Amikor ölni tanítottak, embert persze, akkor volt ott egy ember, akinek az volt a mániája, hogy nem hagyatkozhatunk mindig a fegyverekre, mert azok elromolhatnak, elveszíthetjük őket, de szégyenszemre még a kezünkből is kicsavarhatják bármelyiket, és akkor ott állunk, puszta kézzel, és akkor mi van. Mi lenne? Meghalunk. Van olyan. Aki ilyesmibe keveredik, az tudja. Jobb, ha tudja. De ez az ember bizonygatta, hogy nem szabad így gondolkozni, mert igenis van megoldás.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon, mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott, kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját, ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona, amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként ahogy a lelőtt disznókból is ebéd lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük, hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne, mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot.”
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő. Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat orrára, hogy az, vagyis a sok csont betolódott az agyába, és azonnal belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam, ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal. De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszercsak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták, szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon. Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan, mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni. Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizonyám: megfelelő szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni.Már szépen kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a mellkasába szorult.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon, mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott, kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját, ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona, amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként ahogy a lelőtt disznókból is ebéd lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük, hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne, mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot.”
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő. Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat orrára, hogy az, vagyis a sok csont betolódott az agyába, és azonnal belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam, ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal. De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszercsak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták, szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon. Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan, mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni. Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizonyám: megfelelő szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni.Már szépen kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a mellkasába szorult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése