Tűzoltók

Vasárnap reggel különös zajra ébredtem. De azt hittem, csak valami kamion fékezett, szinte tovább szenderegtem. Aztán hallottam a szirénákat, az érkező tűzoltókat. Kiderült, hogy egy autó fölborult a ház előtt. Elég rémisztő látvány. Pláne az, hogy föl nem foghatom, hogyan történhetett. Szerencsére nem halt meg senki. Sőt, a két utas egy karcolás nélkül megúszta. Persze a tűzoltók megint hihetetlenül látványosan dolgoztak. Elegánsan, gyorsan, pontosan. Nagyon szeretem nézni, ahogy teszik a dolgukat. A hét végén az volt a legjobb, hogy fölmentünk a Várba a gyerekekkel. Már régóta ígértük nekik, hogy siklózunk egyet. Kicsit rontott az élvezeti értéken, hogy a nagyjából egyperces út kedvéért fél órát kellett sorban állni, és az egész 2300 forintba került. Igazán nem vagyok fukar, de ez azért túlzás. Nyilván a külföldiek „kedvéért” kérnek ennyit, ami egyrészt szégyen, másrészt gyakorlatilag kizárják a kevésbé tehetősebb magyar családokat. A szülők ravaszak: tudják, hogy ha egyszer fölmennek a siklóval, akkor egyrészt azzal kell visszajönni is, másrészt rövid időn belül ismét követelik a gyerekek a siklást. Legközelebb akkor, amikor az Lánchíd környékén járnak, és meglátják. Aztán a Várban sétáltunk, teljesen úgy, mint valami turisták. Persze nem mertünk, mondjuk valamelyik kiállításra bemenni. Milos annyira mozgékony, hogy mindenre fölmászik, úgy kell visszatartani a falakról. De még a síknak mondható macskakövön is állandóan beveri magát. Nem tudom, mikor növi ki.

A motorosok nagyon utálnak

Dőlnek a levelek, meg a többnyire ocsmányabbnál ocsmányabb üzenetek a motorosoktól. Most az mindegy, hogy teljesen érthetetlen módon a becsületesek is magukra veszik azt, amit én a jogosítvány nélkül motorozókról írtam. Teljesen úgy viselkednek, mint a politikailag sértődöttek. Bármit írok, amiből nem árad az irántuk érzett csodálat, azon meg kell sértődni. Kicsit érdekesebb, hogy szinte mind megbántódnak azon, hogy azt írtam: … motoros „pusztult” el. Mert hogy ők meghalnak, és az állatok szoktak pusztulni. Nem embereket minősítettem ezzel, hanem a halált. Ez olyan, mint amikor nem azt írom, hogy valakiket megöltek, hanem azt, hogy „fölkoncolták őket”. Vagy nem azt írom, hogy „elszenderült”, hanem azt, hogy „kiszenvedett”. Nagyon sok balesetes halottat láttam. Motorosét is, biciklistáét is. Nagyon pontosan fogalmaztam, amikor pusztulásról írtam. Remélem, ezzel is szöget ütöttem a fejekbe, és főleg a lelkekbe.

Milos szerelmes. Dávid nem.

Ma nagyon aranyos volt Milos. Mentünk az autóval, és egyszercsak megkérdezte, ismerem-e Ritát. Mondtam, hogy persze. (Tudni kell, hogy a mamája lehetne.) Találkoztam-e már vele. Persze. És miért kérdezed? „Mert beleszerettem.” Aztán kicsit gondolkozott, és megkérdezte: mit csináljak, ha legközelebb találkozunk? Mondtam, hogy adjon neki puszit, fogja meg a kezét, monda azt, Ritának, hogy milyen szép füle van, mert abból nem lehet baj. Erre egy kicsit gondolkozott, és azt mondta, hogy „kinevet, ha ilyet mondok neki”.
Négy éves, ha valaki nem tudná. Méltó öccse lesz Dávidnak, akinek a naplójában meg azt olvastam, hogy szakított Zsuzskával. Igazán sajnálom.

EU

Kata meséli, hogy az óvodában, ahol ma szülői értekezleten volt, közölték: lebontják az összes kerti játszóalkalmatosságot. Mondom, persze: biztos ki kell cserélni EU-szabványosra. Igen, csak az a baj, hogy két éve cserétek le mindent, pontosan azért, hogy megszüntessék az EU-szabványnak nem megfelelő játékokat. De most megváltoztatták a szabványt! Csak a lebontás és az elszállítás húszmillióba kerül majd a kerületben. (Mert ez természetesen az összes óvodát és játszóteret érinti.)

Skandalum

Egy napig azzal volt tele minden, hogy a múlt hét végén sok motoros pusztult el az utakon. Meg, hogy már kicsi motort nem is nagyon lehet eladni, csak az erőgépekre van kereslet. Tanulságos. De a legfontosabb, és egészen hihetetlenül megdöbbentő információ az az, hogy tíz motorosból hétnek nincs jogosítványa. Nem is értem, arra gyanakszom, hogy valami számot félreértett a média. Várok: nem cáfolja senki. Tulajdonképpen mindegy, mert ha százból hét, az is megengedhetetlen. Pláne, hogy nagy része vette. Állítólag. Vagyis tudjuk, hogy több ezer, esetleg tízezer ember a törvényben meghatározott feltételek nélkül száguldozgat az országban. A lakosság, a rendőrség orra előtt. És ezt a rendőrök tudják. (Az ostoba, potenciális gyerekgyilkos szülőkről, akik – talán nem ok nélkül feltételezem – pénzt adnak erre a kölykeiknek, nem is beszélve.)

Ellentmondásos érzelmeim vannak a motorosokkal kapcsolatban, mert egyrészt az apám motorversenyző (is) volt, hogy úgy mondjam „fejlett motorkultúra” vett körül gyerekkoromban, és ezt én szerettem, másrészt viszont ugyanúgy félek az utcai, országúti motorosoktól, mint az autósok elsöprő többsége. Ha igaz, hogy ilyen sokan vezetnek jogosítvány nélkül, akkor ez talán mégsem csak valami zsigeri, megmagyarázhatatlan félelem: jól érezzük, hogy a motorosok jelentős részével van valami baj, és ez tükröződik a közforgalomban viselt dolgaikból. Talán nincs is mit magyarázni: a motor rendkívül veszedelmes jószág, elég egy rossz mozdultat és gyilkol. Félreértés ne essék: aggódom én a motorosok – főleg a hibbant gyerekek – miatt is, de engedtessék meg, hogy még jobban féltsem a sétálókat, a szabályosan autózókat, biciklistákat. Nincs mentség arra, ha ezt az állapotot elnézzük.

Talán hatékony lehet: ha bárkit jogosítvány nélkül kapnak, azonnal el kell kobozni a motort. Ha erre nincs törvény, rendelet, akkor alkotni kell, az alkotó ellenzékkel egyetértésben, azonnal. Ez talán visszatartó lenne, hiszen több százezret, esetleg milliókat érő masinákról van szó. A tulajdonos akkor kapja vissza, ha – a többi büntetés teljesítése után - bemutatja a jogosítványt. Akkor is el kell venni, ha arra hivatkozik, hogy nem az övé. Hiszen, ha valaki olyan embernek ad, csak jogosítvánnyal használható járművet, akinek az nincs, maga is bűnt követ el. Aztán majd tisztázzák egymás között. (Ha a motor tulajdonosa arra hivatkozik, hogy ő nem adta kölcsön a gépet, hanem azt jogtalanul vitte el a lebukott, akkor adják neki vissza, de mindjárt indítsanak eljárást lopás miatt a motoros ellen.)

Már előre tudom, hogy erre mi a válasz: nincs mivel elszállítani a motorokat, és nincs hol tárolni őket. Hát legyen! Ez háború, ami arról szól, hogy valamiképpen meg kell óvnunk nyilvánvalóan veszélyeztetett életeket. Az elszállításért és a tárolásért természetesen fizessen a jármű tulajdonosa, mégpedig annyit, hogy az állam is „jól járjon”, de legalábbis nullszaldósra jöjjön ki az akció.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy szintén nem nagyon értem, miért is kell nekünk eltűrnünk azt a zajszennyezést, ami a nyilvánvalóan a törvényben megengedett szintnél sokszorosan hangosabb motorokból árad például éjszakánként a városokban és a falvakban. A gyorshajtásról, az utcai mutatványoskodásokról már nem is beszélve.

Ezt a skandalumot meg lehet szüntetni. Bármilyen törvényes eszközzel. Ez az állam, a rendőrség dolga. Tőlük semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni. Ők is hibásak abban, ha emberek tömegesen pofátlanodhatnak el. Indítsanak országos, minden útra kiterjedő, éjjel-nappal, akár hónapokig tartó ellenőrzést. Néha ki kell mondani, nehogy elfelejtsük: azért tartjuk őket, hogy védjék az életet

Közérdekű bejelentés, úgy hívják

Vámosi Nagy Szabolcs, az APEH nagytiszteletű alalnöke azt mondja a tévében, hogy nagyon jó forrás a titokban gazdagodók lebuktatásához az elvált feleség. (Ugyanezt hallottam reggel a rádióban a másik alelnöktől.) Nem gúnyolódik, nem nevet, nem cinikus, csak mondja. Nem is figyelmeztet, szinte szenvtelen, bár mintha éreznék benne egy kicsi izgalmat. Mindigis kedveltem ezt az embert, de egy pillanatra visszataszítóvá válik. Persze nem ő, hanem a hatalom, amit képvisel. Mert azt azért mindenki tudja, hogy az elválók közül nagyonis sokan egy darabig gyűlölik egymást, vagy legalább az egyik. De annyira, hogy nem csak a romlását, a boldogtalanságát kívánja, hanem egyenesen a halálát. Ráadásul ezek többnyire a kicsit vétkesebbek, akik magukkal nem tudnak elszámolni, és azt képzelik hagymázas kínlódásukban, hogy a másik pusztulása majd old a lelkiismeretük kínjain. Hibbanásig tudnak szenvedni az ilyenek. És bizony néha jelentenek, ész nélkül, akár saját, pláne a gyerekeik érdekei ellenére. Névtelenül vagy nagyon is nevesen. Közérdekű bejelentés, úgy hívják. Ezrek haltak ebbe bele a huszadik században. Nem kellene elfeledkezni arról, hogy voltak itt évek, számosak, amelyekben az ilyen közérdekűsködés következménye kínzás és halálig gyötrés lett. Most már csak kobzás, börtön fenyeget. De milyen jó az is, ha pusztítani akarunk, bosszúból. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy állam méltóságát emeli, ha hivatalnokai az ilyenektől kapott adatokat használják lebuktatásokra. Nem jó hagyomány ez. Van ebben valami egészen pitiáner. Biztos azt mondanák erre, hogy ezt nem lehet másképp csinálni. Akkor is szégyenletes. Nyomorúságos állam az ilyen, és sohase lesz semmi köze a szabadsághoz és a méltósághoz, amit állítólag őriz.

A szomorúság bennem maradt

Az egész hét, és pláne a hét vége is sok munkával telt. Volt benne azért jó is. Például az, hogy Katával szabad térben ebédeltünk. Amúgy szinte soha nem járunk étterembe, de most „útba esett jövet menet”, amikor megéheztünk.
Meg a péntek, Milossal. Vigyáznom kellet rá az óvodában egy afféle nyílt napon, mert az óvónők különféle foglalkozásokat szerveztek nekik, így nem tudtak rájuk vigyázni, és a szülőknek kellett egyik helyről a másikra vezetni a gyerekeket. És persze óvni őket. Volt köztük néhány teljesen értelmetlen is, például mindösszesen négy elektromos motorral lehetett öt-öt percet körözni, persze fél órás sorban állás után. Viszont Milos nagyon élvezte az ügyességi versenyeket. Például többször vissza kellett térnünk a célbadobósdihoz. Fociztunk is nagyot, kettesben. Ezen kívül majdnem egy órára lekötötte egy néptáncos és egy dudás, akik számomra is érdekes előadást tartottak. Aztán, amikor a táncos egy bonyolult tanulságokkal teli mesébe kezdett valami ravasz cigányról, az én kicsi fiam közölte, hogy ezt már unja, és inkább focizzunk.
De a legjobb az volt, hogy miután megebédeltünk – nekem Kata csomagolt -, kimentünk az Omszki tóra teknősbékát lesni. Tavaly nyáron láttunk Milossal egyet, deszkán sütkérezni, és azóta nem felejtette el. A romos stégen és a parton már elég sok, szinte meztelen nő volt, és ezeket Milos pont olyan kitörő örömmel közelítette meg, mint annak idején Dávid a tavasszal fölbukkanó NDK-ből jött sütkérező lányokat a Dunánál, Tahiban. Rutinosan eltereltem, mert kínos, ha megszólítja őket, hiszen úgy néz ki, mintha ismerkedésre használnám a gyerekemet. Addig terelgettem, amíg el nem jutottunk a vízbiciklikhez, ahol természetesen megkérdezte, hogy megyünk-e valamelyikkel. Persze szintén rutinosan mondtam, hogy azokat még nem lehet bérelni, hiszen… De már meg is beszélte a dolgot a csónakos, vagyis vízibiciklis bácsival, aki természetesen azonnal közölte, hogy máris elvihetjük az egyiket. Így aztán nagyot köröztünk a tavon. Van ott egy kötélpálya, amin vízisíelőket huzigálnak. Van benne szépség, meg valami nevetséges is, de azért látványos volt, ahogy elsiklottak mellettünk. Ezen kívül még közelről megfigyelhettünk három vadkacsát. Szinte megérinthettük volna őket. A parton aztán sétáltunk még egy kicsit, egészen a vízisíelők ugratóihoz jutottunk. Volt köztük néhány nagyon profi, de engem valahogy mégsem vonz ez a dolog. Viszont megértettem, hogyan működik a kötélpálya. Már csak egy-két részletet kell tisztáznom, például azt, miképpen akadnak föl és le a húzókötelek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én nem nyughatok addig, amíg az ilyesmiket meg nem értem.Vasárnap este a Nyitott Műhelyben adtam számot sorfordító olvasmányaimról Torma Tamásnak. (Ez látszik a képen, amit Kata készített rossz fényviszonyok között. Éppen azt mutatom, hogy sok könyv van a telefonomban.) Kata szerint nagyon jó volt, engem viszont erősen zavart, hogy alig néhány embert érdekelt, amit mondok. Szembe kell nézni azzal, hogy én nem tudok egy kétmilliós városban vasárnap délután megtölteni egy mégoly kicsi termet sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek szívesen akár egyetlen-egy emberrel is, csak az nem az a műfaj, aminek tegnap kellett volna megfelelni. Végülis úgy tudtam legyőzni a föltámadó szomorúságomat, hogy afféle rádiófölvételnek tekintettem az egészet – ami nem is járt messze a valóságtól, mert hamarosan letölthető lesz a litera.hu oldalról. Az emberiség kései tanulságára.Ez bizony hiúsági kérdés, akár tetszik, akár nem. Persze igazából azt utálom, hogy ez engem megzavarhat, lelkileg ugye, pláne ahhoz képest, hogy folyamatosan azt hirdetem magamról, hogy az ilyesmik engem egyáltalán nem érdekelnek. Összességében persze biztosan úgy van, hogy az ilyesmi jót tesz az önismeretemnek. Majd ezután visszafogottabban nagyképűsködöm. Vagy mifene. Az viszont a nap jelentős hozadéka volt, hogy megismerhettem Finta Lászlót, a Nyitott Műhely tulajdonosát. Megint ráleltem egy emberre, aki olyan, mintha mindigis ismertem volna. Megmutatta az egészet, kicsit beszélgettünk. Végül az lett, hogy vettem tőle egy Thonett-széket Katának, mert régóta pont olyat szeretett volna, csak eddig nem mondta. Különben nagyon jó ötlet: a Nyitott Műhelyben minden közönségszékre rá van írva, hogy mennyibe kerül. Az ember egy-két órát ücsöröghet rajta, és annyi biztosan elég ahhoz, hogy meg lehessen állapítani: vele akar-e élni évtizedekig?
Végülis az volt a fura, hogy a szomorúság bennem maradt, még hétfőn is, és ezt aztán kiterjesztettem az egész életemre.Hétfőn nagyon jó volt, hogy este benéztem az Alexandrába, ahol Hobo beszélt KPJ-vel az új József Attila lemezéről. Verset is mondott. Kedvelem, amit csinál, de igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Van benne valami erő. Másféle, mint másokban.

Lenne-e Ön az Operaház Fantomja?

Ahogy látom, és át tudom látni, az Operaház fantomja éppen most kezdte el mutatni magát, így aztán nincs nagy szükség rám. Különben is utálom a titokzatos mélységeket, és egyáltalán nem tudok énekelni. Amúgy érdekes egybeesés, hogy az Akadémia fantomja is fölbukkant, és nem lepődnék meg, ha más jeles intézmények pincéiből is a felszínre törnének mindenféle furaságok. Talán kezd elfogyni a levegő.

Sértődjünk-e?

Az ENSZ közgyűlése megválasztotta az újonnan létrehozandó Emberi Jogi Tanács negyvenhét tagját, és Magyarország nem került be a testületbe. Gondolkozom azon, hogy megsértődjek-e. Mindjárt azt nem értem, hogy miféle tanács az, amelyikbe belefér az országok negyede, a háromnegyed pedig kimarad. Mert azt érteném, ha mondjuk kontinensenként egy vagy kettő jutna be, de 47 ország nekem kicsit soknak tűnik. Különösen, ha megnézzük a névsort. Azért az eléggé fura, hogy bár egyetlen nemzetet sem akarok megsérteni, köztük három olyat találtam, amelyiknek országába semmiképpen nem tenném a lábamat, noha szépek a tájak, csodás a kultúra. Mert nem csak az ott élőket sanyargatja a hatalom, de abban sem vagyok biztos, hogy engem nem bántalmaznának. Pláne, ha tudnák, hogy újságíró vagyok. Talán nem túlzás: úgy tűnik, hogy a tanácsba való bejutáshoz még a legalapvetőbb emberiességi elvárásokat sem kellett teljesíteni. Egy ilyen normátlan tanácsba akár a náci Németország vagy a veres Kambodzsa is bejuthatott volna. Érdekesek lesznek a tanácskozások, ha az emberi jogokat nyíltan vállalva is boldogan tipró hatalmak diskurálnak, pláne ítélkeznek olyan népek viselt dolgai fölött, amelyek legalább úgy tesznek, mintha megpróbálnának megfelelni az egyetemes jogoknak.

Ilyen például Magyarország is. Nem mondhatom, hogy itt nincs szabadság, bilincsben járnak a jogok, de mint európai ember, a saját hazámat is várakozó listára tenném, ha rajtam múlna, és az ENSZ most a makulátlanok klubját hozta volna létre. Nálunk a hatalom nem ordas és nem vérengző, de legalábbis simlis. Különösen szocialista kormányzás idején nevetségesen szomorú dolog az, ha például minden EU-norma és törvény dacára évek óta nem tudjuk biztosítani egymillió – de legalább hatszázezer - ember számára az akadálymentes közlekedést. De egyáltalán: azt még csak értem, hogy a jobboldal számára a választási kampányban nagyjából annyira tűnt érdektelen témának az emberi jogok kérdése, mint mondjuk a kultúráé. De hogy egy lélekben is összekapaszkodott szocialista-liberális koalíciónak semmi mondanivalója nem volt a szegregációról, az igazságszolgáltatás kínjairól, a börtönviszonyokról, a hajléktalanokról, a testi bajok miatt kirekesztettekről, a nők- és pláne a gyerekek jogairól, az kicsit fura, bár árulkodó.

Mindenesetre nem sértődöm meg, de boldogabb lennék, ha négy év múlva megtehetném.

Szeretgethetem bennük azt, ami jó

Pár napig nem írtam naplót, mert elfáradtam. Nem rettenetesen és nem is véglegesen, hanem éppen csak annyira, hogy el kellett döntenem: vagy ezt írom, vagy novellákat. És mivel igen ritkán jön rám a novellaírás kényszere, inkább azt választottam. Úgyis elmúlik.
Vagyis, nem is novellákat írtam, hanem jegyzeteket egy novellához, mert életemben már írtam két jónak mondhatót, és így már csak egyet kell. Tulajdonképpen ráérek. Aztán az is lehet, hogy egyszer véletlenül megírom. Akkor majd el kell gondolkoznom, mivel töltsem az időmet azután. (Mert ugye az a célom, hogy három jót írjak életemben, mert már az is éppen elegendő, emberfölötti dolog, és minek is többet.)
Most készülök egy előadásra, ami vasárnap este hatkor lesz a Nyitott Műhelyben, és az én sorfordító olvasmányaimról szól. Vagyis azokról a könyvekről, amelyek valamiért rettenetesen fontosak lettek nekem. Ha az ember írogat, akkor arra is lehet gondolni, hogy azokról a könyvekről lehet szó, amelyek hatottak rám. Hogy pont olyan lettem, amilyen. A kérdés persze az, hogy fontosabb-e az emberi habitus, vagyis az, hogy milyen ember ír, vagy inkább az, hogy az az ember milyeneket ír. Vagyis nem feltétlenül az írás technikájáról, az ábrázolás trükkjeiről van szó. Azok kevésbé fontosak. Sőt, nem is hiszem, hogy az írás tanulható, elleshető. Pláne olyan, ösztönös lényeknek, mint amilyen én vagyok. A forma nem is belőlem jön, inkább az van bennem, hogy az első mondat, ami először az eszembe jut, milyen formát talál, hogy aztán abban eljusson az utolsó mondatig. A csíra, ami az első mondatban benne van. Nem csak gondolatcsíra, hanem valóságos életcsíra. A gondolat nem elég egy novellához. Kell még bele valami. Valami a teremtésből.
Tulajdonképpen rémisztően kevés könyvet, írót találtam. Bár lopakodnak. Van itt furaság is: éppen tegnapelőtt jutott eszembe Somlyó György, és a Mesék a mese ellen című kötete, amit még azért olvastam el, mert a gimnáziumban a tanárom a kezembe adta. Nem azt mondom, hogy nagy hatással volt rám, de kétségkívül megértettem belőle, hogy úgy is lehet írni, és ez nagyon fontos. Ma meg azt olvasom, hogy szegény Somlyó György meghalt. Egyszer találkoztam vele. Pár szót beszéltünk. De arról ám, hogy hol találja meg az igazgatót – mert az ő gyereke is oda járt, ahova én. De csak negyedikben, amikor már nem abba az iskolába jártam, ahol elolvastatták velem a könyvét. Szóval kérdezte, hol beszélhet az igazgatóval, én nem tudtam, de megpróbáltam segíteni, megköszönte, aztán megmondtam neki, hogy olvastam, amit írt. Igen csodálkozott. Nem is kérdezett semmit, azt se, hogy tetszett-, érettem-e. Alighanem ő is úgy volt, mint én: nagyon meglepődött, ha élő olvasóval találkozott, pláne egy szinte gyerekkel. Isten nyugosztalja.
Érdekes, hogy bármennyit olvastam, nem nagyon találtam olyasmit, ami akkora hatással lett volna rám, hogy megváltoztasson, másképp írjak. Az olvasmányaim inkább önigazolásra voltak jók. Mint ahogy sose találtam példaképnek való embert se. Sose rajongtam senkiért, semmiért, se csapatért, se országért, se vallásért. Persze hatott rám mindenféle, de én inkább csak néztem, szemlélgettem a dolgokat, és boldog voltam attól, hogy szeretgethetem bennük azt, ami jó.
Szóval elfáradtam. Időnként kétségbe is esem, hogy mennyire öregszem. A múltkor találkoztam egy régi ismerősömmel, aki pár éve még egy jó kiállású, fiatalnak mondható férfi volt, most meg úgy megöregedett, hogy majdnem könnyes lett a szemem - mert jó ember, megérdemli -, ahogy láttam, mennyire lelassult, milyen bizonytalan lett. Bár fura módon jóval szelídebbnek tűnt, mint pár éve volt. Aztán rájöttem, hogy alig idősebb nálam. Öt évvel. És ez borzasztó.
Ez annyira megrázott, hogy mondtam is Katának: mi van akkor, ha egyszercsak ő is rájön, hogy itt van a nyakán egy vénember? Azt mondta, hülye vagyok. Remélem. És, hogy akkor is szeret majd. Meg akkor is, amikor már nem is tudom.
Vajon azok az öregek, akik nem is tudják, nem is észlelik már, hogy valaki szereti őket, boldogabbak-e azoknál, mint akik szintén nem tudnak már semmit a világról, és nem szereti őket senki? Biztos. Vagy nevetséges minden, amit az emberek a szeretetről gondolnak. Képzelnek.
Volt még egy nagyon rossz a héten, és az is a gyöngülésemmel kapcsolatban. Levettem Milos cipőjét, fölment az ágyra, aztán egyszercsak elkezdett nagyon sírni, hogy fáj a talpa. Kiderült, hogy szálka van benne. Jó nagy volt, jó mélyen. Rettenetesen félt és ordított, miközben tűvel és csipesszel kivettem belőle. Nagyon meg is rázott, hogy ennyire fél. De egy kicsit még jobban az, hogy alig láttam. Annyira elromlott a szemem, hogy végig bizonytalan voltam, miközben operáltam. Persze ez csak utána hozott rám frászt: nemsokára az lesz, hogy nem tudok egy szálkát se kivenni a gyerekemből. Akkor meg már mire jó egy ember? Jó, ez hülyeség, de akkor is.

Ön kivel alkotna frakciószövetséget?

A jobboldali lennék, csakis Semjén Zsolttal, világraszólót. Pláne, ha tovább akarom szeletelni a jobboldalt. Mást se kell tenni, mint hagyni beszélni, aztán a többit elvégzi a rohadt, kommunista, vagyis baloldali-liberális média. Bár az az érzésem, hogy ha semmit nem tesznek, csak pontosan idézik, az is elég ahhoz, hogy a KNDP, de még Katolikus Egyház is örökre eltűnjön ebből az országból. Csak úgy jelzem: rá lehetne dumálni bármire, még egy baloldali koalícióra is. Látom a szeméből.

Járai morális csődben

Csak hírcímeket idézek, mert talán ennyi is elég: "Járai nem hisz a kormányzati intézkedésekben", "Járai: reform nélkül válság", "Járai: Az elmúlt négy évben hat évet távolodtunk az eurótól", "Morális kérdésekről beszélt a reformok mellett jegybankelnök", "Járai: feléltük a jövőnket", "Járai szerint a reformokat nem érdemes magyar politikusokra bízni"…
Valakinek ki kell mondani, hát megteszem én: Járai Zsigmond a Magyar Nemzeti Bank elnöke megőrült. Politikai értelemben persze. Vélhetően kényszeresen beszél már, mert nem bírta földolgozni azt a feszültséget, ami abból adódott, hogy félreértelmezett szeretetből, hálából vagy párthűségből hónapokon át járatta le az országot, a Magyar Nemzeti Bankot és saját magát – nem is beszélve a Fideszről . Talán azt hitte, a cél mindent szentesít, győzelem esetén meg már kit érdekel, mit tett, miket beszélt itt. A győzelem elmaradt, és nincs min csodálkozni: nehéz lehet azzal szembesülni, hogy ádáz aknamunkássága legalább annyira ártott a jobboldalnak, mint Semjéné, Mikoláé vagy éppen Kerényié. Vagyis legalább a tükör előtt be kellett vallania, hogy ő is oka a vereségnek. Az meg pláne kín lehet, lelkileg is, hogy gyakorlatilag egyik hamiskás dörgedelmétől sem ijedt meg senki – most még erősödött is a forint -, ami egészen pontosan azt jeleni, hogy a pénzvilág szakmai értelemben már régen leírta, legföljebb csak afféle kisszínes érdekesség gyanánt figyeli a mondanivalóját. Arról már nem is beszélve, hogy ha most az a véleménye, amit a hírcímekben idéztem, akkor azt miért nem üzente meg Orbánnak is. Sőt, tovább megyek: miért nem szólítja föl az ellenzék vezérét, hogy a haza érdekében, valamint a morális izé múlásának kedvéért, ne mondjon olyanokat az együttműködés lehetőségére, hogy nemnemsoha, és hogy folytatja a háborút.
Semmiképpen nem akarom megbántani Járai Zsigmondot, biztosan derék ember, de van olyan, hogy valaki alkalmatlan egy nemzet bankjának élére. Ha azért viselkedik így, mert azt hiszi, hogy Gyurcsány kizsarolja az állásából, akkor vélhetően téved, a miniszterelnök nem fog ilyen hibát elkövetni, például azért, mert az az alapvető érdeke, hogy az ellenzék, ha már nem hajlandó együttműködni, legalább járassa le magát a végletekig.
Azt se mondom, hogy mondjon le. Mert teljesen mindegy. Abban a morális csődben, amit egyebek mellett az ő morális csődje hozott erre az országra ilyesmi nem várható el senkitől. Harcoljon csak tovább a képzelt vagy valóságos dzsungelében, mint az a szerencsétlen katona, akit elfelejtettek arról értesíteni, hogy vége a háborúnak. Ha sokáig folytatja, még keservicces film is készülhet a történetéből.

Pártpénzek, hazugságok

Alig akad ma Magyarországon olyan megfigyelő, aki elhiszi, hogy a választásokra a pártok egyenként éppen pontosan 386 milliót költöttek, vagy legalábbis semmivel sem többet. Ha ez igaz lenne, akkor olyan bámulatos kedvezményeket kaphattak, amelyek nem létezhetnek egy kapitalista gazdaságban. Ha pedig papíron mégis, akkor fölmerül az erős gyanú, hogy a pénzek a papírok alatt vagy fölött mozogtak, amit nem is tudom, minek kellene nevezni. Nem is pénzmosás, de mégis az, nem is korrupció, de mégis az – mindenesetre a pénz valahol ott van, és ismét zsebből zsebbe vándorol. Ez botrány. A cinizmus rémuralma. Akkor is, ha a választók is cinikusak persze: legyintenek. Csakhogy van-e szánalmasabb egy demokráciában az ügyeskedő politikusokra rálegyintő polgárnál? Nem kellene-e végiggondolni, mit mutat majd a kezével, amikor ugyanezek a politikusok adóáldozatot vagy legalább fegyelmet kérnek tőle a haza megmentésének, a gazdaság stabilizálásának oly magasztos céljából.
Az igazságszolgáltatás eszközei között mindig volt és van is olyan lehetőség, hogy az eltitkolt gyarapodás vagy ebből adódó túlköltekezés jelei alapján lehet nyomozást indítani. Kivéve persze azt az esetet, ha a törvény – nem véletlenül – úgy rendelkezik, hogy bőven elég, ha a papírokon közölt adatokat vizsgálhatja az arra illetékes államtól független szerv, noha biztosan lenne mód arra, hogy hitetlenkedés esetén a lehető legnagyobb mélységig föltárjuk a pénzmozgásokat.
Legelébb mindjárt azt, hogy honnan vannak azok a pénzek. Milliárdok.
Adományok, persze. Érdekes lenne tudni, hogy kiktől. Magánemberektől vagy cégektől? Vannak-e a cégek között olyanok, amelyek az államhoz kötődnek, például úgy, hogy közbeszerzési pályázatokon munkákat nyertek? Meg azt is érdemes lenne figyelni, hogy egy-egy módos adakozó később milyen ütemben gyarapszik közpénzekből.
Gyanúsítgatok? Persze. Valamiért megtanultam nem hinni abban, hogy egy, az érdekviszonyok bonyolult hálóira épülő társadalomban az önzetlen pártkasszákba adakozás oly gyakori lehet.
A kérdés az, hogy hajlandók-e a pártok - és elsősorban az országlók - végre rendet teremteni a pártfinanszírozás dolgában, vagy ej ráérünk arra még. És ha ráérnek, akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy senkinek nem érdeke, hogy tiszta viszonyok keletkezzenek. Igazán nem akarok tovább gyanúsítgatni, de eléggé ostoba lennék, ha nem gondolnék arra, hogy a pénzek a kampánymentes időszakokban is áramlanak, és milyen jó az, ha bizonyos esetekben nem kell magyarázkodni arról, hogy merre is hajlanak a kezek.
Azt kell eldönteni, valóban elvárható-e a néptől, hogy eltűrje, hogy a saját pénzén – hiszen az eltitkolt, feketén mozgó összegek az adóhivatalt is elkerülik – kapjon heteken, hónapokon keresztül például teátrális erkölcsi intelmeket olyan pártok képviselőitől, akik azért győzködnek, hogy megválasszuk őket törvényhozóknak, és a választók fölött törvényt ülhessenek. Nincsen-e morális csődjellege annak, hogy ugyanazok, akik eldugdosott, álságos számlákkal fedett pénzeken jutnak be a parlamentbe, aztán büntető törvényeket hozhatnak mondjuk a számlavásárló kisvállalkozók ellen?
Milyen különös: Gyurcsány Ferenc sportminiszterként még nagyon világosan látta – erről tanúskodik egy csakugyan magvas dolgozata -, hogy a pártfinanszírozás újragondolása mennyire fontos lenne a köztársaság tekintélyére nézve, ám miniszterelnökként mintha erről megfeledkezett volna. De siessünk az ítélettel: talán csak arra várt, hogy a nép megerősítse a hatalmát, és a jól titkolt koalíciós egyeztetéseken ehhez is körömszakadtáig ragaszkodik majd, a saját párttársai ellenében is.
Figyelmébe ajánlom a saját internetes fölmérésünket. Arra kérdésre, miszerint elhiszik-e, hogy minden párt betartja a törvényben rögzített kampány-költségkeretet a saját szavazóinak 97 százaléka nemet mond, de a többi párt híveinek is több mint 90 százaléka hitetlen. Vagyis azt mondja, hogy a pártok cinikus módon a szemünkbe hazudnak. Az is tanulságos, hogy a szocialista szavazók 85 százaléka szerint nincs reális esély a pénzmozgások korlátozására, láthatóvá tételére. És nagyjából ezt gondolják más pártok hívei is.
Nem lenne baj, ha Gyurcsány Ferenc jól meghazudtolná őket.

Orbánvásár

A hétfői szabadtéri várszínházi előadáson Orbán jelezte, még a nyilvánvalóan szükséges reformok érdekében sem tért vissza a polgári létbe, hogy elnökként a tisztességes ellenzéki szerepre készítse föl híveit, hanem - ha lehet - méginkább fölfújta magában a vezénylőtábornoki elhivatottságot. Tudatta az ország lakosságával, hogy folytatja a háborút. Ugyanott, ahol 2002-ben tartott: megint jön a buldog-, vagy inkább piranyapolitika: Gyurcsány miniszterelnök arra számíthat, amit Megyessy kapott. Harapdálásos üldözés, kifulladásig. Sok rosszkedvvel. Aligha hiszem, hogy ne tudná: ebbe bukott bele. De fölismerte, hogy most nem indulhat más irányba, ha azt akarja, hogy az egyazászló alatt megmaradt egyatábor őt tartsa pajzson. Folyamatos harci helyzet kell, mert különben minek a tábor törzsestül, vezénylőstül. A háborús érzet megerősítésére annak, a már a választások éjszakáján is nyomorúságosnak tűnő mondatnak a megismétlése szolgált,hogy majd valami társadalmi önvédelmi testülettel megóvják azokat, akiket fideszességük miatt üldöznek. Ő csak tudja,hogy volt már ilyesmi. Persze, biztos akadnak, akik győzelmük vélt tudatában ellenszenvesen viselkedtek, és ezért most utálják, esetleg ki is utálják őket. Ezeket meg kell védeni. De hogy ez annyira általános és tömeges lesz, hogy egész alakulatot kell ellene létrehozni, talán túlzás. Ám régóta tudjuk, hogy a paraság mekkora közösségformáló erő. Ami viszont Orbán teljes szétesésére mutat, az az, hogy eszébe se jutott arról beszélni, hogy ő - aki a vereségért a felelősséget vállalja - milyen ostobaságokat követett el a négyéves kampányban. Hanem ehelyett: a kormány, vagyis Gyurcsány, meg valami büdös lények kivásárolták a híveit. Most nem hozom föl azt, hogy már a kettősállampolgárságos népszavazásnál is észre kellett volna venni, hogy nem csak az egyazászló alatt lelkendező tömeg szavaz. Azt se, hogy most - az eddigi,négyévenkénti gyakorlattól eltérően - nem is volt igazi osztogatás. De azt mindenképpen jelezni kell, hogy ha valaki ennyire lenézi az embereket, és csak valami orbánvásáron adható-vehető jószágnak találja a saját népét, arról talán mégiscsak jól gondolta az a nép, hogy nem alkalmas miniszterelnöknek. És nagy szerencse lenne a kormánypártoknak, ha jó sokáig maradna fogyó hadai élén sületlenségeket harsogva. Lehetőleg a következő választásig, amit most veszített el.

Ön milyen tárcát vállalna az új kormányban?

Örülök a kérdésnek, mert Gyurcsány és Kuncze szinte egy hónapon át folyamatosan hívogatott, de Öszöd előtt bezzeg nem tudták fölvenni a telefont. Ilyenek ezek: ha győznek, azonnal elfelejtik a számomat. Ráadásul nem is kockáztatnának semmit, hiszen miniszterséget nem vállalok. Már a piti rovatvezetéssel is az jár, hogy tízszer annyian utálnak, mint azelőtt, teljesen fölösleges a fél országgal meggyűlöltetnem magam. Egyébként is ez a legkilátástalanabb foglalkozás: nem emlékszem miniszterre, aki tisztességgel tudott volna visszavonulni ebben az országban. A szerelem végénél is megalázóbb dolog a hatalom vége. És az utóbbi biztosan bekövetkezik.

A vándor

A vándor fiam megállt a kapuban. A vicsorgó kutyáimat nézte. Állt mereven. Csak bámulta a nagyobbikat, a kant. Amíg az félre nem fordította a fejét. Aztán a farkát is megcsóválta, aztán félre mozdult, aztán lekushadt. Pedig egy szót se szólt a fiam.
Egyenes derékkal jött, apró batyut viselt a hátán. Mint amikor elment, amikor visszajött és megint elment. Megint vissza és megint el. Évente ha egyszer. A batyu se nagyobb nem lett, se kicsikébb, csak kopottabb. Talán.
A botja is. Göcsörtös, nehéz fa. Vassal a végén. Fényes lett. Soha le nem tette. De ha házban ült, akkor se. Csak mintha kicsikébb lett volna. Vagy a fiam nőtt.
Ki tudná, merre járt. Talán magas vidékeken, és a Föld nem húzta annyira, mint minket, akik a mélyföldeken maradtunk.
Az ajtóig jött, megállt. Bentről láttam, hogy vár. Nem kopogna, nem szólna, de még csak köhögés, jelzőhangok se jönnének ki a torkán. Még csak azt se mondhatnám, hogy befelé nézett az ajtó ablakán, hogy zavarba hozzon valakit. Nézett, de csak valahova, bele a térbe, de a nézés mégis belül maradt, miként ahogy az éhezők tudnak nézni. Meg a szemesvakok.
Nyitottam az ajtót, nem köszöntem, meg nem öleltem, csak megérintettem a tenyeremmel a karját, a könyökét, mintha tényleg nem látna, és mint ahogy a vakokat, nem húztam és nem vontam, csak vezettem, tereltem, semekkora érintéssel.
- Látsz? - megkérdeztem. De talán csak azért, hogy halljam a hangját. Volt úgy, hogy valaki évszakokig járt, erdőkben, felföldeken, egyedül, elhagyta a hangja, de jól megvolt a csöndjében. Hagyni kell az olyan embert, amelyik már nem feszül neki a hangok falának, hogy átpréselje a végeit.
Bólintott, vagyis inkább csak rebbentett a fejével, hogy igen. Igen, lát.
Azt gondoltam, akkor jó, mert hall is. Mert vannak a vándorok között, akik bejárván már minden vidéket, magukban kezdenek vándorolni. Az ember meg belülről olyan, hogy nincs ott tér, behúzza hát kiálló tagjait. Nincs ott fény, minek lásson, hunyt szemmel tör előre, és van úgy, hogy a szem héjainak húsa összeforr. Láttam embert, akinek a szemei helyén csak két pillasor maradt. És a fül is odalehet, mert hang sincs ott, emberi semmiképp. Olyan mintha lenne fül, mégsincs. Hall mindent, csak amit ember mond, azt nem.
A konyhába vittem. Kölyökkorában mindig, bár volt ágya, a kemencepadkán aludt. De csak télen. Nyáron a kertben, mint az állatok. Azt mondta mindig: ha álma előtt a Tejutat nézi, látja, ahogy forog a Föld. És csak akkor jött be, nyáron, ha azt érezte, túl gyorsan forog, és egyszercsak súlytalanul elröpülhet. Attól félt, semmi mástól. Hogy súlyaveszett testtel röpül a földek fölött, és soha többet nem húzza magához semmi, csak a szél terelgeti élete fogytáig és azután is. Ezért visel mindig szöges bakancsot. És ezért a kampó a botján, vas a végén, kötél a derekán.
A kemencepadkára ültettem. Előtte álltam és a tenyereimben tartottam a fejét. Hogy egy kicsit nézhessem az én fiamat.
- Miért lett ilyen barna a bőröd? - Azért kérdeztem, mert tényleg, ahányszor láttam, mindig sötétebb lett, de nem csak az arca, az egész teste, ott is, ahol ruha takarta. És a haja is, a szeme is.
- Cigány lettem.- mondta. A szemembe nézett, de már élt a szeme. - Cigány lettem. - mondta megint, és csodálattal láttam, hogy könnyezik. Sohase sírt. Gyerekkorában se, ha ütötték, akkor se, pedig ember nem ment el úgy mellette, hogy ne ártson neki. Az állatok szerették.
- Vernek?
- Nem. Csak félek. - Sose láttam még olyat, hogy valakinek tényleg patakokban folynak a könnyei. És ahol a csöppök átgördültek, kifehéredett a bőr. - Bújtam. Árnyékban vándoroltam.
De hát, már kölyökkorában is úgy volt, hogy ha látni akartam, este kerestem a kertben. Nappal valahogy beolvadt valamibe. Résekbe és árnyékokba. És ha arrébb ment a Nap, új alakot öltött. Vagy átlopakodott, nesztelen, a tér új rejtekébe.
Mindig, mindenki véletlenül látta meg. És megrémült, aki előtt egyszercsak ott lett. Ezért is verték, félelmükben.
Attól féltem, egyszer meghal, és sose találom a testét. Úgy kell élnem a maradék időmben, hogy tudom, ott van, és beleőrülök.
- Maradj itthon. - mondtam.
Nem is mertem remélni, mégis bólintott.
Vizet forraltam, lefejtettem róla a kabátját meg minden gúnyát, a dézsába állítottam, és ahogy a szappannal mostam, hát egyre fehérebb lett a bőre. A végén, mielőtt megtöröltem és álomba tettem volna, már szinte színtelen, áttetsző volt. Az erek olyanok voltak a bőre alatt, mint a patakok a térképeken. Az izomkötegek meg, mint a hegyek és köztük a völgyek. Arra gondoltam, hogy ennek az embernek hegy- és vízrajza lett. Az én cigány fiamnak.
Ahogy a kemencepadkán aludt, kopogott a botja vasa a földön. Megpróbáltam, de nem bírtam kivenni a kezéből.

A vak

Hallom, hogy a vak fiam befordul az utcánk sarkán. A botjával veri a falat. Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senkise jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény.
Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem, sose matatja az arcomat.
Csak hat utca van ebben a városban erre is meg arra is, majdnem pont a közepén élünk. Minden éjjel hallom, amikor megáll, mert kihagy a botütem, aztán a kattanást meg a szusszanást. Mint amikor egy vagy kétnapos, már olyan szuszis a zsömle, ha összenyomod, és a füledhez tartod, olyan az a hang.
Aztán megy tovább. Koppan a bot. Megint koppan és megint. Megáll. Kattanás és szusszanás.
Tízig énekel a kocsmában. Kivéve szombaton. Mert akkor a vasárnapi misére készül. Hajnaltól estig. Minden szombaton. A szünetekben, amikor tejbe kavart tojást hörpöl, Szent Ceciliáról, a szűz vértanúról olvastat velem. Vagyis már nem is olvasom, mindent, kívülről tudok a szerencsétlen lányról.
Azt a részt szereti nagyon, amikor Mark Aurél elrendeli a keresztények vérirtását, Cecilia holtakat temet, ezért meg akarnák ölni a fürdőházában.
Kérdeztem már vagy százszor a vak fiamat, hogy most akkor elképzeli, ahogy ölik azt a nőt, és szép az, vagy minek mondatja velem.
- De hiszen nem sikerült ott megölni. - mondja, és rögtön rázendít egy dalra, Ceciliáról. Az a vége, hogy „maradjon Uram szívem, testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyeníttessem.”
Aztán még elemesélteti velem azt a részt, amikor a bakó hármat sújtott a szeplőtelen nyakára, de mégsem tudta megölni, otthagyta hát vérében fetrengve.
Mondtam a vak fiamnak, hányszor mondtam, hogy ilyesmit normális ember egyszer se hallgat szívesen. De ő csak mosolygott, aztán énekelt.
Aztán kiköveteli azt a szívszaggató részt, amikor három napig vérzik ez a nyomorult szűz, az ágyát keresztények állják körül, meg Orbán pápa, aki a szobáját mindjárt templommá avatja.
Minden szombaton.
Este meg elmegy, tíz után, hogy körbejárja a várost. Az egészet, minden utcát és minden lámpát. Kopog a kis botjával. Kattanások, szusszanások.
Ma elkísértem a templomba. Követtem. De úgy, észre ne vegyen. Hogy meghallgassam. Le se ültem, leghátra álltam, nehogy meghallja a lélegzésemet, nehogy megzavarja, ha tudja, ott vagyok.
A hangjával, ami inkább férfitestének gyönyörű mélymorgása volt, előbb megteltek a padsorok, a lelkek, aztán az egész templom, a kupola, minden, és már azt éreztem, hogy mindjárt megreped a tető, robbannak az üvegek. Aztán egyszercsak női hangon kezdett énekelni, de úgy, mintha a mélymorgás valami köd lenne, abból, mint egy nyíl törne ki Cecilia sikolya, minden szenvedése.
Talán zavaromban, fölnevettem. Meghallotta. A nyílhang megtört, de pontosan úgy, mintha a levegőben törne szét valami ismeretlen erőtől egy vessző. Pár pillanatig némán állt az én fiam, aztán forgolódott, a fülével keresett. Fölálltam, kimenekültem, és bár futni még sohase hallott, tudom, fölismerte a lépteimet.
Mise után nem jött haza. Ebédre se. Délután se. Most jön. Mindjárt éjfél. Már itt kopog az utcában. Megértette, nincs mit megbocsátani azon, ha én tudom, szent akarna lenni. A vak lámpaoltogatók védőszentje. Talán.

Bozsik Péter aláírta a Magyar Labdarúgó Szövetséggel a szövetségi kapitányi szerződést. Ön aláírná-e?

A választások előtt semmiképpen, mert a haza üdvét akarom és van erre a posztra nálam jobb is: két kiváló sportember verseng a miniszterelnökségért, mindketten alkalmasak lennének a szövetség kapitányának. Mindketten becsvágyók, hazafiak, karizmatikus emberek, akik ráadásul arra is képesek, hogy a lelket is kihajtsák azokból, akiket irányítanak. És az egyik most legalább négy évre sok szabadidővel bír majd. Azt még nem tudjuk, hogy az-e, amelyik kicsit jobban ért a focihoz, de érthető, hogy Bozsik úrnak sürgős volt az aláírás.

A bringás

A bringás fiamnak valahogy az lett a mániája, hogy nem szabad a földhöz érni, mert.
De sose bírta megmagyarázni. Mondott mindenfélét a földpárákról meg az erőterekről, meg hogy az emberen és az emberben is vannak olyanok, és nem nagyon férnek össze. Hiába mondtam, hogy egyrészt házban élünk, padlón, másrészt cipőben, és még zokni is van ott, azt mondta, nem értem én az egészet. Görkorcsolyával kezdte, összeszántotta a padlót, olyan már az egész, mintha valaki kísérletezne, és arra lenne kíváncsi, merre járkál egy lakásban egy ember, vannak-e teljesen fölös, sohase használt terek. De egyszercsak azt mondta, nem elég, túl közel van a talpa.
Hozott egy bringát, összetört mindent, az ajtókat, a virágokat, alig maradt bútor sérületlen. Pedig bringás zseni. Képes úgy megfordulni, hogy mellső kerekét fölemeli, lendül egyet, képes úgy pisálni a kicsi klotyóban, hogy le se száll, egy órát is elbeszélget a konyhában, támasztás nélkül, úgy hogy a lábával nem érinti a földet, de még csak nem is remeg a bringa. De mégis kínos az egész, nem lehet így élni. Mondtam neki, hogy egy éve tűröm már, mi lenne, ha valami mást próbálna. Azt mondta, értsem meg, irtózik a föld érintésétől, nincs az a hatalom, ami rávenné, hogy egy percnél tovább a földön járjon.
Adtam neki egy pofont. Leesett a bicikliről. Az ölembe vettem, kivittem a kertbe, levettem róla a görkorcsolyáját, megint kapott két pofont és leállítottam egy fa alá, ahol fű se nő. Megpróbált elfutni, de kapott három pofont, zokogva, nyüszítve, mint aki parázson áll, úgy maradt ott.
Na, most lépj! De nem mozdult. Belerúgtam, de úgy maradt. Megpróbáltam lökni, cibálni, de nem mozdult. Sírt.
Odaragadt, azt mondta. És tényleg nem mozdult. Odaragadt. Leültem és néztem, de alig láttam, mert könnyezett a szemem. Aztán azt mondtam neki, hogy akarjon.
Mit? Lebegni, akarj lebegni.
Láttam, hogy akar. Már nem sírt. Behunyt szemmel akart. Előbb vinnyogott, aztán egyre halkabb lett, már csak dünnyögött, morgott, valahonnan nagyon mélyről. A hasából, vagy a talpából.
És egyszercsak elemelkedett.
Mondtam, hogy jó, akkor most beviszlek.Tegnap minden ablak kitört, nem maradt ép váza, csésze, semmi. Nem tud még megállni, ha egyszer elindul. De boldog.

Vállalná-e Orbán Viktor helyett a miniszterelnök-jelöltséget?

Most, hogy kérdezitek, csodálkozom is, hogy Orbán még nem hívott, mert az utóbbi hetekben annyiszor szólított meg telefonon - Gyurcsány és Kuncze még többször -, hogy már hiányzik. Természetesen elvállalnám, már csak azért is, mert erős borzongást váltott ki belőlem az a szárazföldön őshonos kelet-európai népi elegancia, ahogy a vezénylő admirális elhagyta a hajót, és hátraintegetett az utazó közönségnek. Ilyen helyzetben bárkinek, aki tud hajót vezetni, kötelessége átvenni a kormánykereket. Én tudok. Igaz, csak szárazföldön.

Az Antall-kártya

Most, hogy emlékeimben kutattam, hogy legalább magamnak megmagyarázzam, hogyan merészelik a volt emdéefesek, most fideszesek Antall József nevét fölemlegetni, sőt fölhánytorgatni Dávid Ibolyának, rájöttem, hogy bizony van összefüggés Antall József és Orbán Viktor sorsa között. Jobb lenne, ha nem jönnének olyanokkal, hogy Antall József forogna a sírjában, ha látná, mit tesz az MDF mostani elnöke, mert erről eszembe jut, hogy a nagy tiszteletre méltó emlékű miniszterelnök halálának idején jöhetett rá Orbán, hogy betömni való lyuk támad a politikai szövetben. A jobboldalon, és nem véletlen, hogy amikor elkezdte építgetni az új imágóját, hirtelen a legendárium része lett: a haldokló őt külön fogadta, és mintegy politikai örököseként áldotta meg. Pechére ez odáig fajult, hogy egy jobboldali költő operához való librettót akart írni belőle – a nevét nem írom le, elég legyen annyi, hogy egy undorító beszéde miatt léptem ki sokakkal együtt az Írószövetségből. (Állítólag a zenét meg olyan ember írta volna, aki annak idején már Sztálinhoz is kantátált.) A vége az lett, hogy szégyenszemre az iparkodó Orbán helyett az Antall-család árulta el, hogy nem is volt haláloságyas-megáldásos találkozó.
Ez persze a feledésbe merült, így itt van az alkalom, megint elő lehet kapni cinkelt pakliból az Antall-kártyát. Bizonyos értelemben ez erősen emlékeztet a Bibó- és Márai-lapok lobogtatására: csak azokat lehet átverni ilyesmivel, akik analfabéták vagy nem szeretnek olvasni.
Nézem, hallgatom az előretolt Jeszenszky Géza kínos nyökögését: arra hivatkozik, hogy Antall kihasználná a történelmi lehetőséget egy kormányváltásra. Csodálkozom: Jeszenszky jobban ismerte Antallt, mint jómagam, így aztán tudhatja, hogy Antall még csak nem is válaszolt volna Orbán üzeneteire, ha azt tette volna vele, mint Orbán Dávid Ibolyával. Antall legrosszabb tulajdonsága ugyanis éppen a sértődékenysége volt, és az erre való hajlamukat akkor se lehetne összehasonlítani, ha lenne valami sértődés-mértékegység és műszer is hozzá. Arról nem is beszélve, hogy Antall úriember volt. Már csak családi hagyományai miatt sem fogott volna kezet olyan emberrel, aki magának számolja a nyilaskások szavazatait. Amikor azok belülről próbáltak az MDF-ben élre törni, inkább hagyta, hogy szakadjon a párt. Kicsi legyen, de tiszta. Mert a mocsokra nem lehet jövőt építeni. Ez az antalli örökség, nem a bármi áron való hatalomkaparás.

Vashideg

Márta néni reggel nyolckor kiáltott anyámért, de ő még a boltban volt, én mentem be hozzá. Csak azt mondta, fiam, meghalok. Dermedten néztem, mozdulni se bírtam, csak álltam fölötte. Mereven nézte a plafont, aztán abbahagyta a lélegzést, kettőt rándult.
Tudtam, hogy tényleg meghalt. Máig nem tudom, honnan tudtam, hogy ilyenkor le kell fogni az ember szemét, vagyis a tekintetét. De a testem, úgy működött, hogy én benne voltam, a kéz meg tette a dolgát. Belül egy megfagyott kis gyerek voltam, a kéz, a kezek meg már férfié vagy inkább asszonyé: kihúzták a takaró alól Márta néni kezeit, összekulcsolták az ujjait.
Melegek voltak még. Sem undort, se félelmet nem éreztem. Hanem amikor azt láttam, hogy az egyik karján, majdnem a csuklónál tetoválás van a bőrben, valami különös érzés fogott el. Nem rémület volt, hanem olyan, mint a csodálkozás: nahát akkor most már tudom, miért nem vett magára könnyű nyári ruhát, rövid ujjú blúzt. Mintha valaha is észrevettem volna, hogy nem vesz, nem hagyja fedetlenül a karját.
Nem mertem kimenni, menekülni, hanem letérdeltem mellé és imádkoztam, mint mindig, ha féltem. Daráltam magamban a Miatyánkokat, az Üdvözlényeket meg a Hiszekegyeket, mintha penitenciára lennék ítéltetve. És néztem Márta nénit, nem bírtam róla levenni a szemem. És csak, amikor azt gondoltam, hogy milyen szép, sokkal szebb, mint amikor élt, akkor kezdtem el sírni. És reszketni, de úgy, mint amikor a gerince fázik az embernek. Lassan oldódott a bensőm vashidege. Arra gondoltam, nem tudom róla levenni a szemem. Így őrzöm.
Amikor végre megjött anyám, fölemelt. És - biztos zavarában - azt mondta, menjek ki játszani.

A gödör

Derkemama azt mondta, Csipikének azért lettek pipaszár lábai, azért megy két bottal, mert amikor kicsi volt, járni kezdett, az anyja térdig beleásta a földbe, hogy ne zavarja a kapálásban. Egyszer reggeltől estig ott ült a krumpliföld szélén, a föld mélyéről fölkúszott a hideg, megsatnyította a húsát. Amikor este az anyja kihúzta a földből, tele volt féreggel. Az apám erre azt mondta, hogy nem igaz, ez ostobaság, Derkemama olyan buta, hogy ha térdig fölbe ásnák, az befogadná, és nyakig ölelné estig. Csipike egy fertőző betegséget kapott, járvány volt. Még örülhet, hogy járni tud. Sokan meghaltak, vagy úgy élnek, hogy lélegeztetik őket.
A nagyanyám nem mondott ilyet, hanem csak azt, hogy „ezt beszélik”.
A vörös kanász azt állította, hogy ez igenis igaz, mert őt is beásták gyerekkorában, csak neki szerencséje volt, mert meleg földbe dugták. Trágyásba.
A szomszéd Péteri néni tudott egy nagyon régi történetet: amikor ő még kislány volt, egy gyereket beástak a pocsolyás legelő mellett oda, ahol a föld alatt fosóhomok van, és mire délben mentek volna megetetni, elnyelte. Soha nem találták meg. Kérdeztem persze, hogy nem azért mondták-e ezt a gyerekeknek, hogy ne menjenek a pocsolyás közelébe, de azt mondta, hogy nem, nem, ő igenis emlékszik arra a gyerekre. De az is igaz, hogy soha nem ment a pocsolyáshoz, mert azt is beszélték, hogy a kölyök lelke lidércként bolyong a réten.
Csipike szebb volt, mint bárki a környéken, csak hát a lába. Nem is én voltam szerelmes belé, hanem az öcsém. Mindig hazahozta a táskáját az iskolából, néha tologatta egy babakocsiban a kicsi testét, elvitte az iskolabálba is. Üldögélt vele a büfé mellett. Néha – szinte csak véletlenül – fogta a kezét.
Az apám azt mondta, nem örül ennek, mert látott már olyat, hogy kölyökkorban belehabarodik valaki egy lányba, aztán úgy marad örökre. Becsületből veszi el, hiába nyílik ki a szeme.
Anyám erre azt mondta, ijesztően hangosan, hogy apám egy állat. Megérdemelné, hogy egyszer kitörjön az összes lába, és mankóval járjon. Aztán pofázzon. Egy hétig se bírná ki.
Különös, de mi az öcsémmel tudtunk beszélni a szerelemről. Szégyen és vihogás nélkül.
Azt mondta, hogy olyan szép, azért szereti. És szép is volt, az igaz.
Egyszer megkérdeztem tőle, beszélt-e Csipikével arról az elásásról. Azt mondta, hogy dehogy.
Pedig jó lenne.
Talán egyszer majd megkérdezi. De ezt nem kijelentette, hanem csak úgy, merengve mondta.
Sohasem kérdezte meg, mert Csipike azon az őszön meghalt. Elesett, nagyon megütötte magát, tüdőgyulladást kapott. Az anyja azt mondta, egy hét alatt meggyógyul, de még aznap éjjel elaludt.
Beszélték, hogy egy ér repedt meg benne.
Hat év múlva, amikor az öcsém már az érettségire készült, egy nyári reggelen kiment a kert végébe, és ásott egy gödröt. Kihívott, és azt kérte, temessem be, de jól tapossam meg a földet. Beleállt a lyukba, és én betemettem.
Nem kérdeztem, hogy mire jó ez, mégis megmondta: ideje megszabadulni. És jöjjek vissza érte este.
De az apánk talált rá, délben. Kirángatta a földből, kicsit meg is rugdosta, és ordított vele. De aztán egyszercsak zokogni kezdett. Annyira erősen tört rá a szenvedés, hogy a földre kuporodott. Anyánk kijött a házból, csak nézte, sokáig, aztán leült mellé a földre, és a fejét simogatta.

A kiképző

Amikor ölni tanítottak, embert persze, akkor volt ott egy ember, akinek az volt a mániája, hogy nem hagyatkozhatunk mindig a fegyverekre, mert azok elromolhatnak, elveszíthetjük őket, de szégyenszemre még a kezünkből is kicsavarhatják bármelyiket, és akkor ott állunk, puszta kézzel, és akkor mi van. Mi lenne? Meghalunk. Van olyan. Aki ilyesmibe keveredik, az tudja. Jobb, ha tudja. De ez az ember bizonygatta, hogy nem szabad így gondolkozni, mert igenis van megoldás.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon, mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott, kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját, ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona, amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként ahogy a lelőtt disznókból is ebéd lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük, hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne, mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot.”
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő. Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat orrára, hogy az, vagyis a sok csont betolódott az agyába, és azonnal belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam, ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal. De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszercsak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták, szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon. Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan, mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni. Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizonyám: megfelelő szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni.Már szépen kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a mellkasába szorult.

Az igézet földje

Sok halált láttam, de a legszebb azé a lányé volt, aki a falum fölötti kanyarban éppen húsvét vasárnapján egyszer kiszállat a kocsiból, mert vezetés közben látta, hogy valami olyasmi állt össze az út mentén, és pláne a túlsó oldalán, ami a lelkébe telepedhet, akár napokra is, és úgy lehet, hogy boldoggá teszi, vagy legalább megterít a harmóniáknak. A parkoló, vagyis inkább pihenő fölött ültem egy kövön, a biciklim mellett, semmit tettem, mint mindig, amikor ráérek, nem sietek, vagy nem vagyok rákényszerítve, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami. Nem a rétet néztem az út túloldalán, hanem a hangyákat a lábam előtt, ahogy egy döglött darazsat próbálnak szétharapdálni, és amikor ez nem sikerül, elkezdik vonszolni, valahová, ahol majd nyilván komposztot érlelnek belőle. Jól dolgoztak, mondhatni zseniálisan. Éppen azt számolgattam, mennyivel lehet nehezebb egy darázs egy hangyánál, amikor megállt mellettem az autó, és azonnal kiszállt belőle a lány, akiről legott megállapítottam, hogy nagyon ronda, formátlan, alaktalan lény, tehát nem billent majd ki a nyugalmamból, bár jó mulatságot ígér, hogy öt perc múlva mindent tudok róla, amit tudni érdemes, és ez nem kell majd nekem semmire. Legkésőbb tíz perc múlva pedig elmegy, és nem lesz soha többé, és az is lehet, hogy annyira megsemmisül az időben, hogy soha semmikor eszembe se jut. Azon gondolkoztam, nem vetemedtem-e odáig, hogy azokat szeretem legjobban, akik nem jutnak eszembe egyszer sem életem maradékában. Mert azért az már mégiscsak a vég lenne, és ki tudja, vissza lehet-e jönni egy ilyen állapotból. A lány rám nézett, és ezzel megzavart. Sőt, köszönt, de nem azt mondta, hogy jó napot, hanem azt, hogy hát ez csodálatos. Én meg azt kérdeztem tőle, hogy hát mi. Hát mi csodálatos? Ez itt, mutatott körbe, de leginkább a rétre az út túloldalán. Leszállt ide az Isten, semmi kétség. Ez az ígéret földje! Furán beszélt: pösze volt. Amikor érezhette, hogy nem nagyon lelkesedem, és csak most emelem föl az arcomat, hogy lássam az Isten rétét, kicsit félreállt, hogy lássak, meglássak. De nem bírt magával, meglepetésemre elkezdett pörögni, táncolni, de úgy, hogy közben széttárta a karjait és föl is emelte őket, a Nap felé. Így aztán nem nagyon tudtam a rétet figyelni, bár ahhoz egy pillantás is elég volt, hogy lássam: valóban kivételesen gyönyörű az a virágözön, ami a tocsogók mellett virít, és valahogy a fény is jó szögben zuhan a tájra: hogy is nem vettem eddig észre? De nem tudtam figyelni, annyira lenyűgözött a plüssállatszerű nőnemű alaktalanság tánca. Egyre gyorsabban keringett maga körül, és egyszercsak elindult az országúton át a rét felé, pörgött az út közepén. A kamion olyan gyorsan jött, hogy én se vettem észre. Nem is kellett utóbb lelassítanom a pillanatokat, mint valami filmet: tisztán láttam a boldog, csukottszemű arcot, és azt, hogy a karját éri el először a teherautó vasa, a feje fölé nyomja, aztán eléri a testét is, aztán lecsapja az úttestre. Talán egy perc is kellett, mire meg tudtam mozdulni. Amikor fölé hajoltam, valamiért hangosan kimondtam, mintha jegyzőkönyvbe diktálnék: Meglepő, de nem vérzik, viszont mosolyog. Sose láttam még boldogabb halált.A zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.

Kísértetek

Vasárnapig úgy volt, hogy a Fidesz maradt az egyetlen rendszerváltó párt, ám az MDF parlamentbe jutása után a magára maradt Orbán-csapat hírtelen bámulatos módon megvilágosodott: van még egy erő, amelyiknek nagy szerepe volt a szocializmus legyőzésében, akivel már csak ezen az alapon is szövetséget kell kötni, hiszen tartoznak ezzel a hazának, ésatöbbi.
Most azt leszámítva, hogy így a Fidesz akár a szabad demokratákkal is szövetségre törekedhetne, hiszen az aligha volt kevésbé rendszerváltó nála, én azért azt is megemlíteném, hogy a magyarországi rendszerváltás mind a mai napig – a reménytelenség miatt – ritkán fölbukkanó álom lenne, ha nincs egy bizonyos Gorbacsov nevű ember. Ő a világtörténelemben egyedülálló módon, úgy tette le a fegyvert, hogy erre nem volt közvetlenül kényszerítve, csak a saját meggyőződésétől vezérelve, és úgy rogyasztott össze egy beteg birodalmat, hogy az szinte alig temetett maga alá emberi életeket. A gyepűvidék is beomlott, és ebben a szituációban a kommunistának nevezett pártok – noha például fegyveres erejükre támaszkodva pár hétig vagy akár évekig fönntarthatták volna egyeduralmukat – többnyire úgy döntöttek, hogy békés úton megteremtik a többpártrendszert. Persze ezután egy hosszú alkudozás következett, aminek folyománya lett egyebek mellett az is, hogy közben megtestesülhettek és összeérhettek azok az erők, amelyek ma is a politikai élet legfontosabb szereplői. Nem mintha erre nagy szüksége lenne például az MSZP-nek, mégiscsak ki kell mondani egyszer, hogy annak minden ellentmondásossága dacára mégiscsak volt valami szerepe a békés rendszerváltásban. Persze a gorbacsovi folyamat nélkül az MSZMP népi, szocialista és például reformkommunista politikusainak esélyük se lett volna semmire: ma is itt állomásoznának – ideiglenesen – a szovjet katonák, a mai jobboldal prominenseink nagy része a pártban és a szakszervezetekben, valamint a népfrontban tevékenykedne – nem kétlem, hogy jó szándékkal, a lehetőségekhez mérten a legnagyobb tisztességgel a haza üdvéért.
Ha én ma a jobboldal vezetőjeként az összmagyar kormányzás lehetőségéért kuncsorognék a néphez, biztosan nem venném elő a rendszerváltó kártyát, pláne akkor, ha nagyívű beszédem közben a nép a Hazafias Népfront volt alelnökét és azt a volt külügyminisztert látja mögöttem, aki a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja volt. Vagyis a rendszerváltásért dolgoztak, ha úgy tetszik „kommunistanént”, mert ebbe a kifejezésbe bizony sok minden belefér. A kísértetek is.

Vezércselek

A Fidesz először cselből csalást kiáltott, aztán döntetlen-közeli eredményt, azzal, hogy a kormányváltásra többen szavaztak, mint arra, hogy a mostani koalíció folytathassa az országlást. Gyors számolgatás után kiderült, hogy a Fidesz az MDF szavazatait is magához számolta, sőt a MIÉP-Jobbik voksai is azt mutatják, hogy a jobbszélsősök Orbán uralmára vágynak. Orbán sportember, nyilván különbséget tud tenni a gól és az öngól között. Márpedig az MDF győzelemmel fölérő bejutása a Fidesz hatalmas, és alighanem meccsdöntő öngólja. Azt jelzi, hogy volt híveinek egy része tűrhetetlennek, méltatlannak találta azt a gesztus és cselekedet-sorozatot, amelyik az MDF lehetetlenné tétele érdekében olyan eszközöket és olyan hangnemet vezetett be, ami - talán nem túlzás - utoljára a negyvenes években a rákosista hatalomkoncentráció idején bukkant elő a magyar történelemben. Nevetséges, de reális lehetőség: két hét múlva Orbán Viktornak azért kell majd megszégyenülten távozni a politikai életből, amit a jobboldal ellen tett. Pillanatnyilag úgy tűnik, Dávid Ibolya sokat tanult az utóbbi években. Tán még a focihoz is ért már egy kicsit. Például: aki úgy cselezi magát agyon, hogy a saját lábában bukik el, azt nem kell udvariasan fölsegíteni, fetrengését ki lehet használni a továbbrohanásra. Az is sokat elárul, hogy a Fidesz a saját hatalmának kívánását látja a MIÉP szavazóiban. Azután, hogy az egyre szomorúbb és szerencsétlenebb Csurka pár napja még Orbánt is a zsidó világösszeesküvés részeseként jelölte meg. A legszégyenletesebb politikai csoportosulásra a leghalványabb utalással is, mint szövetségesre tekinteni, kínos. A demokrata ember az ilyesmit álmában is röstelli. Különösen azután, hogy Csurkáék legalábbis mérhető eredménye a Fidesz másik nagy öngólja: miután - a nyílt rasszizmus kivételével - szinte minden ideológiai alapot elszippantott a szélsőjobbtól, sőt a tahó hangnemet is sikerült leutánozni, az mégis létezik, és pont annyi szavazatot vett el a Fidesztől, mint amennyi elég lett volna az első fordulóban a listás győzelemhez. Ma már látszik: Orbán többet ért volna, ha nem szélsőjobbos felhangokkal próbál szavazatokat elszipkázni, hanem nyíltan ellenük fordul. Késő. Az is lehet, hogy jó lesz ez valamire: az öngólokkal való döntetlenre játszás forradalmi elméletét és gyakorlatát jól hasznosíthatja majd Orbán Viktor megnövekedő szabadidejében azon a méltó poszton, ahova cselezi magát: a Felcsút edzőjeként.

Haiku

A csöndből kitört
egy darab. Az csörömpöl.
Mindjárt megint nagy csönd lesz.

Csönd

Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján, füleltem, és amikor elhallgattak a madarak - talán, mert róka járt arra -, akkor is maradt valami pisszegés.
Az erdőben, egy tisztáson olyan csönd volt, hogy már gyanakodtam. De aztán mocorgás lett: a fű növekedett, pisszegve.
Lementem a kútba, kötélen. A mélyén találtam egy tölgydeszkát, azon ültem. Vártam, hogy ne halljam a szívem dobogását se. Aztán egy homokszem hullott alá, és olybá tűnt, mintha csobbanna a víz alattam, és bár alig mozogtak, apró hullámok kúsztak a partok felé, aztán vissza, és megint.
Kerestem homokmezőn, hómezőn, hegytetőn, hiába. Megértettem, hogy soha nem hallhatom meg a csöndet. De tegnap, amikor a szerelmem hasára tettem a fülem, csak úgy, mert fázott, vagy mit tudom, miért... mert szeretek a fülemmel is hozzá érni, meghallottam. És azonnal tudtam, hogy mire emlékezem: a háromszor három hónapig tartó vörös éjszakára, ahogy lebegtem a szörcsögő csöndben egy dobogó szív alatt.

Világvége

Komolyan elhittem, hogy a világnak van vége, és egyszer el is megyek oda. Készültem az útra. Kicsi gyerekbőröndbe tettem kekszet, orvosság gyanánt elloptam az apám aranyér ellen való kenyőcsét a vécéből, valamint ismeretlen oknál fogva betettem egy csomó jelvényt. Úgy képzeltem, hogy megállok a világ végén, ami olyan, mint egy nagy hegyen valami hatalmas szakadék széle, de ha lenézünk, nem látunk ott semmit. Csak valami messzit. De nem úgy, hogy messzire van valami, hanem csak a messzi van. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy ezt lássam. Már nem tudom, miért nem indultam el. Azt hiszem, hiba volt. Mert talán némi eltévedés és egy nagyobb verés után leszoktam volna a kalandozásról. És pláne: nem álmodnék a világ végével. Nem repülnék éjszakánként kitárt karokkal vasúti pályák fölött, mert meggyőződésem, hogy a világvége közelében kell lenni egy vasútállomásnak. Nem a szélén, csak a közelében. Országúton pedig nem lehet megközelíteni. Fogalmam sincs, hogy álmomban honnan tudom, vagy miből gondolom ezt, de biztos vagyok abban, hogy a vasutat kell követnem, mert a világ végéhez más út nem vezet. És igazam is van mindig. Leszállok a világ vége előtt pár méterrel. Noha repülés közben semmiféle fáradtságot nem érzek, éppen csak elvánszorogni tudok a szakadékig. Aztán csak állok, ott, és várom, hogy mögöttem fölkeljen a Nap. Vagyis a világ vége Nyugat felé van. Álmomban sokszor gondoltam arra, hogy a világeleje meg Kelet felé. Azért kell a fény, hogy belenézhessek a semmibe. A messzibe. És persze arra gondolok, hogy úgy tudhatom meg, mi van ott valójában, ha belevetem magam. Az eszembe se jut, hogy de hiszen röpülve jöttem a vonatpályák fölött, tehát tudok röpülni, vagyis tehetnék egy kicsi kört is a semmi fölött. Vagy egy nagyot. Mert álmomban is tudom, hogy ha az csakugyan a semmi, akkor nem is lehet röpködni benne, legföljebb csak zuhanni. Azt meg nem merek. Még nem. Amikor fölébredek, többnyire azon gondolkozom, hogy ha álmomban belevetem magam, fölébredek-e még valaha a szerelmem mellett, vagy csak egy üres, még langyos üreget talál a takaróm alatt.

Ön lenne-e az Országos Választási Bizottság elnöke?

Nem. Engedelemmel, most nem próbálok vicceskedni. A választással kapcsolatban semmiféle funkciót nem vállalok. Nem is értem: azok után, hogy négyévente halálra sértegetik ezeket az embereket, egyáltalán ki vállal még ilyesmit? A legutóbb az merült föl, hogy a delegáltak – akik egyébként áldozatos és tisztességes munkát végeznek hajnaltól napestig – kötelesek lennének a mobiltelefonjukat is leadni, nehogy valami törvénytelenségre használják. Mert ugye, eleve nem is lehetnek mások, mint csalók, politikai bűnözők. Vagyis a családjukat se hívhatnák föl. Hát én inkább összeszedem a kutyaszart a kertemben. Még az is emberhez méltóbb.

A „Whiskys” jelzett

Ma hétszáz ismerősöm lett az IWIW-en, és éppen a hétszázadik igazi meglepetés: Ambrus Attila, a „Whiskys” jelölt be, aki borzasztóan hosszú büntetését tölti Sátoraljaújhelyen. Megtisztelt. Ezek szerint ott az elítéltek internetezhetnek, amit én nagyon helyesnek találok, hiszen tanulhatnak, érintkezhetnek a világgal. Vele kapcsolatban fura érzéseim voltak. Egyrészt igen szórakoztatónak találtam, amit a rendőrökkel csinált – nem, mintha rosszat akarnék nekik, vagy utálnám őket, de akkor is mulatságos volt. Másrészt persze azt is tudtam, hogy ha véletlenül abba a bankba jön be rabolni, amelyikben én is vagyok, és egy kicsi módom van rá, simán megölöm. Ez teljesen független attól, hogy amúgy vicces, és a közönségre, a bank vendégeire és alkalmazottaira nézve ártalmatlan. Én úgy gondolom, hogy aki fegyverrel támad, rabol, emberre fegyvert emel, azt le kell lőni. De végül sajnáltam, hogy elfogták, talán azért, mert biztosan szükségünk van az ilyen zsivány-legendákra. Jobb lett volna, ha eltűnik, aztán valóban legenda lesz belőle. Sajnáltam, amikor kiesett a szerepéből, és méltatlankodott a hosszú büntetés miatt. Ha jól emlékszem, talán írtam is akkor, hogy férfi így ne viselkedjen. Pontosan tudta, mit csinál, és azt is, hogy ennek mi lehet a vége. Persze, nyilván fölmérhetetlen, borzalom a fél életét rács mögött leélni, de ha valaki legendát épít magából, akkor hallgassa rezzenéstelen arccal az ítéletet, és soha ne méltatlankodjon annak súlyosságára hivatkozva. Nyilván én is kétségbe esnék, és aligha tudnám tartani magam, ha másfél évtized várna. Nem is olyan régen olvastam róla, hogy szeretne tovább tanulni, de persze nem tud kijárni, és nincs aki elmenjen hozzá órákat adni. Ilyesmire nem jut pénz. Ha jól emlékszem, pályázott is, de nem kapott semmit. Arra gondoltam, hogy ha lenne ott internet, szívesen tanítanám, például internetes újságírásra. Ha más tanító emberek is vállalnák, akkor ők meg egyebekre, esetleg. Csakis azért, mert azt gondolom, hogy nagyon intelligens ember, és fölötte jó lenne, ha szabadulván csakugyan értelmes életet élhetne. És persze addig is. Nagyon érdekes lenne kidolgozni egy internetes technikát börtönlakók személyre szabott oktatására. Persze nyilván van már ilyen valahol a világon. Tényleg örülök, hogy jelzett, jelentkezett.

Mondtam, hogy mindenkire

Ma tudtam írni. Vagyis tegnap, mert elmúlt éjfél. Reggel bementem és eszembe jutott valami, azonnal leírtam. Aztán még valami, azt is. Délre el is készültem, aztán mentem tanítani.

Cs. meséli – azt nem tudom, hogy miért pont nekem, de talán azért, mert kikívánkozott belőle, a lelkiismerete miatt, és tudja, hogy én nem árulom el senkinek, csak megírom – hogy tegnap kupiban volt. A felesége egy hónapja otthagyta, elhatározta, hogy soha az életben nem vesz többé komolyan nőt, nem szeret bele senkibe, de még lazán se – ismerem ezt az állapotot -, viszont egy hete elkezdett benne motoszkálni a szükség. Az egyik újságban látott telefonszámokat, hírtelen ötletből tárcsázta az egyiket. (Most látom, hogy ez a „tárcsázta” kifejezés már nem is létezik, mert odavesztek a tárcsás telefonok. Vagyis: benyomkodta a számokat.) Kedves hangú nő vette föl, mindjárt elhadarta az árakat, aztán megmondta, hogy milyen címre menjen, és mi van a kapucsengőre írva. Elment. Csöngetett. Olyan izgalomban volt, mintha gyerek lenne, és erősen tartott attól, hogy a rossz idegállapota miatt a saját pénzéért szégyent fog vallani. Három nő várta egy lakásban. Választania kellet. Választott. A másik kettőtől elnézést kért. Kicsit kiröhögték. Bementek egy szobába, a nő levetkőztette, aztán elküldte zuhanyozni. Persze arra gyanakodott, hogy közben átkutatja a ruháit, és elveszi a pénzét.
Na mindegy, nem mondom el az egész történetet, mert innen már kissé pornográf is, meg nyilván nem is mesélt el mindent részletesen, csak a lényeget: addig nem is volt semmi baj, ameddig a nő hanyatt fektette, majd csöpp igazítás után ráült, hanem egyszercsak irgalmatlan bűzt érzett, és a nő szájából jött. De nem hagymától keletkezett, hanem a természetes mosdatlanságból és ápolatlanságból. Annyira erős volt, hogy Cs. nem tudott levegőt venni. Megpróbált hamar végezni, de kideríthetetlen okból férfiúi mivolta kitűnően működött, és a bűz miatt képtelen volt erősen a befejezésre koncentrálni. Azon gondolkozott, hogy ilyenkor vajon joga van-e a pénzéért megkérni ezt a kedves lányt arra, hogy mosson fogat. Már arra is gondolt, hogy valami perverzió gyanánt állítja be: megkéri, hogy hozzon egy poharat meg fogkefét, és közben mosogassa a fogait. Vagy negyed órán át kínlódott, mire sikerült. Hamar fölöltözött, udvariasan megköszönte a jó bánásmódot, és azt, hogy ez az amúgy gyönyörű nő megvilágosította. És csakugyan azt gondolja, hogy ezt a bűzt Isten küldte rá: soha többé ne legyen kedve ilyesmihez.
Mondta, hogy ez rá tökéletesen jellemző történet.
Mondtam, hogy mindenkire.

Valaki kérdezte, hogy mi van ilyenkor, amikor elvág a víz a falumtól, hol töltöm az éjszakát. Elárultam, de csak neki, hogy menekült-státuszban vagyok, és ez nagyon jó. Jelentkeztem a fővárosi önkormányzatnál, hiszen nekik kell a hajlékomról gondoskodni ilyenkor. Kaptam azonnali segélyt, hogy tudjak ruhát venni, plusz étkezési- és fürdőjegyeket, és hamarosan telefonálnak: melyik szállodában tudnak nekem szobát biztosítani. Mostantól az az érdekem, hogy minél tovább tartson az ár, mert ingyen ellátnak. Úgy negyed órán át meséltem, hogy négy éve milyen jó volt az egyik háromcsillagos hotelben, ahol reggelit és vacsorát is kaptam. Mondtam, hogy meg is írhatná az újságban, milyen baromi rendes város ez: így bánik azokkal, akik rászorulnak. Aztán valamiért hírtelen bevallottam, hogy hazudok, és valójában Katánál alszom. Majdnem megvert.

Gesztust vészhelyzetben

Az a megtiszteltetés ért, hogy Pikó András és a Klubrádió segítségével Demszky Gábor személyesen válaszolt arra a javaslatomra, miszerint a vészhelyzet idejére föl kellene függeszteni Budapesten az amúgy is akadozó vagy álló útépítéseket. Egyetértett velem. Nagyképűség lenne azt gondolni, hogy egy újságírónak döntő hatása lehet a történelemre, vagy legalább egy-egy napra, de tény, hogy azon az útvonalon, amelyiket egy napja másfél órán át araszolgattam, most fél óra alatt beértem a munkahelyemre. Két útakadályt megszüntettek az éjszaka.
Ugyanebben az interjúban Demszky Gábor - aki, mint a város teljhatalmú parancsnoka akár be is tilthatná az autóközlekedést, és erre bizonyos körzetekben minden oka meg is lenne -, nyomatékosan kérte Budapest lakóit, hogy hagyják otthon az autóikat, mert a Bem rakpart lezárása után már totális káosz, teljes bedugulás várható. Hogy a tömegközlekedtetők mennyire készültek föl arra, hogy ez a fordulat bekövetkezhet, nem tudom, de legyen ez a főpolgármester és a BKV dolga. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Demszky kérése jogos, megfontolandó, sőt - bármennyire is furán hangzik - aki megfogadja, az nem csak bölcsességről és fegyelemről tesz tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy alkalmas egy köztársaságban igazi polgárként élni.
Én Demszky Gábor helyében - azt hiszem, most erre megvan a joga - tennék egy gesztust. Rendelje el, hogy a vészhelyzet ideje alatt a tömegközlekedési eszközöket mindenki ingyen használhatja. Tudom, hogy az autósok nem azért járnak autóval, mert nincs pénzük buszra, villamosra, metróra - hiszen az autózás jóval drágább, pláne, ha parkolunk is - de mégis, talán el lehetne érni ezzel valamilyen észrevehető hatást. Ha csak minden tizedik ember hagyja otthon a kocsiját, már az is hatalmas segítség lenne azoknak, akik csakugyan kénytelenek autóval járni. Ha ezt a gesztust túlzottnak találja, akkor lehessen jogosítvány vagy esetleg jogosítvány és forgalmi fölmutatásával ingyen utazni.
Persze ez veszteségeket okozna a BKV-nak, de az is lehet, hogy hosszabb távon megérné. Tekinthetnénk - beetetésnek - is, hiszen vélhetően autósok ezrei jönnének rá arra, hogy mennyivel egyszerűbb és olcsóbb tömegközlekedni, mint magányosan araszolgatni egy vasperselyben. És persze számolni kell azzal is, hogy az ingyen utazók a gesztusra gesztussal válaszolnak: vesznek jegyet. Mert polgárok, és így aztán természetesen úriemberek is, akik soha, semmiféle vészhelyzetet önös érdekre nem használnak ki.

Veres András püspök (A nap embere)

A Népszabadság tudósítója szerint Veres András katolikus püspök egy hétvégi rendezvényen úgy beszélt, hogy sejtette: végső eszközként esetenként megengedhetőnek tartja a gyerekek testi fenyítését, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a testi fegyelmezés nem lehet büntetés, és csak szeretetből fakadhat.

Veres püspök nem bírja ki, hogy legalább a választási kampány hajrájában ne szólaljon meg, pedig nagyon jót tenne a katolikus egyháznak, ha ilyenkor minden papjával lelkigyakorlatra vonulna. Nem mindegy ugyanis, hogy miket beszél egy elhülyülésig fokozott választási feleselésben. Nem akarok azzal a demagóg fordulattal élni, hogy a választások a gyerekeink jövőjéről szólnak, de ha belegondolunk, mégiscsak ez az igazság. Ma már egyre számosabban vagyunk az országban olyanok, akik nem bíznánk a sorsukat olyan emberekre, akik - valamiféle rendteremtő alapon - vágyakozással gondolnak a kifejezetten ocsmány és szadista körmösözésre. De oda se járatnám szívesen hittanra, de még erkölcstanra sem a gyerekemet, ahol bármiféle - pláne szeretetnek mondott - alapon igazolható a gyerekek testi fenyítése. Azt a gyakorlatot, amelyik ebben az országban évszázadok óta pusztít, épelméjű ember nem fogadhatja el. Egy püspök nem szentesítheti - még csak sejtetéssel sem - a bántalmazást. Ha ezt megengedjük, akkor holnap a rendőr is verheti a rosszcsont fölnőtteket - merő szeretetből. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy például a liberális emberek nem adnak néha egy-egy pofont a gyerekeiknek. Dehogynem. Csak abban különböznek a házi diktátoroktól, hogy utána mélységesen szégyellik magukat. Vagyis jól tenné, ha legalább utólag közölné a hívekkel: ha megütöd a gyerekedet - bármekkora szeretettel - utána röstelld, és kérj bocsánatot az Úristentől.

Lénard Sándorét

Nézem a barátomat. Vagyis azt, hogy nagyon megöregedett. Magamat nem nézem, mert nincs nálam tükör, és különben sem akarok szembesülni azzal, hogy nagyon megöregedtem. A barátom fiatalabb nálam, tehát nyilván én öregedtem meg jobban. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a szembesülés nem járna állandó számítgatással. Az meg annyira lefoglalja az agyamat, hogy folyamatosan érzem közben, hogy az energiavesztéstől rohamosan öregszem.

E. mondja, hogy meghalt a mamája. Én nem mondom, hogy jobb neki, pedig jobb. Aztán azt mondja, hogy nincs pénzük a temetésre. Kétszázötvenezer. Rá abból ötven esik. Annyi sincs. Rémisztő.

Hívott Kriszt Magdolna, hogy a Sorsfordító könyveink A Szépírók Társasága A könyv utóélete című sorozatában Május tizennegyedikén este hatkor beszéljek a kedvenc könyveimről a Nyitott Műhelyben. Persze, beszélek majd. Hirtelen átfut a fejemen húsz könyv. A feléről nem tudom, hol lehetnek. Szaladnék holnap Tahiba, keresgélni, de nincs út. Aztán az is lehet, hogy csak egy könyvet viszek: Lénard Sándorét, aminek az a címe, hogy „Völgy a világ végén”. Megérdemelné.
Cím: Budapest XII. kerület Ráth György utca 4. Telefon: 21 40 676 www.nyitottmuhely.hu

Tegnap nem tudtam írni. Jött a kezemből a szöveg, de nem a fejemből. Aztán megnéztem, mi van a képernyőn, és azt láttam, hogy szöveg, de nem áll össze. Aztán órákon át nézegettem. Hiába húztam belőle, hiába tettem hozzá. Olyan volt, mint egy különös folyadékkal töltött hólyag: ha itt megnyomtam, ott kidudorodott. Ha itt meghúztam, ott behorpadt. Időnként fölpattantam, rohantam egyet, vagy cigiztem, vagy kávéztam, de hiába ültem le azzal, hogy na, most már biztos megjött az agyam, mindjárt megkerekedik a szöveg, sehogyse kerekedett. Borzasztó. Mostanában már úgy vagyok, hogy van, amikor nem utálok írni. Néha. Így jár az ember, amikor visszaél azzal, amije van neki. Pedig nem akar ártani, csak élni. Valami kis pénzt keresni. Isten megbünteti. Vagy legalább néha figyelmezteti.

Egy hajléktalan tegnap azt mondta nekem, hogy egyszer, ha megint arra járok, adjak neki egy egész doboz cigarettát. Ne csak egy szálat, mint mindig, amikor megállok mellette a pirosnál. Mindig kér, én meg már készítem. Mondjuk, húsvétra adjak neki. De ilyen hosszút, slimet. Tök buzi szerinte, de olyat csak tőle kapok. Nem is nézné ki belőlem. Mondtam neki, hogy ne buzizzon, mert az már nagy illetlenség. Ma is mondta a kolleganőm, hogy mennyire csodálkozott, amikor a nagyon tisztelt kollegától hallotta ezt a szót. Arra gondoltam, hogy ő már ebből a világból való, mi meg még a régiből. Jobb neki. Bár mindig az a legérdekesebb, amikor az egyik világ áttűnik a másikba. Csak arra kell ügyelni, nehogy az egyikben maradjunk. Persze ezt nem mondtam el a hajléktalannak, hanem inkább adtam neki egy doboz cigit. Születésnapjára. Ezen jót röhögött, mert éppen tegnap volt. Az ötvennegyedik. Én meg azt hittem, hogy az apám lehetne.

Láttam egy katonát. Ebből rájöttem, hogy mostanában nem látok katonákat. És hogy ez milyen jó. Semmi bajom a katonákkal, csak mindig előjönnek a katonaságos emlékeim. Kár, mert az is lehetett volna jó. Ha tehetném, és lenne hozzá alkalmam, rábírnám az embereket arra, hogy tegyék örömtelivé azoknak az életét, akik kényszerből rájuk vannak utalva. Túl rövidek vagyunk – mert az ember, mint sors is leírható, test se kell hozzá talán - egyetlen kellemetlen naphoz is. Mi meg években mérjük a szétnyomasztott, elveszett időket. Kár volt. Szomorú vagyok, ha az odaveszettségekre gondolok.

Jó, ha megjegyezzük ezt a hírt is: Brit börtönökben foglyokat kínoztak a hidegháború kezdetén - hozta nyilvánosságra fényképekkel alátámasztott cikkében hétfőn a Guardian londoni napilap. A fényképek egy németországi kihallgató központban készültek a hidegháború kezdetén. Az áldozatokat éheztették, verték, rendkívüli hidegnek tették ki, nem hagyták aludni - írja a lap a közel hatvan évi titkosítás után megszerzett dokumentumok alapján. Egyeseket halálra éheztettek vagy agyonvertek. A fényképeken szereplő foglyok nem német nácik voltak, hanem feltételezett kommunisták, akiket 1946-ban tartóztattak le, mert azt gondolták róluk, hogy azt a Szovjetuniót támogatják, amely másfél évvel korábban még szövetséges volt.

Kata alszik. Pedig itt kopácsolok, egy méterre se tőle. Szeretem, hogy tud aludni mellettem, amikor én dolgozom. Nagy megtiszteltetés, sok bizalom kell ahhoz, hogy elaludjunk egy még éber ember társaságában. Sőt, nekem ahhoz már kifejezetten szeretet kell.

Árvízkártya

Az árvízkártyát a választási pókerjátszmában most mindenki jól pörgeti. Összefogásra, gyűjtésre szólítanak a vezérek. Ez reményt ad: legalább ebben az egy dologban nem veszítjük el a méltóságunkat. Kicsit persze ellenszenves, hogy kényszeresen zsákokat pakolnak, bár ez szép és jól fényképezhető. Jobban venném, ha ezt az időt azzal töltenék, hogy legalább egy órácskán át gondolkoznak az összefüggéseken. Tudósok ezrei harsogják évek óta, hogy vigyázat, az általános felmelegedés miatt soha nem látott árvizek, szelek, esők, havazások jönnek. Gyanakodni lehetne: ha egy évtizeden belül az ötszáz éves, majd az ezer esztendős rekordárvíz is bekövetkezik, akkor jön majd minden idők legmagasabb vízállása is. Most itt van. Egy percig sem gondolom, hogy a kormány nem lesz a helyén hadsereggel és tűzoltókkal, önkéntesekkel és közmunkásokkal, s a hadra fogható technikával nem tesz meg mindent a kármentésért. Tudom, hogy épültek gátak, annyi, amennyire futotta. Értem, hogy nem lehet minden területet megvédeni, sőt azt is, hogy vannak olyanok, amelyeket talán nem is érdemes. De. Miképpen lehetséges, hogy a Szentendrei sziget és a Dunakanyar nagy része egy egészen kicsi útszakasz eláradása miatt elérhetetlen, noha az utolsó árvíz óta pontosan tudjuk, hogy a víz belepi az utat, és csak egy kicsit kellene megemelni. Azt se értem, hogy amikor a fővárosban a rakpartok elnyelése miatt irgalmatlan dugók keletkeznek, másfél órás araszolgatás közben háromszor mindent megbénító "útépítést" találok - munkások nélkül. Nem lehetne legalább ilyenkor a főutakat gyorsan végigjárni, és az akadályokat megszüntetni? Ez csak két példa, és nem is sorolok többet, van elég gond itt nélkülem is. Ezek csak apró jelek, de máris azt mutatják, hogy nincs - ha úgy tetszik - a katasztrófahelyzetben kötelező hadvezetési szintű együttműködés és irányítás. Persze mit akadékoskodom én egy olyan országban, ahol szinte minden évben járásnyi területeket önt el a belvíz, ám a kormányok képtelenek ez ellen bármit is tenni, és notoriusan valami hatáskörökre hivatkoznak. Nevetséges. Teljesen új szemléletmódra lenne szükség a szükségben: nem egy árvízre kell fölkészülnünk, hanem katasztrófák sorozatára, és arra, hogy azokban hogyan viselkedjünk. Mi polgárok, és mi, a hatalom. Mert így nem csak egy-egy gát szivárog, hanem az egész rendszer. És átszakadhat, bármikor.

Készül-e választási csalást elkövetni?

Nem készülök, de nálam sose lehet tudni, hiszen baloldali vagyok, ami azt jelenti, hogy nem csak sehonnai bitang, hanem ragaszkodik is a láncaihoz. Például nagyon szeretünk láncosan szavazni. Ingyen is megtesszük. Aztán ráadásul még liberális is vagyok, tehát bármikor bemákonyozhatok, pláne, ha iskolában van a szavazás, mint a falumban, mert ott reflex-szerűen jön rám, és akkor aztán nem lehet mit tenni: csalok, lopok, golobálok. És pláne még ateista is vagyok, bár amióta Semjén, Mikola és Kövér sokat beszél, kicsit meginogtam: ilyen lényeket a természet magától nem talál ki.