruling government, let alone by its propaganda machine. But I don’t care. 

I am asking all the world’s journalists, politicians and every single individual who acknowledge and understand what democracy is and what the relevance of the freedom of press in democracy can be, to disgrace the Hungarian government and the embodiment of its power: Prime Minister Viktor Orban. All possible means can be used in doing so until the media law is revoked and negotiated again with all who might be concerned. You needn’t feel sorry for him since he does the same with his real or alleged enemies; philosophers, musicians and theatre people. Make him understand that repressing and destroying the media is not only destroying universal human rights, but it is also a dangerous way of exercising his power. Possible conflicts cannot be handled peacefully without the press and independent institutions.

Should wind turn, the Hungarian government has to face not with a democratic opposition, but hideous violence. It is our national interest that Europe and political forces worldwide ought to intervene in seemingly internal affairs.

Your efforts in support are appreciated, but I ask every decision-maker to pay attention to not causing any more economic damage to the Hungarian people and nation while imposing measures on our country. Even the freedom of press is not worth sacrificing human lives, because vast numbers of Hungarians are already in poverty, so many people are on the verge of a hunger riot. This winter, hundreds of our fellow citizens already died of cold in their homes for the lack of heating.

I am asking everyone not to concern only about the Hungarian media law.. This is not the only instrument that can lead to ruin the independent press. A more advanced method has been introduced. State firms and offices are banned from advertising in left wing and liberal papers and the electronic media. Moreover, in a faint and scary atmosphere even private companies dare not to advertise in liberal and independent media for fearing to be blackmailed by the government. Consequently, left wing media is not able to pay salaries to journalists, however, if they do so, payroll is far behind time. This situation resulted in that journalist are not able to pay their dues, their homes are about to be foreclosed. They can finally lose everything. Why? For the simple reason of not willing to serve the power.

We are not begging for money, but we kindly ask you to draw the attention of your governments, NGOs and enterprises based either in Hungary or worldwide to help the Hungarian left wing media by providing them with advertisements. This is almost as important as forcing the media law to be revoked. It can happen that by the time the media law will have been fully implemented this July, no left wing media remains to be overseen.

I work for a 138-year-old newspaper. Ever since my paper was established, there has not been a single period when they did not want to break and ban us, or to force us to do penal servitude. Our journalists have regularly been beaten and spoiled, also imprisoned, or just been murdered. Not only in wartime, but also in peacetime. 

This is a peaceful period. Everything appeared to be all right: we could live and work in liberty provided by the European Union. We were wrong.

We feel ashamed but we rather ask for your gracious help for our survival instead of craving our existence from a power that runs a dictatorship.

Written by Ivan Andrassew,

Chief editor of Op-Ed pages of Népszava, Hungarian left wing daily, Republic of Hungary

 .

MELDUNG ÜBER DIE PRESSE

Liebe Freunde,

am Jahrestag der ungarischen Revolution von 1848 gegen die Habsburger, der gleichzeitig der Geburtstag der Pressefreiheit in Ungarn, meiner Heimat, ist, möchte ich meine Worte an unsere Freunde in der ganzen Welt richten.

Ich bedanke mich, dass es so viele Freunde Ungarns gibt, und ich sage Danke, dass sie die geschwächte Demokratie in Ungarn dann doch nicht ganz sterben lassen.

Für das, worum ich Sie jetzt bitte, werden die Machthaber und besonders ihre Presse mich in meiner eigenen Heimat Landesverräter nennen. Aber das ist nicht von Belang.

Ich ersuche die Journalisten der Welt, die Politiker, und jeden einfachen Menschen, der weiß und versteht, was Demokratie bedeutet und welche Rolle in ihr die Pressefreiheit spielt, dass sie mit allen ihnen zur Verfügung stehenden Mitteln die ungarische Regierung und die verkörperte Macht, Viktor Orbán, bloßstellen, bis die ungarische Regierung das Pressegesetz zurückzieht und mit allen Betroffenen der Medienwelt darüber verhandelt.

Orbán muss einem nicht Leid tun: Er macht mit jedem seiner geglaubten oder wirklichen Gegner noch Schlimmeres. Mit Philosophen, Musikern, Theaterleuten, egal mit wem. Machen Sie ihm klar, dass die Unterdrückung, die Vernichtung der Presse nicht nur eine Vernichtung der universellen Bürgerrechte ist, sondern auch lebensgefährlich: Ohne Presse und andere demokratische Institutionen können Konflikte nicht friedlich gelöst werden. Die ungarische Regierung wird sich, wenn sich das Blatt wendet, nicht einem demokratischen Gegner gegenüber sehen, sondern furchtbarer Gewalt. Deshalb ist es für uns, ist es von nationalem Interesse, dass Europa und die politischen Kräfte der Welt nicht vor dieser scheinbar inneren Angelegenheit Ungarns die Augen verschließen.

Ich ersuche jeden Entscheidungsträger der Welt: Wenn Sie unseren Kampf unterstützen, achten bitte Sie darauf, dass das ungarische Volk wirtschaftlich nicht noch mehr in Mitleidenschaft gezogen wird. Die Pressefreiheit ist nicht so viel wert, dass wir mit Menschleben für sie bezahlen; denn ein großer Teil der ungarischen Bevölkerung lebt schon jetzt im Elend, Massen stehen am Rande von Hungerrevolten, hunderte Menschen sind diesen Winter in ihren Häuser, Wohnungen gestorben, allein deshalb, weil sie nichts zum Heizen hatten...

Ich bitte alle und jeden darum, nicht nur auf das Pressegesetz zu achten, denn nicht nur damit kann man die gegnerische Presse fertigmachen. Heute schon wird eine viel erfolgversprechendere Methode angewandt: Man hat staatlichen Unternehmen und Ämtern verboten, was vor der Machtübernahme Viktor Orbáns alltäglich war –, dass sie auch in linken Zeitungen und Medien Anzeigen schalteten.

In der heutigen Atmosphäre der Angst bleiben sogar die Anzeigen von privaten Firmen aus, denn sie wagen nicht zu inserieren, da die Regierung sie leicht erpressen und ihnen Schwierigkeiten machen kann. Daraus folgt, dass die linken Medien ihre Mitarbeiter nicht bezahlen können, wenn doch, dann oft Monate später. Daraus folgt wiederum, dass die Journalisten und andere Medienarbeiter ihre Rechnungen, ihre Wohnungskredite nicht bezahlen können, und sie praktisch in der ständigen Gefahr leben, nicht nur ihre Arbeit, sondern ihr gesamtes Hab und Gut zu verlieren. Einfach nur, weil sie der Diktatur nicht Diener sein wollen.

Ich will nicht um Geld betteln, sondern Sie bitten, Ihre Regierungen, NGOs, die europäischen Unternehmen und jene aus Übersee darauf aufmerksam zu machen, dass sie, wenn sie die Möglichkeit dazu haben, in den linken ungarischen Medien Anzeigen schalten.

Das ist fast so wichtig wie die Rücknahme des Pressegesetzes. Denn es kann leicht sein, dass im Juli – von diesem Zeitpunkt an kann die Regierung nämlich dieses hinterhältige Gesetz mit aller Kraft anwenden –, es niemanden mehr geben wird, gegen den man es einsetzen könnte.

Ich arbeite bei einer Tageszeitung, die seit 138 Jahren erscheint. Seit der Gründung unserer Zeitung gab es kaum eine Zeit, in der man sie nicht ruinieren, verbieten wollte, und in der sich ihre Mitarbeiter schließlich irgendwie arrangieren mussten, weil es keine andere Wahl gab.

Unsere Mitarbeiter wurden regelmäßig ihrer Existenz beraubt, verprügelt, eingesperrt, manchmal einfach ermordet. Nicht nur im Krieg, sondern auch in den sogenannten Friedenszeiten.

Jetzt ist Frieden. Und es schien, als würde alles in Ordnung sein: Wir können in der bürgerlichen Freiheit der Europäischen Union arbeiten.

Wir haben uns geirrt. Wir schämen uns und bitten lieber Sie um Hilfe, damit wir überleben können. Wir wollen nicht bei diktatorischen Machthabern um unser bloßes Überleben betteln.

Iván Andrassew

Journalist, Publizist, Népszava, Republik Ungarn

 .

Ünnepi beszédem

Amikor ez az írás megjelenik, már javában készülünk a következő nagy tüntetésre a sajtószabadságért. Félünk majd, hogy kevesebben leszünk, mint legutóbb a csikorgó fagyban a parlament előtt. Félünk, hogy lesznek, akik nem jönnek el, mert félnek. Hogy lekamerázzák őket, bekerülnek az egyik Kubatov-bázisba. De az is lehet, hogy most már másképp hívják, legalábbis az egyik részét így: kormánytisztviselők hűségvizsgálati adategyeztető képgyűjteménye. Mondjuk. Érthető: egy kormány nem engedheti meg magának, hogy olyan embereket tartson, akik ellene tüntetnek. És most már törvény is van rá, hogy az ilyeneket le lehet kamerázni. Megfigyelni, titkos eszközökkel. Provokálni. Az már csak döntés kérdése, hogy a kormányellenesből mikor lesz államellenes. Az államellenesből meg mondjuk terrorista. Akár öt perc alatt. És akkor már jogos a megfigyelés. Akinek Kubatov a szeretője, az AVH lesz annak a hitvese. 

Szóval lesznek, akik nem jönnek el. Nem engedi őket a Mama, a Papa, a feleség. Legyél észnél fiacskám. Fölösleges. Hidd el. És nem hiszi el, de engedelmeskedik. Helyes. A mamának mindig szót kell fogadni. Komolyan mondom.

De az is lehet, hogy jönnek új emberek, akik időközben fölismerték, hogy csakugyan van valami baj. Nagy baj. Ordenáré eszközökkel kipiszkálták a nyugdíjpénztárból. Megfenyegették, hogy nem kap semmit, ha nem engedelmeskedik. Tönkretették a közösségét valami megvonással. El akarják venni a végkielégítését, a rokkantnyugdíját, a munkanélküli segélyét. Elvették a nyomorult kis közmunkáját. Nem örül, hogy börtönbe vihetik a kisgyerekét. Azt látja, hogy a kormány mélyen leszarja, hogy jórészt önhibáján kívül adósságcsapdába került és nemsokára hajléktalan lesz. 

Fura forradalom. Az a lényege, hogy mindenkit, aki nem tud védekezni, meg kell alázni. Mindegy, ez győzött. Reménykedjünk, hogy nem a félelem nőtt, hanem az elszántság. A bátorság. Hogy egyre többen értik meg, hogy a médiatörvény nemcsak a sajtószabadságról szól, hanem koncentráltan mutatja ennek a hatalomnak az igazi természetét.

Többen megkérdezték, hogy fölszólalok-e a tüntetésen. Március tizenötödikén a Szabad sajtó útján. Az Erzsébet hídnál. Pesten. Délután négykor. 

Nem szólalok föl. Azért nem, mert egyrészt nem hívtak a rendezők, másrészt, ha hívtak volna, akkor sem. Mert túlságosan megosztó ember vagyok. Vélhetően a tüntetés résztvevői közül többen utálnak, mint amennyien kedvelnek. Ilyenkor mindent szabad, csak megosztani nem.

Erre az a kérdés, hogy mit mondanék, ha mégis... Ezt. Nem mondom el, bár hamarosan szétküldöm pár nyelvre lefordítva:

"Kedves barátaim, üzenni szeretnék a barátainknak szerte a világon. Köszönöm, hogy sokan vannak, és köszönöm, hogy nem hagyják ezt a meggyöngült demokráciát teljesen szétesni Magyarországon. Amit most mondok, azért engem a saját hazámban hazaárulónak minősít majd a hatalom, és pláne annak szócsövei. Nem baj.

Arra kérem a világ újságíróit, politikusait és minden egyszerű embert, aki tudja és érti, mi a demokrácia és milyen szerepe van abban a sajtószabadságnak, hogy mindaddig, amíg Magyarország kormánya nem vonja vissza a sajtótörvényt, és nem tárgyalja azt újra minden érdekelt részvételével, minden lehetséges eszközzel szégyenítsék meg a magyar kormányt és a hatalom megtestesítőjét, Orbán Viktort. Nem kell sajnálni: ezt teszi ő is minden vélt vagy valódi ellenségével. Filozófusokkal, zenészekkel, színházi emberekkel, bárkivel. Értessék meg vele, hogy a sajtó elnyomása, elpusztítása nemcsak az egyetemes polgári jogok eltiprása, hanem életveszélyes is: sajtó és más demokratikus intézmények nélkül a konfliktusokat nem lehet békésen kezelni. A magyar kormánynak, ha fordul a kocka, nem egy demokratikus ellenzékkel, hanem a förtelmes erőszakkal kell majd szembenéznie. Ezért nemzeti érdek, hogy Európa és a világ politikai erői beavatkozzanak egy látszólagos magyar belügybe.

Arra kérek minden döntéshozót a világban, hogy miközben támogatják a harcunkat, a büntető intézkedések meghozatalakor figyeljenek arra, hogy a magyar népet ne érje több gazdasági kár. A sajtószabadság sem ér annyit, hogy életekkel fizessünk, márpedig a magyar lakosság jelentős része máris nyomorog, tömegek jutottak az éhséglázadás küszöbéig, emberek százai haltak meg ezen a télen az otthonaikban, csak azért, mert nem volt mivel fűteni..

Arra kérek mindenkit, hogy ne csak a sajtótörvényre figyeljen, hiszen nem csak azzal lehet tönkretenni az ellenzéki sajtót. Ma egy sokkal hatékonyabb módszert alkalmaznak. Megtiltották, hogy az állami vállalatok és hivatalok az Orbán Viktor hatalomra jutása előtt megszokott módon egyes baloldali lapokban és más médiumokban is hirdessenek. Ráadásul a félelem légkörében, amelyben teljesen természetes, hogy a kormány bármilyen ügyben megzsarolhatja a magánvállalatokat, a magáncégek sem mernek hirdetni. Ennek az a következménye, hogy a baloldali médiumok nem tudnak fizetni a munkatársaknak, vagy ha igen, csak késve. Ennek pedig az a következménye, hogy az újságírók és más munkatársak nem tudják fizetni a közüzemi számláikat, a munkával kapcsolatos egyéb költségeket, lakáskölcsöneik bedőlnek, gyakorlatilag bármikor bekövetkezhet, hogy nemcsak a munkájukat, hanem mindenüket elveszhetik. Pusztán azért, mert nem állnak át a diktatúra szolgálói közé.

Nem pénzt kérek önöktől, hanem azt, hogy illő tisztelettel hívják föl kormányaik, társadalmi szervezeteik és a Magyarországon is működő uniós és tengeren túli vállalkozások figyelmét arra, hogy ha tehetik, hirdessenek a baloldali médiumokban. 

Ez ma majdnem olyan fontos, mint a sajtótörvény eltörlésének kikényszerítése. Könnyen előfordulhat, hogy júliusra, mire a kormány teljes erővel bevetheti ezt az ocsmány törvényt, már nem lesz ki ellen bevetni.

Egy 138 éves lap munkatársa vagyok. Lapunk fennállása óta szinte alig volt olyan időszak, amelyben ne akartak volna tönkretenni, betiltani minket, vagy ne kerültünk volna kényszerpályára, mert nem volt más választás. Munkatársainkat rendszeresen tönkretették, megverték, bebörtönözték, néha egyszerűen legyilkolták. Nemcsak háborúban, hanem úgynevezett békeidőkben is.

Most békeidő van. Úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz: a polgári szabadság Európai Uniójában dolgozhatunk. Tévedtünk. Szégyelljük magunkat, de inkább Önöktől kérünk segítséget az elemi túléléshez, mint hogy a puszta létünkért könyörögjünk a hatalomnak egy diktatúrában."

 .

Viperavilágban

Kép: wksu.org

Nem vagyok hajlandó Kocsis Zoltán megjegyzéseit, interjúit még egyszer elolvasni. Nem vagyok hajlandó elveszteni azt az embert, akit ki tudja mióta, de talán már harminc-negyven éve oly nagy csodálattal figyelek. Mindig lenyűgözött a tehetsége. Nem vagyok hajlandó beállni azok közé, akik azon a megjegyzésen gúnyolódnak, hogy hány zsidó és hány cigány van a zenekarában. Azért, mert nem tudja, miket lehet beszélni, én nem vagyok hajlandó szegényedni. Talán most megtanulja.

Mint ahogy nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy olyan országban élek, ahol egyáltalán fölmerülhet, hogy egy zenekartól azért vonnak el támogatást, mert a karmestere megjegyzéseket mert tenni a hatalomra. De ami az utóbbit illeti, nem intézhető el úgy, hogy nem veszek róla tudomást. 

Azért se, mert valami nagyon köt a Fesztiválzenekarhoz. És Fischer Ivánhoz. Úgy volt, hogy készítünk egy filmet, világra szóló sorozatot, és én írtam volna a forgatókönyvet. Nem lett belőle semmi, csak az, hogy én ott ülhettem egy kicsit a zenekarban. Hogy lássam, hogyan élnek. Nem hiszem, hogy volt még alkalom, amikor többet tanulhattam volna a zenéről, mint akkor. Így aztán nekem nem volt meglepetés, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar be tudott törni a világ élvonalába. Van olyan, hogy szellem. A zenekar szelleme. A karmesteré. Vagy talán az aura. Megérzi azt az ember, ha köztük van, és azt is, hogy nagyra hivatottak.

Sokan tudjuk persze, amit a szakma, a nemzetközi, már húsz éve. Mégis hatalmas volt az elismerés, amikor 2008-ban az angol Gramophone magazin nemzetközi zsűrije bevalasztotta a BFZ-t a világ tíz legjobb zenekara közé. De ugyanezt a rangot bizonyítja több kötetnyi külföldön megjelent írás, tanulmány, kritika, a meghívások tömege.

Aki egy kicsit is, nem is részvevőként, hanem csak úgy, megfigyelőként látta, mi történik, érzékelhette, hogy itthon mindig a szakmai, sőt talán kenyérféltéses féltékenység vette körül ezt a sikersztorit. A zenésztársadalom iszonyú viperafészek - éppen úgy, mint az "irodalmi élet", vagy éppen a sajtó világa -, a kutyát se érdekli, hogy valamire büszkék lehetnének, viszont irdatlan lobbi-tevékenység folyik, hogy állami pénzek kerüljenek a különböző intézményekhez, zenekarokhoz. Mindig is nyilvánvaló volt, hogy egynémely zenekarok irigyen nézték, hogy az egyik közülük learatja a külföldi sikereket, és még ráadásul jóval nagyobb a hazai közönsége is, mint bármelyik másiknak. A magyar sajtó pedig sajátos módon volt partner ebben. Próbált magyarázatot találni, próbált egyensúlyozni. Ha a BFZ anyagi gondokkal küzdött, akkor emögött vagy Kocsis-Fischer ellentétet láttak és pletykáltak - ami egyrészt nincs, másrészt nem erről van szó - vagy megpróbáltak úgy egyensúlyozgatni, tapintatoskodni, mintha Magyarországnak két vezető zenekara lenne.

Ebből az lett, hogy Hegyeshalomtól keletre senki nem írta azt le, amit onnan nyugatra mindenki számtalanszor: hogy a BFZ Magyarország egyetlen, az egész világon ünnepelt együttese.

Ez nem jelenti azt, hogy a többi nagyságrenddel rosszabb lenne: hanem azt, hogy a körülmények szerencsés összejátszása folytán ez a BFZ-nek sikerült. A "körülményeket", az összetevőket lehet elemezgetni, számos dologban a többi, így az NFZ egyáltalán nem marad le, de a végeredmény egyértelmű.

Kocsis Zoltán szerepe ebben a történetben voltaképpen marginális. Ő ugyanis képes megőrizni a magyar nyilvánosság előtt a kivételes zseni szerepet, még zongorista múltjából (tényleg zseni) és ez elfedi azt, hogy zenekara, az NFZ világviszonylatban bizony csak a másodrendűek közé tartozik. Kocsis Zoltánt a zenei világ komoly helyeire alig hívják vezényelni, bár itthon kétségkívül igen jelentős karmester.

Csak példaként: a magyar irodalomban is van még néhány hasonló tehetségű és teljesítményű író, mint Esterházy, Nádas vagy Kertész Imre, de valahogy úgy alakult, hogy az ő aurájuk lett olyan, ami képes volt áttörni a világhír falát. Lehet irigykedni, de nem érdemes. Meg pitiáner is. 

Talán nem is lenne semmi konfliktus, ha időnként nem lángolnának föl a támogatással kapcsolatos viták. Az NFZ nagylétszamú zenekar, mellette van ott egy kórus is - kétszáz ember. A BFZ ezzel szemben egy rugalmas zenekar (kórus nincs), ahol mindenki szabadfoglalkozasú, számlás, az egész szervezet nagyon takarékosan él. Nézzük a kibogarászható számokat:

A Nemzeti Filharmonikusok idén 350 millió forint emelést kaptak, így támogatásuk felment 1,7 milliárdra. A BFZ két helyről kap támogatást. Tavaly a minisztériumtól 550 millió forint, a Fővárostól 465 millió forint érkezett. Néhány hete jött a hír: a Főváros ezt 75 millió forinttal, a minisztérium 100 millió forinttal csökkenti.

Persze mindenhol pénzhiányra hivatkoztak. Különösen a Főváros, ahol ugyanaz az Atkári János készíti a költségvetést, aki Demszkynek is dolgozott, és egyszerűen spórolós. A minisztérium (Szőcs Géza, Réthelyi) is pénzhiányra hivatkoznak, amit kissé különössé tesz a hír, miszerint a másik zenekar 350 millió forint emelést kapott, és - mint ahogy a Népszava is beszámolt róla - a többi zenekar is megúszta csökkentés nélkül.

Ez önmagában is különös, de méginkább, ha emlékezünk arra, hogy Tarlós István főpolgármesterré választása előtt az összes kulturális intézmény közül a Fesztiválzenekart emelte ki programjaiban, mint feltétlenül támogatandó jó példát. Sőt, a minisztérium is barátian kezelte a zenekart, hiszen tavaly decemberben visszaadták a korábban zárolt pénzeket.

Kicsit túlságosan egybeesik januárban a hirtelen pénzelvonás azzal, hogy Ficher Iván beszélni merészelt egy német lapban Magyarország helyzetéről.

A NFZ igazgatója, Kovács Géza azonnal magyarázkodásba kezdett, hogy az ő emelésük azért halaszthatatlan, mert Hiller megszorongatta őket, és ez csak a 2003-as szint visszaállítása. Lehet, hogy csakugyan így van, de az azért fura, hogy gyakorlatilag itt meg is áll a köz és a sajtó érdeklődése. 

Az a kutyát sem érdekli, hogy a világ egyik legjobb zenekarát próbálják itt most anyagilag ellehetetleníteni, s ezzel karmesterét és zenekarát megalázni. Ha ugyanis az okok politikaiak, az botrány. Mélycinizmus. Ha kulturálisak, az meg nagyobb botrány, mert azt jelzi, hogy fogalmuk sincs az értékekről. Ha egyszerű pénzhiány lenne az ok (tényleg bajban van mindenki színházaktól múzeumokig, bár stadionra majd jut) akkor meg sokkal nagyobb botrány, hogy egy ilyen helyzetben az állam elvesz a nemzetközi hírű zenekartól, és annak kétszeresét odaadja egy a politika védőernyője alá húzódó kiváló, de a nemzetközi pályákon messze alacsonyabb ligában játszó csapatnak. (Az utóbbi, meglehetősen tuskó hasonlatot csak azért engedtem meg magamnak, hogy azok is értsék, akik a focipályán kívül még nemigen láttak kultúrát.)

És egy jóslat: ha ez így megy tovább, nem csak a Fesztiválzenekar fog belerokkanni. Az aura nem pénzből, nem csak tehetségből, hanem méltóságból is épül. Ha dolgozni kezd a furdalásos lelkiismeret, halványul az aura. A cinikus hatalom összeomlásának rémületében nehéz szépen muzsikálni.

 .

Szemforgatás, füstben

Az egezsegkalauz.hu képe

Ha valaki súlyos drogos, nikotinista, mint jómagam is, csak hasadt, kettős lélekkel tud állást foglalni egy olyan törvényterv ügyében, amelyik gyakorlatilag kirekesztetté, súlyosan büntethetővé teszi a dohányosokat.

Pedig én például magamtól is szégyenkezem, mert gyönge vagyok, és sokszor minden maradék méltóságomat elveszi az, hogy mindenáron el kell szívnom egy cigarettát. Ráadásul pontosan tudom, hogy  ebbe fogok belehalni, nem is olyan sokára. Vélhetően tíz-húsz évem veszik oda, mert tűdő-, szív- és érbeteggé teszem magam egy lélekbetegséggel.

Akik föllépnek ellenünk, okkal teszik, persze, hiszen a dohányzás nem csak azt öli, aki szívja a nikotint és a kátrányt, hanem azt is, aki a közelben van. Nem kétséges, hogy a közösségi helyeken mások egészségét, sőt életét veszélyeztetjük, amikor füstöt eregetünk a levegőbe. És az is igaz, hogy hosszú távon is el kell venni az emberek, és főleg a fiatalok kedvét ettől a - lássuk be - kívülről nézve rettenetesen gusztustalan szokástól. Mert nem csak füsttel, bűzzel jár, hanem köhögéssel, harákolással, egy különös, visszataszító emberszaggal is.

Arról persze értelmes vitát kellene folytatni, hogy minden nyilvános helyen, és főleg minden vendéglátóipari egységben meg kell, lehet-e tiltani a dohányzást. Meg lehet, persze. Mindent lehet, kétharmaddal. De vajon az a parlament, amelyik a legpusztítóbb magyarországi drogot, a pálinkát forradalmi vívmányként otthon gyárthatóvá tette, mennyire hiteles akkor, amikor a másik legsúlyosabb drogot kitiltja a pálinkaszürcsölők közeléből.

Van ebben valami szemforgató: kotyvasszad, vedeld az alkoholt, de ha rajtakaplak, hogy a kocsmában cigit is szívsz hozzá, megbüntetlek erősen. Mert így védem az egészséget. Hagyom hogy vedelj, noha tudom, hogy belehalsz, pokollá teszed mások életét, gyilkos leszel részegségedben, mert mértéket tartani képtelen leszel, balesetet okozol, ütsz, versz, garázdálkodsz, de ne merj közben cigizni!

Kellene valami olyan drogstratégia, amelyik figyelembe veszi a valóságot. A teljeset. Hogy hiteles legyen a törvénykezés.

 .

Ez van

A kangadesign.hu képe

Fölhívott egy régi, gyerekkori barátom, aki szoros állami szolgálatban dolgozik, valami polgári, de azért parancsnoki beosztásban. Nem mondom, hogy sülve-főve együtt vagyunk - évente, ha egyszer találkozunk, havonta beszélünk telefonon, és hetente az interneten. Van köztünk valami hallgatólagos megállapodás: mivel én újságíró vagyok, soha nem beszélünk a munkájáról, szakmájának titkairól. 

Azért politizálgattunk régebben. Azt is tudtam, hogy a Fideszre szavaz, meg is mondta, hogy azért, mert erős államot akar, és a szocialistákkal mostanában ez már reménytelen. Ha majd jön egy másik olyan párt, amelyik az érdekei szerinti erős állam letéteményese lehet, arra fog szavazni. Ilyen a pragmatikus választó. Amikor a Fidesz győzött, gratuláltam neki, és sok sikert kívántam. Pár hónapja azt mondta valami megjegyzésemre, hogy “már nem politizálok”. Én meg erre azt válaszoltam, hogy na ez az a mondat, amire gyanakodni kell, ha túl gyakran hangzik el: a diktatúra belülről, a lelkekben, a közönyből építkezik. Erre azt mondta, hogy itt nincs diktatúra. Én meg erre azt, hogy szólj, ha te is észreveszed. Kíváncsi vagyok az ingerküszöbödre.

Minden héten fölhívtam a figyelmét a diktatúra jeleire. Ezen a héten például a fesztiválzenekar esetére, a bérkommandó fenyegetésére, az újabb visszamenőleges nyugdíjassarcolás lehetőségére, bizonyos közszolgák hirtelen 2003-as bérszintre való visszapottyantására. Minden nap volt valami. Nem válaszolt, mert nem politizál. Amikor olvastam, hogy alighanem neki is alá kell majd írnia azt a nyilatkozatot, miszerint ezután titkosszolgálati eszközökkel figyelhetik, provokálhatják, sőt a családtagjai is látókörbe kerülnek, nem írtam neki, és nem kérdeztem, hogy mi is van itten akkor a diktatúrával. Legyen az emberben tapintat.

Tegnap fölhívott. Olyan telefonról, amin nem volt számkijelző. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de törölni fog a Facebookon az ismerősei körül, és arra is megkér, hogy ezután ne küldjek neki levelet a diktatúra jeleiről. Semmiről. Sajnálja. Röstelli. Értsem meg. Majd jelentkezik. Ja és a felesége is töröl majd az ismerősei közül, de nem azért, mert haragszik rám. Ő is sajnálja. Röstelli. 

De ez van.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Mesterek

Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.

Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.

Mondta, hogy igen.

- Miért?

- Valamit meg akarok kérdezni.

- De mit?

- Nem mondom meg, úgyse értenéd.

Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.

Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.

És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.

Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.

- Nem tudom - mondta a Mester.

- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?

- Természetesen.

- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!

- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.

- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?

- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.

Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.

Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.

Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.

A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.

Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.

Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.

A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.

Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.

Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.

Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.

De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.

- Mit?

- Hogy mit akartam kérdezni.

- Eszedbe jut, Mester.

- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.

Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.

Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.

- Eszedbe jutott?

Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.

Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.

De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.

Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.

Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.

- A Mester már vár. - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.

Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.

- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!

Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.

A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?

Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.

- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.

Ebben maradtunk.

Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.

- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.

 .

Elintézett ügy

Deutsch Tamás elintézettnek tekinti a médiatörvény ügyét. Mert a magyar kormány abban állapodott meg az Európai Bizottsággal, hogy pár ponton változtat. 

Nem akarok gúnyolódni, de pontosan az történik, amit vártunk: néhány - nem lényegtelen pontban visszavonul a kormány, a legégbekiáltóbbakat meg majd elsumákolja. Abban a reményben, hogy a világ annyira hülye, hogy nem veszi észre a ravaszkodást.

Bár nem tudjuk, hogy a háttérbeszélgetésekben mi minden hangzott el, meglehetősen fura és kiábrándító, hogy az Európai Bizottság még csak föl sem szólítja a magyar kormányt arra, hogy talán mégiscsak meg kellene gondolni, hogy EU-kompatibilis-e az, ha egy olyan médiahatóság élére, amelyben csak kormánypártiak vannak, kilenc évre egy kormánypárti politikust neveznek ki. Hogy egy ilyen párthatóság a visszaállamosított, vagyis pártszolgálatos közmédiumok mellett a teljes sajtót is ellenőrizheti. Méghozzá olyan büntetőjogkörrel, amit egy vállaltan despotikus hatalom sem engedhet meg magának. Mert, ha megengedné, és az EU-n kívüli országról lenne szó, akkor azt az Európai Bizottság erősen kifogásolná.

Ennyi telik az Uniótól. Persze azt Deutsch Tamás - aki talányos okból vállalta azt a szerepet, hogy beáll a világgal feleselő papagájkórusba -, sem gondolja komolyan, hogy vége a játszmának. Meg kell harcolni az EBESZ-szel, az Európa Parlamenttel, a nemzeti- és nemzetközi újságíró- és jogvédő szervezetekkel, és még persze a saját népével is. Mert talán velünk kellett volna legelőször is egyezkedni, tárgyalni, vitatkozni. De legalább a magyar újságírókkal.

Orbán Viktorról a  nyolcvan éves Mihail Gorbacsov jutott eszembe, akinek a karrierjét köszönheti. Ha ő nincs, Orbán ma járási párttitkár lenne valamelyik végvidéken. Én meg üzemi lapos újságíró, egy jóféle magyar szocialista nagyüzemben. Orbán a rendszerváltáskor rápattant Gorbacsov ajándék hintájára és magasra rúgta magát. Most meg a fejébe vette, hogy eltörli mindazt, amit egyszer ajándékba kaptunk.

Nem adjuk könnyen. Vissza kellene vonni ezt a törvényt. Már késő, de nem csak a demokráciához, a komfortos pártállam konszolidálásához is kellenek gesztusok.

 .